– Az ám, csak arra várnak, hogy esős idő álljon be.
– Mit használ nekik az esős idő? Kérdé Mikhál.
– Megmondhatom, szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van, akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanóczuk kialszik, a lőporuk megnedvesül. Ennek a tizenkét kátonának pedig már olyan új módi puskája van, a minek a kereke nem kanóczczal süti el a lőport, hanem egy darab tűzkő van belecsíptetve; az rácsap egy aczélra, az szikrát ád s attól gyúllad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Francziaországban készítik az ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jőjjön, hogy amazok meg ne lőhessenek.
– Már most az a kérdés, monda Henrik, hogy melyik féllel menjünk: a lengyel nemessel-e, a ki a rablók kegyelmére bízza magát s sarczot fizet nekik? vagy a kereskedőkkel, a kik puskáikra akarják bízni a védelmüket?
– Egyikkel se menjenek, szólt bele a háziasszony. Mást mondok én. Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még. Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek; mert ott nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan mint a medve; oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe belekeveredni. Pap nem ért ahoz. De meg a lengyel úrral se menjenek, hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem való nagy társaságnak, de egy pár ember, három, négy is megteheti. Itt az uram. Ez elvezeti a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért hagyjanak itt a hajtsárral, meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel úrral s ha átmentek a hidon, a hol Jankó útjukat állja s lefizették a taksát, a praszkinóczi csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált rájuk.
Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a legjobb menekülés.
Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát rábízták az egyik hajtsárra (a másikat nem találta Henrik, az megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú bocskorokat, ezeket felkötötték s még a hajnal előtti sötétben neki indultak a havasnak harmad magukkal.
Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra vinni: inkább hegynek mászik.
Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arcz. A tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak általa értekezni, a ki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s Simplex tudott a nyelvén.
A mit a lengyel kalmárok kivántak, az beteljesült, az eső elkezdett esni; alig voltak félórányira a kopanicsától s a mint felfelé haladtak a gyalog ösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben s csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a vadonban.
A jártas hegylakó azzal bíztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre ha még magasabbra hágnak, felülről fognak lenézhetni, s túl rajta, tiszta derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, a hova az a felhő nem jár.
Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát ezuttal. Hogy a fiatal asszonyka a csuszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldal-pallosával két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra ültették föl a kifáradt Mikhált s ketten a vezetővel czepelték, a hol rosz volt az út.
A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, a mit az asszony nem értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szép asszonynyal együtt hanyatthomlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, a minek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy ködben s belebódorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a jéghegy repedései közé, a honnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé; vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, a mi csak emberhusra éhes, vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!
A fiatal asszony pedig ott kettőjök között ülve, elővette a táskájából a pávafarkú galambját s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: «tubiczám, tubagalambom!»
Már hajnalodni kezdett, a mit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas regiója volt.
– Jó helyt járunk; dörmögé a kopanicsár. Ez itt a medvejárás a borókabozóton keresztül: ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög kastélyához.
De bizony még se jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképen sem lehet jó hely.
Mi fénylik ott a bozótban? dörmögé aggódva Simplex.
– A hiúz szeme; mormogott rá a kalauz. A zergesutákra leskelődik.
A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy puska kanócza volt, a mit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.
Megállj! Rivalt rájuk egy hang a bokorból s egy marczona alak emelkedék ki a sűrű boróka közül, alig tíz lépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét egy megfordított vasvillára nyugtatva.
A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan öltözött alakot vette czélba, hanem a hátul jövő úrformát.
– Jézus Mária! sikoltott fel Mikhál. Meglövi az uramat!
– Meg ne lődd, hanák! Kiáltott a zsiványra Simplex, nem látod, hogy pap!
A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanóczot. Az is lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egy magával szemben, a kik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem bízott hozzá, hogy valjon a megnyirkosodott puskapor elsül-e? hát inkább kegyelmet gyakorolt s szépen beszélt.
– Kend az Styefko? Kit visz kend?
– Egy papot, meg a feleségét.
– Akkor hát lutheranus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna, beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, a hol a Hanusz áll őrt, annak azt mondja, hogy pápista papot visz, meg a hugát; mert az meg a lutheranusnak fordítja ki a bőrét.
– Nem kell félni! bíztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előörs volt: a tanya odalenn van a mély útban.
Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle olyan messze.
Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi ösvényen s a medvejáráson keresztül elfognak jutni arra a hegytetőre, a meddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor a hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű csillámlana körül a légben s egy szellő lebbenésre kiderült a szép felhőtlen ég köröskörül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.
Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy sűrű fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, a minek a vénje nem rég éghetett le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között. Ezen kellett áttörniök.
A hordsaraglyának már itt nem lehetett hasznát venni.
A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj?
Azzal nagy óvatosan lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.
Kis idő múlva visszatért s nagyon lógatta a fejét.
– Baj van. Itt tanyáznak a zsiványok épen az ördög kastélya mellett.
Épen belejöttek a rablótanya kellő közepébe.
Simplex is kilopózott a csalit szélére s látta saját szemeivel, hogy ott a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven, puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya egyik odujában s ott sütnek főznek reggelire.
A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex pedig egészen ahhoz való ember volt.
Jószivű czimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek lehetett az a veszett gondolatja.
– Hallod-e Styefko! mondá a kalauznak. Én ezt a tömérdek zsiványt innen elkergetem.
– Csak nem bolondultál meg!
De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy hatalmas riadót, hogy csak úgy viszhangzottak erdők bérczek bele; s azzal elordítá magát a csalitban:
«Szaladjatok: Itt jönnek a katonák!»
A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra; akadt közöttük olyan okos, a melyik kilőtte az erdő felé a puskáját, a minek a ropogását a viszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre arczczal és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával kapálózva, mint a kit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig felmászott ijedtében egy fenyőfára.
A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes hitvestársát: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kaczagjon.
Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg is kell halni az embernek, azért nevethet egyet kedvére.
Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmult csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a földről, az is elkezdett röhögni s végül Henrik is leszállt a fáról s ő is kaczagott hangosan.
Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony nevet s aztán a férje együtt kaczag vele! Talán az a házas élet főfő gyönyörüsége: «vele sirok, vele nevetek…»
Hanem azért a kopanicsár jól hátbavágta ököllel a tárogatóst, félig nevető, félig panaszló hangon mondva neki:
– Dejsz’ nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár tapogassa meg a nyakadat!
Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a férje rögtön abba hagyja a kaczagást, mintha hideg vizzel öntötték volna le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szünni a nevetéstől.
– De most már aztán iramodjunk ám innen, a míg szabad az út, Praszkinóczig meg se álljunk! sietteté őket a kalauz; mire mindannyian felkerekedtek, s a hogy az erejük birta, igyekeztek az ördög kastélyát elérni, a hol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres konczok, fanyársra szúrt féligsültek.
Az ördög kastélya egy régi elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből; közel hozzá bugyog fel a forrás, a mihez a zsiványok járnak tanyázni. Most frissen hullott hóval volt terítve a fensík gyepes lapja. Délig olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.
A fensíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, a mi sásliliomokkal és ernyős virágú eleczkével volt körül szegélyezve. Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.
Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely észak-nyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn. A hegyoldalt hókéreg fedi, a mit soha se tud felolvasztani a nap, csak délután süt rá egy óráig s a mit az alatt leolvaszt róla, attól sima jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog s ellátni egész Lengyelországig.
Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalabb két mértföldnyi távolban fekszik a kis falu, Praszkinócz. A két hegyoldal képezte vágányon látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet. Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.
– Hüh, Styefko! Szörnyedt el Simplex e veszedelmes ut láttára, soha se megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Argyrus királyfi üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés?
– Nye bojsza, trombitás! biztatá a kalauz s neki állt egy jó szál fenyőfának, kivágni azt a fejszével.
Simplex ez alatt felkutatta a rom buvhelyeit, ha nem találna-e valahol zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, a hol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb s encziánt és angelikát keresett, s tökéletes volt az öröme, a mikor talált is ily ritka növényt, csodaerejűt.
– Drága szép hely ez itt!
Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.
A mint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidült, a hegy tulsó felhőtakarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani. S az egyszerre felriaszta mindenkit.
– No most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! monda a kalauz. Siessünk ám innen.
Azzal a levágott fenyőfát odahurczolta a meredek lejtő martjára, levágott végével előre igazítva, ott a hol a kigyózó ösvény-szalag kezdődött.
– Most aztán lóra katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre, a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekát. Kiki megfogózik kétfelől az ágakban, behúzza a lábát maga alá, hogy valami bokorba fenn ne akadjon. Én magam ülök legelől. Én leszek a kocsis meg a kormányos.
Azzal mindenkit elhelyezett, a hogy mondá. Maga a levágott fa vastag végére nyergelt s azzal a három férfi, mint egy hat lábú sárkány előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.
– Pan boh pomózs Jézus Krisztus! Gyih te sárkány!
A meglódult fenyőfa, mint a nyil siklott alá a tükörfényes kigyó úton: a hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében jobbra-balra s ha nagyon neki lódult, megveté a két lábát a jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: «hő ne, hő ne!» Nincs az a gondolás, a ki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, a ki úgy tudjon hajtani, mint a hogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját. Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva érnek le a négy ezer lábnyi mélységbe. De a kigyó nem tud jobban láb nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörüség volt ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! holla hó! Repülj te ördögló!
A bohó Simplex veszett jó kedvében lekapta válláról tárogatóját s félkézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! holla hó! Így viszi az ördög a menyasszonyát a lakodalomra!
Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról s elkezdett gyönyörüségében tapsolni! Hej milyen gyönyör így lefelé repülni! Nem rettegett semmitől, öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szive. Nem nyomta a lelkét semmi bün. Hajh milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kisértettől! Ha most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek a fenekére, a mit lehet nevezni sirnak is, – pokolnak is.
– Fogj át, mert leesem! Kiáltá az előtte űlő férj, a kinek az arcza sápadt volt, mint a viasz; elszédült.
S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse s úgy tartani kebléhez szorítva, a míg a völgy fenekére le nem értek.
Teljes félóráig tartott ez a jéghátán repülés. Gyalog félnapi járó lett volna.
Itt azután hálát adtak az Istennek, hogy épkézláb lejutottak.
De még több okuk is lett a hálálkodásra, a mint déltájon megérkeztek a többi utitársaik a faluba, a kik a mély uton jöttek keresztül. Azok rémséges dolgokat tudtak elmondani a kiállt veszedelemről.
A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben átengedte kelni Jankó, az egyik csapat vezére, a kihez lovas legényt küldtek előre, hogy egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért is a fejenkénti vámot; hanem e közben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra rajta ütöttek Havran haramiái (ezek voltak, a kiket az ördög kastélya mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajtsárokat leverték, a kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó állatokat elvették. A mint azonban a legjobb izűt rabolnának: hegyükbe érkezik a tizenkét katona az új módi puskákkal, a mik az esőben is tüzet adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven rabló ott hagyta a fogát, maga Havran a többiekkel, meg a rablott zsákmánynyal nagy nehezen tudott a sziklaoduk között elmenekülni.
Azonban az ifjú házaspár minden drága podgyásza is odaveszett. A rablók azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint a mi rajtuk van. A sok szép himzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig milyen nagy kincs volt az!
– Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! átkozá meg őket a kopanicsár.
Henrik arczát tűz-láng borítá el e szóra.
Mikhál pedig oda borult a vállára s vigasztalá.
– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csodamódon megszabadított a nagy veszedelemből.
Már ekkor megtanulta ismerni az elmult veszedelmet, de még nem tanulta meg előre érezni a bekövetkezőt.
ÖTÖDIK FEJEZET.
(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)
Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket Kis-Szebenig szállítsa.
A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.
Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.
Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.
Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.
Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa kertekkel körülvett várfalait.
Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.
– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.
Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak volna.
– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.
A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az marad fekete.
A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város felé, előérezve a közelgő vihart.
Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.
Mi lehet az? kérdezé magában Mikhál.
A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.
– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok.
– Nincsenek boszorkányok. Monda Henrik szárazon.
– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek éjfélkor össze a…
– Hallgass; rivalt rá Henrik mogorván s nem hagyta neki végigmondani.
Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.
– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.
A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.
– Odamegyünk.
– Őrizzen a Jézus Krisztus! rebegé a fuvaros. Az ott a Vihodár háza.
– Odamegyünk.
Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.
– Messze van még az atyád háza? Kérdé gyöngéden a nő.
– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a szebeni hóhér…
HATODIK FEJEZET.
(Illendew moodonn felwilaagosithia az eddig laatott homaliossaghokat.)
Tehát az ő atyja a vihodár. A bakó.
Az az ember, a ki vérben dolgozik.
Nem juhok és tulkok vérében, hanem embervérben.
Ez az ő háza, ez az ő uradalma itt.
Háza a városon kivül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes póznák az út mellett: az ő mértföldmutatói.
Az a rablósereg az ő érett buzája, a kit pallosával lekaszál, kötelével kévébe köt, kerekével megőröl.
Ő a legfelsőbb birája az embereknek!
Tekintélyes nagy úr, a ki elől kitérnek az utczán, a kinek az emberek levett fejjel köszönnek.
Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig és pecsétes levele van a császártól és lengyel királytól arra, hogy öljön…
… Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson és végig feküdt a szánban.
A mint a szán a sáros, kátyulos országútról a sík avarra letért, ott az aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, a min iramodhatott odább. Itt aztán Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a kocsisülésbe Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a bitófától s arra elkezdtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.
– Ne busulj Hanák! biztatá Simplex. A vihodár nagy gavallér odahaza, a maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöczi aranyat viszesz haza tőle a feleségednek, szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá. Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.
– Rettenetes ház ez; sugá Henrik Mikhál fülébe. S a ház ura félelmes ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház urának, a ki én nekem atyám. Hallgass meg engem és ne utálj meg. Gyönge gyermekkoromban az utálat üzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve, tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva, mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a rongyban, a mit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam. Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt találtam a földön, a ki befogadott, oktatott, felnevelt és nemesitett. S én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát. Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám? ha megmondtam volna, nem adta volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még nagyapja volt az, a ki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű hivatalt elődjétől, a kit Vihordárnak neveztek róla, s így fognak híni ivadékról ivadékra mindenkit, a ki e ház gazdája lesz. De ő maga emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat szerzett s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van számára mulatság e földön? vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani? De nem a kincseiért jöttem én ő hozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestans. Canonaink szigoruak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem lehet koczkáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba s megfogja palástom szegélyét s azt mondja: «Én Kaczenreiter Keresztély, lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz egy nővel, a ki nem a tied». Nekem meg kell nyernem az atyám beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és házasságunk semmis. – Értesz-e engem?
E szóra a nő felugrott fektéből s egy perczig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni! a míg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá s azt mondá:
– Engedelmes fogok lenni.
– A mit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e gyülölni érte?
A nő ismétlé halkan.
– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás. Biztatá őt a férje. Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai papnak ki volt az apja? Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten dicséretében.
– Amen, rebegé a nő, nagyot fohászkodva.
A szán megérkezett az alatt a magányos ház elé.
HETEDIK FEJEZET.
(Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)
Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt tespedő vizzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhid vezetett keresztül a házat körül fogó palánkig; de ez a hid már fel volt vonva s elzárta a bejáratot. A sánczkarókra mindenféle állatok bőre volt kiakasztva szárítás végett.
A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, a hány, annyiformáju és nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A hiddal szemben volt egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztül-kasul futó vaspántokkal és öregfejü szegekkel kiverve.
A ház udvarán belől nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán husz is.
A ház tehát már el volt zárva s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós: a ki sipjába belefujván, azon egy olyan nótát fujt el, a milyennel szoktak a császári hirnökök, a kik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást követelni.
A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő lánczain a felvonóhid. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament és rávert ököllel.
A megujult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang hallatszott keresztül.
– Ki van az ajtón?
– A létai pap, meg a felesége! Kiálta vissza a Simplex.
Erre a kapun belül nagy csihi-puhi hallatszott, mintha a kutyákat verné valaki szélylyel s a mint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy függő lámpás világított meg belül.
A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulcscsal a kezében.
Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.
Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arcza, gödrös álla és piros orczái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy mindez csupa ráncz volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.
– Jézus Mária, Szent Anna! oltalmazz! didergé a fuvaros; a Babura Pirka a maga testében!
A némber nagyot kaczagott, a mint a szánt meglátta.
– Hát a papok is «peméten» utaznak már? Szólt durva tréfálózással; mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhancz becsukta a dörgő kaput s aztán elkezdte megint felhuzni a nyikorgó lánczokkal az állatmódra nyivákoló hidat.
– Sok jó estét, Pirka nenő! szólt a Simplex, megcsippentve a némber állát. De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?
– Huh, rebegé a hanák. Megcsipted a boszorkány állát! Bizony hátra fordítja a fejedet az éjjel!
– Eredj, te ördög diákja! Monda a némber. Mi hord mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?
– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patronus? (A bakót «patronusnak» czimezték).
– Hát hol volna? Ott van a laboratoriumában. De megszakállosodtál!
– A mióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domika levessel. Tudja, akkor azt igértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát lesz e lakodalmas kása?!
– Bizony megnyergel még, ha sokat bolondozol vele. Inté őt a Hanák, lovai üstökén egyet rántva. Az éjjel kantárt vet a nyakadba s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!
– Lesz minden, ne busulj. Biztatá Babura Pirka Simplexet. Csak elébb a többiek hadd zabáljanak: azután majd jőjjetek fel a konyhába. Lesz jó vacsora.
– Dejszen nem eszem én abból, dünynyögé a Hanák. Szent, hogy valamit adna innom, a mitől bizonyosan sertéssé változom.
– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mint ha embernek maradsz; boszantá őt a Simplex.
De azért a Hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az istállóból elmozduljon: inkább beérte a haricskapogácsával, a mit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, el kezdett nyeríteni, mintha már benne volna a lóban.
A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel az emeletbe.
Az épület tömör bolthajtásos folyosókból és szobákból állt, a miknek mind vasveretes tölgyfa-ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába futott össze s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.
Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a házi úr szomorú mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyü asztal, tigrisköröm alaku lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék fényes czintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott fegyverek, a hogy más házaknál szokás.
E teremből egy kis oldalszoba nyilt, olyan alacsony ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.
– Ez lesz a hálószobájuk; monda a gazdasszony: jó csendes hely, a hova a kutyák lármája nem hallik.
Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre; pedig de sokszor megtépázták egymást hajdan.
A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.
– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? Kérdé szolgálatkészen.
– Nincs mibe; felelt Mikhál. Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.
– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az estelire átjönnie.
– Köszönöm szivességét, monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel czélja: Henrik atyjának kibékítése. Én óhajtok a ház urával együtt estelizni.
– Igazán óhajt? kérdé a némber, összehuzva sűrű szemöldeit. Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve van? No hát még jobb.
Azzal kifordult a szobából s nem telt bele több idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, a mennyi elég volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő; a midőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönynyel a karján.
Szép nehéz selyem-rokolya volt az; sötét granátszínű: virág-füzérek himezve a szegélyeire színes selyemmel és skofiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elől aranyozott csattok kapcsolták be a vállfüzőt.
– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.
Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte magára adatni a selyem ruhát, a mit az gondosan megmelegitett elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára.
– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna!
Azután a nedves saruit is kifüzte s azok helyett finom piros szattyán csizmácskákat huzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.
– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemes asszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. Én ütöttem le neki magam a fejét.
Mikhálnak összecsuklottak a térdei.
Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a testén!
NYOLCZADIK FEJEZET.
Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aallapotiaat.
De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt hozzá ideje: mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva s az étteremben vár a házi úr a vendégeire.
Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó s engedte magát vezetettni ama szörnyű nagy ember elé.
Az ebédlő semmiben sem külömbözött a másik teremtől. Épen olyan hatos bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.
A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett czíntálak, két nagy öblös mázos korsó, czinfedővel, egy hólyagos kehely vert ezüstből az egyik vendégnek, velenczei kristály a másiknak, fakupa a háziúrnak magának.
A házi úr ott állt már az asztal előtt, kezével széke támláját fogva.
Magas, öles termetű alak volt, széles egyenes vállakkal; hosszú újjú barna lengyel kabátot viselt, széles csattos övet, hosszúszárú lovag sarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyirva a sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú két zászlóban csüggött alá s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete nyugodt volt és semmi emberi érzést el nem áruló.
Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor ez alak szeme elé lép; bármennyire erőlteti is a nyugalmat.
– Áldás békesség e házra; rebegé Henrik; mire az agg nagyot sóhajtott, de nem viszonozta azt.
– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? Ez volt az első szava Henrikhez. Mély dörgő hang volt az, mintha az egész alak érczből volna s egész termete hangzanék bele.
– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szentgyörgy havában halt meg. Bocsásson meg, patronus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.
– Nem szokatlan ez; szólt az öreg. A nagylétai lelkész gyakori vendége szokott lenni e szomorú háznak.
Azzal megkinálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.
– Ez pedig a feleségem: rebegé Henrik.
Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arczára; azt mondá hidegen:
– Az asszonyok szeretik a látványokat.
Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezeit a szék támláján s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást.
Az öreg összevonta szemöldeit s félrefordítá arczát.
Leültek vacsorálni.
Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi olyan ételt nem adtak fel, a mihez kés kellett volna. Nem is volt kés az asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A házi úr nem kinálkozott; hanem a gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert bort; a mi helyett az inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni viztől golyvát kap az ember. Megkellett kóstolnia a sert.
Az evés alatt senki sem kezdett beszédet; hanem a legelső kupa után megszólalt a ház gazdája.
– Tisztelendőségedet is megrabolták a gonosztevők?
– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.
– Elveendik méltó jutalmukat. Holnap után meglátandja őket tisztelendőséged.
Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.
– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnap után a többivel együtt fognak kivégeztetni.
Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei észrevették a csodálkozást.
– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó vigasztalást megadja?
Henrik arcza elsápadt.
Az öreg sejtett valamit.
– Mert hogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a szomorú jeleneteknél, a bünösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciscanusokat szokták rendesen kiküldeni, a lutheranusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az ekklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren velem, a bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott lenni.
Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem tudta eddig. Homlokáról kezdte törülni az izzadtságot.
– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni «végbiró» veres csuhája egymáshoz tartozó tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy máriás minden temetésért, azt, hogy «és egy körmöczi arany minden szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért:» Hisz ez a jövedelmének a «bakja».
– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől. Hebegé Henrik. Én csak lelki hivatásomra gondoltam.
– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnap utáni vásár előnapjára, hogy a végrehajtandó itéleteknél mint lelki atya fungáljon: akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?
Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe s inte neki, hogy itt már az idő mindent megvallani.
– Elmondom az én történetemet, patronus úr; kezdett hozzá Henrik. Én ez előtt tíz évvel, kora gyermekségemben, megszöktem az atyám házától. Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kivánságom. Tíz évig nem tudattam atyámmal, hol vagyok? Ez idő alatt sokat kiálltam, sok nyomort eltűrtem, de meg volt érte a jutalmam a tudományok útján való gyarapodásomban. Mindig első voltam tanuló társaim között. Nagy urak úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás diákkal; de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem. Tanárok, esperesek kedvencze lettem. Mikor szónokolni felmentem a kathedrába, a nép áhítattal leste szavaimat s senki nem aludt, ha én prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már megválasztottak rendes lelkésznek s a superintendens megerősítette a választást, a nélkül, hogy elébb káplánnak küldött volna ki, a mi a legnagyobb kitüntetés, a mi theologust érhet. A lelkészi vizsgán úgy feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: «eminentissime!» S végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hirhedett Frölich Dávid tudor megtetézte életemnek boldogságát az által, hogy egyetlen leányát, Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég halottnak hisz s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen képében. Első utunk legyen ő hozzá. Kedvesem ráállt e kivánságomra; az esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk. Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat, öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk. Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.
A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, a míg az mesélt előtte.
– Tehát csak a véletlen hozta ide tisztelendőségedet?
Henriknek az ajka megtagadta az «igen»-t; csak a fejével bólintott, mintha nem épen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész fejével hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.
– És így a míg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig nem is vehette el házas élete boldogságának földi örömeit? kérdé a házi úr, tanuságot téve e mondásával mind a prosodiában, mind az egyházi canonokban való jártassága felől.
– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az én atyám házánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…
E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.
A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda az apa lábaihoz, megragadá annak kezét és megcsókolá azt.
Megcsókolta a Vihodár kezét!
Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, a mit nem szokás csókolgatni.
KILENCZEDIK FEJEZET.
(Mellnec rendeen az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az megteerewnec.)
Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifju nő csókját megérzé kezén, háromszor felsziszszent, fogai közé szíva a levegőt: «szh – szh – szh!»
Aztán Henrik is odaakart hozzá lépni, hanem az öreg kinyujtá hosszú kezét s fiának vállára téve, visszanyomta azt a székébe; mintha egy vas emelőrúd nyomta volna le, a ki nem ismer ellenállást.
Az öregnek csak Mikhál számára volt szava.
– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a férfi és fiatalok is. Mi a neve? «Mikhál». És ezé itt? «Henrik». Régen hallottam ezt.
Azzal fölkelt az asztal mellől.
Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet s úgy kulcsolá össze az ujjait, hogy Keresztély keze ott maradt közöttük, úgy rebegé el az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.
És azután kihuzta a kezét a Mikhál kezéből s minthogy az még mindig ott térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a dolmánya ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körme hegyéig eltakarta azt, s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse valahogy ezt az ártatlan fejet.
A mire aztán a Mikhál felállt a térdéről.
De a fiának nem nyujtá kezét a patronus.
Ellenben, a mint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba s elébbvaló dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A tiszteletes még itt marad egy pár szóra.
Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást s aztán kezét nyújtá férjének, félénken kérdezve:
– De te is utánam jösz nemsokára?
Mire Henrik illendően azt felelte:
– Mihelyt atyám áldását kinyerhetem.
A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patronusnak a fia.
A mint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:
– Jöjj velem.
Azzal az oldaltáskájából kivett egy duplatollú kulcsot s azzal egy fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón s azt feltárta. Az ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.
Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a kincseit, a hol azokhoz semmi tolvajkéz hozzá nem férhet, s annál fogva kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.
– Vedd a mécsest és eredj előre.
Henrik felvette a két lángú mécstartót s előre ment a lépcsőn, az öreg azonban bezárta kettejük után a vasajtót.
A mint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el. Az a kamara pedig körül volt rakva a patronusnak nem a kincseivel, hanem a mestersége minden eszközével, a hogy azokat amaz időkben dívó kínzásokra, életkioltásra használták; de a miknek leirásával az a nélkül is elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már csak múzeumokban láthatók ezek az eszközök, s az emberek megjavítására más szereket gondoltak ki embertársaik.
Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arsenálon, s nem tudta elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.
A patronus nem soká hagyta őt ez iránt kétségben. A kamra falára akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való fogantyúval, fekete bőr tokban. Azt az öreg leakasztá a fogasról, kikapcsolta a tokot, melyben piros bársony bélés között hevert a tükörfényességű széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt mondá a fiának hideg, nyugodt hangon:
– Térdepelj le. Imádkozzál. Meghalsz.
– Atyám! kiálta Henrik megrettenve.
– Nem atyád. Bírád és bakód!
– De hát miért akarsz engem megölni?
– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ez alatt sok gonosztevőt elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még nem került a kezem ügyébe.
– Mit vétettem én? kérdé megrettenve Henrik.
– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, a mi másokat különszedve is a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába befogadott. Álarczos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy: hozzányultál az oltári szentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos; mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint a hogy megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg kell neked halnod.
– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.
– Semmi beszéd. A te számodra nincs törvény. Az országnak van egy határozata, mely szól a «martalóczok»-ról, a kik embert lopnak. Azt mondja e decretum, hogy a hol egy martalócz tetten kapatik, hogy férfit vagy leányt ellopott, ne vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a bakóhoz; az legyen a bírája s válaszszon számára a halál nemei közül. Te pedig martalócz vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes bírád akarok lenni, midőn csak fejvételre itéllek. Vetkőzzél le és térdepelj!
Henrik összeszedte minden bátorságát. El kezdett mosolyogni. Azt hitte, az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.
– Jól van öregem: eleget rámijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos épen nem vagyok. Tisztelem apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai áldásodat s bocsáss a feleségemhez, a ki önkényt követett s nyugtalanúl vár rám.
– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged és hiába vár reád. Hajnalban erős kiséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te halálhíreddel együtt.
E szóra dühbe jött a fiu. Elbízta magát testi erejében, a mivel bajtársai előtt olyan nagyra volt s elkeseredésében rárohant az öregre. Azt hitte, hogy kifogja a kezéből facsarni a pallost, utat tör magának ebből a kelepczéből s a hogy meg tudott ugrani tíz év előtt padlásablakon át, sánczpalánkon, vizárkon keresztül, újra megkisérti az egérutat; azonban nagyon rosszúl számított. Az öregnek a balkarja elég volt, hogy őt mellberagadva, mint egy macskafiut, a kamra tulsó oldalára hajítsa, a hol fejét a falba csapva, összerogyott.
– Még csak ez volt hátra! dörgé az öreg, meg se melegedve. Hogy fel merd a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezer-egy eset közül az első, hogy az elitélt birokra merjen kelni a bakóval. Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?
A megalázott ember e kudarcz után minden lelki erejét elveszté. A hős, ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harczra sem érzé magát többé erősnek; térden csúszott oda atyjához és zokogva könyörgött:
– Atyám! Kegyelem! Egyetlen fiad vagyok.
– Egyetlen fiam: ki apját megcsufolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad: «az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában». Igaz, mert úgy van! Én az emberi fajzat szenyjét tisztogatom. A kezem nem lehet fehér, mint a liliom. Minden, a mi piszok, a mi förtelem, a mi utálat, engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt százezerek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kigyótojás. Te magad láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok? Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a pinczéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek, mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelem-nappalom s nem szeretem magamat, a mikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harmincz évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót s a királyi levél «becsületesnek» hirdeti ki őt, harmincz évi utáltatás után. De a mint kezemet letettem a pallos nyeléről, félév mulva nem lehetett utazni e vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat s a gonosztevők oda mentek tánczolni a feltört templomokba. És én újra visszamentem «dolgozni a vérben». Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről; a templomban nincsen számomra szék, a városban nincsen számomra nyitva ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A másvilágon ezeregy rémalak, a ki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám vágja, nem fog megriasztani, hanem a tulajdon fiam, a ki arczul fog ütni, az lesújt a pokolra!
– Nem atyám! szólt közbe Henrik. Esküszöm neked az élő Istenre, nem utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem itéllek meg érte. De én nekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás missióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, a mit te irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével és mind a kettőnk küldetése Istentől jő.
– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy? hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra? Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama gyászszekéren: «ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!» s aztán kaczagjanak az én palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni elébb és azután felmenni a szószékbe és hirdetni az örök igazságot. Nem akadna a torkodon ez a szó: «Miatyánk?» Esketnél másokat és esküdnél hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a füledbe az ördögök ez alatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást és rettegve gondolná reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, a kit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!
Az ifju roskadozva keresett támaszt félkezével a földön.
S a hideg kő mintha megszánta volna. Alant, a mély boltozat alul csendes énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének: