ELSŐ RÉSZ.
A LEGENDA.
VISZIK A KIS VERONKÁT.
Özvegy tanítóné halt meg Halápon.
Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy két éves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt meg, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap mulva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.
Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt hagyja.
Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.
Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmeczbányai és beszterczei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.
Ím’ most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fia, kellett meghalnia a kántornénak.
De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentáczióval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukoricza nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélekzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval, menekedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és herczegekre.
Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas – de biró uram se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál s a tizedes vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.
– És meddig fog ez így tartani, biró uram? – kérdék a tanácsbeliek aggódva.
– Míg nem méltóztatom máskép intézkedni, – felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a dolog vagy tiz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máthé és Koczka Ferencz uraimék Beszterczebányára viszik eladni a buzájukat (mert hogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
– Dehogy esik arra, dehogy – ellenveték ezek.
– Arra kell esnie, punktum, – döntötte el a biró.
Szabódtak, okoskodtak ő kelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár. A felsővég fehérnépei pogácsát, marczifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és tele raktak egy szeredást aszalt-körtével, szilvával és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a czoczók megindulnak és ő nem mozdúl egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek.