– Azért, mert az övé vagy.
– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.
Bálint jó ízűt nevetett ezen.
– Ugyan hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?
– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt, kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.
Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse. Azonban segítségül hivta az igaz hitet.
– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.
Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.
– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.
De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.
Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.
Mást szeretett.
Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.
A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:
– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?
Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme közé köpött neki:
– Czoki rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod!
Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.
Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.
A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt és nagyot ordított a rabszolgája után.
Bálint odaczammogott hozzá.
– Hol a feleségem?
– Hát őrizője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.
– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)
Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.
– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.
A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.
A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.
S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.
– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.
(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról s azzal oda állt a fa alá szépen.
Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a várban elkezdték a takarodót fújni.
Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.
A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.
De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a mikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.
A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.»
Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.
HUSZADIK FEJEZET.
(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)
Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?
Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!
Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.
Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.
Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.
Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, a milyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt és irott törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.
A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.
Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja feleségül.
De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?
Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!
Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele útnak.
Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát, különben őket ütik.
Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.
Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.
Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám, a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás emlékére a könyeit törülgeté le.
Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.
A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e szavakkal: «itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy «vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.
Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
(Igenis ewrwendetes hir eerkezic wala: mellben wagion gonozaknac pvztvlaasa).
A Simplex leginkább azzal vette meg a Bálintnak a szivét, hogy elmondta előtte, miket hallott a haramiák tanyáján az ő szerelmesének elvesztésére terveztetni.
Nem mert neki mindent elmondani, mert félt, hogy nagyon megijeszti vele; sőt talán minden bátorságát el fogja veszteni, ha az igazat megtudja; hanem annyit felfedezett előtte, hogy a Kaczenreiter nem vitte el Mikhált a parochiába, melybe megválasztották papnak; hanem otthon maradt az apja kastélyában, a hol Mikhállal nagyon kegyetlenül bánnak; a rablók pedig előbb-utóbb el fogják azt pusztítani, akkor a Mikhálra rettenetes sors vár.
– Mit tegyek? uram Istenem! Mit tegyek? tépelődék a szegény Bálint.
– Nem tehetsz te ottan egyebet, édes jó pajtásom, monda neki a Simplex, mint hogy elhozod magaddal onnan a te kedvesedet.
– De hisz az Isten ellen való vétek lenne!
– Mégis megteszed azt! Csak gyere odáig. Csak egy szót szólj vele; csak meglásd, hát bizony azt teszed, a mit megmondtam.
– Isten megőriz talán e nagy bűntől.
– Én nem tudom. Én lutheránus vagyok: nem hiszem a prædestinatiot; te vagy a kálvinista: neked kell azt hinned. Neked kell azt tudnod, hogy mindaz, a mi veled történt és még ezután történni fog, meg volt előre irva egy nagy könyvben, a mi elébb iratott, mint a világ megteremtetett; a te akaratod nem változtat azon; s ha meg van rólad irva, hogy a hegy tetején halj meg: ha te nem mégy fel a hegyre, a hegy fog alád jönni. Én csak azt mondom te neked, hogy az első lépés után következik az utolsó. Ha arra szánod magadat, hogy meglásd régi kedvesedet, akkor nem hagyod őt el többé, hanem elhozod magaddal, habár az utadat két felől csupa akasztófák árnyékoznák is be. Ha ez nem lett volna felőled határozva, akkor maradtál volna otthon az anyádnál, s vetted volna el a Fürmenderék Katalinját.
Ilyenforma beszélgetések közt mentek mendegéltek a biztos országuton; ezúttal jól ellátva magukat tűzi fegyverekkel és pallossal, csákánynyal, hogy minden rongyos martalócz utjokat ne állja. Azoktól külömben biztosságban lehettek; mert nem a kassai utat választották, hanem a gönczit s a martalóczok a Hernád balpartján nem igen csaptak át, mert ott könnyen megszorították őket, ha a Hernád hirtelen megáradt: azt pedig sokszor megtette.
Ezen az úton tehát egész háborítatlanul elérkeztek Somosig heted napra Ónod várából. Somos pedig már az utolsó állomás Eperjeshez, a honnan az út letér Lőcse felé.
Itten már csak a rablóbandáktól kellett tartaniok, a mik azt a vidéket rettegésben tarták, s elébb ki kellett azt tudni, hogy merre tanyáznak most? mert sokszor megtették azt, hogy átmentek egész Lengyelországba, a hol szintén olyan szívesen látott vendégek voltak, mint itt.
A Simplex magára vállalta, hogy tudakozódni fog a rablók után a vásárosoktól, a kik legjobban szoktak értesülve lenni. Addig a barátját hátrahagyta a csárdában.
Mikor aztán visszatért hozzá: ragyogott az arcza az örömtől.
– Mondtam úgy-e, hogy szerencse fiai vagyunk! Nem burokban születtél-e te Bálint? Tele van a város gaudiummal. Mind a három rablóbandát elfogták. Rajta vesztettek az iglói búcsú ellen tervezett támadáson. Három vármegye összefogott, meg a császári katonaság: kiszorították őket a sziklaoduikból, mindenfelé elállták az útjaikat, utoljára a rablóknak elfogyott a puskaporuk: a ki el nem esett, megadta magát. Élve került kézre a hegyke Havrán, a kegyetlen Bajusz; kiket a társaik maguk kötöztek meg, hogy kegyelmet nyerjenek. Hanem a Jankó története még is a legcsodálatosabb. Annak a vesztét egyenesen én okoztam. Ezt nem birták kézre keríteni. Mikor már mindeniktől el volt hagyva, mindenfelé körülfogva, akkor egy fenyőfát levágott s azon, mint a paripán csúsztatta le magát a legmeredekebb sziklalejtőn, s aztán egy másik sziklameredélyen meg úgy felkapaszkodott, mint a vadmacska: a hova senki se mehetett utána. Hogy még is vesztébe rohant, azt csak asszonynak köszönheti. A hámori kopanicsárnénak megizente általam, én meg az olajkáros által, hogy mikor látja, jó kedvünek lássa, az urának meg, hogy sehol szinét se lássa. Az üldözés után egyenesen odamenekült a Jankó a szeretőjéhez. Az asszony nyájasan fogadta; vígan mulattak, nagy dáridót csaptak; egész éjjel folyt a bor a csapon s két dudás muzsikált felváltva a Jankónak: a két dudás kifáradt a muzsikálásban, de nem a Jankó a tánczban. Még délig is mindig ivott s veszett jó kedve volt. Akkor aztán marokkal szórta a pénzt a szájtátó parasztok közé, s a míg azok kapkodták a tallérokat, azalatt kiment a mezőre, s azt mondta, hogy a ki utána próbál menni, azt agyon harapja. Nem is volt senkinek olyan disznószíve, hogy utána merjen menni; csupán egy embernek. Az a kopanicsár volt.
A Jankó egész éjjel kereste, hogy megölje; ez pedig el volt bújva egy széna boglyában délig. Délben aztán előbújt a boglyából, s akkor ő indult el a Jankót keresni. Nem volt nála egyéb fegyver, mint egy kétágú, hosszúnyelű favilla, a milyennel ezen a vidéken a kévéket adogatják fel a karó hegyére.
Rá is talált a Jankóra, a mint ott feküdt a haricskában, kezét lábát szétnyujtva, aludt hanyatt. A kopanicsár odaillesztette a nyakára a kétágú villát s azzal egyszerre odaszorította a nyakát a földhöz. A veszedelmes rabló fejénél fogva volt leszorítva. Nem haraphatott. Mérges szája, az ő legveszedelmesebb fegyvere tehetetlenné lett téve. Hasztalan ordított, káromkodott; a kopanicsár vasmarka fogva tartá, míg a többiek bátorságot kapva, odarohantak s megkötözték. – Holnap végzik ki mind a hármat. – Azt megnézzük.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew sorsvk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)
– Én nem nézem meg. Monda a Bálint Simplexnek. Én nekem a bőröm is borsódzik s minden körmöm hegyébe egyszerre bele áll a fájás, ha arra gondolok, hogy egy embertársamat kinozzák. Olyan természetem van, hogy ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy más embert mortifikálnak előttem: attól felforr a vérem. Magam nem szédülök, akármilyen meredély útján végig járok; hanem ha azt látom, hogy más ember jár az örvény felett: attól elkábulok. Csodálom, hogyan tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörüségből. Én a rágondolástól is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember-ember ellen harczol. Ott meg se hallom a haldokló kiáltását; a mi halált én ott osztok, azt nekem is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én nem megyek oda.
– No majd meglátod, hogy oda mégy! ungorkodék vele a Simplex. Mondtam már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a prædestinatiot s soha se mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni fogsz, a hová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig Eperjes városa lesz, annak is a nagy piacza.
És csakugyan úgy történt, a hogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a csárdából, ime szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, a kik mind kettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudták, hogy ők katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben megparancsoltatik minden a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos) katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék s ott a kivégzések ideje alatt a piaczon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók czinkostársai vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.
Így azután a Bálintnak akarva nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a többi fegyveres néppel együtt.
Mindenfelőlről jött pedig a tengersokaság erre a napra Eperjes városába; mintha országos búcsu volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón és lóháton, parasztok, kik tizen is ültek egy szekéren, diákok, mesterlegények, kalmárok, szentképárulók, és mindenféle világcsalók.
Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, még pedig szekéren Eperjes felé, a hol már korán hajnalban megérkeztek.
Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, a mi fél század előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsös kertek helyén csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet volt itt hajdan.
A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákból, szomorú gyümölcscsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, a miken ott korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat, meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városból, már kivégezték a megelőző napokon a sánczokon kívül; a három rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság miatt.
A főpiaczon, a hol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, a minek vérpad a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni, miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek, hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag czölöp, lecsüggő lánczokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, a min szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, a minek a végén horog volt.
A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság számára s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó sorba jutni, hogy elrejthesse az arczát a rémlátvány elől, s a Simplexet maga mellé állítá, hogy ha roszul talál lenni, elvigye onnan.
A nagy piacz pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban kinn ültek a czifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros ünnep volna, úrnapi proczessióval, s még a házak teteje is mind tele volt emberrel, s a hány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A piaczon sátorok voltak felállítva, a mikben mézes kalácsot, borsoskát és méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét s volt keletje a fonott perecznek. Házalók kiabáltak, a három rabló életirását árulva mely durva papirra, iromba czimképekkel volt nyomtatva «ebben az esztendőben».
A vándor czigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik egy asszony, a ki hosszú szijakat árult egy póznára feltűzve s odafurakodik a Simplexhez s megszólítja:
– Nos trombítás uram, nem vesz-e zsiványhátából hasított szijat?
A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha alkudnék.
– Hát mire jó ez a zsivány hátából hasított szij?
– Elüzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat; megtéríti a makacskodó szeretőket.
– S mi az ára?
– Négy tallér.
Bálint közbeszólt:
– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy czigány asszonytól. Csikóbőrből vannak azok a szijak, a minőket kaphatsz a szijártónál darabját egy dénárért.
– Nem az; vitéz káplár uram! szólt vigyorogva a boszorkány. Az én uram nem volt sintér, a ki lovat nyúzott; hanem hóhér, a ki embert nyúzott.
A Bálint kiköpött erre a szóra.
– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele tőlem távol.
A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát s a szemével oda vágott a Bálint felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szömöldeit s a száját széthuzva a fogairól, rávigyorogott a Bálintra:
– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, a mi a hóhér kezéből került ki!
A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek egymás közt súgni-búgni, mintha a szijra alkudnának.
Azután nemsokára úgy eltünt a Pirka a piaczról, mintha a föld nyelte volna el.
A mint a nyolczat ütötte a városház tornyában, megkondultak a franciscánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a városház udvarából s megindult a szomorú menet.
Elől a tanácsurak és a főkapitány, a kik a posztóval fedett lépcsőn felhágtak a díszkarzatra s ott állva maradtak, a míg a kikiáltó tanácsjegyző felolvasá az itéletet; azután jöttek a darabontok, karra vetett puskáikkal, s közöttük a három elitélt, egy-egy peczér által vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek legszörnyübbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú veres palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta mögött következett nyolcz hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kinzó eszközöket hozták a nyomában.
Bálint félrefordítá a fejét, hogy mind ebből ne lásson semmit.
Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.
A piaczra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, a mit azok undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá kellett volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot elhallgatni.
A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet. Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gunyolva hivták fel, hogy most mutassa meg, hogy mit tanult.
Az hideg vérrel oldá le válláról a skarlát palástot s halkan osztá parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az elátkozott szinpadon.
A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, a mire ő meghajtotta magát, mint valami szinpadi hős.
A legelső volt a Bajusz, a kivel megkezdték az előadást.
A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz. Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás fitymálása hőssé emelte a nép előtt.
Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz kerék zuhogását.
Ennek vége volt.
Következett a sorban a nyalka Havrán.
Ezzel egészen más alakot öltött a véres szinjáték.
Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért, hogy becsületet valljon.
A Havrán dühös ficzkó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!
A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát dolmányát s aztán maga indult neki remekelni.
A néző sereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén Vihodár egész tudományát végigpróbálta a rablón, de az is végig daczolt vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást s boszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még? Az pedig dühben volt már, s minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában s amint egy új kínzóeszközzel jött, megkérdezé a rablótól, hogy tetszik neki ez a mulatság?
A franciscánus barát ott a vesztő szobor mellett eleget kérlelte, engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan theatrum, a hol minden szabad; egyik se hallgatott rá.
Utóljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi forma többé, úgy összevissza volt marczangolva, még akkor is röhögve csufolta kínzóját. Utóljára beleakasztották az oldalába a bitófa kankalékjának a horgát s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán alá épen nem hizelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg kilehellte lelkét, a mely tévedésből választott magának emberi testet lakhelyül.
Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e herosi ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt a csorbát ki kell köszörülni.
Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár becsületét helyreállítani.
A vén bakó valami nagy dologra készült vele.
Levéteté az elitélt lábairól a békókat s nem lánczoltatá őt oda a bitófához.
– Tánczolni fogunk egymással! Mondá a Jankónak.
És ez a szó lett a veszedelme.
A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S a mit meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.
A Jankó, a nagyszerű gymnasta, abban a pillanatban, a melyben lábairól a békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát s a fogaival beleharapott neki a nyakába: épen oda, a hol a garotis nagy ütér van. Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a mesében, hogy a kit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a hóhér-legények odaugráltak, hogy az elitéltet letépjék róla, már akkor holt ember volt.
Ez a jelenet anynyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva, odaborult a Simplex vállára s azt hörgé: «most mindjárt leszédülök.»
– Csak egy kissé tartsd még magadat; dörmögé fülébe a Simplex.
A mint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással megölte a vérpadon, rettendő tumultus támadt.
Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elitéltnek, míg a hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.
Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták a néplármát s akkor felállt a főkapitány az emelvényen s kihirdeté: hogy ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény itéletének végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifju mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.
Erre a nép elcsendesült, mint mikor egy új szinész lép fel a szinpadra.
Az általános elhallgatás tanusítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit, arra várnak.
A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.
S a kierőszakolt csendben felhangzott az új ember szózata a néphez.
– Ime e gonosztevő, ki apámat megölte! nem érdemes arra, hogy emberi kéz emberi módon végezze őt ki a világból.
Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, a minőt ő már hallott egyszer, a prédikátori székből.
Az pedig folytatá:
– Van egy halálnem, a minővel az érzéketlen gonosztevőket szokták kivégezni távol Abyssiniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen s így akasztják ki a napra. A mint aztán a nyersbőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben: az megtanítja a gonoszokat a pokolról énekelni. Én ilyen halálra vetem e gonosztevőt.
Mi ez? kiálta Bálint: ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abyssiniai mese: ki hallotta ezt más, mint a ki tudós Frölich tanár ethnographiai leczkéit frequentálta? Kicsoda ez az ember?
S lekapva kezét szemeiről, odatekinte.
És ráismert a vérpadon álló skarlátöltözetes alakra.
– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! kiálta arczába a Simplex.
Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorból: Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E rém-jelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.
HUSZONHARMADIK FEJEZET.
(Mellben kiderevl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az ✝✝✝ pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc, walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss practicaikval mindeetig keezen wadnac.)
A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a magányos házhoz, mely Kis-Szeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő, a hegyeken keresztül, a miken a lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta az utat s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a lidérczekkel és más gonosz lelkekkel, a kikkel nyilván mind igen jó ismeretséget tartott.
Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori kopanicsárnak a felesége, mint gazdasszony, magányosan, kit az ura elkergetett magától, a mióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye pandurjának. A feleségéből mi lehetne már most egyéb, mint boszorkány? A Babura Pirka már be is vette novitiusának.
– No Ancsa, monda neki, mikor belépett hozzá, «Irgundum gule» ma, meg holnap, meg holnap után kinozzák a Jankót három napig. Még az éjjel vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük a torát!
Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára s aztán megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kinjába a földet rágja? Azon az éjszakán valamenynyi hóhérlegény mind gyomor-görcsöt kapott és nyomorultul fetrengett kinjában, a mi ha nem a sok megivott ólomczukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány megrontásának következése volt.
A szegény fiatal asszony ez alatt egyesegyedül volt abban a rettenetes házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két peczér hátrahagyva, a ki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt és a felvonó hidat őrzé.
Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait körülvevő vizárok fenekén hegyes sánczkarók voltak leverve, mik a keresztül úszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve s az udvaron két óriás szelindek, a mi a fegyveres férfit is megtámadta. A két peczérnek pedig széles öblű lőfegyverei voltak, a mikből egész marék vágott ólmot lehetett kilőni, ha szükség volt rá.
A fiatal asszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy előadásra. Ő sem kivánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke azoktól az iszonyú látványoktól, a mikre más úrasszonyok oly kiváncsiak voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát: nem hitt neki, érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés s félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között még Kalondai Bálinttal is találkozzék.
A Babura Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek, ő itthon maradjon; sehova a háztól el ne menjen; a kapusnak is megparancsoltatott, hogy az alatt se ki se be a kapun senkit át ne bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt bezárni kulcscsal! Elébb ott volt ő Eperjesen mint a Vihodár perepútyja, ámbár egy órával későbben indult el utána.
Mikhál azt mondta Pirkának, hogy a míg távol lesz a gazda, addig semmi szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának, otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy lánczos kerék hajtotta fel a vizet, úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magára reteszelte, úgy emberi hatalom ellen egészen biztosítva érezhette magát.
De annál kevésbbé volt megvédve azok ellen, a kiknek nem kell nyitott ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltünt a házból, durva csizma-kopogásával, hörögető kiabálásával, mocskos szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott csendességben előjöttek azok, a kik csoszogva, sóhajtozva, nyögve, dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zúgban látni vélte az áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, a hogy előjönnek visszakövetelni ketté vágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra az öltönyöket, a miket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek és beszéltek hozzá; háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban, mintha táborszámra járnának benne végig a kisértetek, a kik azután álmaiban igazi alakot öltöttek, s torzarczaikkal, négyfelé vágott tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.
Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta kisérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül vonult el lelke előtt.
Minő élet ez az övé? Egy férfihoz lánczolva lenni, a kit nem szeretett, mikor hozzáadták; a kitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világból s odalánczolva még élve a pokol nyitott kapujához, a hol minden bemenő neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen valaha kiszabaduljon; hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen, hogy enyhülést nyerjen. Kinozva attól a gondolattól, hogy atyja elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá és nem tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi és átkozza és mégis szereti.
Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, a mik sokkal rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta azt a szokást, mely az apának jogot ád gyermeke sorsát intézni; átkozta az oltárt, mely lánczot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek; gyülölte az egész emberi társaságot, mely a külső tisztességért rabigába veri a szivek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna rossz, igen rossz lenni.
Már önmagától is félt!
Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhába. A konyha volt a legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet forralt. Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.
Már öt napja volt egyedül bezárkózva s kezdett megháborodni a rémes egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az éhezésnél. Jól esett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében; még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az örökös kisértet-perlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a nyívást-rívást az ajtó-ablak hasadékon át, azt a huhogást a kéményben, mikor a szél fú.
Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s a mig a kereket forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:
«Oh bárcsak a lidércz ide hozná azt a Pirkát!»
Alig szalasztotta ezt ki, a mint egyszerre azon vevé észre, hogy a vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást s a felemelkedő vederből a Babura Pirka czifra buglyos alakja emelkedik ki a kút kámváján.
Mikhál Jézus Máriát kiáltott s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban kaczajra fakadt s azt mondá neki:
– Lám, asszonykám! nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön az be, a hol akar.
Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel, noha minden ruhája, még a csizmája is, egészen száraz volt.
– Jaj, de nagy vacsora készül itt! kiálta fel a Pirka, mikor meglátta azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. Ez is víz, ez is víz; csupa merő forró víz. No az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen belőle jó leves!
Azzal a tarisznyájából egy marék apró papirczédulát vetett a forró vízbe.
– Száz esztendős kalendáriumból kivágott nevek, suttogá vigyorogva Mikhálhoz. A melyik legelébb felbugygyan, ez a szeretőnknek a neve.
A közben felvett egy szűrő kanalat s a legelső czédulát, mely a bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg, mi van rajta?
Mikhál kezébe vette a czédulát s megrettenve olvasá e nevet: «Valentinus.»
Ijedten veté azt rögtön a lángoló tűzbe.
Hanem a láng nem emészté meg a nedves papirt, inkább felkapta azt a légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.
– Haha! nevetett a Pirka. Nem ég az meg, asszonykám. Hopp izibe. Fittymássánt!
S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a czédula, arra is az volt írva: «Valentinus.»
– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? kérdezé a Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kivánta, hogy bárcsak itt volna már a Pirka?
Mikhál nem tagadhatta, mert igazán kivánta.
– No hát, mivel gyönyörködtessem a szép asszonykát? Mesét mondjak? vagy kártyát vessek?
Mikhál azt mondta neki, hogy vessen kártyát.
– Hanem aztán, a ki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de a ki nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.
– Majd meglássuk.
Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon vetette ki a kártyákat.
– Hüh, de nagy dolgok állnak itt! kezdé a kirakott kártyákat magyarázni. Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.
– Képtelenség! szólt közbe Mikhál.
– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom. Ő megöli a rablót s az apja hivatalába emeltetik.
– Haha! Nevetett Mikhál. Az már nem igaz. Henrik ugyan itt hagyná ezt az egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba professornak, a hol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.
– No, én nem tudom. Csak azt mondom, a mit a kártya mond. Lássuk csak: ez itt a szép asszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A «kedves» közel van hozzá; ez a rózsa az «égő szerelem»; ez a kutya a «hűség»; ez a galambosház a «boldogság». Még ma összetalálkozik vele.
– Eredj Pirka; ez is olyan bolond beszéd, mint a többi volt.
– No, no, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik vele.
– Messze van az; ki tudja, hol jár? – sóhajta fel Mikhál.
– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom s azt mondom neki: hozd ide kecském azt a szép deli ifjút, a kire az én asszonyom gondol, hát a milyen igaz, hogy én a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.
Mikhál megrettent.
– Nem! Ide ne hozza.
– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem abba a csendes házba, a hol a galambok csókolódnak a háztetőn.
– De hát én hogy jutnék oda? Én nem ülnék fel a bakkecskére.
– Nem bizony. Hanem a hol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szép asszonyát is ki tudja vinni s úgy elvezeti szép kakukfüves mezőkön keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós czipői se lesznek harmatosak. Felöltözik a szép asszony parasztlánynak, hogy valaki rá ne ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék egymás után: először gyenge rózsaszínübe, azután buza-virágszínbe, utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranyláncz mind fel legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésüvel a fejében. Készítse csak össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének: még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!
– Ne kisérts, sátán!
– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szép asszony gondja, hogy hiszi-e, vagy nem? Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem is, megadja az árát.
Mikhál pedig hitt is, nem is.
Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt, a buzavirágszínt és a császár-pirosat, s aztán az egyiket a másik mellé felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban? Azután azt is megtette, hogy felhagyta magát öltöztetni parasztleánynak, kurta viganóba, hosszúszárú letürt piros csizmába; (a hóhér házában egész jelmeztár volt, – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta magát, hogy milyen kaczkiásan mórikál benne? hanem mégis mikor azt mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk! visszariadt és azt felelte, hogy ez Isten ellen való vétek.
Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, a melylyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a felvonóhid lánczainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, a melylyel a jó ismerőst szokák üdvözölni.
Mikhálnak az arczába szökött a vére.
– Látod, a kártya hogy hazudott? Az uram jött meg.
Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyem ruhát egy göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a paraszt ruhát nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának, hogy a konyhában a főzéshez vette fel.
A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy bocsássa be az alant dörömbözőt.
S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcznak a megjelenésére, melyet lelkében utált, de a mely mégis, azt hivé, hogy nagy bűnbe eséstől, súlyos kisértettől szabadítá meg ezúttal.
De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény, a ki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény már csak önálló munkát végzett.
A betoppanó nem kivánt semmi istenes áldás félét, hanem gorombán leült a konyhaszékre s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre s mindenekelőtt azt mondá az asszonynak, hogy «adj innom szép ifjasszony, mert megveszekedem.»
S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett hozzá a mondanivalóhoz.
Tegezte az asszonyt, mint szoká; a mi ellen az hiába tiltakozott.
– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges fogával s az öreg rögtön meggebedt.
Mikhál szédülve gondolt rá, hogy íme ezt megmondta a kártya.
– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf, meg a sárosi főispán az apja helyébe az egész felföld urának, pecsétes levéllel ellátott hóhérnak, s azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még most is ordít kínjában és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy végig hangzik egész Eperjesen, s a mely asszony el nem ájul, a mely gyermek nyavalyatörést nem kap, a mely kutya meg nem vész ettől az ordítástól, az mehet ördögöt fogni a Lomniczra!
Mikhál teste reszketett a láztól. Tehát Henrik önkényt átvette apja rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolból kimenekülésre. És mindezt megmondta a jósnő kártyája.
S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes vigyorgó pofával azt mondja neki:
– No most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot szép ifjasszony.
A ficzkó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék, csárda előtt megállt! de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.
– Az a törvény, mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak, hogy a ki legelőször hirül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap izibe.
S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát és kinyujtá a karját, hogy a Mikhál derekát átölelje vele.
Ez orczátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy a mit magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy fazék forró vízet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy perczre minden eszméletét elvette. Azon percz alatt pedig neki rohant a Mikhál s teljes erejével megtaszítá. Mire a Pirka is odarohant s ő is Mikhálnak segített, úgy hogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a tölgyfaajtót.
A leforrázott és kilökött ficzkó azonban most még dühösebbé lett téve, átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül hivta a két otthon maradt peczért is. S akkor előhozva azt a nagy vas sulykot, a mivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, neki fogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betőrjék.
Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kutba, mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.
– No csak csendesen, szép asszonykám, mondá, megfogva a kezét a boszorkány. Úgy-e, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott? Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?
– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet. Szólt az asszony, odavetve magát a boszorkány karjai közé.
– Ne hát legelébb is vegye a szép asszony ezt az égő hasábfát a kezébe, aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyilást, abba lépjen ki s várja meg, míg utána ereszkedem.
Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb világánál megtalálta a jelzett üreget s abba kilépett. A veder újra felemelkedett s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a láncz átelleni végét fogva s úgy szállítva alá fogásról-fogásra a vedret. Ott a nyilásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá lánczából, mire az átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a láncz csörömpölve szaladt fel a kerékig.
– Így, most mehetünk tovább.
A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyú, a mibe Mikhál pompás öltöző-ruhái voltak csomagolva.
A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt s az egy alacsony pinczeboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepü: a bakó mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: – diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pinczefolyosó volt a folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.
Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Igy tudott ő látatlanul kimenni és bejönni.
Az a földalatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.
A pinczeboltnak volt egy lépcső lejárása is fából, mely egy csapóajtóval volt lecsukva.
Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepükötegekből egy hosszú pamutot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepübe.
– Miért dobod az üszköt a csepübe?
– Azért, mert ide künn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert még fenn van a hold.
– De a pincze meggyulladhat tőle.
– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk?
– De a pinczétől meggyulladhat a ház.
– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, a mi nekem kedves, vagy a szép asszonyomnak kedves?