Szép Mikhál: Regény

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban erősködött, hogy a ki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó személyes tervei is.

Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett, hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak, hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő részére döntsék el az igazságot.

Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és Kaczenreiter Henrik egy peczérével.

A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja. A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár; a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset is csináltak a kassaiakra.

Végre lejött az országbiró határozata a menhely kérdésében.

Az pedig ekképen hangzott:

«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak nem több, mint három napi idő engedtetik».

Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve, eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:

– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam a fejét elvágva a testétől, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára asszonynak sem mondá el.

Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. – Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak vétetnék.

Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt: bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát, másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte. Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját, úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták, ivott; kezében volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele; hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. – Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok volt.

A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket, rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is ott állt az ajtó mellett két felől a két fegyveres őr: a város drabantja s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi történt? azt csak a beavatottak tudták.

Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább.

A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat Zwirina főrector az alabárdosaival.

– Hová mentek? kérdezé a farsang lovagjától.

Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt recsegő-sipegő madárhangon.

– A meghalt farsangot viszszük eltemetni!

Zwirina Ágoston pedig élt a gyanuperrel. Hej okos ember volt!

– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?

S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arczáról.

Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva, elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között. Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát. «Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a nádpálczájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. – Mire az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint, nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott paripát hozva elő.

A Simplex ekkor elkiáltá magát:

«Valentine, ecce tuum Bucephalum!»

Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.

A halálra ítélt felkapott a lovára s elvágtatott, ki a világba.

Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik semmiben sem tudósok.

Török Alit a kolostor ajtóban cserélték ki Bálinttal.

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.

Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.

Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.

Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai ház udvarától.

Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól ujongó zsolozsmákat.

Ki tilthatta azt meg neki?

Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala fölött. Szent énekek azok.

De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna, beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.

Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.

És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott ellenségek fölött tomboló zsoltár.

Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?

* * *

A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város tekintélyét és a törvény erőhatalmát.

Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt, háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság gúnyhahotája között.

Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? azt senki sem jegyezte föl.

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Leiratic, mell soc kiseertetec laknak ees ieztenec az cimeteriumokban.)

A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint üldözésével.

Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, a kik a menekülőt nyomról-nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak reá pihent vezeték-lóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.

Az új Fürmender, az ifjú Zwirina Ignácz azonban így okoskodott: Kalondai Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy vissza ne jőjjön hozzá, azt meglátogatni, a milyen nagyon szerette.

Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilencz muskétást a temetőárokban, a hol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha eltalál hozzá jönni a kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.

A csapda fel volt állítva ellene s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog kerülni.

Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, a mikor a bőjti szél az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény ugrált egyik sir völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az avar felől a hostádi temetőhöz.

Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált kell keresni.

* * *

«Ló dobogást hallok;» dörmögé az egyik muskétás az árokban.

«Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?»

Ki is lehetne más, a kinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren végigvágtatni?

«Nem látod, hogy tánczolnak a lidérczek?» Monda egy harmadik, felütve a fejét az árokból.

* * *

A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sirok körül, rémes fényt vetve a siremlékek imádkozó angyalaira.

Aztán úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, a mitől az élő embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vaczogni kezdenek.

* * *

«Átkozott strázsahely ez itt!»

* * *

Az éjféli lovag a temető elé érve, leszállt a lováról s azt megköté egy bodzafához s azután egy tülökkel viszhangot adott az elébbi kürtszónak: mire a sirhalmok közül újra fellobbant a kisérteties láng.

* * *

«Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.»

«Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.»

«Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd a helyünkbe jő s itt megfogjuk; – ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe s nem fog meg.»

Ez egészen helyes volt.

* * *

A lovag nyitva találta a temető ajtót s bement rajta.

Egyenesen arra felé tartott, a hol a lángot fellobbanni látta.

Nem lidércz volt ott, nem kisértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére s Bálintnak jeladásul.

– Csendesen! sugá a közeledőnek. Lesnek rád.

– Hadd lessenek; dörmögé Bálint. Kard van velem. Ha ott halok is meg; beszélni akarok az én kedvesemmel.

– Beszélni fogsz vele. Jőjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne lássanak.

Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy siremlékhez nem értek. Veres márványból volt a gula, tetején megkoszoruzott urnával; a sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal s körül szegélyezve téli zölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopár koszorúk.

– Nézz ide! szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól és olvasd.

A pompás síremléken e nevet látta Bálint:

«Zwirina Ágoston!»

Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól s nagy érdemeiről.

– Mért vezettél engem ide? kérdé felháborodva Bálint; halálos ellenem sírjához.

– Nem halálos ellened fekszik itt, monda Simplex; hanem a te szerelmed, a szép Mikhál. Azon éjjel, a melyen ellenségedet eltemették, mi ketten a jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját s ide tettük a Zwirináé helyébe s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld ággal lesz fedve a sírja.

Bálint leveté magát arczczal a földre.

* * *

– Hallod: hogy sírnak a kisértetek! dörmögé az egyik őr a másikhoz.

– Bizonyosan Belzebub kinozza őket.

– Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.

* * *

Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a könyek le fognak szivárogni odáig, a kol kedvese alszik s szebb álmai lesznek tőle, akkor felkelt s azt kérdezé a Simplextől:

– Nem fog ez a dolog kitudódni?

– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá, az elment haza Thessaliába. A másik, a ki tudja: a sír. S az jól tud hallgatni. A harmadik én vagyok s én még jobban tudok.

Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját s csókjaival halmozá el annak arczát s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a füvet, a virágokat, a mikkel az a sír fedve volt.

* * *

– Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok! suttogá a lesben ülő drabont.

– Bizonyosan Luczifer enyeleg velük.

* * *

– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a sírba?

– Hát hová tettük volna? A jó embert elhelyeztük a Mikhál sírjába a temető árokba s most ő fölüle fogják lelegelni a város szamarai évről-évre a bógácsot.

* * *

– Hallod, hogy kaczagnak a kupczihérek!

– Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.

* * *

Még a szél is folytatta a kisértet-kaczagást.

… Hahhaha – huhhu – hóhó!

Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az, hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könyekkel öntözött, a megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a temető-árokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bogácsot rágja fölötte. Hahhaha – ho – ho – hó!

– Már most beszéltél kedveseddel, siess!

– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a harczba. Eger várát fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom legyen.

Azzal sietett lovához vissza s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A kakasok elsőt szóltak éjfél után.

* * *

– A drómó hazanyargal már országába.

– Minden jó lélek dicséri az Urat!

S ha imádkozott Sára asszony azért, a mire a fia kérte, úgy imája bizony meg lett volna hallgatva oda fenn. Kalondai Bálint annál a fényes ostromnál, mely Eger várát visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált szenvedve esett el.

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)

Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.

Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a másik után.

Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár Ancsa.

Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.

Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet. A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt, mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt volna.

Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott.

Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban? A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.

Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.

Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot, a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő gulyákkal és ménesekkel együtt.

Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a kináló csúfságát.

Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban laktak a Szamos mentén.

Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.

S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai kedvező fogadtatásra találtak.

A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól megajándékozva.

Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa egyszer Homonnai.

Az pedig ráment a lépre; a mit maga keresett magának.

Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd: egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján rendelé őket hites társakká lenni.

Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben, mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a Krisztust hivők közé.

Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.

E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is.

Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.

Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két «kedv» között nagy a különbség.

A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott magával.

Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.

A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép háziasszonynyal?

Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult tárogatóst?

Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.

Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték a szobájába pihenni.

A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.

El is vitték nagyhamar a csatatérről.

– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.

Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott, utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.

Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.

Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.

A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.

Zurdoki ott találta a grófnét a szobájában. Reá várt az egyedül volt.

A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.

– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.

– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép Izabella.

Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint valami evetke.

Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban, és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában egy szép velenczei tükör.

A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát kétfelé törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:

– No hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?

… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai János.

Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.

Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak tánczoltak.

Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján keresztül.

– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki az én kertembe akart beszegődni kertésznek.

Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek szeme-szája koppant a drága falattól.

Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött. Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt Homonnaival, keményen rátámadva:

– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard hát!

Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban Zurdoki kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s senkisem igyekezett őket kibékíteni.

Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.

S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal elpusztíttatásra.

Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt mondta rá:

– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!

És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért, szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy polturát sem iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.

És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok, olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.

S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.

* * *

Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.

* * *

A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet, melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.

UTOLSÓ FEJEZET.

Mindenec elmvlnac; de az igaz tvdomaan ewrewkkee megmarad.

A derék tudós Fröhlich Dávid pedig még sok számos évig oltotta a tudományokat az ifjú nemzedék elméjébe és gazdagítá a világot fölfedezéseivel. Késő koráig levelezésben állt a külföld legkitünőbb tudósaival. S mindenkor a legpontosabban értesülve volt mindazokról, a mik Kelet-Indiában és Amerikában történnek, sőt a holdban lakó emberekről is írt egy igen érdekes és megczáfolhatlan igazságokkal teljes opust.

Hanem hogy a Mikhál leányából mi lett, azt nem tudta meg soha.

Gyakran fölállítá a horoscópot, összeveté az aspectusokat, és felüté a cisiót. E három tudományos factor segélyével mindannyiszor annak a megtudására jutott, hogy a Mikhál leánya most igen nagyon boldog s öröméletet él, valami nagyon messze eső országban, a minek még a nevét sem mondta ki senki.

S talán igaz, hogy úgy van?

JEGYZETEK A «SZÉP MIKHÁLHOZ».

Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a tisztelt olvasó közönségnek.

Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be, saját hazánkban, az akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal, községi és családi élettel, a mi a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért való küzdelem sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.

Magyarország egy részében török basák kormányoztak, örök harczban a római császár seregeivel, a ki a másik részt birta. A harmadik rész Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.

Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy izben év hosszatt védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa ennélfogva nagy fenhatósággal bírt s az országos törvényeken kívül saját statutumait is jogerőben tartá s használta a pallos jogát.

A török és magyar közötti vidéket a martalóczok tarták rettegésben, a magyar és lengyel közöttit a százával összecsoportosult haramia bandák, azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden város. A fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem kihatott a családi és magán-életre is. Még a káromlást is nyelvkitépéssel fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt szabva.

Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a társadalomban. Mindig volt dolga és az rettenetes munka volt. Raffinált, kitanult kínzások. Gazdag ember volt a mester, és nagy hatalommal ellátva; de azért ő és minden hozzá tartozandója becstelen, ha csak harmincz évi szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele «becsületessé» nem avatta fel; a mikor aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba s élhetett a társaság között.

A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás titkos sympathiákkal foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztályokban a kuruzslónők egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés nem irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.

Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az embereket megjavítani.

És a mellett az a titkos szövetség, a mi a törvényen kívül a társasélet egyes köreiben a maga külön törvényeit fentartá. A jezsuita hatolt előbbre a maga szövetségével, a protestantismussal szemközt; s titokban czéhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a magánügyből s mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik kötelességének tartá azt a bajából kiszabadítani.

S mindennyi társadalmi nyüzsgés mozgás tetejébe jött még egy-egy országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot indítottak meg, mint a jelen történetnél Rákóczy György Lengyelország ellen, a mi rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak, városokat, megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi gyarapodást, hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé tett.

S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az élete, a ki megakart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek. Ezt volt szándékom a korhoz híven visszaadni.

Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz történet egykoru krónikákból összeállítva.

Tudom, hogy a két szerető szívnek ily bünhődése visszatetsző a mai kor fogalmai szerint; de így történt az meg s így kellett annak megtörténni, hogy ama kor szükséges vasszigorán csorba ne essék.

Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként végezném azt be; drámánál a szinpadi hatás parancsol. Ott a végcatastropha előtt megjelentetném Mikhál atyját, a ki felderítené, hogy Henrik csaló volt: a «si fuerit dolus» szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal és így Mikhál és Bálint nem követhettek el házasság-törést s ezzel Bálint nagy diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; de a korrajznál kötelezett a fölvett eszme megtartani az alaphangot s végezni így, a hogy valóban végződött, s legfeljebb az elegiacus hanggal adni elégtételt annak az érzésnek, a mivel a hasonló történeteket a mai szelid erkölcsi nézetek fogadják, míg a mult kor nézeteit azok a fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, a miknél épen ez okból megtartottam a régi irásmódot (kissé régibb modorút is, mint akkor divott).

A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások leirásánál is hosszabban, a mi az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is. De szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bon tonhoz tartozott. Egy ebéd alatt a házi gazda minden fogáshoz mondott egy diák hexametert.

A leves után: «Jusculum ut prosit, guttarum sume triginta».

Jött a rák. «Mensibus erratis valet sub prandio cancer».

A halra mondta: «Tertia dummodo maledictus piscis in aqua». S erre bort kellett inni.

Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: «Quodsi manes, pergam; si tu pergis, nos remanemus». Ez szólt a habnak a bor szinén: ha elmulsz maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.

A sültnél a szokott felszelési regulát: «caput alas pedes et caetera membra resolve».

Ha a sajtot hozták: «Caseus et panis, sunt optima fercula sanis».

A dióra mondta: «Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est».

A vajat így kinálta: «Mane aurum, argentum meridie, vesperi plumbum».

Végül a gyümölcsre: «Dat pira, dat poma, qui non habet alia dona».

Mit a megkinált, ha igazi orthodox Galenuskövető macrobiota volt, így utasított vissza: «Vivere si velis diu, tu nil de arbore sume».

A Cisio még gyermekkoromban használatban volt; csak mint játék már; de hű utánnyomata a mult századbeli komoly tudományos tanácsadónak, mely fölvilágosított a multról és jövőről, a nap teendőiről, távollevők hogylétéről s egészségünk fentartásáról. (I. fejezet.)

A két század előtti utazásmódot leirja az egykori naplója a névtelennek, ki magát «Ungarischer Simplicissimusnak» nevezi, a XI-ik fejezetben.

Az akkori Kézsmárk leirását (17. l.) feltaláljuk Wagner J. K. «Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel»-ben.

A gyógyszerek és sebkuruzslások módját (42. l.) nagy komolyan leirja a Georgica curiosa «Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren».

A «barátság jogát» (51. l.) ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel után, minden következményeivel együtt.

A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni, szintén az idézett névtelen irónál fedeztem fel.

Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját s a rablótanya és haramiavezérek ismertetését is.

Az akkor divatozott tánczokról körülményesen beszél a névtelen krónikairó, s azt mondja, hogy a magyar táncz inkább hasonlít a ballethez s a jellemző pantomiához, többnek leirását adja. Ezeket Ipolyi Arnold magyar mythologiájában is feltaláljuk.

A «háromszáz özvegyasszony tánczá»-ról azt mondja: egyszer az erdélyi fejedelem Nagy-Bányán időzött s épen akkor egy bánya beomlott s tömérdek munkást eltemetett: úgy hogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban tartatá azt s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s az udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a nők, bortól felvidultan, tánczra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában folyik a táncz, mond a fejedelem: «No urak, most láttok valamit, a mit soha nem láttatok még: hogy tánczol háromszáz özvegyasszony egyszerre együtt». Lett aztán erre sirás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták, hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon megajándékozva, újra férjhez menjenek. (29. fejezet.) Innen maradt fenn a háromszáz özvegyasszony táncza. Más alkalommal a «halott tánczot» irja le, mely minden magyar városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére mozdulatlanul, az arczát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték a halottáncz nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt felemelték, s elkezdtek vele tánczolni; de az merev maradt, mint egy halott, a hogy a karja ki volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak a hogy mozdították. Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten megverte egyszer az ilyen tánczolót, mert a ki játékból halottnak tetette magát, a táncz végén igazi halottul esett össze.

A «vánkos tánczot» (II. k. 7. l.) még magam is láttam gyermekkoromban.

«Csamangó» (136. l. I. k.) Kecskeméten dívó elnevezése a gyepmesternek.

(138. l.) A mandragora-gyökér, mint szerelemszerző, egész kereskedés tárgyát képezte akkor s a kalmárok hamisították azt mással (!) Ezt is komolyan adja elő a Georgica curiosa.

(140. l.) Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a szerelmi mámort felkölti és fokozni képes.

(II. k. 16. l.) Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek útleirása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza. Magyarra is lefordították.

(25. l.) Simplex «hekester»-nek nevezi a pánczéltörőt; valószinüleg «hegyes tőr»-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata leirásában.)

A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex adatai nyomán van leirva.

(82. l.) Az akkori Eperjes leirása Wagner szerint.

(117.) A szerelmes népdalokat «virágdalok»-nak hítták s egyházi szószékből tiltották azon időkben. (Sziládi Áron értekezése e tárgyról.)

(128.) Bártfai esküvő: