Szent Péter esernyője

AZ ESERNYŐ KIBUKKAN.

Sok esztendő elmult, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Beszterczén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetüs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van felírva: «Wibra György köz- és váltóügyvéd.»

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utczán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?

Hát biz’ ahhoz elmenne Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gunyoros jószág. Sőt talán Biky Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez s a primitiv fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.

Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a Hymenhirek között, valóságos méltatlankodással felelte:

– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogysem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot még se teszik. Amíg szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje, de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt volt. De hol?

Ejh, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?

Barátjai azt hitték, hogy tudják s váltig unszolták ők is:

– Mért nem házasodol «öreg»?

– Nincs pénzem.

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a lateiner-világban.)

Gyuri a fejét rázta, szép férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.

– Mennykő nagy stréber. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egy szóval nagy stréber, olyan mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne is emelkedhetnék. Lám a futópaszuly együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarcz, sem nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az másoknak, de ő neki majdnem valóság, mely fénylik előtte, mint a lidérczfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána, a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a falakból, az utczakövekből: «Hiszen te milliomos vagy». Mikor a nyomorult öt és tiz forintos kereseteket írja, egyszerre csak rávigyorognak a kacskaringós betük: «Csapd le a tollat, Wibra Gyuri, van te neked elég kincsed Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te apád volt, neked gyüjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te Gyuri és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajtok ülsz, mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben és az sincs kizárva, hogy soha sem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Czímeres ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen, csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább barátom a kereseteket és exekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.»

Valóságos szerencsétlenség volt ő rá nézve az eltünt vagyon tudata. Maga is érezte ezt és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak soha se hallott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sőt valószinütlenné tenné az örökség létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember és így szólna:

«Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!»

De nem, csupa oly részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett vagyont s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet:

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felőle semmit?

Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak félember lett, mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra vitte saját eszével, egyéniségével és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját hetekre s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.

A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.

– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem: «egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba» s kérdezgette tőlem az utalványok és cheque-ek természetét.

Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért vissza Beszterczebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész dolgot. «Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.»

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan.

Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldokolt, sürgöny útján kivánta volna Gyurit az ágyához.

– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jösz. De én voltam a hibás.

– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?

– De bizony mondta. Át akart neked adni valamit.

Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró, fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy ő neki, fiának akarta átadni az utalványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni örökre?

Nem, nem. Nem veszhet el végkép, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok szélére vagy bárhova, egyszer csak előbuvik váratlanul, még a kabátzsebből is kicsirázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hitták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hivatott utolsó órájához.

A város feje (ez a makacs parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikczió, amelylyel elbúcsúzott a tisztikartól, szivökre kötvén a nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy mély sóhajjal nyujtá a főjegyzőnek:

– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.

Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Terringette, milyen idők voltak azok! – – szólt, a szavait Gyurihoz intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz…

– Úgy? Az esernyő – dadogta Wibra György és a szemei megvillantak.

Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott s elméje tomboló diadalmassággal nyomul előre a bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy igért nagy jutalmat az esernyőért.

Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: «ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen», megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.

A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgy is csak immel-ámmal húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába, megfestetik arczképét a tanácsterem számára s ezzel szépen bevégzé – ha még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arczképét megfestetik, de a kép már akkor csunyább lenne.

Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba kérdés, melyet daczára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:

– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?

– Miféle üreg? – kérdé a haldokló, ki már elfelejtette, mit mondott.

– Az esernyőnyélnek a lyuka.

Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.

– Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.

Majd behunyta a szemeit s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel, melylyel csak a magyar ember tud meghalni:

– De ha vár egy kicsit, mingyárt megtudakolom tőle.

S amit igért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra mulva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdu a városház homlokzatára s a katholikus tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában. Szive majd mámorosan ugrált az örömtől: «Megvan a kincs, megvan», majd összeszorult reménytelenül: «Azaz megvolna, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?»

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékező tehetségét, de csak annyit bírt mondani:

– Ki tudhatná már azt édes fiam, annyi esztendő után! És minek is volna neked az a rongy esernyő?

Gyuri felsóhajtott:

– Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.

Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.

– Talán a Matykó tud róla.

A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a «mladi pan» (fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon?

(Tudja már azt más is, nem csak a jó Isten.)

Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a kis szatócsboltnak a Gregorics-házban s jelen volt, sőt segített a megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.

Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyüt morzsolt szét a szemében e részleteknél.

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő, – ismétlé özvegy Bothárné, – soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit, – dörmögte Gyuri úr, – azt kellene tudnunk, hogy hol van most.

– Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!

Ez volt a legvalószinübb. Nosza szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tizszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő sort nem veszszük annak:

«Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó.»

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos fel kell tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.

De ki voltaképen a fehér zsidó?

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra növekedtek Beszterczén, a hajszinek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Uristen.

Még sem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak és annál inkább valószinű, hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő búza-utczai kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek czégéréül vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: «Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.»

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)

Gyurit mind e magyarázatok nem igen elégítették ki, s bár nem volt eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozni bővebb részletekről, mivelhogy ő hosszú ideig volt a városban közjegyző s ösmert minden embert, minden viszonyt.

Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál vagyona, mely minden valószinűség szerint egy külföldi bankban van letéve utalványra, majdnem megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az esernyőt meg valószinűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű zsidó.

Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori gyámjának.

– Ennyit sikerült megtudnom. De már most mitévő legyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.

– Még sem szabad a fonalat elejteni.

– Ösmerte gyámatyám Müncz Jónást?

– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire. Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske) a Gregorics Pál veres esernyője volt a kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: «Talán bizony a másvilágra is eljár házalni Jónás és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?» Mire ő nevetett és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móriczé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a mult héten kapta Bars vármegyét, de a más világra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem muszáj.

A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak is). – Ilyen memoriája csak az isteneknek volt!

– Szerencsés ficzkó vagy Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki épp oly könnyen hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre, – de hát mi lett a szegény Münczczel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is most vagy tizennégy esztendeje ő rá esett a sor. (Ne félj, a Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a fölkeresésére s kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon kivetette a holttestét a Garam.

Az ügyvéd szép arczán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott végig.

– De hisz’ akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse, fiam Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira vetném magamat s mennék, míg csak…

– Mennék én is, de hová menjek?

– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.

– Merre esik Bábaszék?

– Mingyárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

– És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre.