TÖKMAG
SZEMÉLYEK:
- A SUHANC
- A CSITRI
Szinhely egy nagy budapesti bérház kapuja, valamelyik csendes mellékutcában, ahol este, lámpagyujtás után már senki sem jár.
JÁTSZOTTAK:
RÓZSAHEGYI KÁLMÁN ÉS D. LIGETI JULISKA.
(A kapu egyik szárnya be van zárva, a másik félig behajtva, mint kilenc óra tájt szokás.)
A SUHANC.
(Jön az utcán jobbról, nyakában lóg a szeredás. Lábujjhegyre ágaskodva megáll a kapu előtt s nézi a házszámot.) Ez istenuccse! 127 ez, akármeddig nézem! No hát itt lakik a csitri!… Má meg vagy hé! Itt laksz!… Hű de fene klastrom! Laknak ebbe százan is! Hogy esmerem én meg annyi ablak közt az övét! Pég szeretném megzörgetni, hogy gyüjjön ki!… (Beles a kapun s visszalép.) Még meglát valaki, pég nem akarnám hirbe keverni… Mit gondolnának a budapestiek, hogy má még a falubul is utánajárnak ennek a csitrinek… (Leveszi a kalapját s megnézi mellette a kis bokrétát.) Hí; de megpofoz az anyám, ha hazamegyek, hogy mind leszedtem az ablakbul a virágját. De hát ha jányho megy az ember, kell a virág, igaze!… Ánnye, ánnye, mán mégis, hogy kék megtudni, hun lakik ez a jány… Muszáj megvárni, mig kigyün valaki, attul majd megkérdem. (Leül a szegletkőre.) Jó hideg van hálistennek, régen vót ilyen becsületes tél!… Istókuccse megéheztem. (A tarisznyát előre fordítja s kenyeret, szalonnát szed ki belőle, piros nyelü bicskával eszik, a kenyér jó fekete, de annál jobb izű!)
A CSITRI.
(Kijön a kapun s szétles a járdán, mintha valakit lesne, várna.) Ánnye, még nincs itt az a soffér… pég hogy megigérte!… Jesszus! Hát ez a suhanc mit keres itt?
A SUHANC.
(Tele szájjal nevet rá, nagy boldogan, de nem szól.)
A CSITRI.
Hát te mit csinálsz itt?
A SUHANC.
Eszek.
A CSITRI.
Azt látom. Van szemem.
A SUHANC.
Akkor jó. (Nyugodtan tovább eszik.)
A CSITRI.
Hát hogy kerülsz ide?
A SUHANC.
Hun gőzösön, hun gyalog.
A CSITRI.
Osztán mi ujság otthon?
A SUHANC.
Nagy ujság!
A CSITRI.
A SUHANC.
Megdöglött a biró tehene.
A CSITRI.
Jé… Melyik?
A SUHANC.
A tarka. A svájcer.
A CSITRI.
Nohát!…
A SUHANC.
Hát te! (Leveri a tenyeréről a morzsákat s elpakolja az elemózsiát.) Hát te hogy vagy, te csitri te!
A CSITRI.
Két lábon, mint a liba.
A SUHANC.
Ejha! De kurtán tudsz!
A CSITRI.
Tudok én még kurtábban is!
A SUHANC.
Tudsz? (Hátba vágja.)
A CSITRI.
Goromba disznó. De keményen tudsz!
A SUHANC.
Tudok én még keményebben is! (Hangosan nevet.)
A CSITRI.
(Mérgesen elfordul.) Felőlem tudhatsz!
A SUHANC.
(Gyöngéden oldalba böki.) No hé… Hát ne izélj, iszen hozzád gyüttem!… Valamit hoztam neked!… Mit hoztam én neked!
A CSITRI.
Mit osztán?
A SUHANC.
Mit? Tanáld ki!
A CSITRI.
Nagyon tanálós kedvembe vagyok!
A SUHANC.
Ugye nem tudod? Azt hiszed ugyi, hogy fagyos almát? Mi?… Mer azt is hoztam! Tudom, hogy szereted! Meg aszalt szivát! Azt is hoztam a tarisznyába! (Kivesz egy marékkal, egy piros almát és szilvát.) Ni csak milyen piros! Még pirosabb e, mint te vagy! No csak vedd el bátran, ne szégyeld magad!… (A lány elveszi.) De hát még mit hoztam én neked! Ami Pesten nincs!
A CSITRI.
Ugyan mit má?
A SUHANC.
(A tarisznya fenekin vájkálva.) Mit adsz, ha megmondom!… No ne kényeskedj má! (Kivesz egy marok tökmagot s elébe tartja.) Tökmag!
A CSITRI.
A SUHANC.
No látod!… Ugyi tudom én mi kell neked!… Azt hiszed nem vót eszembe százszor, mikor mondtad, hogy a tökmagot mindennél jobban szereted a világon! Mi? No markolj bele!
A CSITRI.
(Kivesz egy szemet s kifelé fülel titokban az utcára, már kezd türelmetlen lenni, sóhajt.) Nem jön!…
A SUHANC.
(Nem hallotta, mert épen ujra a tarisznyában kutatott. Felnéz.) Ni az egérfogú, hogy rágja! (Némán, boldogan, mosolyogva nézi, elébe tartja a markát s a lány újra vesz egy szemet.) Tudtam én, tudom én. No még! Bátran! (A lány ujra vesz egy szemet s azt a markában morzsolja.) Egyél, egyél! Míg a tökmagot szereti, engem is szeret!… Vegyél hát. Ne egyesivel, hanem marokkal! Van elég.
A CSITRI.
(Sóhajt.) Nem jön… Haggyj mán békét, ne vekszájj vele.
A SUHANC.
Micsoda?… Nem kell?
A CSITRI.
Épen ilyenekre vágyok most! Tökmagra!
A SUHANC.
Mi?… Nem kell… a tökmag! De iszen akkor te mást sz… Megájj csak! ne bámészkoggy mán világba, hallgass ide! Emlékszel, mikor az őszön ott ültünk kinn az udvaron, oszt a disztónak vágtuk a tököt, osztán te aszontad, hogy má neked el kell menni Pestre, mer szógállni kell menni, osztán sirtál, mer aszondod, hogy Pesten nincsen tökmag, meg nem vagyok ott én se, mer azér hogy hát akkor még engem is sziveltél… mint a tökmagot, de most mán kiköpi a szájábul, mer má másat kóstolt!… Mer nem tom mivel etettek meg, bestye, hanem ha megharagítasz, úgy agyonütlek!… No-no-no, nem bántalak csak pislants rám még eccer, mint mikor ott ültünk a tőkén, oszt összebujtunk mint két ázott madár…
A CSITRI.
(Sóhajt, magában.) Mán nem jön!
A SUHANC.
(Hosszú szünet után.) Hát oszt, hogy szógáll az egésséged?
A CSITRI.
Meg vónék.
A SUHANC.
Jól?
A CSITRI.
Jól.
A SUHANC.
Semmi bajod?
A CSITRI.
Semmi különös.
A SUHANC.
A CSITRI.
Asse.
A SUHANC.
Fogad se fáj?
A CSITRI.
(Sóhajt.) Asse!
A SUHANC.
Kár!
A CSITRI.
Mér?
A SUHANC.
Csak.
A CSITRI.
(Összébb huzza magán a kendőjét, sóhajt.) Nem jön már a soffér!…
A SUHANC.
Szeretném… ha valami bajod vóna… Hogy én megvigasztalnálak!… Mer hát tudod, én otthon aztat olyan igen-igen szépen felgondoltam, hogy te itt sokat búsulsz, sirsz, rossz sorod van, osztán meg régen is nem láttál, ősztül óta… hát hogy mink most ketten itt szépen leülünk erre a szegeletkűre, osztán a vállamra teszed aztat a búbánatos fejed, osztán kipanaszkodod magad isten segítségivel, tiszta szívbül, oszt én csak megölellek, megcsókollak, oszt aszondom neked, (megöleli félkarral, a lány huzódva engedi, bánatosan) hogy aszondom: Ne busujj kis csitrim, mer van még jóisten odafenn az égbe, ne törődj te senkivel, semmivel, nesze itt ez a tarisznya tökmag… osztán míg ezt rágod csak azt gondold mindig, hogy majd elveszlek én, ne félj, csak egyszer ides apám beadja az írást a katonasághoz, hogy engedjék meg a házasságot, mer hogy még csak 18 esztendős vagyok…
A CSITRI.
(Kifordul a karjából.) Jaj istenem, de nagy szamár minden férfi ember!
A SUHANC.
De te okos vagy! Aranylánc van a nyakadba! (A lány ijedten odakap, hogy eldugja.)
A CSITRI.
De jó szeme van.
A SUHANC.
Hát azt hun vetted?
A CSITRI.
Isten adta, loptam!
A SUHANC.
Hát az az üveggaláris hun van, akit én hoztam a pócsi búcsurul!
A CSITRI.
Nem tudom… Valahun ott van tán a kuffer ajjába!… Nem divat a Budapesten.
A SUHANC.
Mi lóg azon a láncon? A Szűz Mária? (Le akarja tépni.)
A CSITRI.
A SUHANC.
Oszt bajusza van?… Szűz Máriának Budapesten bajusza van? Az a divat? Mi?
A CSITRI.
(Kitépi magát.) De hadd el!
A SUHANC.
(Megkapja a lányt s az dulakodik vele. A legényke nem sokat mozog, csak épen tartja a lányt, csuklójánál fogva.)
A CSITRI.
Hagyj mán te cudar! Ni még, hogy megfogja a kezem! Még kitöri!… Haggy el, mer olyat sikótok, hogy idegyün a rendőr; de az bevisz!
A SUHANC.
(Mérgesen, elkeseredetten elpenderíti magától.) Erigy.
A CSITRI.
Kelletett nekem legyünni máma este a kapu alá! (A ruháját lesimogatja, nagykendőjét a vállára teríti.)
A SUHANC.
Nem izentem utánad, hogy gyere le.
A CSITRI.
Tán téged lestelek itt! Bizony másfélét vártam, hogy itt lelem… de a férfi mind komisz, valahun egy termett! (Elmegy, de köszönni nem akar. Mégis a kapuból vissza kidugja a fejét.) Tisztelem az otthonvalókat! (El.)
A SUHANC.
(Sokáig néz utána, elszontyolodottan, aztán belemarkol a tarisznyába s kivesz egy marék tökmagot. Kis ideig nézi, aztán odaszórja a kapu elé, mint mikor magot vet a szántóvető. Leveszi a kalapját, kihuzza mellőle a virágot s azt is odaveti a kapuba.) Hej Uristen, de sokat kell csereberélni az embernek a virágot a kalapja mellett!… (Felcsapja a kalapját s elmegy amerről jött.)
(FÜGGÖNY.)