Szent Péter esernyője

Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehér népeket, s míg Klempa úr lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szendergő gibicz), addig Wibra György gondolatokba merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen, mert az megbotránykoztató jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csunya, tehát leírhatatlan. A nő levetkőzésében poézis van; ha jól van irva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki a betükből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése, pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad irni, de a nadrágnak «kimondhatatlan» a neve is. És miért? Hát isten tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent kigondolta, nagy szamár volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra volt megterhelve a Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt meg a mai nagy eseménynyel. Mint alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt mintha néhány esztendőt élt volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen bukkant rá. Az isten egy angyalra bizta.

Itt az esernyőről az «angyalra» síklott át az esze. Csinos kis jószág, meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek, mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…

Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát, mely rá nézve kedvező volt és ujra meg ujra átélvezte (csak még több méz volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes gyüjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is és elcsüggedten, mintegy erőszakkal áthajította magát az ábrándozás palánkján a színarany valóságba – az esernyőhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát s nem szükség tacskó leányzók éretlenségeit találgatnia. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli majd a napjait, mint egy herczeg, eljár télen át Budapestre, vagy a Rivierára, nyáron át Ostendébe, Monakóba, szóval nagy úr lesz, aki oda se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata ahhoz a fityfirity Veronkához.)

Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek előtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő csak kergette őket, egyre kergette… Ej csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson.

A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte, éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha mondaná: «Jól jár az órája, Wibra úr!» A «Megfagyott birká»-ból idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva ilyenformán hangzik:

Gyuri szivarra gyujtott s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.

Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került elő. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt, ha jól fölveszszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre, ahol megrothadt s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most? Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos klenódium az esernyő, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy «eljöttem az esernyőmért?» A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a hugának; vagy ámító farizeus és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.

Künn szél mozdult, haragos dérrel-durral besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A butorok is mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdőség távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával kellemetlenül incselkedett a szél, bebujt a dunyha alá, behúnyta a szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert, amint hajladozik ide-oda a fán s vigyorogva bólingat feléje: «Bizony kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.»

– Átkozott bonyodalom! – hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a hótiszta párnák között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). – Mindegy, – szőtte a gondolatait – az esernyő mégis csak az enyém. Hiszen be lehet bizonyítani végső esetben a biróság előtt is. Tanu rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész Besztercze városa.

Itt egyszerre felkaczagott keserűen:

«Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem ide adni, mert engem illet…»

Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.

Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és így szól: «Eredj a pokolba! Majd bolond szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.» Ha pedig csakugyan kisértetbe jön megnézni és benne találja a felnyitható nyélben, akkor azt mondja: «Ha mégis hozta, akkor bizonyosan nekem hozta», kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?

Majd így okoskodék hősünk tovább:

«Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent, anyámról, atyámról, halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebből, hogy a kincs az enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az utalványt kiveszi szépen s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő, hogy az esernyőnyélben benne volt?»

A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében. Ilyen közel lenni az örökségéhez és mégis olyan mérhetetlen távolban tőle!

… Fekete éjszaka, adj tanácsot!

És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy ő tőle kért tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.

Az arany-tanácsok közé lehetne írni: «Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felőle.» Mert az embernek van éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.

Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint egy takács, a maga szineit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.

Vedd olyannak, a milyen, de ne mellőzd, jámbor tünődő, amikor az igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot, – ha szembe jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed.

Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti máskép, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a «Megfagyott birká»-nál. Gyuri nem hallott többé csak lassú rithmikus zsongást – aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdőben lepkéket fogdosnak Veronkával.

Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öreg ember, kunkorgós arany bottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.

«Ön Wibra úr?» – kérdé az aggastyán.

«Igen és ön?»

«Én szent Péter vagyok.»

«Mi tetszik?»

«Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.»

«Az én javamra?»

«Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki. Tehát szivesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.»

«Szép öntől, de itten se papirom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!»

«Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.»

«De hát akkor én mit csináljak? Mikép jussak az esernyőmhöz?»

Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy irdatlan nagy cserfánál mégis megállt és intett Gyurinak, hogy jőjjön közelebb.

Gyuri szót fogadott.

«Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül s vele együtt magáé lesz az esernyő.»

«Jőjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg a számomra!»

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a perczben, mintha valami erőszakos kéz megragadta volna hátulról és rettentő erővel magával rántaná, – fölébredett.

Kopogás hangzott az ajtón.

– Szabad – mormogta gépiesen, ködös fejjel.

A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.

– Bejöttem a czipőkért.

Gyuri kitörülte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár nevetett be.

Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a szent Péter talpa alatt s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: «Vegye el barátom a Veronkát feleségül és akkor magáé lesz az esernyő.»

– Különös egy álomlátás – tünődött Gyuri – és mennyi logika van benne. Biz ez magától is eszembe juthatott volna.

… Ej, mintha bizony nem magától jutott volna eszébe! Az éj csak parancsolt: «Jőjj álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból, ami benne forr.»

* * *

Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt, másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát, megemelinté nyalka strucztollas kalapját.

– Befogjak?

– Nem tudom még. Hollá kis leány! Fölkeltek a kisasszonyék?

– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy szarvastermetű fehércseléd, ki egy tepsit vitt forralt tejjel. – Tessék erre jönni!

– Akkor hát befoghatsz János.

Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket. Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a piritós kenyereket.

Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:

– Itt jön a friss ember!

– De már a friss ember titulust nem hagyom, – ellenveté Mravucsán – az engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a leragasztott szakállával.

– Szép is olyanokat tenni! – pirongatta Mravucsánné.

– Jó reggelt! Jó reggelt! Mindnyájan kezet fogtak a Gyurival, Veronka is felállt és csintalanul hajladozott.

– Jó reggelt friss ember! Jó reggelt. No mit néz reám olyan nagyon?

– Nézem – mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit – hogy… izé… mennyire megnőtt.

– Egy éj alatt?

– Tegnap még kis leány volt.

– A maga szeme káprázott.

– Káprázik az ma is.

– Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?

A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta Gyurit s kezdett is bőbeszédű lenni, védte magát tréfásan, széles jó kedélylyel.

– Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt perczig.

– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét, vagy hideg sültet?

– Kávét kérek.

– Hát nem mondja el, mit álmodott?

– Házasodtam álmomban. Illetőleg megakadt a dolog a leánykérésnél.

– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdé Veronka, előre tolva a kiváncsi fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletüzött pünkösdi szegfű.

– Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a szolgáló.

– Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének – szólt Veronka, átcsapva a mesei stilusba. – Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk.

– Biztosítom, megtudja.

– Miképen?

– Úgy, hogy megmondom.

– Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a másikra folytatásokban, mint a regények az ujságokban.

Gyuri megitta kávéját, rágyujtott és nagy füstfelhőből szólt ki titokzatos arczczal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:

– Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?

No csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen előadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este levetkőzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mravucsán kaczagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb asszonyoknak:

– Nem jó galambocskám a jóból se a nagyon sok. A szeméremből is árt, ami túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura lesz, szivecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába és maga fűzi ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.

– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy piczinyke galy beleakaszkodott a szoknya fodrába s úgy megrántotta, hogy kiszakadt a ránczaiból.

No lett ebből nagy eset! Hamar tűt, czérnát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija előállott. Két nyugtalan nyaku fekete ló, rézkulcsos hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen fogatot hazudott össze.)

Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar kösd be Anka egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig szaladj Zsuzska a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt? Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.

– Ugyan, ugyan, néni, – szabadkozott Veronka – hiszen ebédre haza érünk!

– Hátha előadja magát valami? Soha sem lehet tudni.

Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint a karika – mialatt Mravucsán mindenféleképen kapaczitálta őket, hogy maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy akkoráig okvetetlenül fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.

Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva, úgy hogy a térdei már is odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glogováig.

– Glogovára megyünk! – parancsolta Gyuri a kocsisnak.

János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele tüdejéből kiabálva:

– Hó, hahó! Megálljanak!

A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében s megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi serczikát, a Veronka egye meg.

Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő- és kalaplobogtatások közt, míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tünt a nyájas Mravucsán-porta összes népeivel, nagy diófájával, füstölgő kéményével. Uj és uj képek bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utczai életéből. A bolt előtt Münczné állt bodros hófehér főkötőjében s kedvesen bólingatott tiszteletreméltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két egyenlő részre a csillogó pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kigyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem adott árúikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre elmaradoztak a tulipános kapuju házacskák gazdáik koszorúba irt névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó temetőre néznek, a liczeumkerités mellől, drum, brum, két pisztolylövés rezzenté meg a lovakat.

A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonat új kék ruhájában, melyet a beszterczei híres Kléner varrt, egyik kezében a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött óriás légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselő napsugarakkal elöntve, mozdulatlanul, egyenesen, mint a gránátos katonák. Köröskörül a mezőn mélységes csönd ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken és a Liskovina erdőség, olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha csendesen lélekzene.