ARANYOS ÖREGEK
SZEMÉLYEK:
- AZ ARANYOS NÉNI
- GYÖRGY BÁCSI
- MISKA BÁCSI
- JÁNOS BÁCSI
- FIU
- LEÁNY
ELŐSZÖR JÁTSZOTTÁK A VIGSZINHÁZBAN TARTOTT MATINÉN 1911 NOVEMBER 26-ÁN: BLAHA LUJZA, HEGEDÜS GYULA, SZERÉMI ZOLTÁN, VENDREY FERENC, KEMENES LAJOS, LENKEFFY ICA.
(A kertnek egy igen kicsiny részlete. Csupán annyi, amennyit a százados nagy hársfa betakar. A nagy fa ágai elnyulnak szélesen s alatta egy kerti asztal, három kerti szék s egy lóca van. Magas bokrok kerítik a kisded tért. Minden levél szinespiros, sárga, barna szinek roppant változatos tömege. A földet vastagon borítja a lehullott falevél s a legkisebb szélfuvásra sürün hull a levél a fáról. A kis téren ut visz keresztül balról, jobbra. Középen a bokorgyepün szintén ut van s az jobbra-balra úgy visz, hogy még látni a bokrokon át az elmenőt. A távolban őszi hegyek látszanak. A kis tér üres. Egyszerre szél süvít át a lombok közt s vastagon szakad le a falevél. Minden ág megmozdul, minden levél megreszket, s szép sárga levelek perdülnek alá sürün, sürün…)
ELSŐ JELENET.
(Fiu, Leány.)
LEÁNY.
(Kicsike, szép, szőke gyermek, frissen, kényesen beperdül, a Fiu elől szalad.) De hagyjon, mert… No hagyjon, ha mondom!
FIU.
(Fiatal kis moderneskedő jogászfiu.) Szépen hagyom! Épen mikor senki sem lát!
LEÁNY.
De viselje magát tisztességesen!
FIU.
Egy modern fiatalember nem viseli magát tisztességesen. Mi már nem udvarlunk és bókolunk a hölgyeknek, hanem gorombáskodunk velük. Mi fölényesen kitekerjük a lányok nyakát. Majd hetvenéves koromban! majd akkor talán udvarolni fogok, mint az öreg urak bent a házban a néninek! (Mély bókot csap, a fogatlan beszédet utánozza.) Kezit csókolom nagyságos asszony, meg tetszik ismerni!… Na hát az nagyszerü lesz, ha mi 40 esztendő mulva találkozunk! Mondja meg fog ismerni?
LEÁNY.
Na, nagyon az eszembe tartom az ilyen tacskókat!
FIU.
Ugyan, hiszen bukik rám, maga kis tyuk!
LEÁNY.
Kikérem magamnak! Még nincs félesztendeje, hogy az egyetemre ment, már ugy beszél, mint egy pesti csibész.
FIU.
Hja, de nagyszerü lesz, ha ezt a napot eszébe juttatom ötven év mulva! Maga leül itt a karszékbe és én szerelmet vallok…
LEÁNY.
(Leül.) Nem kérek belőle, ne fáradjon!
FIU.
Esküszöm nagyságos asszonyom, hogy 40 év óta nem szerettem mást csak kegyedet! (Letérdel.)
LEÁNY.
Álljon fel az Istenért, hiszen meglátják!
FIU.
(Feláll.) Ez a legfontosabb maguknak, hogy meglátják!
LEÁNY.
(Elszalad.) Trallalárom, trallalárom!
FIU.
Szépen nézek én ki, ha még egy kis falusi liba előtt is ilyen nimolista vagyok! (Utána szalad.)
MÁSODIK JELENET.
(Miska bácsi, János bácsi.)
MISKA BÁCSI.
(Balról jönnek; Miska bácsinak nagy szürke szakálla van, János bácsi igen kövér, borotvált arcu, rövid deres bajusza van, kopasz.) Na hát ez mégis csak sok! Ezt én nem birom ki! Ez nem egészséges látvány: a fiatalok szerelmeskedését nézni!
JÁNOS BÁCSI.
Dehogy nem egészséges barátom, egészen felpezsdül tőle a vérem. Csak ugy bizserél a poézis!
MISKA BÁCSI.
Fenét a poézis. Egészen más bizserél!… Ha rajtam állana, törvényt hoznék, hogy ilyen perverzus látvánnyal ne izgassák az öregeket, hát hisz annál nincs izgatóbb látvány, mint egy fiatal fiut, meg egy fiatal leányt együtt látni! Az öregek idegeit nem szabad hiábavaló dolgokkal izgatni!
JÁNOS BÁCSI.
(Közben egészen az asztalig jöttek, János bácsi a kurta őszi kabátja zsebéből két poharat vesz ki, meg egy palack bort s azokat lerakja az asztalra.) Ugyan édes barátom, ne nagyíts. Nincs már ebben mi ránk semmi izgató, gyere kocints pajtás az ebédre, amivel 40 év alatt jóllaktunk. Kinálhatsz a jóllakottnak olyan pecsenyét, hogy no…
MISKA BÁCSI.
Jóllakottnak! Hát ki lakott jól? (Felveszi a poharat.) Ép az a bökkenő, hogy nekem még ma is kell az asszony!
JÁNOS BÁCSI.
(Koccint.) Köll, köll, de mire köll?! (Iszik, Miska bácsi is iszik. Aztán leülnek.) Hát iszen szó sincs róla, jól esik egy szép asszonyt látni! Mint az öreg kopó, passzióból állja a vad nyomát! És az az igazi, mert az már érdek nélkül teszi!
MISKA BÁCSI.
Lári-fári. Bennem ma is olyan a kivánság!…
JÁNOS BÁCSI.
A kivánság! No hisz még csak az kék, hogy az is elhagyjon! Legalább étvágyunk legyen, ha már nem tudunk enni!
MISKA BÁCSI.
Te, tudod! Mikor ma megláttam odabenn Paksy Katát, tudod mi volt az első gondolatom?
JÁNOS BÁCSI.
No?
MISKA BÁCSI.
Az, hogy feleségül kéne venni!
JÁNOS BÁCSI.
Neked is?
MISKA BÁCSI.
Micsoda?
JÁNOS BÁCSI.
Bámulatos! Nekem is az volt.
MISKA BÁCSI.
A, neked van feleséged!
JÁNOS BÁCSI.
Attól még eszembe juthat akármi! Sőt annál jobban!… Azt az asszonyt barátom, ma is jó vóna feleségül venni!
MISKA BÁCSI.
Meg se látszik rajta a negyven év. (Felemeli a szakállát.) Mikor most negyven esztendeje érte párbajozgattam, még nem volt bajuszom.
JÁNOS BÁCSI.
(A pohárba bort tölt.) És nekem barátom: hasam! Vékony voltam én, mint a plajbász! És olyan verseket költöttem, hogy az agaram is szükölt bele, ha elszavaltam! (Poharát oda koccintja a másikhoz.)
MISKA BÁCSI.
(A poharát elveszi s csendesen kézben tartja.) Ez az asszony, ez tiszta boszorkányság! Hetvenegyben, mikor elvitték tőlünk, hej Uristen, micsoda egy kis lány volt ez hetvenegyben! De ma meg micsoda asszony! Bele lehet ebbe bolondulni!
JÁNOS BÁCSI.
Bele barátom, bezzeg az én áldott satrafám, aki kilencet szült nekem, egymás után, – ej, nem is jó rágondolni! Hogy én nekem egy olyan asszonyt kell megölelni, mikor egy hajszálon fordult, hogy nem ez lett az én feleségem!
MISKA BÁCSI.
Na, öten voltunk! De te csak az utolsó voltál.
JÁNOS BÁCSI.
Nem lehet azt tudni barátom, az utolsókból lesznek az elsők. (Koccint.)
MISKA BÁCSI.
(Isznak.) János!
JÁNOS BÁCSI.
No?
MISKA BÁCSI.
Mit szólsz hozzá, ha megkérném, hozzám jönne?
JÁNOS BÁCSI.
Hát te?
MISKA BÁCSI.
Mi?
JÁNOS BÁCSI.
Hát te mit szólsz, ha megkérném, hozzám eljönne?
MISKA BÁCSI.
(Elmosolyodik.) Hozzád?
JÁNOS BÁCSI.
MISKA BÁCSI.
(Ingerülten.) Mit nevetsz rajtam?
JÁNOS BÁCSI.
Hát te én rajtam?
MISKA BÁCSI.
Én legalább szabad vagyok?
JÁNOS BÁCSI.
Én is szabad vagyok! Akkor válok én el a feleségemtől barátom, amikor jólesik!
(János bácsi és Miska bácsi elnézik egymást és nyugodtan nevetnek.)
HARMADIK JELENET.
(Voltak, György bácsi.)
GYÖRGY BÁCSI.
(Mélázva jön, de kissé botra támaszkodva, mert a lába reumás, nem bir rálépni.) De jó kedvetek van barátaim.
MISKA BÁCSI.
Gyere csak, gyere, ez a vén tökéletlen tudod miről ábrándozik itt nekem? El akarja venni Paksy Katát.
GYÖRGY BÁCSI.
Te?!
JÁNOS BÁCSI.
Még te beszélsz, te kehes! Ő akarja elvenni mindenáron.
GYÖRGY BÁCSI.
MISKA BÁCSI.
Én, az más!
JÁNOS BÁCSI.
Én! Az is valami!
GYÖRGY BÁCSI.
Már pedig édes barátaim csak tegyetek le az ilyen ostoba, együgyü, korotokhoz nem illő bolond ideákról, mert…
JÁNOS BÁCSI, MISKA BÁCSI.
(Egyszerre.) Mért?
GYÖRGY BÁCSI.
Mert én veszem el!
MISKA BÁCSI, JÁNOS BÁCSI.
(Egyszerre felugranak, azaz csak felemelkednek a székükben.) Micsoda!
GYÖRGY BÁCSI.
Én bizony!
MISKA BÁCSI.
(Feláll.) Majd elválik!
JÁNOS BÁCSI.
(Feláll.) Majd meglátjuk!
GYÖRGY BÁCSI.
A jussomat többet senkinek sem adom oda! (Leül.)
MISKA BÁCSI.
Jussodat! Ott szereztem a magamét, ahol te!
JÁNOS BÁCSI.
Én is! Én voltam a poétája most negyven éve! Én tettem hiressé a költeményeimmel a Paksy Kata öt lovát! Ma már csak hárman vagyunk meg az öt ló közül, de én mindig vagyok olyan ló, mint akármékőtök!
MISKA BÁCSI.
Dehogy vagy fiam, te csak szamár vagy!
JÁNOS BÁCSI.
Olyan szamár nem vagyok, hogy ki hagyjam magamat lökni a hámból! Most már hárman vonjuk a Paksy Kata kocsiját, hogy két boldogult barátunk kidőlt… hát versenyezzünk, akit Kata választ, az győz! (Bort tölt.)
GYÖRGY BÁCSI.
Édes barátaim. Ilyen tisztes szakállal, ilyen tiszteletreméltó termettel csak nem fogtok ugrálni, mint a gyerekek! Érett ésszel beláthatjátok, hogy erre az asszonyra senkinek sincs joga, csak nekem!
MISKA BÁCSI.
Kikérem magamnak, nekem nincs érett eszem!
JÁNOS BÁCSI.
(Felemeli az üveget.) Asszonydologban nekem sincs. Mert különben van!
GYÖRGY BÁCSI.
Ugyan! Hisz mind megházasodtatok…
MISKA BÁCSI.
Még pedig háromszor!
JÁNOS BÁCSI.
GYÖRGY BÁCSI.
Jól van, nem irigylem, nem bántalak érte, bár annak idején megfogadtuk, hogy aki meg nem kapja Paksy Katát, nőtlen marad egész életében.
JÁNOS BÁCSI.
Bár megtartottam volna.
GYÖRGY BÁCSI.
Annál jobb, hogy megszegtétek! Én megtartottam! Negyven évig bujdostam a pusztában, mint a zsidók, étlen szomjan. Ideje, hogy végre bejussak az igéret földjére.
MISKA BÁCSI.
No! Neked is hullott manna az égből.
JÁNOS BÁCSI.
Hja, a nőtlen élet uri élet, a házasélet kutyaélet!
GYÖRGY BÁCSI.
Akkor mit vágytok rá?
MISKA BÁCSI.
Megszoktuk, mint cigány az akasztást.
GYÖRGY BÁCSI.
Ne izgassatok, mert szétgázollak benneteket! Hát azért szenvedtem én negyven évig, hogy negyven év mulva még csak belátása se legyen az embereknek, mit szenvedtem!
MISKA BÁCSI.
Mit beszél ez itt szenvedésről! Barátom, velem ne beszélj lóhátról! Én három asszonynak a jármát nyüttem el, mit értesz te ahhoz!
JÁNOS BÁCSI.
Semmit! Fogalma sincs róla, milyen szivós az asszonyi iga! Én negyven év alatt egyet sem birtam elnyűni!
GYÖRGY BÁCSI.
(Feláll.) Elég volt, nektek tréfa, nekem halál!
MISKA BÁCSI.
Na hát nekem meg élet! Mit akarsz! Egy asszonyt azzal akarsz meghódítani, hogy elmondod neki, mit szenvedtél érte! Ez is csak egy ilyen megrögzött, bogaras agglegénytől telik ki! Én azt mondom el neki, mit igérhetek a jövőre! Már pedig akárki nézzen össze bennünket, melyikünk válik be jobban férjnek? (Simogatja a szakállát.)
JÁNOS BÁCSI.
Nego barátom, tagadom! A tekintély nem a szakállban van, hanem a termetben. (Megfordul.)
GYÖRGY BÁCSI.
(Előre lép, egyet sántítva.) Aki elibem áll, elgázolom!
MISKA BÁCSI.
Sánta ló!
GYÖRGY BÁCSI.
(Elfordul.) Kehes ló.
MISKA BÁCSI.
Mit?!
GYÖRGY BÁCSI.
MISKA BÁCSI.
Állok elébe!
GYÖRGY BÁCSI.
Kehes ló. (El középen, balra.)
MISKA BÁCSI.
(Utánaszól.) Sánta ló!
JÁNOS BÁCSI.
No ez szép párbaj lesz!
MISKA BÁCSI.
Hisz ez futó bolond! Hozzám meri hasonlítani magát! Hát nem olyan vagyok én, mint egy pátriárkha. (El, jobbra.)
JÁNOS BÁCSI.
Hát bizony haszontalan vének vagytok mind a ketten! Hanem én most tuljárok az eszeteken! megálljatok csak, mire ti elkezdenétek, én már meg is kérem a Paksy Kata kezét. (El, balra.)
NEGYEDIK JELENET.
(Fiu, Leány.)
LEÁNY.
(Jönnek jobbról, középen.) Istenem, milyen szépek az öreg bácsik.
FIU.
És mennyire irigylem őket!
LEÁNY.
Irigyli?
FIU.
Hogyne! Irigylem, hogy bennük már lehült a szenvedély és ők már össze sem tudnának veszni! Pláne a nő, az meg épen nem izgatja már őket!
LEÁNY.
Hát ők már nem szerelmesek?
FIU.
Szerelem! Az nekik tuti!
LEÁNY.
Istenem és ők nyugodtan alusznak éjszaka?
FIU.
Mint a tej! Nem várnak ám szerelmes levelet! Ők már úgy feküsznek le, mint ahogy tokba teszik a drága hegedüt!
LEÁNY.
De jó nekik!… Nini! Jön a Néni!
FIU.
(Lesik összehajolva.) Jön… egyedül!
LEÁNY.
És milyen szép! Milyen bájos!
FIU.
És milyen nyugodt! Istenem, ha elképzelem, milyen szépen tudná türni, ha megölelik! (Megöleli a leányt, az kicsit sikolt és kifordul az öléből. Ebben a pillanatban megjelenik a Néni.)
ÖTÖDIK JELENET.
(Voltak, a Néni.)
NÉNI.
(Belép.) Jézusom, de megijesztettetek! Mit csináltok ti bogarak!
FIU.
Gyönyörködünk a szép természetben!
LEÁNY.
Igenis. (Hozzásiet és hozzásimul.)
NÉNI.
No abban én is segíthetek! (Az asztalhoz megy és leül a lócára.)
NÉNI.
No nézze meg az ember, talán csak nem ti boroztatok.
FIU.
Az öreg bácsik voltak itt. (Leszedi a három poharat s az üveget és lerakja a bokorba.)
NÉNI.
Hát gyerekek, nagyon szép lehet ez az ősz, ha még ti is tudtok benne gyönyörködni.
LEÁNY.
Nagyon szép!… Néni édes, azelőtt nem volt ilyen szép az ősz?
NÉNI.
Jaj fiacskám, tudom is én! Az én kislány koromban tán nem is volt ősz! csak tavasz, én legalább csak tavaszra emlékszem!
FIU.
Az élet optikai csalódása!
NÉNI.
No majd ti is igy fogtok emlékezni mindenre! Jaj fiacskáim, mennyi csalódás éri az embert! Valami husz-harminc, jaj istenem, tudom is én hány éve voltam itthon… Mióta elvittek férjhez, az alföldre, nem láttam ezt a szép görbe világot… És képzeljétek, a távoli hegyeket jól ismerem, de az utcán eltévedek! Az öreg embereket mind idegennek nézem, a kis lányokra meg rá akarok kiabálni, hogy te Sári, te Panni!… Az akkori gyerekekből csupa öreg lett!… Hát nem boszorkányság ez?… Így kell nekem észrevennem, hogy én is megvénültem!
LEÁNY.
Ó dehogy!
FIU.
A Néni sose lesz öreg!
NÉNI.
(Megsimogatja az arcukat.) Csak a többiek ne vénülnének legalább olyan hamar. Mert mégis ha az ember olyanokat lát, mindjárt magára következtet! Tán én is olyan vagyok, csak nem érzem!
LEÁNY.
Jaj de érdekes!
NÉNI.
Dehogy érdekes fiam, inkább nagyon szomoru! Hisz mindenből azt kell érezni, hogy itt az ősz!
LEÁNY.
Hiszen olyan aranyos a Néni!
NÉNI.
Aranyos! Hidd el fiam, még ebből is az őszi szelet érzem!
LEÁNY.
Pedig legszebb szin az őszi szin!
NÉNI.
Legszebb bizony, ha a tavasz találkozik az ősszel! (A leányra és saját magára mutat.) De ha az ősz nézi az őszt (saját magára és a természetre mutat) akkor a két öreg összesir… nem összenevet!
LEÁNY.
(Egy kis csönd után.) Azért mégis gyönyörü a Néni, mint az ősz!
NÉNI.
Ó fiam, ezt a szót, hogy gyönyörü, csak a gavallérja mondhatja egy asszonynak sértés nélkül.
HATODIK JELENET.
(Voltak, János bácsi.)
JÁNOS BÁCSI.
(Balról belopózkodik és örömmel rácsap a szóra.) Hát mondom én! Gyönyörü és gyönyörü!
NÉNI.
No nézd ezt a csunya fiut, nem kilesett! Még versbe tesz bennünket!
JÁNOS BÁCSI.
Hát még emlékszik rá, hogy verseltem!
NÉNI.
Mintha tegnap lett volna!
JÁNOS BÁCSI.
(Sugva.) Küldje el a gyerekeket, nagyon fontos dolgokat akarok mondani. (Fenn.) Hát bizony eltelik az idő. (Ujra csendesen sugja.) Küldje el a gyerekeket, nagyon fontos dolgokat akarok mondani. (Fenn.) Én se hittem volna most negyven éve, mi lesz most negyven évre. (Int, hogy küldje már.)
NÉNI.
(Mosolyogva csóválja a fejét.) No gyerekek, János bácsi azt mondja, hogy nagyon fontos dolgot akar nekem mondani, hát nem muszáj nektek itt unatkozni az öregek közt! Eredj fiam, mutasd meg a gavallérodnak a tavaszősz virágot!
LEÁNY.
Tavaszősz virág! Mi az?
NÉNI.
Ó te fruska! Az ami tavasztól őszig virít. (A fülébe sugja.) A szerelem!
LEÁNY.
Ó néni, mi azt nem ismerjük!
FIU.
Mi az, mi az? Majd kivallatom a kicsikét! No tessék, már oda a nagy fölényesség! (Elkullog.) Na ja, ez egy pesti nimolista.
HETEDIK JELENET.
(Néni, János bácsi.)
NÉNI.
No mi az a fontos János?
JÁNOS BÁCSI.
(Mint egy diák, ha szerelmet akar vallani.) Nagyon, nagyon fontos, a legfontosabb életemben! Nézzen rám, hát nem látszik rajtam Katica nagysád? Hát nem sugja meg a szive Katica kisasszony?
NÉNI.
Jajaj, még kisasszony, talán inkább anyámasszony!
JÁNOS BÁCSI.
Nem, maga nekem az, aki tegnap volt, azazhogy most negyven éve. Látja én úgy érzem, mintha tegnap délután találkoztunk volna s azóta csak épen egyet aludtunk volna. Annyi a különbség, hogy a tegnapi szük ruháimat nem lehet többé sajnos felvenni és a tegnapi kedves kis alak helyett ilyen figurává váltam!
NÉNI.
Az semmi János, maga ma is nagyon kedves ember!
JÁNOS BÁCSI.
Igazán? (Feláll.) Tetszem magának? Hát mondja, mit szól hozzám? az alakomhoz?
NÉNI.
Oh egek, hát mit szóljak? (János bácsi megfordul előtte.) Hát bizony János, egy kicsit – nagyon megférfiasodott!
JÁNOS BÁCSI.
Ez az egész? Hisz az nem baj?
NÉNI.
JÁNOS BÁCSI.
De hisz akkor én, én akkor egyszerüen kimondom! Katica nagysád, én egyszerüen bevallom! Édes Katicám! én imádom magát! (Térdre esik.) Legyen a feleségem!
NÉNI.
(Feláll.) János az istenért álljon fel, álljon fel!
JÁNOS BÁCSI.
Nem én, mig meg nem igéri, hogy a feleségem lesz!
NÉNI.
Jézus, ez az ember meg van háborodva!
JÁNOS BÁCSI.
Te bolondítottál meg kis hamis!
NÉNI.
Szent egek, ha valaki látná!
JÁNOS BÁCSI.
Hadd lássa az egész világ!
NÉNI.
De ember, hisz magának felesége van!
JÁNOS BÁCSI.
Az igaz! de attól elválok!
NÉNI.
No csak az kéne, még hogy én csábítsam el a feleségétől a vén trottyokat!
JÁNOS BÁCSI.
NÉNI.
Talán bizony fiatal dalia! Én vagyok az a csábító szirén, aki elrablom a feleségétől!
JÁNOS BÁCSI.
Nekem nincs feleségem!
NÉNI.
Még letagadja; most beszéltem vele, pedig jó sokat tud beszélni!
JÁNOS BÁCSI.
Az csak egy rosz álom!
NÉNI.
No bizony csak köszönje meg azt a jó álmot, egy kicsit beszédes álom, de hogy meg lesz rémülve szegény, ha megtudja, hogy ennyi ideig térdelt a vizes földön a drága ura! Még dáthás lesz!… Mihály, Mihály, jöjjön csak barátom, az istenért segítsen!
NYOLCADIK JELENET.
(Voltak, Miska bácsi.)
MISKA BÁCSI.
Mi az, mit segítsek?
NÉNI.
Ennek a szegény embernek valami baja van, csak kapja magát térdre esik előttem, hogy legyek a felesége!
MISKA BÁCSI.
Ó a gazember, meg akart előzni!… No potrohos, hát ha letérdeltél, állj fel!
JÁNOS BÁCSI.
(Aki eddig bánatában maradt a földön, most hirtelen felriad s fel akar állani, de bizony nem megy könnyen.)
MISKA BÁCSI.
No gazember! Ha legény vagy! Ugye könnyü letérdepelni, de nehéz felállani!… (János bácsi a székbe kapaszkodva feláll s egyenesen beleül a székbe.)… Én adtam ennek azt a bogarat! Én beszéltem vele baráti bizalommal, hogy mikor magácskát megláttam, kis Katicácska, rögtön az volt az első gondolatom, hogy megkérem a kezét!
NÉNI.
No még egy! Nem is rosz!
MISKA BÁCSI.
Hanem öregem, jobban felkösse a… nadrágot, aki házasodni akar! Az legény legyen! Ilyen mint én! Még az én inaim nem löttyentek szét. Ha én letérdeplek egy asszony előtt, fel is birok állani. Idenézz! Katica nagysád (nagy gonddal és körültekintéssel, öreges merev térdekkel letérdel) bátor vagyok megkérni a kezét. (Ugyanolyan gonddal feláll s büszkén körülnéz.) No pajtás!… Ja igaz, el is feledtem megvárni, mit felel.
NÉNI.
Azt, hogy két bolond egy pár!
MISKA BÁCSI.
Micsoda?
NÉNI.
Ezek tisztára megháborodtak. (Nevet.)
MISKA BÁCSI.
No csak e hibázott, hogy kinevessen! Ha egy bajusztalan tacskó hányja-veti magát és térdre esik egy éretlen lánygyerek előtt, az komoly dolog, de ha mi, meglett emberek ugyanazt tesszük egy igazi asszony előtt, az bolondság!
NÉNI.
Persze, hogy az! Hát nem az volt János!
JÁNOS BÁCSI.
De az volt! (A zsebéből egy palackot huz ki s az asztalra teszi.) De utoljára volt! Most már Ámor… hess! (Körülnéz a poharak után s a földről felszedi őket.)
MISKA BÁCSI.
No hát mit felel? Hozzám jön?
NÉNI.
Ugyan már megint kezdi? Hogy lehet ilyet kérdezni? (Leül az asztal mellé belől a lócára.)
MISKA BÁCSI.
(Levágja magát a tulsó székbe.) Persze, (Az arcát veregeti.) már nincs meg a szép piros pofácskám!
GYÖRGY BÁCSI.
(Balról megjelenik, a Nénivel összenéz s aztán elfordul.)
KILENCEDIK JELENET.
(Voltak, György bácsi.)
NÉNI.
Jöjjön csak, György, jöjjön. Előlem akar menekülni!
MISKA BÁCSI.
Dehogy! Előlünk! Azt hiszi, mi már bevettük a várat! Jöhetsz bátran, minket már kidobtak!
NÉNI.
Az istenért, csak nem azért jön ez is, hogy megkérje a kezem!
GYÖRGY BÁCSI.
Nem, nem! Én nem azért jövök! Én épen azért jövök, hogy tiltakozzam az ilyen gyanu ellen!
NÉNI.
Hát ki gyanusítja? Tán én? Én tőlem védekezik?
GYÖRGY BÁCSI.
(Leül mellé, be a lócára.) Hát igen asszonyom… Magától!… Mert nem tagadom, nekem is volt egy pillanatig valami afféle vágyam, hogy előállok és azt mondom magának: feledjük el a multat, ezt a hosszu és keserves álmot és tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna, folytassuk ott, ahol elhagytuk!… De hát ez csak olyan őszi hangulat volt! Tudja kérem fiataloknál az az őszi hangulat, ha egyszerre csak öregeknek érzik magukat. Öregeknél meg az, ha a szép napsütésen felberzenkedik bennük a fiatalság… (János bácsi integet.) De aztán felszáll a napsugár… Az elébb még itt játszott a lehullott faleveleken, most már fenn jár valahol a fa tetején!… A mi öreg, fehér fejünk itt marad szomoruan a mi megroskadt, szomoru vállunkon!…
NÉNI.
Jaj csak rébuszokban ne beszéljen édes barátom, nekem meg kell mondania egyenesen, kereken, magyarosan, mit akar mondani!
GYÖRGY BÁCSI.
De ha semmit sem akarok mondani!
NÉNI.
Lássa, ezt is! Beszéljünk őszintén! A maguk hangulata elrepült, most már kifizetnek aprópénzzel!
GYÖRGY BÁCSI.
(Szeretettel nézte minden mozdulatát.) Lássa, lássa! Ha egy ilyen édes vállrándítását, egy ilyen bűbájos szemerebbenését látom, elmennék magáért a világ végére, – el a rossz köszvényes lábammal, végig a világon… Mert ez a maga mosolya: ez a napsugár! ez az életadó napfény! amely virágot terem az én kőszikla szivemen… Nem, ne mozduljon, ne, ne szóljon, csak maradjon így, csak legyen, csak éljen, csak itt előttem egy percig, hogy beszivhassam a lényét, hogy a lelkemen elvihessem örökre a képét magammal az én kis pókhálós szobámba, a poros könyveim, az ócska lomjaim közé!
NÉNI.
Ó maga, maga, vén csacsi!… Látják mackó bácsik? Ez igen, ez tud udvarolni! Nem csak mindjárt neki ront az embernek, hogy szinte leverik a lábáról… Hát mit akart mondani György?
GYÖRGY BÁCSI.
(Hosszu csend.)
NÉNI.
Hát mért nem beszél? Mért nem mondja el őszintén, mit gondol. Ugyan no, az isten áldja meg, hiszen néma gyermeknek anyja sem érti szavát!
GYÖRGY BÁCSI.
Látja Kata! van nekem egy kis gazdaságom – bizony nagyon el van hanyagolva. Van egy kis házam! Azt is le kellett volna már rombolni… most negyven esztendeje!… Van egy kis szobám benne. Tele pókhálóval, porral, mindenféle lim-lommal, amit még az apáimtól örököltem… Könyvvel, gúlába felrakott könyvekkel, amelyek közül egyet sem nézek meg soha… De ha abban a szobában, abban a házban, abban a gazdaságban egy szöget megmozdítanak, azt én már megérzem, már én abba belebetegszem! Hja, negyven évig volt a börtönöm, oda már az élet be ne tolakodjék, mert engem kiüldöz, ki a temetőbe!
NÉNI.
(Megtörüli a szemét.) Így mondják meg napkeleti virágnyelven a kegyetlenséget!
GYÖRGY BÁCSI.
Kata!… Valaha azt hittem, hogy a jövő héten építkezünk! A jövő héten kirepül a házból minden lom, amit az ősök ott felejtettek. Uj fészket rakunk a régi helyén! Nagy ablakokkal. Sok-sok napfénnyel töltjük meg, ragyogó boldogsággal butorozzuk be! Az a jövő hét ime negyven évig váratott magára.
NÉNI.
(Csönd után.) No és már nem tudnak építeni a kőmivesek, nem tudnak butort csinálni az asztalosok?
GYÖRGY BÁCSI.
(Megfogja a kezét.) Maga boldog volt és ez mindent megmagyaráz, ez mindent jóvátesz, ez igazol, ez bizonyít és ez megmutatja, hogy semmi sem történhetett másképen, mint ahogy történnie kellett! De emlékszik még arra az éjféli csárdásra, amely három óra hosszáig tartott!… Hogy belesimult a karomba, hogy az enyém volt, hogy szállott velem, mintha világ végezetig meg nem állhattunk volna, ha az egek, földek összeszakadnak is…
NÉNI.
(Elvonja a kezét s hátradől, sóhajt.) Emlékszem!
MISKA BÁCSI.
(Előrehajlik az asztalon s idegesen, halkan, szinte suttogva mondja.) Hát arra emlékszik, a mi lovaglásainkra? Hogy vágtattunk a mezőkön! Réten, bokron, árkon, berken! Úgy ült a fekete paripáján, mint egy kis királyné!… Megesküdtem volna akkor az életemre, hogy az enyém leszel nem negyven évre, de negyven ezerre!
NÉNI.
(Sóhajt.) Emlékszem, emlékszem!
JÁNOS BÁCSI.
(Előre hajlik s a három férfi szinte összebujva suttog az asszonynak.) Hát a lugasra Kata!… Arra is emlékszik? a lugasra! Puskinra, amit olvastam, meg a Kőszivü ember fiaira és az én költeményeimre!…
NÉNI.
Mindenre emlékszem!
JÁNOS BÁCSI.
Mindenre? A csókra is, mikor a holdvilágon a nyakamba borult és a hosszu szempilláján könnycsepp reszketett és meghagyta csókolni magát és visszacsókolt és én tovább szavaltam a verseimet!
MISKA BÁCSI.
Hát az én csókomra! Mikor a legnagyobb mulatság közepén két ajtó közt elkaptam a derekát és agyon csókoltam az arcát. Egy nagy tálca volt a kezében, tele poharakkal, és én csókoltam, mint a fergeteg és két pohár sem csendült össze a tenyerén!
GYÖRGY BÁCSI.
(Bántja a leleplezés, de nem akarja mutatni, legyint.) Mind semmi az, mind csak tréfa! Az én csókomra emlékszik-e? Mikor ölben vittem haza az édes apját… mikor öngyilkos akart lenni… Hogy esett a nyakamba, hogy repült a karjaimba! Hogy font át két puha karjával, hogy éreztem kemény kis melleit, forró lázas, tüzes egész testét, amit úgy dobott oda nekem, mint egy rózsát a gomblyukba, tartózkodás nélkül, hogy én úgy férfiasnak, olyan erősnek és nagynak és önmegtagadónak és önfeláldozóan nemesnek soha nem éreztem magamat, mint akkor!
NÉNI.
(Hosszu szünet után.) Ó Istenem Uram, az is baj, ha egy sincs, az is, ha annyi derék kérője van az embernek… (A három férfi rendesen visszaül a helyére.) Szegény boldogult uram, az isten nyugasztalja, igazán úgy éltünk, mint két galamb a buzában… de ha ma kéne választani, ma se tudnám megmondani, ki hát a legméltóbb az öt kérőm közül!… Jaj Istenem, ne kinozzanak már, hagyják a régi dolgokat! Úgyis lám mit ér… Ha megtörténtek is, nem mivelünk történtek! A gyerekeinkkel, az unokáinkkal… Ilyenkoru emberekkel nem szoktak ilyesmik megesni!… Hát beszéljenek lelkem arról, amik most vagyunk. Most mit tudunk kezdeni az élettel, magunkkal, meg egymással…
GYÖRGY BÁCSI.
(Legelébb tér magához s tréfásan, szomoruan más fordulatot akar adni a beszédnek.) Hja, most!… Most is volnék még valaki, csak ez a kutya köszvény ne kinozna!…
NÉNI.
Na lássa, engem se hagy békén a hátfájás!
MISKA BÁCSI.
Igazán, na kérem én meg úgy vagyok az aszthmámmal, hogy ha este rámjön, reggelig nem hagyom abba a köhögést!
GYÖRGY BÁCSI.
No én is eleget csikorgatom a fogamat éjszaka!
JÁNOS BÁCSI.
A fogadat! Hát még van? Jaj kedves barátom, akkor te egy boldog ember vagy. Már nekem alig áll kettő-három!
MISKA BÁCSI.
A, fogat lehet tétetni, bár tüdőt lehetne úgy!
GYÖRGY BÁCSI.
Vagy lábat!
NÉNI.
Ó, a köszvényre van nekem egy olyan receptem, hogy egy hónap alatt kigyógyítja…
MISKA BÁCSI.
A köhögésre nincs?
NÉNI.
Zsályatheát kell inni Hegyi zsályát. Szegény uram is sokat köhécselt, de ha reggel megivott egy csésze jó meleg zsályatheát, mindig mondta, hogy: Anyuskám, úgy tisztul a tüdőm!… Szegény!… Azért az a fő, hogy éljünk!…
GYÖRGY BÁCSI.
(Egy percnyi csönd után.) Mégis szép az ősz!… Mig az ember látja… addig szép!
NÉNI.
GYÖRGY BÁCSI.
(Fellobban benne a hires magyar siva-vigadó temperamentum.) Ej, Kata!… Lehet nekem köszvényes a lábam, a szivem, az életem! Ha magát látom, lehet itt az ősz, a tél: megint tavasz van, nótás tavasz! És ha ránézek magára, hát a fehér hajam visszafeketedik és kigyul bennem a vér, mint a tüzhányó! Ej, Kata, Paksy Kata, ha már kifizet, legalább nótával fizessen ki minket. Hogy is volt az, mikor azt dalolta nekünk, hogy: (Elkezdi a nótát; a néni rögtön hasonló tűzre lobbanva kapja el a nótát s György bácsi diszkréten kiséri.)