Szeptember

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok, akik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjöket, lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy luftballon ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomoru volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.

Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.

Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltünt s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.

És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.

A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:

– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltünt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak. Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.

Az álomképek eltüntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.

A kis leány nem értette, miféle rémekről beszél.

Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:

– Behivjam a mamát?

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, amely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.

Megismerte a szomoru temetőt, amelyet előbb látott.

Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szive összefacsarodott; szeretett volna sirni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát. A kis leány volt, aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sirdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét s a kinosan fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszitést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, amint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya mellől.

A beteg makacskodott.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.

– Behivjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.

Még nem volt egyéb mondani valója.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.

Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.

Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában. A vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt, aki már csak a hivatása iránti tiszteletből sem szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis regény-hősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-nel beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állatokkal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, aki volt, aki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt: legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hivogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko-o-o-ohn ur colonne-jába. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle instancziához.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődőtt, nyugtalanság fogta el. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy misztériuma csapott feléje a gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét s megszólalt:

– Kicsoda maga?

– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.

– És kicsoda a mama? Hol van a mama?

– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sir.

A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.

– És maga, maga mit csinál itt?

– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha viz kell, adjak vizet.

– Mást nem mondott a mama?

– Azt mondta, hivjam be, ha kell.

– Hát hogy hivják magát?

– Ella. Fodor Ella.

– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.

A gyermek nem mert felelni.

A beteg csodálkozva nézte s erőltetni kezdte az emlékezetét:

– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…

– Igen, igen – erősitette a kis lány.

Végre, nagy nehezen, Balázs észbe kapott.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s tovább kérdezősködött:

– Régen fekszem már itten?

– Régen.

– Van már egy napja?

– Van már talán egy hónapja is.

– És mért? Beteg vagyok?

– Igen.

– Mért vagyok beteg?

– Mert nagyon fáj a feje.

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?

Majd ujra megszólalt:

– Mi van az ölében?

– Egy könyv.

– Milyen könyv? Mesés könyv?

– Igen. A Csizmás kandur.

– Szép a Csizmás kandur?

– Ó, nagyon szép.

– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.

A kis lány engedelmeskedett. Ugy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette, kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az ésnek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének szóban forgó debut-je alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának. Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a temérdek ésből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a legzseniálisabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt vala s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint megforditva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte.

Önök ismerik a Csizmás kandur mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, aki, ugy látszik, csak nagy ritkán jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.

Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfisziv dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.

A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vidámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

És most nézte meg először.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három generáczió szomoru történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kiváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandur története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozó-szobájában.

– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.

– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.

– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.

– Majd megkeresem a könyvben, ahol elhagytuk.

– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.

S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomoruságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a karakán ideák – türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Aztán nem gondolt többé semmire: elaludt.

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy orgiák után fogja el az embert.

De kábultságában néhányszor ugy tetszett neki, mintha ujra hallaná:

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.

… Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az Ululu Laia-at.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!

Elszégyelte magát s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.

De nem ugy történt.