A MI ROZÁLINK.
Igen is, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó és okvetetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják s hogy az év egyik napján odahajtanak a «laz»-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát s ugyancsak e napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is és kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való sziveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és annyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferencz halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégis csak polgár az ember s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros «kisbíró», dolmány helyett ámbár rézcsattos tüsző van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vizipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.
Kivált, mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolcz-kilenczszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Jó Zólyom városa Tót-Pelsőcz ellen tör.
– Hiszen nem város ez, még patikája sincs.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőczöt. (Pedig én Istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Besztercze vagy London!)
De Pelsőcz is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes előljárósága okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet – alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjőjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piacz kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhelylyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképen a következő árúczikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, czimet, csiriz, kenderolaj, szóval azok a czikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majd hogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magistratus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégis csak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: «A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móriczunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette», de csak annyit mondhatni, hogy «a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk», az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal – az az igazi.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Beszterczére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sujtott jobban.
– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidóboltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős czipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piaczon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályva rózsás kertjeikbe s büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liczeum-keritéseken keresztül:
– No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslincza!
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőczön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma.
Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arczú öreg asszony volt Münczné s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piaczhoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, épp úgy nem, mint a nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látni való volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerüleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
– Jó napot ifiasszony. Hogy van ifiasszony?
– Jól, édes gyermekeim.
– Hogy megy a bolt, ifiasszony?
– Jól, édes gyermekeim.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták «mlada pani» (ifju asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen czímeket és csak ő neki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza czímnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piaczon – az összes szekeres gazdák szivességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egy napi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
– Hitvány ember, – mondták az olyanról – nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet az esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe «a bábaszéki zsidó-temető mellett egy kődobásnyira» vagy ilyesmit: «a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve», stb.
Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképen nyilatkozván a hátuk mögött:
– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.