Szép Mikhál: Regény

Az ifju elkezdett zokogni. Az apa a pallosra támaszkodott két kezével.

Azután sokáig hallgatott.

Nem akart az estima alatt megszólalni.

Fia odaveté magát a földre zokogva, s arczával nedvesíté a kőlapokat.

– Akarsz élni? Kérdé halkan az apa.

Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földről. Ez a meghatott hang bizonyossá tette a felől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd lágyulni.

– Szánod azt a nyomorult teremtést? Kérdezé az apa.

– Szeretem őt, mint a lelkemet.

– Csak azt kérdeztem, hogy szánod-e? Többet ne vallj.

– Úgy van.

– Sajnálod az apádat?

– Szeretlek és tisztellek.

– Ne mondj olyan sokat! Csak a mit kérdeztem, arra felelj!

– Isten látja lelkemet, hogy úgy van.

– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a nevét! Tehát ha szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést, akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le ezt az öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, a hová vezetlek.

Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg vett elő számára egy fali szekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden gomb és csatt nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon fali szekrényből kétszáz aranyat kiszámlál s azt a tüszőbe csusztatja. Aztán felcsatolja azt a fia derekára: «ez a tied». S aztán int neki, hogy vegye fel a mécstartót s ismét előbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga viszi a pallost magával.

Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezuttal szépen megszabadulhasson az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, a míg életben tudja.

S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az meg ne tehesse azt, a mire gondol.

TIZEDIK FEJEZET.

(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnak heaabawalo zvgolodaasai az zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porczikája reszketett, mikor a gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna, sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a fázástól reszket ő, hanem – valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még csak két napos házasok és még soha sem volt a férjével egyedül.

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a picziny fehér lábait a kezével el kezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az álmatlanság, meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz, mondá a Pirka, mert én hetedik gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rosznevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még soha sem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. A kivel akarom, jót teszek: a kivel akarom, roszat teszek. De még a kivel jót teszek is, az is megbánja. Az előtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett az a mesterség. Csak azt csudálom, hogyan engedheti az a biró másnak, hogy a kit ő megkinzásra, megölésre itélt, azt ne maga kinozza meg, ne maga ölje meg. Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a más világon, ha van más világ; hát azt a gyönyörüséget mért engedi másnak, hogy el is végezze a mit itélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a biró maga legyen a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy alkalomról el nem maradtam volna. Ha asszonynyal volt dolga, annak én vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram meghalt, (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele) magam folytattam a mesterséget egy legénynyel. A legényem, nagy, hórihorgas kamasz, csuffá tett egyszer a piaczon; nem tudott semmire menni a munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt mondták, nem asszony kézbe való a kard. Ugy kerültem ide szolgálatba Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam volna más gazdát, a ki befogadjon. Hej de hidegek a piczi lábacskái! Ne meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szóról eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenczkéje, a ki most is a táskájában kuttog s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény állatot s adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta buza is eltéve.

– Jaj szivecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát abból lidércz lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja lidérczet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kiváncsiság, megtudni azt, a mi előtte ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen nő, mégis csak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál. Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot s azzal megint visszarejtette a táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt, észrevette a nyakában azt a kis selyem tarsolykát s erre dühösen kezdtek villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulet, a mi a boszorkányok hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestis üző, semmi más.

Erre elnevette magát a Pirka.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha. Nagy egyptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

– Hogy lehet az?

– Hát nem tudja? Konvencziójuk van a halállal.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, a kiknek az idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke; sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyem vánkosát.

– Ne tegye azt. Inté a némber. Valahányszor az emléket megcsókolják, a halott mindig egyet fordúl a sírjában.

Erre aztán Mikhálnak olyan kedve támadt kisírni magát.

– No no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét? Miről meséljek? A bányarémről, vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a «Szalonnavár» történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kivánta a Pirkától, hogy mondja el neki annak az asszonynak a történetét, a kinek a ruháit ő rá feladta.

– Jaj, lelkem, az igen szomorú történet. Attól maga nem fog elalhatni. De azért csak mégis elmondom hát. Gyönyörű szép asszony volt az; nemes házból való egyetlen leány. Férjhez adták egy lengyel úrhoz, a kit nem szeretett. Hanem mást szeretett. Egy szép barna magyar legényt. Nem is tartotta magát tőle távol. Egyszer a lengyel nemes meglát egy szép gránátszín selyem ruhát a feleségén. Kérdi tőle: hol vette az asszonyom ezt a szép selyem ruhát? Azt mondta az asszony: «Az anyám küldte Szikszóról a nevem napjára.» Az ura nem sajnált elmenni Szikszóra, megkérdezni a napától, hogy ő küldte-e leányának azt a szép zöld köntöst? Visszajött megint a feleségéhez. «Asszonyom, az anyád azt mondá, hogy igen is, ő küldte neked a szép zöld köntöst. Te is hazudtál, az anyád is hazudott. Valld meg, kitől kaptad azt a szép ruhát?» Akkor azt mondta neki az asszony, hogy maga vette azt lembergi vásáron ungvári örménytől, a maga pénzéből. Az ura nem sajnált lemenni Ungvárra, felkereste az örményt, megkérdezte tőle: nála vette-e a felesége azt a szép buzavirágszín köntöst? Megint csak hazajött, elővette az asszonyt: «Feleség, feleség, nem mondtál igazat; az örmény is utánad hazudott: azt mondta, nála vetted a buzavirágszín köntöst.» Ekkor aztán az asszony csak megvallotta, hogy a kedvesétől kapta a granátszin ruhát. Ez lett a halála. Bizony elitélték ezért fejvesztésre. Ebben a szép ruhában kellett neki a vesztőhelyre kijönni, ott levetni magáról s felvenni a szőrzubbonyt. Soha se látott még senki olyan szép termetet, oly gyönyörű fejet, oly fehér nyakat. Ekkor történt velem az, a miről már beszéltem. Mikor az öreg legényem kezébe vette a pallost, s azzal meglátta maga előtt a szép teremtést, csak elzöldült az arcza, a szeme elmeredt, elkezdett reszketni, utoljára, mintha a nehézség törte volna ki, keresztül bukott a pallosban s leesett a padról fejtetőre. Ekkor a kisebbik legényemnek adtam a kezébe a pallost. Az meg azt tette, hogy térdre esett a térdeplő asszony mellé, s a kard markolatát, mint a feszületet tartva maga elé két kézzel, elkezdé imádkozni az «Ave Maria»-t. A birák elszörnyedtek; a lengyel nemes, a ki ott állt közelben, elkezdett szitkozódni, gyávának, pipogyának nevezve mindenkit, a ki «Venger» földön lakik s leköpte a vérpadomat. Erre én dühbe jöttem. Felkaptam a pallost, s egy csapással leütöttem a felesége fejét, s azután felkaptam azt a fejére feltüzött kontyánál fogva, odavágtam az arczához: «nesze polyák, vidd haza a magadét!» Ezért csaptak el azután.

Mikhál teste borzongott a meleg takaró alatt is.

– Milyen soká jön Henrik; suttogá halk szóval.

– Majd én kimegyek, szép báránykám, s hallgatózom az ajtón, mit beszélnek az öreggel?

A Pirka kiment az étterembe, a vasajtón keresztül hallgatózni, mi történik a toronyban? Mikhál pedig ez alatt elzengé szépen a maga esteli zsolozsmáját; a mi felhangzott a toronyba is.

Nem sokára azután visszatért a Babura Pirka Mikhálhoz, azt sugva neki, ravasz vigyorgással:

– Ne busuljon, drága kincsem. Már kiengesztelődött az öreg, most csókolódnak.

Hanem még azután sokáig nem jött Henrik a nejéhez.

Az a sok kutya úgy üvöltött az udvaron.

A vastag boltozaton és a kettős folyosó falán keresztül is áthangzott még ez a szomorú zürhang Mikhál szobájáig.

– Majd elhallgatnak azok nem soká; biztatá őt a némber.

Mikhál aztán, hogy szelidebb gondolatokon pihentesse meg lelkét, azt kérdezte, hogy van-e a háznál kert.

– Nem lehet azt itt csinálni, liliomszálom, felelt a Pirka. Nem marad itt meg se virág, se fa. Próbálta azt a patronus felesége is. Az első nyáron minden fának az ága visszafelé görbült, mintha visszaakarna menni a földbe s a virágok gyökerét kirágta a féreg. Nem marad itt meg más, csak a gyepübodza: annak is veres bogyója lesz.

E közben a kutyák üvöltő kardala kezdett gyérülni. Mintha kevesbednének az énekesek.

– De soká jön Henrik! sóhajt az asszony.

– Mingyárt jön már, tulipántom, édes!

Csak két kutya üvöltött még oda lent átkozott párdalt.

A Pirka mosolygott, szemöldeit hegyesen fel-felrándítva.

– Mingyárt itt lesz már a «tiszteletes».

Csak egy kutya üvöltött még odalenn, kétségbeesett magánydalt az éjszakában. A meglódult vihar rázta az ablaktáblákat dühödten.

Egyszer aztán az utolsó is, mintha kettévágták volna a szavát, úgy elhallgatott.

A Pirka alattomos kunczogással mondá:

– No most mindjárt itt lesz «a mester».

Mikhál mindez elidegenítő jelenetek alatt csak azzal vigasztalta magát, hogy hiszen mind nem tart ez tovább egy napnál. Egy nap, egy éjszaka még a siralomházban sem sok; egyszer majd csak vége szakad. Ha ezt kiállta, tovább mennek. Lesz otthonuk. Csendes, nyugadalmas papi lak. Ott azután majd lesz virágos kert is, a galamb számára is galambház.

A Babura Pirka pedig jól jövendölt. A mint a kutyák elhallgattak végkép, a hosszú folyosón férfilépések közelítettek a hálószoba ajtaja felé; mire a Pirka czigány nyelven mondott valami büvmondást Mikhálnak, a mit az nem értett; valami czigány áldás lehetett az, s azzal elkotródott a szobából.

Nyomban utána belépett Henrik.

Első dolga volt a mécsest eloltani, hogy a felesége ne láthassa az arczát.

Azután levetkőzött és letette magát ő is.

Egy fekhelyük volt.

Henrik ledobta magáról a medvebőr takarót. Agyon volt izzadva.

A fiatal asszony didergett s fogai vaczogtak. Összehúzta magát, mint egy sűn és nem merte behunyni szemeit. Hogy el ne aludjék, folyvást mondta magában a «kétszer kettő: négy»-et.

Henriknek pedig forrósága volt: egyre hánykolódott a fekhelyén és nagyokat sóhajtott, fohászkodott: «Jézus, Mária, Szent József!» s ha egy perczre eltalálta nyomni az álom, úgy tett, mintha fojtogatnák, s aztán nagyot rugott a lábával, majd szétütötte a nyoszolyát.

A nő didergett, a férj nyögött, a vihar rázta az ablaktáblákat, a háztetőkön csikorogtak a szélvitorlák, a hiú alatt sikoltozott a kuvik. Ebben telt le az éjszaka.

Hajnal felé nyomta el csak az álom a nő fáradt szempilláit, ki már két éjszakát virrasztott át s akkor aztán aludt, rémséges látásoktól gyötörve egész addig, a míg késő reggel be nem jött hozzá a Babura Pirka.

A gazdasszony egy virágos mázu csészében párolgó borlevest hozott az ébredő asszony számára.

Mikhál az alvás után még fáradtabbnak érzé magát, mint az előtt.

Szomjas volt. És minden tagja fájt.

Jó néven vette, hogy valami italt hozott a számára a Pirka.

Nem törődött vele, hogy az boszorkány, s nem sokat kérdezte, hogy attól az italtól, a mit készített, nem változik-e át valami mássá, mint a mi eddigelé volt?

Kiitta a csészét fenékig.

Akkor azt látva, hogy már egyedül van a fekhelyén, azt kérdé a Babura Pirkától:

– Hol van az én uram?

Mire a Pirka azt felelte neki:

– Bement a városba az apjával.

– S mit csinál a városban az én uram? Kérdezé tovább a szép Mikhál.

– Kutyákat segít fogni az apjának…

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)

A szép Mikhál még sem halt szörnyet erre a szóra.

Egy ideig azt várta, hogy a szive most mingyárt meg fog állani és nem ver többet és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, a mi a szivét elszorította. Aztán visszatartotta a lélekzetét, azt hitte, hogy úgy is meglehet halni.

Aztán csak rájött, hogy a halált nem adják olyan könnyen!

Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be neki abban az italban, a mitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázsló szert; mert különben nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; a miket nem csak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott: talán a jelenlevő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak a saját öt ujja hegyének, a mire az ajkát támasztá, a térdére könyökölve.

«Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A horoscop. Az égi aspectusok! Hogy adnád te a kezedet, te! egy lelkész leánya, egy olyan férfinak, a kinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt fogja tenni, a mit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Ur életet adott, erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig szó!»

«Mire való tehát a bölcsek minden tudománya, ha így megeshetnek?»

«Az az önmozgó kutya nem hiába csóválta a farkát s öltötte a nyelvét egyremásra: tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem tudta, hogy emberhalál lesz belőle!»

«De hát mire valók akkor az amuletek, a nyakban hordott talizmánok? mire valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük bizó embert?»

– Hahaha! Kaczagott erre Babura Pirka; gyémántom! úgy van ám az, hogy több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire egy, a ki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét! Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért, hogy timár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből dolgozik? Hopp hirével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy csalásért.

Mikhál ránézett mereven. Nem értette meg azt a szót.

Pirka vállat vont rá.

– Nem öltözünk fel, rubintom?

– Nem! kiálta daczosan Mikhál s visszafeküdt az ágyba. Hol vannak az öltönyeim, a mikben idejöttem?

– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell ölteni.

– Várok rájuk, míg megkapom.

És megtette, hogy nem kelt föl az ágyból; nem vette fel azt a czifra gyászruhát magára, a mit a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.

Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a városban volt dolga.

Babura Pirka behozta neki az ebédet; de a hogy behozta, úgy ki is vitte. Nem evett ő semmiből.

Este későn aztán hazajött a férfi sereg: hallatszott megint a nagy ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak a mikor az ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépésit; valaki azt suttogta az ajtó előtt: lassan járjatok, az asszony fekszik.

Ha fekszik, hát beteg; mindenki azt hitte.

A Babura Pirka meggyujtotta a mécset Mikhál szobájában, mikor beesteledett.

Hajh milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.

Itt könyvek sincsenek.

Az éj beállt. Mindenki aludni ment már. Mikhál szobája felé óvatos léptek közelítettek.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta Henrik.

Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv a derekán, még a könyökén is arany sallang fityegett, sárga csizmához feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal. Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kivánhat magának.

A mint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyából; a medvebőrt termete körül csavarta s haragtól csattogó hangon kiálta:

– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!

Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge félénk teremtés, e szörnyü elhagyatottságában, ilyen szavakra mert volna fakadni.

S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a nagy erős ember, a kinek azt a gyönge teremtést engedelmességre igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a czifra zsinorós irhát.

Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, a ki ottan leskelődött volt: egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fujta ki az Isten nevét. – Az csak nem a létai lelkész volt?

De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj, meg a mai nap munkája után be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte minden szent kathedrához vezető grádics.

A vén Vihodár gondoskodott róla, hogy a fia ne lehessen többé pap.

Mikhál egyedül maradt a maga kisérteteivel.

Vissza gondolt elmult leánykorára: az ártatlan örömökre, a mik közt napjai leteltek; a tanulmányokra, a mik másnak talán teher: neki gyönyörűség okozói voltak.

Hová lett minden öröm és tudomány?

A bölcs ecclecticusok, polyhistorok, encyclopædisták mit használnak most neki? erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs, se kert, se gazdaság.

Otthoni élete is zárdai lét volt; de mégis mennyország ehhez a pokolhoz.

S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett volna akkor, ha annak adta volna kezét, a kit szivében szeretett, a ki nem volt tudós, de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen rossz gondolatai támadtak.

Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre s ki tudnak repülni az ilyen szűk vasrács között is.

Valjon gondol-e még ő rá elhagyott kedvese? Valjon meg fogja-e tudni valaha, hogy szivének választottja mily nyomorult sorsra jutott?

A mint így törülgetné sűrű könyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül oda alant az udvaron egyik kedves dala, a minek az a verse, hogy: «Amott kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!» Tárogató síp fujta azt.

A tárogató siphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer az: a ki nem ért hozzá, mikor belefuj, olyan hangot ad rajta, mint mikor a kutyának a farkára taposnak; de a ki kitanulta a módját, minden nótát a leggyöngédebb szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang az, hogy elfacsarja az embernek a szivét, s maga se tudja mért, sirva fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek eszébe jut tőle édes anyjának dajkadala s az édes apjának temetésén szólott ének, fáj ez jól esik amaz. Ha pedig megint más hangból veszi a hozzá értő a tárogatót s neki ereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly hatalmas riadót ád, hogy két mértföldnyire fölveri a csendet, s felkölt minden érzést, a mi lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő hőség támad a szivekben. A ki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a Kárpátokról alá ujra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene mennie: hol a kardom? hol a paripám?

Harmincz évvel később a Rákóczy-hadjáratnak ez volt a lelkesítő hangszere. Azért annak az elmulta után a békeszerető kormány minden tárogatót összekerestetett az országban, nem külömben, mintha szakállas ágyu volna és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a budapesti nemzeti muzeum számára: annak a fujásához is csak kevés ember ért már az országban.

De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kis-Szebenben lakott egy tárogatós, a ki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála szolgálni inasképen a tanítványnak, a kit felfogadott s az embernyi embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát vágni, a míg felszabadította.

Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatóról, hogy megértessük Mikhálnak azt a nagy örömét, a mi szivében támadt egyszerre, mikor ezt a dalt meghallotta.

Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákról, a kit a tanulók Simplexnek csufolnak, s a ki a dalaival sok kárt tesz a muzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig a Simplex egy aljas ficzkó, a ki nem szégyenlett egy esztendeig a kis-szebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemes urak lakodalmaira, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország egyik végétől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.

Ezt mind megszólásképen mondta el a professor úr a leányának; de milyen nagy vigasztalására szolgált neki most ez a tudomány.

Abból, hogy kedvencz dalait, egyiket a másik után, hallotta elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:

«Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha ittmaradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan fölkeresi az ő testi-lelki barátját, és elbeszéli neki.»

S ez is vigasztalására szolgált.

Elhallgatta óra számra a szép holdvilágnál azokat az ismerős búskomor nótákat, a miket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mingyárt utána énekli a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utczán.) Maga is utána dudolta néha a «Hussz-nótát» aztán a «három száz özvegyasszony tánczát» (lengyelül a «tri szto Bdow tancz»); végződött a sor a «halott táncza» kisérteties dallamával.

Ezeket tudta a Simplex szépen fujni. Mikhál elhallgatta volna azt reggelig.

Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.

Mikhál a borleves szürcsölése közben azt kérdé haragosan Pirkától:

– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, a ki az éjjel itt trombitált az udvaron?

Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelid, őszinte és igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kigyó: senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve s mást mond, mint a mit érez.

Tehát azt mondta, hogy ki volt az az alkalmatlan ember?

Tudta, hogy ha panaszkodni fog rá, csak azért is tovább itt tartják.

– Jaj, virágom! mondá a Babura Pirka. Füge-gyerek az! Az én trombitásom.

– S mikor viszik el innen a lelkek? kérdé tovább is boszusan Mikhál.

– Dejszen nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne. Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények tánczosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt két lábra állította, s úgy tánczolta vele a «kutyakopogóst». Ha ott lett volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára tiszteletül mindenik megcsókoltatta a tánczosnéjával a muzsikást. Hahaha!

– Disznó! szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. Aztán még se megy tovább, a hol így bánnak vele?

– Dehogy megy mókuskám; ide van az kötve. Én belém szerelmes.

Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az embereknek a barátsága egymás között, a kiknek az egyike megteszi azt a másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak is udvarol; – csak azért, hogy hirt vihessen a barátjának a felől a nő felől, ki miatt annak a szive megfájdult.

A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, a mikben idejött; az pedig ma sem vette föl a czifra gyászmezt: inkább azt mondta, hogy beteg és fekve maradt az ágyban.

Henrik pedig egész nap feléje sem mert jönni.

Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, a míg Mikhál egyszer fel fog kelni.

Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csak hogy azt mondhassa, hogy beteg és ne legyen kénytelen felöltözni.

És aztán éjről-éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért is fujja tovább!

Henrik ez alatt folytatta a maga mesterségét.

Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki nehéz komlóval készült sert, a mitől az ember feje elbutul. Enni pedig sok fokhagymát adtak neki, a mi az embert goromba pimaszszá teszi. Az a tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden finomság ellenségének tekintse. A durva tréfák, miket apja legényeitől hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, a miből egész nap nem engedték kijózanodni, napok mulva annyira eldurvították a lelkét, hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.

Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a «homunculus», a kiből az alchimista kiszivattyúzta a régi lelket s újat fujtatott beléje.

Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha az új házasok mingyárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték volna: sőt megkivántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az ábrázatján; nem különben, mintha párduczokat szelidített volna; s a mely asszony a mézes hetek elején ki tudta dobni a férjét egy párszor a hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.

Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, a ki rátartja magát, megvonja magától az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig tartott az abstinentia, úgy, hogy az egészségi állapotot lehetett félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava megjöjjön, a «békakorsócska» levelét mártották az italába (mivelhogy a béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van).

Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti antipathia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan, mint a «mandragora» gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi alak, a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi, külön a nővirág. Azért az ilyen mandragora gyökeret szokták az egymástól idegenkedő házastársak vánkosába dugni, még pedig a hím mandragoráét a nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt űztek a hegyvidékiek és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis gyökerét adták el helyette, a minek természetesen nem volt ez a virtusa. Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.

A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek nevezhetőt be ne vegyen.

Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset tüsszentett.

Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik rajtunk. Magyarázá neki a Pirka.

Azután meg észrevette, hogy az ablak vas táblái éjszakára nyitva voltak hagyva s azért megfeddé Mikhált: «az nem jó, ha valakire a hold rásüt, mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szivének az erejét».

Azután azt is megsugta a Mikhálnak, hogy az ifju patronus ma teszi le a remekét!

Hogy mi lesz ez a remek? azt elgondolhatta Mikhál.

Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitæt szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szív tőle. A patronus maga olyan aqua vitæt használt, a mibe szarvas könyek voltak vegyítve és napraforgó virág harmatja, a mi Arnoldus de Villanova bizonyítása szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy a ki azzal él, talán soha se hal meg, a míg abban nem hagyja.

A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivel hogy egy idegen kutya megharapta a bokáját s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e «rossz» kutya? a szokásos antidotumot be kelle venni, a mi az akkoriban oly nagybecsben tartott contrayerva pilula volt, a mit a sumatraiak találtak fel a boitinenga kigyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is hevítő hatása volt a vérére.

Az is meglehet, a mint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása felkölti az állati szenvedélyeket, s a mely napon valaki vért ontott, azon leginkább hajlandó a szerelemre.

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott nász-ajándékba.

– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad? Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?

Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt elszakítva.

A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül gyalog, – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.

A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg Kaczenreiter felől.

Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.

De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Mell naghion kis zaamu zawacbol fog aallani, hanem annaal svlosabbacbol.)

Mikor ezen a reggelen a Babura Pirka feljött az asszonyához, nagy bámulatára teljesen felöltözve találta őt maga előtt. A szép gránátszín selyem rokolya volt rajta.

Mikhál kikergette a gazdasszonyt a minden reggeli levessel.

– Hozz nekem sült húst és vörös bort! parancsolá e helyett.

Megjött hát már a szava is, meg az étvágya is.

(Ezt már bizonyosan a csizmájába dugott üröm és a békakorsócska okozá.)

Mikor aztán a Babura Pirka előjött a mindig kész hideg fokhagymás sülttel és a palaczk borral, Mikhál leült az asztalhoz s elébb ivott, aztán evett, – aztán megint ivott.

– Tölts még! parancsolá a gazdasszonynak.

Mikor aztán jól evett és ivott, akkor odafordult a Babura Pirkához és azt kérdé tőle:

– Mit csinál akkor egy asszony, hogy ha nem szereti az urát?

– No, ahhoz én értek egy kicsit. Felelt rá a Pirka.

Akkor megint azt kérdé tőle a Mikhál:

– Hát akkor mit csinál egy asszony, hogy ha mást szeret?

– De már ahhoz meg nagyon értek!

– Hát akkor mit csinál egy asszony, ha nem hisz többé a mennyországban?

– No ahhoz meg már tökéletesen értek.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Meeg chac gianittatnac; de egeezlen nem tvdatnac az gonoz bozorkaan alattomoss practicai.)

A Babura Pirka mindenekelőtt hozott be magával egy tégelyben olyan szert, a mitől az ütések kék foltjai csoda módon nagy hirtelenséggel elmulnak; a mely pedig nem áll egyébből, mint corporis Christi napján hajnalban bal kézzel, a napnak hátat fordítva a földből kitépett buzavirág gyökerének levéből, item: zöld csütörtökön szedett cardamomum nedvéből, szűzraj mézével összekeverve. Ezzel bekenegeté a Mikhál homlokán és arczán látható kék foltokat, a mi annak nagyon jól esett. Aztán megdicsérte jól, hogy ugyan a Henrik mester is elmehet dicsekedni azzal, a mit kapott.

Azután pedig megfelelt neki legelőször is az első kérdésére.

– Tehát legelőször is, kedves rózsám, ha egy asszony nem szereti az urát: akkor úgy tesz, mintha nagyon szeretné, mert a féltő indulat olyan mérges kutya, ha éhezik, ébren van, ha jóllakott, elalszik. A ki nem szereti az urát, azon van, hogy az se ne lásson, se ne halljon. S nem terem a hegyek között oly bűvös-bájos gyökér, a mitől a férj úgy megvakuljon, megsiketüljön, mintha az asszony megcsókolja a szemeit s azt sugdossa a fülébe: «galambom, gyémántom». A mely asszony haragos, az mindig a hátán hordja a férjét, a jó kedvű asszony ellenben mindig a fején ül az urának s odaviszi, a hova akarja. A szép asszonynak nem kell még kantár, hogy lovat csináljon a szakállas emberből, a hogy mink vén boszorkányok szoktuk. Selyemszál is jó még annak: hizelkedő hangjának selyemszála. Aztán a szép asszonynak a tenyere, a mi végig czirógatja az ura orczáját, olyan aranybánya, hogy nincs az a selmeczi bánya, a mi úgy fizesse a termésaranyat. Erre pedig nagy szüksége van az olyan asszonynak, a ki a másik kérdésére is választ akar kapni. Hát még a harmadikra? Már pedig én azokra is tudok választ adni. A milyen igaz, hogy Babura Pirka a nevem s boszorkányok hadnagya vagyok, olyan igaz, hogy elhozom neked, szépséges violám, a te szeretődet. Azt se kérdem, kinek híják? Azt se kérdem, hogy hol lakik? Messze van-e, közel van-e? Elküldöm érte a bakkecskémet s az elhozza őtet, a hova kivánod, ha az én tanácsomat mindenben követed.

A boszorkány hatalmat vett már a gyönge asszonyi teremtésen úgy, hogy az megfogadta az első tanácsát. Mikor délesti ebéden összetalálkozott az urával, bár mások is látták, nem szégyenelte azt megölelgetni, körülczirógatni, sőt azt is eltűrte, hogy az ura a térdére ültesse, s kérlelő gyöngédséggel megcsókolja az arczán azt a kék foltot, a mit nem haragból jövő ütés ejtett. A mi mind nem lett volna kárhoztatásra méltó enyelgés, mert hiszen hitvestársak voltak; hanem tudjuk, hogy ez csak tettetés volt az asszony részéről, mert szivének mélysége utálattal és gyűlölettel volt eltelve azon férfi iránt, a ki elszakította őt az igaz szeretőjétől, azon hazug kecsegtetéssel, hogy tiszteletes asszonynyá teszi, pedig hóhérmesternévé tette: örökre eltemette, hogy soha tisztes társaságot ne lásson életében.

Azonban pedig olyan jól tudta követni a Babura Pirka rossz tanácsát, hogy a férjének hizelkedjék (pedig nem is a skárlátpiros dolmány volt rajta, hanem csak a munkához való vászon köntös), hogy az ura örömében és nyájasságában lecsatolá a zubbonyát átszorító bőrtüszőt, s odaönté az ölébe, a kötényébe, a kétszáz aranyat.

– Ez a te móringod!

Aztán mondja valaki, hogy a hóhér nem gavallérember!

Másnap reggel előfogta a Mikhál a Babura Pirkát, s azt mondá neki, hogy már most feleljen a második kérdésére.

– Mit csinál egy asszony, a ki mást szeret?

– Jaj, lelkecském, erre nem olyan könnyű megfelelni. Azt a mást kell felkeresni elébb. Azt pedig fel nem találja más, mint az én fekete bakkecském. Az pedig mind addig nem kelhet útra, a míg arany patkót nem vernek a lábára.

A Mikhál a tarsolyába nyult s kivett belőle négy aranyat, s odanyujtá azt a boszorkánynak, megzörrentve a tarsolyt, hogy hallassék, hogy van ott még több is.

A bűvölő asszony elnevette magát.

– Hát nem tudod, kis bogárkám, hogy a kecskének hasított körme van: nem négy patkó kell annak a lábára, hanem nyolcz.

Mikhál egy szóra odaadta neki a másik négy aranyat is.

– No meglátod kis békácskám, hogy elhozza neked a szeretődet a fekete bakkecske; csak el kell várni az idejét a mikor egyszer mind az öreg, mind a fiatal patronus elmennek hosszú útra, a mi bizonyosan meglesz az eperjesi országos vásáron.

A Mikhál hitt a boszorkánynak mindent.

Hát mit tehetett mást? Mikor minden eddigi hite leromboltatott; apja bölcsesége, anyja amulétja erőtlen semmiséggé lett szemei előtt; megcsalták, megalázták, bezárták, kicsúfolták, megkinozták; pedig senkinek se vétett; pedig olyan jó volt. Azt gondolta, no hát legyünk rosszak, talán azért jobb lesz a fizetés?

Babura Pirka pedig abból a nyolcz aranyból négyet mindjárt odaadott a Simplexnek, a többit megtartá magának s ettől a naptól fogva Mikhál nem hallá a tárogató dalait az udvarban zengeni.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé, minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő mint lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.

Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele? addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.

Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki, hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról emberi tudománynyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével, lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor: nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát, csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az ölelésétől.

A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt; ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben ser, bor és pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.

Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt, hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától, mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré lett.

Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

– Mi vagy? Mi neved? Honnan jösz? Hová mégy? Kit szolgálsz?

A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak, a ki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem. Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel, s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e a Kopanicsárnét?

– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.

A rabló szemei felvillantak erre a szóra.

– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?

– Láttam. Csúf öreg ember.

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek hozzájuk. Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam. Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől, s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik, trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az izenetet.

Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre, miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem vallott a társaira semmit.

A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? hogy vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a tárogatón.

A Simplex fújt neki egy riadót.

– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az ördöngös trombitás, a ki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e szóra, hogy «én voltam az!»

– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak egy csapással ketté!

Azzal kihúzta a széles pallosát és két kézre fogta.

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az oroszlán torka.

– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.

Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi lármára fel nem ébredt.

A többi rabló is dülöngélt a sok italtól, ki erre, ki amarra.

Csak a Bajusz maradt józanon.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Erre eloltogatták a tüzeket sorban.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék, a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére pedig sorsot vessenek.

Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a támadókat.

Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki, rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik, miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen rémterveket. Mi lesz abból?

Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött, a hol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

– Üssétek agyon, mondá a Bajusz.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne bántsák.

– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz, egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj reszketni!

– Üssétek agyon! ismétlé a Bajusz, a ki egészen józan volt.

– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával. Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal. No úgy-e jól lesz így pacholecz?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a lábtörésre sem akart ráállni.

– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre; ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád.

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt, hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele, hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Ne félj, pacholecz, nem hagylak bántani.

De a többiek mind rátámadtak.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a magadéból köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem szabott a számára öt rőföt.