Szent Péter esernyője

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arczát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.

Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp úgy, mint most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.

– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatokat terjeszté eléje János pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem. Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.

A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta rezegtek, mintha az ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:

– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbe avatkozom.

Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő, vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak az utczákon.

Jánost a rémület fogta el.

– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsudálkozott a látványra, amely előtte kitárult.

A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.

A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.

A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan tekintettek a papra.

– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthülhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.

De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyője senkinek.

A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.

– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?

A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.

Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.

Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján megnyilt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét s látta őket, amint proczesszióval járulának Isten ő szent felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a proczesszió népség között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.

Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?

Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történt. Midőn a glogovai temetőből országútnak szakítottak el egy darabot most nyolcz éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.

Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő s ha ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…

Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint egy piczinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az úton a parókia irányában s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).

Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszhajú, meghajlott hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.

– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.

A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának, ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott.

A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…

Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta le az árvák és gyámoltalanok képviselője.

Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg asszonyai neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.

– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik szegény embertől. A szivünk kitünő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.

A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.

A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat tett magának:

– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!

Öreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla kinőtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett), joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.

– Tisztelendő atyuska, – mondá – a gyermekhez valami gondviselőné kellene.

– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az eklézsia.

– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk pedig van lelkünk. S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene a mamlasz egy gyerekhez.

– Igaz, igaz, de hol vegyem…

– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.

– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?

Adameczné a csipőjére ütött két oldalról a két tenyerével.

– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.

A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:

– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.

A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán, viselkedésén… Valóban csuda történt!

Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az esernyő, egy perczig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen össze-vissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt a Bjela Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta már a gúnárt meg egy feketebóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pinczét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.

Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz.

A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:

– Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!

Klincsok György bezörgetett a paphoz is.

– Nagy temetése lesz holnapután.

A harangozó betért, egy kupicza pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:

– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap csakugyan meg volt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Beszterczéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték Kopanyiczára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbe fúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát egyszere megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.

– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva.

Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az esernyő.

– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát értem, amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.

– Most már értem.

A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő tisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeczkelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Azután megfogván a nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak.

– Ezt hozta szent Péter!

Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett Klincsokné elragadtatva felkiáltott:

– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.

Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen egy szem se szárazon.

Alig hogy elkaparták Gongolynét, még ki se beszélhették magukat a falu öreg asszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia, bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héjja-szemeivel a Tyurek Anna szép arczát, amiről a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres «mentyék»-je2) nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét uj sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kis vártatva valahonnan csak előbukkant Srankó és az is eltűnt a rozsokba. Óh azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál «mennyköve», a guta suhintotta meg.

Srankó is jómódú ember volt, «mágnács»,3) háromszáz birkája legelt a határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is volt fösvény a Srankóné, maga ment el tanítóhoz, paphoz s megrendelte, hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy minisztráns gyerek fekete szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi, meg a többi.

János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.

– Meglesz, minden meglesz.

János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.

– Úgy ám, – szólt Srankóné – de adja még hozzá tisztelendő uram azt a pirosat is, hadd lássuk, hogy azzal vajjon mennyivel lesz drágább.

– Miféle pirosat?

– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt az.

A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

– Hiszen az lehetetlen! Óh, óh!

Srankóné megneheztelve pattant fel, hátra szegve a nyakát kevélyen.

– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?

– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg szép idő lesz.

Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapaczitálással, ő maga jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.

– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja lelkem szent atyuskám a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Biróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra Beszterczebányáról, a nagy fehér asztalterítőt pediglen az ő testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.

– De csak nem tehetem magamat nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek derült, napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!

Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a holtnak jár s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: «Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldúsokat szokás».

– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött s míg a nedves szemeit törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az újjaival annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott s kihullott belőle egy tíz forintos bankó.

Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap asztalára.

– Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.

Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben, főzőkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.

– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság éppen a Gongolynét sujtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt a szent esernyő, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit jobban haragszik, vagy még nem haragszik és akkor most se fog megharagudni.

– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerűen nevetséges.

Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni. «Tudjuk mi, amit tudunk, minket a tisztelendő úr el nem ámít» s addig-addig rimánkodtak, okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyő alatt fogja temetni, hozzá tévén:

– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta s ha érte jő, oda kell adnom.

Adameczné jelentőségteljesen hunyorgatott Srankónéra:

– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben egyszer szokott megfordulni a planétánkon.

Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett úgy, hogy másnap, bár száraz, szép délután volt és egy csöpp felhő se mutatkozék a mennybolton, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitá az esernyőt a koporsónál s az alatt menve, kisérte a beszentelt koporsót a temetőbe.

Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték vállukon a szent Mihály-lovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé, hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy kőbe és elesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét, a szent Mihály-lova félrebillent és a koporsó lezuhant a kövekre.

Nagyot recscsent, meghasadott, összetört, megvillant egy perczre a slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás következtében felocsudván a tetszhalálból, mély lélekzetet véve, megmozdult és felsóhajtott:

– Istenem, hol vagyok?

Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát, vánkosokat hozának sebesen s ágyat vetvén egy az udvaron talált, vasalás alatt levő kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által feltámasztott halottat s átváltozván gyászmenetből Istent dicsérő proczesszióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kisérték haza a szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért.

Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyujtotta a pálinkás butykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.

E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképen az esernyő legendája, mely szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon, mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, ujabb és ujabb részletekkel megaranyozva.

Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a szent Péter lába nyoma volt s ha különös színű virág nyilt ki valahol a határban, oda a szent Péter botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy szent Péter nem rég Glogován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az esernyőt a miszticzizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde voltaképen csak azt a körülményt takarta, hogy miképen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyőn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela Voda folyik s egyszerű tót emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a rendkívülit. A népszerű szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajjon hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.

Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy a holt ember felkelt, amint megpillantotta és így száll a legenda mindig tovább, tovább, magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis hugáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer feleségül veszi!) S ha módos ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák János papot a temetésre a dalmatikával és a szent esernyővel, amely immár ereklye lett. De nemcsak a temetésekre viszik, hanem gyóntatni is nehéz, reménytelen nyavalyásokat, néha két napi járó földre, azzal a kikötéssel, hogy a szent Péter esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen az, hogy ne használjon, vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem gyógyul, hát legalább üdvözül.

A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket, még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért azután az ő tüszőjébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami pedig a glogovai papot illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha zsákból öntenék.

Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte, hogy a veres esernyő, mely napról-napra fakóbb, vedlettebb, isteni eredetű lehet. Nem egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka védelmére s nem ebből ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott, minden forrása.

«Uram Jézus, – mondá azon a szomorú reggelen – tégy csodát, hogy a gyermeket nevelhessem.»

S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű rongyos esernyőbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza magát, aranyak potyognak a gyapjából.

Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a beszterczei püspök ő méltósága is kiváncsi lett rá s maga elé idézvén a papot az esernyővel egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta magának a történetét, ájtatosan keresztet vetett magára:

– Deus est omnipotens – mondá.

Ami azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben.

Néhány hét mulva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a sanctuariumban, a templom holmija között helyezze el.

Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképen a hugát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti és neki nincs joga azt elvenni, hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a lányka, semmi kétség, a templomnak fogja ajándékozni.

De nem csak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó barmokat szerzett be s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év mulva pedig csinos kőházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdőből úri asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyő alá állva, egy imádságot elmondhassanak s ezek számára egy vendéglő is épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz czímezve. Egyszóval Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató miatt megrestelték a helybeliek s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel a templomra, abba két új harangot hozatván Beszterczéről. Srankó János a halál országából való visszatérése emlékeül egy gyönyörű szent-háromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott idővel János pap) tele ültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén Adamecznét, mert az még csunyább lett azóta) s annyira ment a glogovaiak dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek össze-vissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminő Selmeczen van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget hoznának ő nekik.