Szent Péter esernyője

A TAPINTATLAN GREGORICS.

Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt) Beszterczebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember, akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt bazirozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után futkosott, aki csinos kaczér leány s mindenütt a Kritikával találkozott aki mérges arczú, vasvillaszemű boszorkány.

Gregorics Pál az apja halála után született, még pedig a temetési naptól számítva kilencz hónapra s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál; nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született, az örökség most már többfelé ment.

A gyerek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapintatlan embernek predestinálva), hanem fölnevekedett, nagykorú lett s átvette vagyonát, melynek nagyrésze időközben elhalt anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akkori borkereskedői kellékből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan.

Gregorics Pálnak szeplős arczot és veres hajat adott a természet, amivel az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se jó. No hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek. Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetreméltó lesz és egész életczélja abban állott, hogy szeressék az emberek.

És ő jó is volt lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen itéljék meg a cselekedeteit.

Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint először megjelent a piaczon és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mingyárt megindultak a beszterczei nyelvek.

– A ficzkó harminczöt krajczáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Oh, ha szegény apja felkelhetne a sirjából és az látná, hogy harminczöt krajczáros szivart szí. Uram Isten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltünést keltettek a városban, mire rögtön rátért a rövid két krajczáros szivarokra.

Az embereknek ez se tetszett.

– Ez a Gregorics Pali voltaképen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál igen megrestelte, hogy őt knikkernek tartják s a legelső alkalommal, midőn egy jótékonyczélú bálon megjelent, (a tűzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt s melyen a meghívók szerint «felülfizetések elfogadtatnak,») husz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: «Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.»

Hanem erre azután össze is bujtak legott a rendezők és kimondták:

– Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.

De valóban volt okuk a förmedésre.

Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer liczitálni a főispánra, egy báró Radvánszkyra.

Radvánszky tiz forintot ad a jegyért, Gregorics oda dob huszat. Hiszen ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez, Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá, «krakéler», ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy «poltron».

Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe, ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás beszterczei társadalomban.

– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?

Gregorics Pálnak ez is a fülébe jutott s belátta, hogy az embereknek igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.

Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a megyéjét az eszével.

No ’iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, mikor ő neki kalácsa van. A mi kis hivatalok itt vannak, hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz és lemondott a hivataloskodásról, a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból s elhatározta hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég tiszteletreméltó szép hivatás ez is.

Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak s hol őt mint jó parthiet szivesen is fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik mindig remélték, hogy a vézna köhécselő emberke egyszer mégis meghal, minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel (amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni) úgy, hogy Gregorics Pál annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő multán), de ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Hozzá menni ahhoz a legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak királyának a királynője lenni? No ugyan senki sem!… Szent András estéjén sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell Gregorics Pál. Poézis kell még ő nekik és nem pénz. Lehet, hogy valami vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…

De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vén leányok; az két ugrás: közbül a menyecskék vannak. A vén leányok az utolsó stáczió.

A bakfisek és a vén leányok két külön világ. Gregorics Pálról azt mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp s erre a kis Karolin megijed és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda bedisputálni. Ah szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengetyűje. Hiszen Gregorics Pál vért köp.

Oh te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csunya, satnya ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag és végre is ő a saját vérét köpi – hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted a «madamehoz», már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozóf és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt gondolná magában:

– Valóban, ő egy értékes ember.

Felkiáltana hangosan:

– Ápolni fogom.

És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:

Ha már is vért köp Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.

Ah kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog igen egyszerű. A kinyilt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekből.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem neki való a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra, csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélű Vozárynénak Bécsből hozatta a bokrétákat, a délczeg Muskélyi Mátyásnénak a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagy-enyedi madárkereskedő liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma éjjel olyan szépen a madarak?

A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se itélik meg helyesen a férfit, a vén leányok se, mindeniknek ferde a nézőpontja, mindenik egy csalfa vesszőparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes súly, amennyit a menyecskék előtt nyom valaki.

Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj, pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy ők toporzékoljanak a legvégén.

Nagyon, de nagyon únta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a szabadságharcz kiütött.

Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi fáradságot, csak a sereget csúfitaná. De ő minden áron tenni akart valamit.

A toborzó őrnagy, aki jó ismerőse volt, azt a tanácsot adta:

– Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar működni, válaszszon hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál kevélyen, sértődve egyenesítette ki magát, mintha bagoly mimelné a pávát.

– Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak. Melyiket tartja annak őrnagy úr?

– Kétségtelenül a kémszolgálatot.

– Hát kém leszek.

És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinus-félének (aminő elzüllött alakok akkoriban bőven voltak) s egyik tábortól a másikhoz járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan emlegetik öreg katonák a «vörös esernyős emberkét», aki vakmerően tudott keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arczot vágva, mintha tizig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyűrt nadrágja, ócska, borzas, beütött czilindere s a vörös, kampós nyelű esernyője a hóna alatt feltünővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta, mert így nyilatkozott róla:

– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben ujra visszatért Beszterczére s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába. Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez a haladás, ez a bölcseség. Ez volt az ő teoriája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell, hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személyben is?

Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról, ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akár csak hatalmas erdőik szálfái; az arcza elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni, mikor az edényeket elmosogatta:

Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behivatta egyszer a szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült még ilyenben.

– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj, hogy jobban halljam.

Anka rá is gyujtott egy melankolikus tót dalra, a «besorozott legény levelé»-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:

Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:

– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!

Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez és elkezdte a kezével simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán, lejebb csúszott a Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s durczásan eltaszította.

– Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.

Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:

– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.

– Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.

Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába s becsukakozott, hiába jött ki Gregorics Pál utána s hiába ismételgette az ajtónál:

– Nem eszlek meg. Bizony Isten nem eszlek meg. No megállj Ancsura, majd megbánod.

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy aranygyűrűvel és egy igérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem eresztheti el, mondta, mert nem tudna hozzászokni másnak a főztjéhez.

Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű és megmaradt.

– De aztán megtartsa az igéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer legyeskedik, hát megrúgom.

Biz’ az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő multán. Ancsura megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy aranycsattos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky baronesszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő neki?

Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

– Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?

A szatócsné nevetett.

– Oh te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megnehezelt és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy negyedóráig rezgett, csilingelt a csengetyű.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét is csak az az úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél aligha fáj jobban.

Igenis, fülbevalót akart és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett, hogy Gregorics Pál minél előbb okvetetlenkedjék. Hiszen lehet az ilyet siettetni. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros, eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja, hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a mell pihegését is megláthassák.

Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik «granatéros»-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.

– Hm, a granatéros megbotlott valakibe.

S valóban néhány hét mulva már az egész város pletykázta a szörnyű eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. «No lám, a vén kecske házi sót nyal.» Apró, pikáns szczénákat tudtak elbeszélni, amikben sok burleszk-kómikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a városban…

– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!

Az idegenek vállat vontak (Ej dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat.

– Semmi az. Szinte természetes Hiszen soha se volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg és a nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak s csak évek mulva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy picziny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott legelésző báránykával.

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett, láthatta, hogy a különcz Gregorics hasán egy vörös öv van s abból két spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis ficzkó fog, egy ostorkát tartva a másik kezében.

– Gyi, te Ráró!

És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficzánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végig csámpáskodni a piaczon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esőben, száraz időben mindig vele volt s melyet soha se tett le az előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: «Tegye le, bácsi, az esernyőjét.»

– Nem, nem, – ellenkezett ő – megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezembe kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez? Megfoghatatlan az! Ejh, hátha ereklye? – Valaki mesélte (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát biz’ az igaz is lehet.

A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanus kis fiú a Gregorics-ház udvarán s addig-addig fürkészték, mig megtalálták a privoreczi katolikus anyakönyvben. (Privoreczen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) «Wibra György törvénytelen»-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is.