– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki.
– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az az úr vissza nem kéri.
– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk! erősködék a Havrán.
Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.
– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.
– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.
A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele; mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.
– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.
Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak éles baltáikkal.
– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a hordóból s odább mehet.
Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.
Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó keresztül lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.
Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte, hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.
Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.
Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.
A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.
Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a mi abból állt, hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki belőle, hogy holtig viselheti.
Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba, maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
(Balint hasonlatoskeepen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac wala.)
Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és «quantum potest» tudományos előmenetelben.
Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.
Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.
Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának még nem volt ilyen idős korában.
Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot, a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.
S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.
Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek, miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben, mint a jó borral?
De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a jó bort.
A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.
Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.
Egy vasárnap este a szomszéd Fürmenderéktől jött haza Sára asszony.
– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak az iskolából Kézsmárkon.
– Ha azt mondja, igazat mond.
Oh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!
– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még, te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te belőled prédikátor.
Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.
Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomoruság.
Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi, mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.
Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.
El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az ifjak és leányok, szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással megismerkednek.
Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát, nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.
Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb szégyen tisztességes leányzót nem érhet.
Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:
– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban ismertek.)
– Hát hadd járjanak.
– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.
– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s tudom folytatni az apám mesterségét.
Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a remeket le fogja tenni.
Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket, az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban, minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.
– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem, a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.
Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait: az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot, gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát; özvegy édes anyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a mesterségét akarja folytatni.
Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s elátkozta őt kegyetlenül.
– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után, ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.
– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn indulni kellett Ónodra, a táborba.
És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem teljesedett.
TIZENHATODIK FEJEZET.
(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa irtoztato lezen.)
Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe mind kinn van a szőlőhegyek között.
Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.
Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan azután ott, a hol találják, megütik a törököt.
Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával, mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.
Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.
– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez a mi mostani utunk én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem. Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt? Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt, hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek, még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.
– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.
– Ne félj bajtárs! együtt élünk, együtt halunk.
A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett «akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.
A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a veszedelem!
A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten, légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul; de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat? elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.
Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor mentek tovább.
Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a révben, a komp előtt?
Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács, fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a két kövér fehér karján.
– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint, odavágtatva a szekérhez.
– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint otthon.
Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg. Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.
– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.
A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»
– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.
S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra kezdette vele a lakomát.
A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.
Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.
– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul; szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.
– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.
Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?
– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is megyek, a merre akarok.
Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.
A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.
Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.
A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.
Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt semmiképen meg nem engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel tülekedni fog.
– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne sértse.
– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá; onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a mihaszna!
Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?
Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak elrejtett ellenséggel.
Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg. – Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is visszafordultak és nem kergették őket tovább.
Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja, a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva, fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar nem állhatta tovább a sértegetést.
Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához.
Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.
A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.
Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.
Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.
Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.
Sára asszony a tulsó partról nézte őket, a mint neki iramodtak.
– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta volna. Ha a szegény apja látná mostan!
A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.
A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt, a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.
Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is pikkelypánczél volt s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd leütötte a lováról.
Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy mindjárt levágja vele a nyakát.
– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a hüvelykujjából is odavágott egy darabot.
Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt, ha élve hagyja.
El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki, hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai becsületnek is elég volt téve.
Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok nélkül, mint tudva van, nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a hogy igérte volt?
Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.
Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében keressék fel.
A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar, ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta, melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a sásból és körülókumlált.
Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek, a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig, kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.
Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már szemközt találták.
A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.
A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a hol ráütöttek.
Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony, hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte szegénynek.
Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza.
Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől!
TIZENHETEDIK FEJEZET.
(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart azonnal az werembenn esic.)
Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.
– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud, Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást. Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.
– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!
Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.
– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben, hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva, hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?
– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem kell a kegyelmed pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.
– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy. Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt, mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No ugy-e, hogy szerelmes vagy?
– A bizony meglehet.
– De hát kibe?
– Azt nem mondhatom meg.
– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen: elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?
– Nem mondhatom meg, jó anyám.
– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet, mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt, mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út végéig el ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az Isten meghallgat engem!
A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai Nagy-Váradról.
Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.
– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a pogány megtérítésével.
Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe, Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.
Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött, azt végrehajthassa.
Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a maga és Simplex bajtársa számára egy időre; a mi nekik könnyen megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte magát ezen a tájékon.
A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb, mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem hagyja cserben az alkalmatossága.
Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred, a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a szép Mikhált meglátogatni.
Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes, hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták magukkal.
Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.
TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)
A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a magyar vezérnek.
Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy czepelte azt egész Eger kapujáig.
Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét, hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?
Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.
Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat szokott vágni. Hej, megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.
Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek, mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s tánczoltatta a pányván mint a medvét.
Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.
A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a kötéseiket felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő irokkal bekenegesse.
A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»
Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.
Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.
Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a birtoka?
A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.
A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.
– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad, kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk, hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»
Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.
A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan rosz mulatság az a talpverés.
Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait, adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen beszélni.
– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered, a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta. Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.
Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában, egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki fogja majd váltani.
– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a barátodat megvette?
– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.
S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba, hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.
Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.
Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.
A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen állapotban meglátta.
– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte.
– Minek tűröd! Mért nem irtál az anyádnak, hogy váltson ki?
– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek, úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben itt hágy veszni a török fogságában.
– S mit feleltél neki rá?
– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.
– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra kezdheted az examinálást.
Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!
Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset kinált, sokat kapott.
Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.
A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf, a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál bámbusz.
– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt irod hogy botot kaptál.
A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt tisztára kitörülni.
– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik, irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik.
Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.
Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre kezet adott férfiak között.
TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)
Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.
A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.
Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazítani.
Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez nem nyúlt volna.
A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes egyedül.
Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A Dzsigerdila nem dolgozott.
A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.
Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.
Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.
Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.
De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila belevágott s együtt énekelt vele.
– Miért hagytad abba a nótát? kérdezé tőle a török asszony.
– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.
– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.
Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.
Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak» nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.
S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám, adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo!
A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.
Hanem a Bálint tartotta magát s nem vágott bele az ő nótáiba.
– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? Kötődék vele a Dzsigerdila.
– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.
Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.
Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.
Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a fűbe és úgy tett, mintha aludnék.
A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból. (Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)
Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította.
No lesz most neked ezért Bálint!
Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal hajigálta.
Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.
Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.
Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.
Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.
– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a vizilónak.
De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.
– Én törtem le no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafa-gallyért?
Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.
Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge bőrét megpacskoltatni amazé helyett.
Másnap délután mégint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.
Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahitta a Dzsigerdila a Bálintot.
– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt. Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.
Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.
Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?
– Hamarább megenyhülnének, monda a Dzsigerdila, ha megcsókolnád őket.
Bálint visszaborzadt e szótól.
– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a gazdámnak a felesége?
– Gazdád alszik, nem látja meg.
– De meglátja az Isten.
A török asszony szélylyelnézett bámulva.
– Én egyet se látok itten.
– Az Isten láthatatlan és mindenütt jelen van.
– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.
– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a lánczot a lábamon.
– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme volna: csók.
– De ez vétek volna Isten előtt.
– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?
– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.
– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?
– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.
– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?
– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.
– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?
Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.
– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?