EGY AZ APRÓ EMBEREK KÖZÜL.
Három nap múlva e gyülés után már olyan csendesség volt a mi kis városunk utczáin, hogy azt is eseménynek lehetett nevezni, ha egy kis leány ment végig az utczán, nemzeti színű szalagos pártával a fején.
Az igaz, hogy csinos kis leány. Karcsú, sugár termete alig tizennégy éves kort árul el; nyilt, gyermeteg arcza maga is gyermeknek vallja még, piros, egészséges arcz, tündöklő hajnalkaszínű kék szemekkel, finom kis mosolygó szájjal, melynek szegleteiben dévaj hamiskodás leselkedik, s tiszta derült homlokkal, mely az ártatlanság irástalan lapját tárja elé.
A fiatal lánykának minden mozdulata oly könnyű, oly ruganyos, hogy a kis város hosszú utczáján végig lépdel a nélkül, hogy topánkája leghegyét is besározná; pedig, mint elhihetjük, novemberben ezen utczán nagy művészet kell hozzá, hogy a sárból kiálló köveket úgy ki tudja valaki lábhegygyel válogatni, hogy lábtyűit ne kompromittálja. És a mellett oly szerény, oly óvatos, hogy ruhája szegélyének legkisebb fölemelésével sem ad alkalmat a mellette lostató fiatal kisérőnek szép lábaiból egyebet láthatni, mint épen csak e szép lábakat.
A fiatal kisérő Harter Elemér, ki esernyőt tartva kaszmatol a szép kis leány mellett, s természetesen, végig udvarol neki az utczán, a mi kis városban szokás.
Az előre bocsátott pár után azonban nyomban következik a mama.
Majd annak az alakját később irjuk le, mert most nagyon sokat ad hozzá az ezergombos gyöngyösi mente, a mit akkor oly délczegen viseltek az éltesebb asszonyok.
– Ugyan kérem, ne tartsa fölém azt az esernyőt! szól a kis leány kisérőjéhez; először, mert úgy sem esik most az eső, másodszor, mert ha esnék, mind a nyakamba csorogna róla a viz.
– Ezt csak azért mondja, hogy ne járjak önhöz olyan közel. No hiszen ne busuljon, nem sokára elég messze leszek innen.
– Tán bizony kiköltöznek falura?
– Apám oda megy, de engem még messzebb küld. Én megyek Angliába.
– Tud ön angolul?
– Tudok beefsteaket enni. Egyéb feladatom nem lesz.
– Lássa, én tudok angolul; pedig soha se jutok el Londonba.
– Hja, ön! Ha én annyi tudománynyal birnék, mint ön! régen követségi attaché volnék valahol.
– No az bizony lehetne így is!
– Igy is? Köszönöm a bókot!
– Hát ne jőjjön hozzám olyan közel, ha bókjaimtól fél.
– Ki tehet arról, ha a szúnyog szeret a gyertyába repülni!
– No, hanem az igaz, következetes eljárás önnek a papájától, hogy miután a jövő farsangot elrontotta (tudja, el van átkozva a ki bálba megy e szomorú esztendőben) – – hát legalább a tánczosokat is kiküldi az országból.
– Jól van, ezt meg mondom neki.
– Bánom is én! Én még attól sem félek, a kitől önök mind félnek; nem hogy attól félnék, a kitől még ön sem fél.
Elemér urfi nem tehetett róla, de bizony nevetett ezen a szón.
– Mit hozzak önnek, ha haza jövök Angliából?
– Igazán akar nekem valamit hozni? Hát tudja mit? Hozzon nekem – valami tiltott könyvet.
– Tiltott könyvet? kérdé elbámulva Elemér.
– No igen, valami olyan könyvet, a mit nem szabad árulni, a miben olyan igazságokat mondogatnak a nagyoknak, a mit azok nem szeretnek meghallani.
– Vagy úgy?
– No igen, hiszen érti ön azt. Valami ilyen veszedelmes könyvet, vagy valami olyan képet vagy irást, a miért az embert, ha megkapják nála a vámnál, hát becsukják.
– Köszönöm a megbizást! Hozok.
– Nem nem! csak tréfáltam. Nem nekem való az. El sem olvasnám. De ha már csakugyan akar ön nekünk valamit hozni a külföldről, hozzon nekünk – egy kis jó hírt.
Ezen aztán megakadt a társalgás.
Egy kis jó hírt – a külföldről. Olyan keresett, olyan várva-várt dolog volt ez: egy kis jó hír!
No, most már ez is kiment a divatból. Nem kerestetik
– Szabad lesz nagysádtoknál búcsulátogatásomat tennem délután? kérdé Elemér, midőn a hölgyek lakásának ajtajáig értek.
– Nem, nem! sietett anyját megelőzni a kis leány. Semmi szükségem sincs ma délután önre. A ma esteli tánczhoz való ruhámat kell elkészítenem; magam vagyok a szobaleányom s nem szeretem, ha a szobaleányom látogatásokat fogad el, mikor a ruhámat kell vasalnia. Majd elmondhatja ön a tánczestélyen, a mit akar. Adieu!
Azzal beröppent az ajtóból, könyeden, mint egy zerge, a ki szökellve jár, mert lépni még nehezére esik.
Elemér úrfi pedig homlokára nyomta árvalányhajas süvegét, s előre lógó fejjel ment vissza azon az úton, a melyen idáig jött, és gondolt magában ilyenformát:
– Nem fogsz te kis leány arra az estélyre elmenni, a melyre készülsz: s nem foglak én téged látni talán soha az életben.
– Vizit van odabenn! súgá a cseléd a hazaérkezőknek, a mint a konyhába léptek. (Mert kisvárosi lakásoknál szabályszerüen a konyhán keresztül van a bejárás.)
– Kicsoda?
– Dánváryné.
– Jaj! monda az asszonyság.
A kisasszony pedig semmit sem szólott, hanem menekült a hátulsó szobába.
– Itt kínozza már a ténsurat egy óra óta, monda a cseléd; – az ezóta megőszült vele.
Dánváryné asszonyság, ki odabenn várt az érkezőkre, azzal a speczialis tulajdonnal birt, hogy mindent tudott, a mi a városban történik, és a mit nem tudott, annak addig járt utána, mig meg nem tudta.
Különben optikai feltünésére nézve nagy helyet foglalt el a világban mind termetével, mind krinolinjával, s a mi helyet el nem foglalhatott belőle, azt igyekezett kitelhető messzeségben pézsmaszaggal eltölteni; különben a legdebreczeniebb főkötő volt a fején.
– Csak hogy jösz már, édes kedves! sipákolt a tisztelt delnő, a mint Világosiné az ajtón belépett, s azzal a két asszonyság összecsókolódott, erősen ügyelve, hogy a mindenféle rezgő tűikkel egymás szemeit ki ne szúrják. – Már legalább egy órája ülök itten, rátok várva és lopva kedves férjednek a drága idejét; a mi ugyan nekem csak egy percznek tetszik oly kellemes társalgásban (megjegyzendő, hogy soha sem engedett mást szóhoz jutni), de neki, tudom, hogy oly drága minden pillanata, oly terhes hivatalban, kivált most, hogy az egész vármegye pere, irománya mind az ő vállán maradt, úgyszólván most ő maga egyedül az egész vármegye. A közgyülés azt határozta, hogy a levéltárnok helyén maradjon. Most minden hajdúval ön rendelkezik, úgy-e bár?
– Nem! A kormánybiztos! – felelt Világosi.
– Ah! a kormánybiztos? és szót fogadnak neki? Elismerik? Nem dobják oda a szeme közé, ha valamit parancsol? Jaj, ha én férfi volnék! No iszen, ha mi ránk asszonyokra volna bizva az ország sorsa, tudom Istenem, hogy meggyülne a baja velünk a kormánynak. – De hát a férfiak, azok nagyon is szelidek. Olyan nagy heczczem volt, de olyan nagy heczczem épen ma az én Gyurkámmal otthon: a miatt, hogy a ma esteli bálra való meghivásra mit válaszoljunk. Tudod, édesem, épen azért jöttem hozzátok, hogy hát ti mit szóltok hozzá? A kormánybiztos ma estére bált ad, ugyanabban a megye-teremben, a honnan a megyét épen most kikergette; a város és vármegye minden notabilitása kapott tőle meghivókat. Hallom, hogy igen sokan visszaküldték. Férjem is kapott, azaz hogy egész családunkra szól. No, én a fölött nagyon sokat veszekedtem Gyurival: «Mit gondolsz, Gyuri te! hogy én ma ott tánczoljak, a hol mult héten még a szózatot segítettem énekelni, hogy én a kormánybiztos feleségének pukkedlizzak?» de a Gyuri, a milyen tutyi-mutyi ember, csak azt vitatta, hogy nehéz az ilyen nagy embernek a meghivását visszautasítani, s aztán utoljára is azzal nem kötelezte le az ember neki testét-lelkét, ha egy csésze fagylaltját elfogyasztotta. De hát már most mit szóltok ti ehhez: megy, vagy nem megy az ember?
– Mondtam már, kedves komámasszony, szólt Világosi, hogy minden ember azt cselekszi, a mit legjobbnak lát.
– No csak ne szóljon, kedves koma! én a Jusztikámtól akarom megtudni, hogy mi az ő véleménye? Ebben nekünk asszonyoknak van a leghelyesebb tapintatunk.
– Én azt mondom neked, felelt Világosiné, hogy «ti» fogadjátok el a meghivást és menjetek el.
– Hiszen te nem is mondhatsz mást, igazad van. A komám még a vármegye házánál van, neki helyben kell maradni. Nektek lehetetlen a kormánybiztossal ujjat húzni. Aztán meg a kinek olyan szép serdülő lánykája van, mint az én kis keresztleányom, annak bizony minden alkalmat meg kell ragadni, hogy azt a világnak bemutathassa. De bizony van is vele mit dicsekedni. No, nem a termetéről szólok, mert azt az Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, a miket csakugyan maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen galambom, ez egy csodagyerek! A vista elzongoráz egy egész opera-partiturát, a legnehezebbet; mikor tánczol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz fogható bájt és kellemet már épen csak a tündéreknél lehet képzelni, de valósággal azoknál sincs már több. És még lelkemadta, mikor a gymnastikába járt, még ott is valamennyi férfi-gyerek elől elnyerte a jutalmat; azt hinné az ember, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, s úgy tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfi-suhancz sem jobban; még azt mondják, a rapérral is tud bánni! Hát még a sok nyelvismeret! Németül, francziául, angolul beszél. No az szép lesz, azt mondják, hogy egy angol is lesz a mai bálban, no az csak Ilonkával fog társaloghatni, az egész városban senki mással. Hanem titeket is magasztalás illet érte, hogy olyan jó nevelést adtok neki. Nem kiméltetek tőle semmi költséget; kedves komám éjt-napot egygyé tett, hogy megkereshesse a sok tanitómesterre való költséget: az bizony tinektek is nagy dicsőségetekre válik. Magatoktól megzsugorgattátok, elvonulva éltetek, de most már meg is van a ti örömötök benne. – De hol van az én kedves keresztleányom? Ah bizonyosan a ma esteli bálhoz való öltözékét készíti; mert tudja ám az egész város… mit mondok? az egész vármegye, hogy az én kis tündéri keresztleányom a milyen elegánsul lép ki a világ elé, azt az elegántiát mind maga saját kezével varrja és vasalja; nem vár szabótól, czifra mosónétól semmit. Így van jól! Úgy neveltétek, hogy ha szegény ember veszi el, kész gazdasszonyt kap benne, ha úr veszi el, elegáns úrnőt talál benne, a kivel ugyan felléphet a világban. Add át neki, kedvesem, ezt az egy pár csókot. Isten áldjon meg benneteket! Csókollak ezerszer! Pá, kedves! Jó étvágyat kivánok. Tehát kedves komám uram, azt tanácsolja, hogy fogadjuk el a meghivást a mai komisszáriusi bálba?
– Én nem tanácsoltam semmit! a feleségem mondta.
– No, alázatos szolgája, én már megyek; otthon el nem tudják gondolni, hova maradtam, de mikor ilyen kedves társaságban olyan hirtelen eltelik az embernek az ideje. Csókollak mindnyájatokat százezerszer, milliomszor!
Végre csakugyan elment.
A férj és feleség, mikor egyedül maradtak, egy ideig némán néztek egymás szeme közé, azután egymás karjába borultak, – és sírtak.
Miért?
Azt ők jól tudták.
Olyan becsületes, jó arcz volt mind a kettő. Nem szépség, de jó arcz. Az a szép gyermek csak arról tanuskodik, hogy szülői nagyon szerették egymást.
Mikor letörlék könyeiket, a férj azt kérdé nejétől:
– Tudod, miért volt ma itt ez az asszony?
– Azért, hogy megtudja előkészületeinkből, vajjon véglegesen lemondtál-e te megyehivatalodról?
– És a mint lemondtam róla, az ő férje fog sietni üresen hagyott székembe leülni.
– Azért mondtam neki, hogy ők csak fogadják el a kormánybiztos meghivását.
– Most már hallgasd meg kedvesem, mit végeztem én a kormánybiztosnál.
A nő leült a pamlagra, s férjét odaölelte maga mellé.
– A kormánybiztos igen nyájasan fogadott; elmondá, hogy miért hivatott: a mit én előre tudtam. Hogy mennyire szüksége lesz rám mind neki, mind a közönségnek, hogy e fontos állomáson megmaradjak, melynek tizenkét év óta minden részletét kiismertem. Mondtam neki, hogy tizenhat év óta vagyok ott. Engem még az alkotmányos, régi világ hivott oda, s a később jövők csak ott hagytak, mert szükségük volt rám; az újra átaludt rövid alkotmányos nyáréjálom ismét népszavazattal erősített meg benne, hanem most már elhagyom e helyet és nem maradok meg rajta. Kérdezte tőlem, miért nem akarok hivatalomban maradni most, midőn mégis magyar provisorium van, holott hivatalt viseltem a német provisorium alatt? Azt feleltem neki: akkor szolgáltam, mert nem kérték a nemzet beleegyezését az erőszak rendszerébe; most azonban a ki szolgálni fog, beleegyezik abba, a mit nemzete ellen tesz; s itt nincs aztán indifferens helyzet. Akkor csak a magam akarata rendelkezett velem, hogy ott legyek-e, vagy ne legyek? most a nemzet akarata az, hogy távozzam, s én a nemzetnek engedelmeskedem. Erre biztatni kezdett, hogy ne féljek semmi üldözéstől, ha az ultrák bántanának, ő védelmezni fog, a henczegést majd rendreutasítja. Ez a szó keserűvé tett. – Azt mondtam neki, hogy hiszek oly időt bekövetkezni, a midőn ő nem lesz azon a helyen, a hol most van, s akkor én ismét vissza fogok térni. – Azt hittem, e szóért ki fog űzni. – Ellenkezőleg. Mikor oly vakmerő gorombaságot mondtam neki, megfogta kezemet: kért, hogy ne nehezteljek, elhalmozott dicséretekkel; azt mondá, hogy minden ember, az összes ügyvédi kar mellettem szól és unszolja őt, hogy helyemen maradásra birjon, mert értelmes, szorgalmas, pontos embernek tartanak, mert nem zsarolom az ügyfeleket; azok érdekében maradjak, a kik szeretnek és becsülnek. – Szinte megingatott. Végül azonban nyomatékúl azt is előhozta, hogy a leköszönt főispán úr, Harter Nándor kiválóan ajánlott neki engemet. – Ez határozott. – «Most már semmi esetre sem fogok hivatalomban maradni, uram!» – Jól mondtam-e?
Válasz helyett a nő keblére ölelé férjét és égő arczát arczához szorítá. Miért égett az olyan nagyon?…
– Most tehát, édes feleségem, arról van szó, hogy újra kell kezdenünk az életet. Mondtam ugyan, de magam nem hittem, hogy egy jobb idő fog jönni, mely a mostani áldozatokért megfizet. Nem mondom, hogy megjutalmaz, csak azt, hogy visszahelyez abba, a mit elvett. Én nem várok arra. Én ha elmegyek, úgy elmegyek, hogy vissza nem jövök. Jól vagyok lakva a nagy és kicsiny urak kegyelmével. Keresek olyan pályát, a hol nem kell könyörögnöm senkitől, csak az egy Istentől: tőle sem mást, csak esőt és napfényt. Megyek földmivelőnek. Itt van a Tisza mellett egy bérbeadandó jószág, melyet a gazdasági felszereléssel együtt kivehetünk. A mi kis megtakarított pénzünk van, az az előleges bérletre s a szükséges beruházásokra elég. Te tudod, hogy becsülettel megszolgált fillérekből gyűlt az össze, lehetetlen, hogy Isten áldása ne kövesse. Mit szólsz ezekhez, édes feleségem? Még nem kötöttem meg semmit, még nem oldottam fel semmit. Holnapig gondolkozhatunk rajta.
A nő letörlé könyeit s igyekezett hangjának nyugalmat adni.
– Minden úgy van jól, a hogy te elintézted. Én nyugodtan megyek veled mindenüvé.
– Rólad meg voltam győződve. De hát szegény Ilonkám? Most tárult volna fel előtte a világ, s most egyszerre be kell azt zárnom előtte. Vége lesz mindennek, a miben oly gondtalanul neveltettük eddig. Következik az egyhangú pusztai élet. Rá nézve temető az, a hová velünk jön.
– Szegény gyermek! Ma a tánczpróbáról Harter fia kisérte haza, mert esett az eső; a mai tánczvigalom előkészületeiről beszéltek. Ha valamiért örülök, hogy az elmarad, úgy ez az, hogy ezzel a fiúval nem fog találkozni többé. Most báli öltözékét készíti szegény. Jer át hozzá velem, ha te mondod meg neki, talán nem esik majd olyan nehezére.
Az apa és és anya átmentek a konyhán túli benyilóba, mely a gyermekek szobája volt.
Még egy kis fiúk is volt, hat éves – és süketnéma.
A mint benyitotta Világosiné az ajtót, Ilonkát egy széken ülve találta, ölében kis öcscsét tartva.
A szegény kis néma gyermek bámész figyelemmel nézett fel nénje arczába, mig a lányka ujjbeszéddel betűket mutogatott neki.
– Te nem készülsz a mai bálba? kérdé tőle anyja.
– Oh! ma úgy szeretnék nem menni sehová. Nézd, megint rájött a szokott baja; megint mindenütt kisérteteket lát; megint fut, sír és reszket, fényes nappal is, hát még éjjel, mikor sötét lesz? Látod, nem nyugszik meg máskép, csak ha ölembe veszem, s aztán ujjbeszéddel elmondom előtte a miatyánkot: mikor oda érünk, hogy «ne vigy minket a kisértetbe!» akkor megnyugszik és mosolyogni kezd; hanem nem birja megtartani fejében az imádságot, s mikor el akarja mondani magában s aztán olyan helyre jut, a mit elfelejtett, kétségbe van esve.
És azzal Ilonka elkezdé ujjbetükkel, a mi a némák beszéde, folytatni a gyermek előtt az ima sorait; a gyermek utána csinálta kis kezeivel az ujjbetüket, gyorsan ment az kettőjüknek, mint a játék; s egyszer aztán a gyermek arczáról eltünt a félelmes kifejezés, kiderült sápadt tekintete, s hálától ragyogva simult oda testvére arczához, átölelve nyakát karjaival.
– Szegény Laczikám! Mit fogsz csinálni az éjjel, ha rosz nénédet nem találod magad mellett? Rosz nénéd tánczolni megy, s téged itt hagy sirni reggelig. A te rosz nénéd.
És azzal testvérkéjét odaölelte kebléhez, és megcsókolgatta. Csak úgy hullottak könyei a gyermek szőke fürteire. Pedig szép kis fiú volt, mint egy angyal, csak hogy nem tudott olyan szépen szólni, mint a hogy azok tudnak.
Az apa odalépett hozzájok. Az anya nem tudott szólni.
– Kedves leányom! Tehát nem bánod, ha ma nem megyünk a tánczvigalomba?
A tekintet, melylyel a leány atyjára nézett s annak kezét ajkaihoz vonta, megfelelt a kérdésre. Most az apa többet is mert mondani leányának.
– Hát ahhoz mit szolnál, kedves leánykám, ha azt mondanám, hogy végképen itt hagyjuk ezt a várost? Elmegyünk valamerre falura, vagy pusztára; és ezentul falusi gazdák leszünk.
Ilonka ennél a szónál felugrott helyéről, megragadta atyja kezét, összecsókolta azt, s aztán ismét feltekintett arczára, mintha azt kérdezné, hogy nem tréfál-e?
– Igazán falura megyünk? Valamenyien? És örökre ott maradunk? Oh! kedves atyám, milyen jó lesz ott nekünk.
A szegény kis néma szerette volna megtudni, hogy nénikéje minek örül olyan nagyon? Ilonka sietett is neki azt megmagyarázni, de most már nem a hosszadalmas ujjbeszéddel, nem azzal a saját gyorsirászatával a némáknak, a min azok olyan sebesen el tudnak egymás közt társalogni. Mutogatá neki, hogy elmennek mesze-mesze, kocsin ülve, ostorpattogással; azután oly helyre fognak menni, a hol nagyszarvú tehenek, birkák, tyukok lesznek; a hol etetni való kis galambok, házinyulak lesznek; a hol lesz kis kert, a mibe virágokat fognak ültetni, gyomlálni, öntözni, gyümölcsöt fáról leszedni; lesznek nagy szénaboglyák, a mikben kedvükre lehet henteregni, és nagy térségek, a miken szabadon lehet majd futkározni.
A kis néma mindezt megértette. Hogyan értette meg? Ez olyan titok, a mit csak azok értenek meg, a kik ezt tanulmányozzák; s a mint nénje a néma-beszédet folytatta, úgy derűlt fel utána lassankint, utoljára még kaczagott is, azzal a zűrzavaros nevetéssel, a mivel a némák szokták örömüket kifejezni. Kaczagott és nénjét is kényszerítette vele kaczagni.
A férj és nő egymás kezét szorítva állt e jelenet előtt. Az Isten mégis szeret minket.
Világosi mindjárt ebéd után megirta lemondását, s nem is vitte azt személyesen, hanem csak boritékban küldte el a kormánybiztosnak.
Ezzel betette háta mögött az ajtót.
Őt nem fogják többet a kegyelt személyek közt emlegetni.
Kicsiny ember volt; csekély esemény ez. Elmulása nem fog űrt hagyni sem a társadalomban, sem a közigazgatásban. Majd elfeledik könnyen.
Hanem egy család tragoediájában ez a kezdőjelenet, s ki tudja, mi lesz még ennek a vége?
A nagy emberek, ha nagyot buknak is, annál nagyobb lesz a hírük vele; az apró embereket ki veendi számba?
Azok jönnek és elmulnak. Erősen, vagy gyáván viselik magukat, mindegy az; s ha valaki jó- és balsorsukat följegyezte, ha erényeiket, ha szerencsétlenségeiket számbavette, azt mondják rá: «poéta volt, nem kell neki hinni!»
Másnap a lemondott levéltárnok családja már megkezdte a kiköltözést a bérlett pusztára. Eladta a zongorát, a czifra butort és selyemruhát, a hogy vette valaki.
Harmadnap annak a kövér asszonyságnak a férje már benn ült az elhagyott levéltárnoki hivatalban.
És negyednap a tisztelt közönség olyan barátságosan látogatta az új levéltárnokot a maga ügyes-bajos dolgában, mintha mindig ott lett volna.
A királyi biztosi bál is megtartatott a mondott estén. Úgy tudom reggelig tánczoltak benne. Másnap ugyan minden ember, a ki ott tánczolt, sietett kimagyarázni ismerőseinek a kényszerítő körülményeket, a mik miatt kénytelen volt ott tánczolni, hanem azért mégis csak tánczolt.
AZ ÁSPIS.
Hogy mi az az áspis?
Én bizony magam sem tudom így egyszóval megmondani. Valami népies mythologiai személy.
Hanem, a ki nem rösteli ezt a fejezetet végig olvasni, az majd megtudja velem együtt, hogy mi az az áspis?
Világosiék istenhozzádot mondtak a városnak, s kimentek a bérlett pusztára gazdálkodni.
Gazdálkodni? Hisz az igen egyszerű dolog. Bizony nem szentirás az. Minden ember érthet hozzá. Abból áll az egész mesterség, hogy az ember engedi a füvet nőni, s mikor megérett, akkor lekaszálja.
Hanem a kik azután hozzáfognak, hogy ezt az együgyü mesterséget megpróbálják, nem kell nekik egy esztendő, hogy elismerjék, hogy ez a világon a legnagyobb tudomány, a legbizonytalanabb tudomány, a miből minden évben újra le kell tenni az exament.
Világosi annyival volt bölcsebb a mindennapi embereknél, hogy ő már előre felismerte e studium nehézségeit, s hogy kellő készültséggel kezdhessen hozzá, előre bevásárolta az illetékes szaktudósok idevágó munkálatait; megvette a «Mezőgazdaság Könyvé»-t, előfizetett a szaklapokra, könyvnélkül megtanulta a gazdászati vegytant: hány százalék fehérnye képződik a televényes agyagban? hány font szénának felel meg egy mázsa burgonya? neki feküdt az állatgyógytannak; megolvasta a legszebb értekezéseket a váltógazdaság felől, s hozatott magának 160 szemet adó mumia-buzát, hat-soros árpát, vörös mályvamagot, még gyapotmagot is, a minek akkor nagy jövendője igérkezett az amerikai polgárháború miatt.
Hanem az mind kárbaveszett dolog.
A mezei gazdaságot nem könyvből tanulják.
Tanítja azt a zimankós jégesőtől kezdve az utolsó földturó ürgéig minden és mindennap, és azért mindennap meg kell fizetni a tandíjt.
A legelső tudomány pedig, a mit a mezei gazda végigtanulmányoz: – a cselédség.
Hajh! ha az ember szolgálattevő segédkezek nélkül ellehetne, milyen sokáig élne a világon!
Isteni eszme a democratia, hanem a hozzávaló anyag szerfölött emberi.
Nem is beszélek arról, hogy a pusztát, meg a rajta levő épületeket milyen karban adta át a korábbi bérlő Világosiéknak.
Senkinek sem mondanék vele semmi újságot, ha elkezdeném felsorolni, hogy a kiköltözött bérlő egy falbavert szeget nem hagyott a szobában, egy lakható szobát az egész épületben; egy ép kályhát, egy nyitható kilincset, egy zárképes kulcsot, egy meszelt falat még emlegetni való ritkaságképen sem. A kertben pedig sem egy virágot, sem egy bennfeledt káposztatorzsát, sem egy levágatlan ribiszke-bokrot. Az istállók és szántóvető műszerek inventáriumáról elég annyit mondanom, hogy azok a földesúr által két esztendei haszonbér-hátralékban foglaltattak le és hagyattak hátra. Ugy hiszem, mindenki érteni fogja, hogy milyenek voltak?
Térjünk át egyenesen a cselédségre.
A puszta köröskörül egy napi járó földre volt minden piaczczal biró várostól és minden néven nevezhető iskolától.
Lakosait, mint Robinzont a szigetre, úgy hajígálta ide mindenféle zivatar, mely röstellte elnyelni a hajótörötteket. Szemen-szedett népek voltak, a kiknek csak épen azért volt ittenmaradásuk, mert másutt már sehol sem szivelték meg őket.
A számadó juhász ezelőtt egy évvel kerűlt ki a börtönből, a hová azért csukták be, mert felgyujtotta az előbbeni gazdájának a juhaklát; azt meg azért gyujtotta fel, mert a gazdája nagyon firtatta, hogy hol van hát azoknak a birkáknak a bőre, a mik állítólag mételyben elhullottak? csak hogy azt felelhesse rá, hogy elégtek a padláson.
A béres-gazda nem volna rosz ember, a míg nem iszik; hanem mikor egyszer egy pohár bort bekapott, akkor nincs az az élő teremtés, a ki megállhasson előtte; beleköt az édes apjába is, s a ki őt úgy meg nem veri, hogy nem tud mozdulni többet, azt bizonyosan ő veri meg úgy, hogy nem tud mozdulni. Ez is kiülte e miatt a vármegye börtönét számtalan izekben.
A kocsisnak az a nevezetes szép tulajdonsága van, hogy a mint felnyitja a száját, azon kezdi, hogy káromkodik. Nem is tudja megindítani a beszédet a nélkül; ez az exordium. Az aztán neki mindegy, hogy kivel beszél: a juhászkutyával, vagy a házigazdával; s még a mellett az az eredetiség is megvan benne, hogy a pipa soha sem szakad ki a szájából: azzal alszik el, azzal horkol, azzal ébred. Kétszer magára gyujtotta az istállót e miatt, jó szerencse, hogy idején eloltották mindig.
Azután jön a kisbéres. Ez jó gyerek volna, csak hogy átkozott lusta és nagy-ehető. Míg jól nem lakott, addig nem tud dolgozni, ha pedig jóllakott, akkor nem szeret. Mihelyt a sarkában nincsenek, mindjárt összedugja a két kezét, s ha mindig nem hajszolja a gazda, azon veszi észre, hogy már megint alszik valami boglya tövében. Urnak született a gazember, s aztán itt kiadja magát parasztlegénynek. Éjszaka aztán annál jobban ébren van: de nem tollat fosztani, hanem a konyhaszolgáló körűl kuktáskodni. Mindig a konyhában ténfereg, a hol semmi dolga.
A konyhaszolgáló végre, egy piros, pozsgás, gömbölyű hajadon, hátul egyetlen csapba font hajjal, télen-nyáron egyformán vállig feltürt czéklavörös karokkal, jó cseléd volna különben, dolgos, szorgalmas, csak hogy egy kanál zsírt nem lehet rábízni, hogy el ne dugja a felét. Meglopja az embert, a míg ránéz; meglopja a fejésnél, a köpülésnél, a mosásnál: és mindezt azért teszi, mert a kisbéresnek olyan átkozott jó étvágya van, s a kisbéres neki olyan igen kedves embere.
Hanem hát ez volna a legkisebb baj. A mit egy ember megeszik, az még utóljára is koldussá nem teszi a gazdát; hanem a mellett irtóztató nyelves! Ha megered nála az ékesen-szólás, olyan, mint a gyöngytyúk; mentül jobban kergetik, annál jobban kerepel. Az ember bámulja benne a természet tökélyét. Hogyan lehet ily folytonosságát a válogatott műszavakból alkotott constructióknak órákig fentartani, minden előre való gondolkodás nélkül? Oh! ezek nem készült beszédek, nem előre kigondolt phrasisok, önkényt jön az mind és egymásután, mint a záportól támadt zuhatag, követ, sarat és szemetet hömpölygetve magával. Ketten-hárman ellene fordulhatnak, kiáll mindannyinak és rekedté perli őket; kocsisné, juhászné, béresné pocsékká válnak előtte, s az előbbeni bérlő felesége, a szegény jámbor zsidó-asszony, tökéletesen elvesztette a hangját a vele folytatott mindennapi duettben.
És azután, mindennek tetejébe, van a kocsisnak, juhásznak, béres-gazdának még egy csoport kisebb-nagyobb gyermeke is; a kik mind igen kedves kis apró emberek, csak hogy épen olyan hazudozó, torkoskodó, veszekedő, ablaktörő, gyufával játszó, káromkodó, gyümölcslopó, dologkerülő és házpusztító gazemberek, mint az apjaik.
A legelső találkozásnál a konyhában, sietett magát bemutatni Böske: ez volt az érdemes szakácsné neve. Világosiéknak természetesen mindent magukkal kellett hozniok, a mi a megélhetéshez szükséges, mert az előbbi bérlő még csak egy forgácsot sem hagyott ott, a mivel tüzet gyujtsanak. Világosiné, mint igen rendes asszonyság, ki még a városban megszokta, hogy minden kanál zsírt számba kell venni, mert különben nem is birtak volna, csekély jövedelmükből még félre is tenni: most is azon kezdte, hogy a háznál talált szakácsnénak mindent darabonkint keze alá adott s tudatta vele, hogy az ő szokása szerint mindent vagy ő maga, vagy a kisasszony fognak kiadni az éléstárból, és hogy a férficselédek onnan belülről fognak élelmeztetni; mindenkinek eleget kell kapni, de mindennek el is kell tartani a kiszámított időig.
– Jól van, jól! – felelt rá vissza Böske. – Hallottam én azt már máskor is, más asszonytól is. Mintha az olyan könnyen menne! Hogy én minden kanál lisztért, minden pundurka tepertőért, minden gyüszüre való eczetért szaladjak a nagyasszonyomhoz meg kisasszonyomhoz. Tudom, hogy majd ráunnak hamarább, mint én: egy hét sem telik bele. Nem lopom én el senkinek semmijét; egy gombostű feje kevés, annyit sem loptam el soha életemben. Ha zsákszámra úgy heverne a konyhában az arany, mint a krumpli, rá sem néznék. Velem ugyan ki lehet jönni. Csak azt mondom, hogy ne bántsanak, csak azt mondom, hogy méregbe ne hozzanak, mert ha egyszer aztán méregbe hoznak, akkor áspis vagyok; valóságos áspis! Tudja nagyasszonyom, kisasszonyom, mi az az áspis? No hát! Különben olyan vagyok, mint a bárány: madarat lehet velem fogatni, mikor jó kedvem van. De ha kivesznek a sodromból, akkor áspis vagyok!
Világosiné nem felelt rá semmit. Nagy studiuma volt már neki az ilyenekben. Látta, hogy a cseléd szorgalmas, hasznavehető, dolgos; hogy nyelves, azt tapasztalta, s hogy szeret a maga kezére gazdálkodni, azt sejtette. Nem tett aztán vele semmit; csak a legnagyobb pontossággal mindig kiadott neki idején mindent. Böskének soha sem volt alkalma a nagyasszonyát gúnyolhatni azzal, hogy egy délelőtt tízszer felkeltse a munkájától egy kis bennfelejtett sóért, vajért, tejért; mindent kezébe adtak, mielőtt kérte volna.
És sohasem állt vele senki szóba. Nem kérdeztek tőle soha annyit sem, hogy jó idő van-e, rosz idő van-e odakinn? Megmondták neki, mit csináljon, s azontul nem volt semmi discursus.
Hasztalan volt hozzá való kedve, nem lehetett senkibe belekötni.
Böskének ez nagyon furta az oldalát. A másik asszonyával már korán reggel elkezdhette a veszekedést, s este is úgy váltak el, hogy hol az dugta ki a fejét az ajtón, hol ő dugta be a fejét az ajtón, egymásnak az utolsó szót elmondani. Itt se első, se utolsó szó nem volt soha. Asszony, férj, kisasszony úgy látszott tudni mind a maga dolgát, hogy szavukat nem lehetett hallani.
– Úgy segéljen, ha az a kis néma nem volna a háznál, az sem volna, a kivel az ember egy szót beszéljen! monda Böske, mikor néha-néha megsokallta már a nagy hallgatást.
A kis néma gyereket szerette nagyon: az egész délutánokat elüldögélt a konyhaajtóban, s eljátszogatott magában egy fa-lóval, meg egy fa-talyigával. Böske egész délután beszélt hozzá szakadatlanul; azt hitte, hogy ez mind legjobban hallgat arra.
Az úrnak és a kisasszonynak kevés dolga volt még most. Ilonkát az anyja készakarva nem eresztette a konyhába; az odabenn az asszonyokkal együtt font, vagy varrt és foldozta a szakadozott ruhákat. A zongorát eladták. Az úr pedig tanulmányozta gazdasági könyveit.
Ősz végén vették át a bérletet, a mezei munka szünetelt; legfeljebb az után lehetett látni, hogy a takarmánykészlettel gazdálkodva bánjanak, a birkának, igásmarhának gondját viseljék. Még virágmagokat vetni is korán lett volna cserepekbe. Előttük állt még az egész rengeteg hosszú tél.
Délutánonkint Ilonka összegyűjté a sok vásott cselédgyereket, s azzal vesződött, hogy megtanítsa őket irni, olvasni.
Persze, az ágyúbólkilőnivalók mindjárt sárkányt csináltak az irni való papirosból, s a kapott irónnal két orrú embereket pingáltak végig a ház falára; s ha Ilonka szigoruan akarta őket fogni, a szeme közé nevettek és szétszaladtak, s messziről csufólodtak feléje; pedig almát is igért nekik, ha jól tanulnak; jól pedig nem tanultak s ekként csak Ilonkára haragudtak, hogy miért nem kapnak almát.
A mi a férfi-cselédeket illeti, azoknak legkevésbbé volt terhükre, hogy gazda van a háznál. Ez nem tette azt, a mit a másik, hogy mindennap megmérje öllel, hogy mennyi széna fogyott el a kazalból, hogy a juhpadlás tetejére felmászkáljon a bőröket megszámlálni, s minden reggel korán felkeljen azért veszekedni, hogy az éjjel meglopták. Azért persze minden éjjel meglopták. Ezt is csak minden éjjel meglopják; de legalább nem jár utána, s nem rontja vele sem a maga egészségét, sem a mások füle dobját.
A béres lop a kocsisnénak, a kocsis lop a juhásznénak, a juhász lop maga magának, a szakácsné meglopja valamennyit a kis-béresnek; s a kis-béres – az jó ember, az nem lop egyebet csak a napot.
S ezen normális állapotban telik szépen az idő és ürül a hombár, míg egyszer megint jön az újév, aztán meg az új buza, s újra kezdődik a jámbor gazdálkodás.
Hanem azért, ha úgy in thesi minden ember egészen rendes és természetes dolognak tartja is azt, hogy lopni csak kell: mégis concret esetekben alig tudja azt helyeselni, hogy valaki, a ki mástól is lophat, miért lop épen ő tőle? Az ilyesmiben aztán az emberek lelkiismeretesek szoktak lenni.
Mert ha a Böske a Marczi számára lelopja a kéményből a füstölt oldalast, arra mi gondja a kocsisnak, a juhásznak, az öreg-béresnek? de ha a Böske a kocsisnak, a juhásznak és az öreg-béresnek feltálalt babczuspájzról lopja le ugyanazt a füstölt oldalast, azt már keresztyén embernek nem lehet szó nélkül eltűrni.
Egy ilyen babczuspájz-füstölt-oldalas elcsipése miatti per zavarta fel egy szép adventi csütörtök-napon az uj gazdák nyugalmát; ez prózai egy dolog ugyan regénybe való tárgynak, de mikor a jámbor gazdák életében oly gyakoriak az ilyféle katastrófák. Mikor délben a tálalás ideje eljött, csak jön ám mind a három az ambitusra, és hozza a maga paszulyos tálát a két kezében; a beltartalom érintetlen állapotban, a fakanál a közepébe szúrva.
– Hívják ki a nagyasszonyt!
Világosiné kijött az ambitusra.
– Mi baj?
– Itt a czuspájz! – szólt a kocsis, s letevé eléje a malomkő-asztalra a tálat, a pipa akkor is a szájából meredt előre.
Hasonlóul cselekvék a béres is, fején tartva kalapját haragosan.
És a juhász hasonlóképen, ki azután egyuttal a magyarázatát is előadá e jelenetnek; odamutatván a tál közepén szégyenkedő egy darab csontra.
– Hát ennek a sertvésnek csak oldalbordája volt, és húsa nem volt?
– Hát kutyák vagyunk mink, a kiket csontokkal tractálnak, vagy mi? tóditá ki az öreg-béres.
A kocsis nem szólt semmit, csak káromkodott.
A kérdéses maradványai egy magát a közjóért feláldozott sertésnek valóban nagyon közel voltak ahoz az állapothoz, melyben hasonló őslényi gerinczeket a muzeumba szokás relegálni.
Hanem hát erről a nagyasszony nem tehetett, mert ő azokat szokott izomrost-anyag-burkolataikkal adta ki a szakácsnőnek s nem utasította azt, hogy e csontokat a tudós doktor urak számára ily módon praeparálja.
A szegény nagyvárosi delnő, ki soha életében ily hangokat nem hallott, csak hüledezett e goromba támadásokra; ellene három durva férficseléd egyszerre, s még a negyedik, a pofók Marczi is odasettenkedett a folyosó oszlopa mellé, mint ingerens e szörnyű igényperbe, melyben pedig világosan az ő javára történt a csődtömeg elsikkasztása; de ő már csak a vigyorgó pofáját s a paszulyos tálat merte kidugni az oszlop mellől. Ennyi mérges, roszakaratú arczczal, ily világos igaztalansággal szemben csakugyan nem jól érezte magát Világosiné. Jó volna ilyenkor, ha egy úr volt volna a háznál, de a jámbor Világosi nem az. Ő jobban fél a cselédeitől, mint azok ő tőle, s ha lármát hall az udvaron, még beljebb megy a házba, hogy ne hallja.
Annyit mert rebegni a szorongatott nő, hogy hiszen ő kiadta az ételhez való húst, a hogy illik; erről a szakácsnőnek kell valamit tudni.
No iszen csak ez kellett még, hogy a zivatar tökéletes felhőszakadássá váljék a feje fölött!
Böske csak leste, hogy lesz-e bátorsága aszszonyának az ő evictiójára appellálni. A mint meghallá, hogy róla van szó, odaugrott a tűzhelytől, megvetette a lábát a konyha küszöbben s rágyujtott a maga tehetsége szerint. Olyan jól esett neki, hogy egyszer valahára már széteregetheti régóta gyüjtögetett rakétáit; hogy megmutathatja asszonyának, mi hát az az áspis?
– Micsoda? – kezdé rá csipőre tett kezekkel. – Én dugtam el valamit? Én loptam el valamit? Én ettem meg a cselédek húsát mind, ugy-e? Nem maga ád ki az asszony mindent? Nem maga darabolja szét egyenkint? Nem kijön húszszor egy délelőtt belenézni a tűzhelyen a fazekakba? Aztán mégis a szakácsnő a tolvaj! Én vagyok tolvaj? Én? Ne merje azt nekem mondani senki, mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Keresztül megyek a…
De már azt nem mondhatta meg, hogy min megy még keresztül, mert abban a perczben úgy ragadta meg hátulról valaki, hogy mint tíz harapófogó mélyedtek bele az ujjai Böske kövér karjaiba, s úgy röpíté keresztül az a valaki a konyha-ajtóból az ambitusra Böskét, hogy a mint röptiben egyet fordúlt, még azután is ment-ment hátrafelé, nem maga jószántából, s addig ment, mig a sarkaival megakadt az esővíz-fogó szapulóteknőben, s abba azután egész termetével végig feküdt, összecsapván feje fölött az esővíz hullámai.
Az a valaki pedig nem volt más, mint a kisasszony.
A mint behallatszott a szobába az otromba lárma, melylyel anyját megrohanták, hirtelen kifutott, és épen jókor érkezett, hogy Böskének egy erőteljes kifejezését tettleg bevégezze.
Nem lehet ám ráismerni!
A szemei forogtak, arcza égett, szemöldökei össze voltak húzva, a haja göndören repkedett feje körül, ajkai szét voltak nyitva, az összeszorított fogsort láttatva, és a két keze pofozásra görbült ujjakkal, mint a vadmacskánál.
Rettenetes szép volt.
A három férfi úgy megijedt erre a jelenetre, hogy mindegyikbe belefagyott a bátorság.
– Hát a te kalapod hol van, mikor az anyámmal beszélsz? – szólt a kisasszony a hozzá legközelebb álló öreg-béreshez. Hanem az öreg-béresnek már nem volt ideje megmondani, hogy hol a kalapja, mert abban a perczben ugy kirepült a kalap a fejéből, hogy a kútkámva tetején szállt le.
– Hát ez a pipa, mi? – szólt a kisasszony a kocsisnak, csak hogy már akkor az a pipa sem volt pipa, mert a kocsis szájából kirántva, úgy csapatott a téglához, hogy ezermilliom darabra szakadt.
De már ekkor a juhász nem várta, hogy rákerüljön a sor, hanem iramodott, a merre világot látott, s ott az oszlop mellől megugró Marczival úgy csapta össze a homlokát, hogy majd kicserélték az orraikat.
Ilonka kisasszony pedig kiállva az ambitus szegélyére, ezt a buzdító utasítást küldé utána a megfutamlott hadnak:
– Ha én még egyszer meghallom, hogy valaki az anyámmal gorombáskodik, fogok egy botot s úgy összetöröm a hátán, hogy megemleget róla! Az ételét ma mindenki elvigye, holnap maga főzhet. A kinek nem tetszik a szegődés, itt az újév: mehet!
Nem hallották azok azt már!
Hanem azalatt Böske is kikeczmelgett a szapuló-teknőből, s mint egykor Nurredin szultán a kád vízből felmerülve, egészen új világot látott maga körül.
Még beszélni is elfelejtett.
Ez nem az a világ, a melyet ő itt hagyott. Ez nem az a kisasszony, a ki őt harisnyát kötni tanította vasárnaponkint; s a mit beszélnek, az nem magyarul van.
– Te pedig eltakarodol a háztól rögtön! kiáltá rá Ilonka. Mert ha az anyám szeme elé mersz még egyszer lépni, kikaparom a szemedet, kitépem a nyelvedet, összetörlek, mint ezt a darab fát. (Az a darab fa pedig a kocsis pipaszára volt, a mi a kezében maradt.)
Böske valamit akart mondani, de nem maradt rá ideje.
– Pusztúlj előlem; egy szót se szólj! Most én vagyok az áspis. És ezután mindig én leszek az áspis! S majd én mutatom meg neked, hogy mi az az áspis?
De látta azt már Böske: azt is látta, hogy ha már a többiek elmenekültek a csatatérről, neki sem lesz tanácsos tovább ott maradni. A kisasszony nézegetett a czirokseprű után, a mi a szögletbe volt támasztva. Azért csak eloldalgott az udvarról: félszemmel mindig hátrafelé ügyelve, hogy nem ütik-e már a búbját azal a czirokseprüvel?
Bizony Marczi lovagiassága nem terjedt annyira, hogy választottjának e nehéz harczában segítségére siessen. Az felhasalt a kazal tetejére, onnan nézve a végkimenetelt.
Azután Ilonka bevonta magával édes anyját a folyosóról.
Világosiné zokogott. Úgy ölelte meg gyermekét. Talán öröm volt e zokogásban? Hogy hát még is van «úr» a háznál.
– Igen, de nincs szakácsnő!
Ezt az észrevételt Világosi tette, ki a szobaajtóból csendes nézője volt e jelenetnek. A szakácsnőt még sem kellett volna végkép elkergetni.
– Ne félj, apám! ellátom én a konyhát magam. Nem kell nekem több leánycseléd. Úgy sincs egyéb dolgom. Csak ti menjetek be, üljetek le az asztalhoz; nem lesz semmi hátramaradás.
Azzal beerőltetve apját-anyját, maga konyhakötényt kötött, nekiállt a rántásnak s olyan hamar elkészült az ebéddel, mintha mindig azt tanulta volna.
– Hiszen olyan kevés kell nekünk – biztatá atyját, midőn maga felhordta az ételeket; – nem is érdemes érte szakácsnőt tartani.
Ebéd után mikor kérdezték tőle, hogy hát ki fogja a szennyes tányérokat elmosogatni: ő már régen át is esett rajta.
Van már «ur» is, «jó cseléd» is a háznál.
Csak azon aggódott még Világosi, hogy az ilyen bánásért a cselédek boszút fognak állani; az a juhász már egy gazdáját felgyujtotta.
– Majd megmutatjuk nekik, hogy birunk mink velök! – biztatá atyját Ilonka.
Az a «mink» pedig senki sem lehetett más, mind egyedül ő maga.
De megtette, a mit igért. A mint beesteledett, vállára vette gyöngyösi mentéjét, zsebébe dugta a kétcsövű pisztolyt s elindult körüljárni az udvart és szérűs-kertet; a kutyáknak kenyeret adott; a kaput becsukatta; benézett minden istállóba: el vannak-e látva ökrök, lovak, birkák aljazóval? nem pipáznak-e a béresek a széna között? benyitott a cselédházakba, hogy a tüzet eloltották-e a tűzhelyeken? otthon van-e minden lélek? Reggel három órakor ismét körűljárt; olyan csendesen ment ki, hogy apját-anyját fel nem költé, s ha éjjel az ebek nagyon ugattak az udvaron, kiment; ha idegen volt, a kire az ebek ugattak, kikérdezte: mi járatban van? Néha épen egy-egy kóborló szegény legény volt az. Attól sem ijedt meg. Leültette a folyosón, hozott neki kenyeret, szalonnát, meg bort. Nem bántotta senki, mert látták, hogy nem fél senkitől.
Egyszer, jó télen, mikor a házőrző ebek nagy vonítására kiment az udvarra, egy nagy hegyes fülü idegen kutyát látott meg az udvaron, mely elől a házi ebek mind az ajtók mögé vonúltak.
– Takarodol innen! – kiálta rá a nagy ebre, s meghajigálta hólapdával. Az morogva sompolygott el az udvarról, átszökve a magas sárfalon. Csak másnap hallotta meg Ilonka a juhásztól, hogy az az idegen kutya egy nagy farkas volt. Megtiltotta a cselédeknek, hogy ezt szülőinek megmondják, mert különben nem eresztenék ki többet éjjel az udvarra. Pedig hisz a farkasnak is tudnia kell azt, hogy ő az áspis, azért szaladt el előle.
És hát ez nagyon jó volt mindnyájukra nézve. A cselédek az napságtól fogva mintha kilettek volna cserélve. A lusta dologhoz látott, a részeges vigyázott a száján bemenőre, a káromkodó a száján kijövőre; sőt még az is megtörtént, hogy Pista kocsis elhagyta a széna körüli dohányzást, mióta a kisasszony azt ígérte neki, hogy ha még egyszer meglátja a boglya körül pipával dolgozni, kilövi a szájából a pipát pisztolylyal.
– Mert megteszi az, ha egyszer megígéri, mert az valóságos áspis!
Azt tán mondani sem kell, hogy a ki leghamarább megtért, az Böske volt; a katastrófa után való reggel visszafordúlt a házhoz, s háttal lépvén be az ajtón, így kezdé:
– Itt a hátam, Ilonka kisasszony! Üssön rá annyit, a mennyit nekem szánt, csak el ne kergessen. Kapnék én helyet jobbat is, de mikor én magát úgy szeretem, a hogy senkit se szeretek a világon. Nem tudom én, miért, de már nagyon szeretem. Fogadjon vissza; soha többet egy rosz szavamat nem hallja se maga, se a nagyasszony; inkább ha veszekedő kedvemben leszek, majd kitöltöm a Marczin. Nem is lopok el többet egy körömfeketényit sem; megvallom, hogy eddig tettem; a Marcziért tettem, de nem lopok többet a zsiványnak egy babszemet sem. No, ne haragudjék a kisasszony hát! Adja ide a kezét; azt a szép kezét.
Ilonkának meglágyult a szive. Odanyujtotta kezét Böskének, s megszorította vele annak kérges tenyerét.
De Böske még meg is akarta csókolni a kezét. Azt pedig Ilonka nem engedte.
– No, nem engedem! Nekem nem szokás kezet csókolni. Én még leány vagyok.
De Böske azért is kezet akart csókolni, de Ilonka azért sem engedte s felemelte magasra a kezeit, s Böske minden erejével sem bírta azokat lehúzni magához.
– Ejnye, de erős kezei vannak, kisasszony! Nem hiába fogott meg tegnap olyan erősen. Nézze, még most is itt mind a tíz ujjának a helye a karomon.
Biz az ott volt: mind a tíz ujj helye, gyönyörű kék foltokban.
– Jól van, Böske, visszafogadlak! – szólt Ilonka. – Hanem jegyezd meg magadnak, hogy most már én vagyok az áspis. Nem te vagy az áspis, hanem én vagyok az. Az is maradok. Hát ahoz tartsa magát minden ember.
Böske azt mondta rá, hogy az is a világ rendi.
A többi cseléd is megmaradt újévkor. Az öreg béres kinyilatkoztatá, hogy most már egészen rendben megy a gazdaság; minden ember tudja, hogy ki mihez tartsa magát; «mert hát az kell, hogy az ember vagy szóljon, vagy beszéljen, vagy mit csináljon.»
Az az «ember» pedig Ilonka volt.
AZ AZ EMBER, A KI HŰ, MINT A KUTYA.
Sokszor használják ezt a szót: «kutya» emberek szidalmazására. Pedig a kutya igen hű és igen okos állat; a nevelés fog rajta, jó tulajdonait szereti kifejteni; saját érdekeit alá tudja rendelni kenyéradója szeszélyének; házat őriz, ellenséget űz, vadat fürkész, a meglőttet elhozza, nem eszi meg: ezek mind olyan tulajdonok, a miket egy emberben is nagyon kellene becsülni.
Hanem már egyszer az ember olyan aristocrata, hogy nem szereti, ha kutyának nevezik. Oroszlánnak, sasnak szereti magát neveztetni, de azért megorrol, ha azt mondják felőle, hogy kutya.
Egy hű kutya.
Még így sem tetszik.
Vajjon mit gondol egy hű kutya magában, mikor azon töri a fejét, hogy a gazdája számára valami vadat lövésre hozzon?
Vajjon nem így philosophál-e magában: annak a vadnak csontja is van; a csontot a gazdám meg nem eszi, az nekem jut?
Én nem mondom apodictice, hogy ezt gondolja; nem akartam vele megbántani senkit; de tegyük föl, hogy hátha ezt gondolja.
Angyaldy úr annyit már tudott, hogy van egy nemes vad: igazi paradicsom-madár, a kire gazdája vadászik. Valaha az ő kalitkájából repült ki, s most bánja, hogy jobban gondját nem viselte. De nagy az erdő, melyben e vadra lesni kell, s ritkán jő lövésre.
Harter Nándor ott kinn duzzog a falujában, valahol a Tisza mellett; elvált neje pedig, mióta egy üzleti férfiúhoz ment nőül, elhagyta a kis várost, fennlakik Bécsben, s csak nagy ünnepélyek alkalmával jár le ragyogni egykori provincialis ismerősei közé.
Igy ők nagyon nehezen és nagyon ritkán találkozhatnak össze.
Ha csak Harter Nándor is fel nem költözik Bécsbe.
Arra azonban legkisebb elfogadható oka sincsen. S egy olyan magyar főúrtól, mint ő, ha Bécsbe megy lakni, bizony számon kérik, hogy mivel foglalatoskodott ottan? s nem igen hisznek el mindenféle mentséget.
Nálunk olyan rettenetes zsarnok a közvélemény.
No de a zsarnok közvélemény ellen még lehet rebellálni, és sok sikerrel; de van egy nagyobb baj annál.
Harter Nándor igen nagy úr – birtoka terjedelmére nézve, hanem a mellett igen rosz gazda. Soha sem számol, s maga sem veszi észre, hogy váltóadósságai mennyire megrövidítik évi jövedelmét.
A mellett az egyetlen örökös, Elemér úrfi, szintén igen rosz gazda, igen jó adósságcsináló és blazirt, cynicus úrfi.
Mikor az apja legközelebb elexpediálta Olaszországba, leginkább azért, hogy ne legyen a szeme előtt, búcsú helyett ilyenforma tanácsot adott neki az útra:
– «És aztán a míg odajársz, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom pajtásokra ne költs. Leányok után ne bolondúlj, mert arra ráérsz. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, elfogom a havi pénzedet.»
Elemér úrfi aztán megfordítá a mondatot, s ugyan egy kézszorítás alatt így adá azt apjának vissza:
– «És már most én is arra kérlek, hogy a míg odajárok, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom kortesekre ne költs. Asszonyok után már ne bolondúlj, mert onnan már elkéstél. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, hogy anyai örökségemet költöd – sequestrumot adatok.»
Ezzel a szóval váltak el egymástól.
S Elemér úrfinak elég hidegvére van, meg is tenni azt, a mivel tréfálózott.
Tehát Bécsben lakásról szó sem lehetett, egynél több ok miatt.
Hanem a két távol között esik Budapest. Az már alkalmas hely volna.
De hogy kerüljön vad és vadász Budapestre: a hol sem az egyiknek, sem a másiknak legkisebb tennivalója sincsen?
Ez a megoldandó feladat.
Hogy miért töri a fejét e feladat megoldásán oly igen nagyon az ő urának hű szolgája: azt tudni nem lehet. – Én gyanítom, s meglehet, hogy a történet végén mások is lesznek, kik gyanúmat osztani fogják.
Azonban hozzáfogott hűségesen a hajtáshoz.
Már akkor olyan ostromállapotféle volt az országban. Nem egészen Pulver und Blei, hanem csak Blei ohne Pulver.
Ez az ólom különösen kijutott a hírlapoknak.
Annálfogva a «disznószívű» szerkesztő hirébe jutott az olyan újságíró, a ki kiadni mert egy olyan czikket, a mely a legujabb kormányi kinevezéseket bátorkodott birálat alá venni.
S egy ilyen czikk valóban megjelent Angyaldy nevének világos aláírásával.
E neme a vakmerőségnek nem szokott megtorlatlan maradni.
Lefoglalás, becsukatás, vagy személyes összeszidatás.
Angyaldynak azonban volt elég méregkeverői tapintata, épen csak annyi adagot használni ez aqua-tofánából, a mennyi az irányadó egyéniséget csak a legutóbbi módszer alkalmazására mérgesítse fel.
Czélt ért.
Legrövidebb idő alatt stafétát kapott, hogy jőjjön fel azonnal Budapestre az irányadó egyéniséghez.
(Óh isteni terminologiája az ujabb kornak, mely szavakat adtál nyelvünkre, melyeket ha akarunk – értünk, ha nem akarunk, nem értünk!)
Tehát «ad audiendum verbum.»
Angyaldy sietett engedelmeskedni a hivásnak.
Az irányadó egyéniség igen finom és tapintatteljes úr volt, s különösen az olyan emberek irányában, a kik az ujságokba szoktak írni, felülmúlhatlan volt az udvariassága.
Ő ebben a genreben valóságos gourmand volt!
Nem ette meg őket nyersen, hanem előbb szépen megfőzte, mustárral megkenegette, forró lével megabálta, eczetes páczban megpuhította s csak mikor már jó porhanyók voltak, akkor ment nekik késsel, villával.
– Hát édes barátom! – kezdé az irányadó egyéniség, ismert nyájas modorával, Angyaldyhoz a beszédet, – ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel. Önnek ezek az emberek nem tetszenek. Ön loyális alattvaló, remélem?
– Mindenesetre.
– Nem is kétségeskedem felőle. Most nincsenek is mások, csupán loyális alattvalók az országban. Tehát miután ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel, tehát mindenesetre jó tanácsokkal van tele a kormány számára, hogy kiket kellene tehát hivatalokra alkalmaznunk.
Erre a kérdésre az irányadó egyéniség csak kétféle választ várhatott: vagy egy humillime meghunyászkodót, vagy azt, hogy «bánja a magas mennykő,» akárkit tetszik kiválogatni, nekem egyik sem kell; vagy azt, hogy «nekem, kérem alássan, e tárgyban semmi további véleményem nincsen.» Akkor aztán lehet őtet tovább öntözgetni vagy édes, vagy savanyú lével, míg megporhanyúl.
De mennyire meglepte az irányadó egyéniséget, midőn áldozata e kérdésre talpra állva, azt felelte:
– Igenis, vannak határozott nézeteim az iránt, hogy minő elveket kellene szem előtt tartani a kinevezéseknél; hol kellene keresni az alkalmas egyéniségeket. S e nézeteimet, ha méltóztatik megengedni, körülményesen előadhatom.
E válasz annyira meglepte az irányadó egyéniséget, hogy széket mutatott a vallatottnak, s azt mondá neki: «tessék leülni, kérem!»
Az a nyugalom, a melylyel a fiatal ember a kinált ülést egy oly rettenetes nagy hatalmú helyen elfogadta, tanusítá, hogy bízik magában s nem veszi sarcasmusnak a nyájas megtiszteltetést.
A ki le mer ülni az Olympon Jupiter előtt, az maga is legalább is Apolló.
A kérdés pedig olyan, a minőket azzal szoktak végezni, hogy a ki felelni tud rá: erit mihi magnus Apollo.
– Tehát hogyan kellene eljárnunk a kinevezéseknél az ön bölcs belátása szerint? – szólt a főúr, megállva az ablak előtt s lábait szétvetve.
– Elő fogom adni nézeteimet; de kérem, tessék szintén helyet foglalni, és ne csak engemet ültetni le.
– Óh köszönöm! – volt az iróniás válasz. – Én még nőni akarok.
– Én pedig nem akarom, hogy a mit beszélünk, az előszobában is meghallják! – szólt Angyaldy, fölkelve a székről. – Azért ha méltóságodnak csak az a szándéka, hogy érintett czikkemért egy általános leszidásban részesítsen, tessék röviden elvégezni, és azután rendelkezni velem, hogy hova menjek, haza-e, vagy máshova? Ha pedig azt kivánja, hogy valóban elmondjam, mit gondolok: akkor kegyeskedjék figyelmével megajándékozni.
– Óh kérem, ne tessék haragba jönni! Inkább üljünk le hát szépen egymás mellé.
– Én azt hiszem, – szólt egyenesen a tárgyra térve Angyaldy, – hogy a jelen irányadó körök nagyon tévednek, midőn a kormányzat szervezésénél épen a legnépszerűtlenebb elemekre akarnak támaszkodni.
– De hát mi a tatárt csináljanak, ha a népszerű elem nem akarja magát ideadni, hogy rátámaszkodhassunk? Kormányzatra pedig szükség van, s azt alakítjuk a rosszból – ha nem kapjuk a jóból.
– Meg volt már kisérelve?
– Ohohohó! Mindenütt. Egy esküdtet nem lehet megkapni! Egy éhenholt esküdtet, a kinek hét gyermeke jutott a gyékényre: még se jő hozzánk.
– Hiszen az a hiba, hogy alulról kezdték a kisérletet, az éhenholtakon. Azok kitartanak. Felülről kellett volna kezdeni. Azokon, kik ragyognak. Mi nyereség van egy nyomorulttal, a kit az inség hajt a keresethez? Lenézik, s ott hagyják; de ha egy pártvezető indul meg, egy kitünőség: az megzavarja az egész tábort, az magával visz és hódít.
– Okos beszéd! Más is rájött volna erre. De hát ki tud ezekhez hozzáférni? Úgy-e bár, erre azt feleli ön nekem: «fogj magadnak törököt, ha kell!» De most mindjárt megfogom én «önt.» No ne ijedjen meg, nem önt magát; nincs nekem firkászokra szükségem. Azokat simpliciter becsukatom. Hanem mit szólna ön példáúl ahhoz, ha azt mondanám önnek, hogy tehát én akarok egy népszerű celebris hazafit megkapni, a ki senki más, mint önnek a principálisa, Harter Nándor.
Angyaldy nem érezte magát sarokba szorítva.
– Tessék megpróbálni!
– Igen könnyű ezt önnek felelni: tessék megpróbálni! mert tudja, hogy nem jöhetek össze vele; mert olyan bolondot nem tesz, a miért hivatalosan ideparancsolhassam; szüksége nincs rá, hogy kénytelenségből jőjjön hozzám; ha pedig barátságosan hivom ide, azt fogja rá felelni: hogy beteg, hogy a lába fáj, vagy ha nagyon jó kedvében kapom, még azt üzeni, hogy épen annyira van neki ide jönni, mint nekem odamenni ő hozzá. Úgy-e?
– És ha én azt mondom, hogy Harter Nándor minden barátságos hivás, minden hivatalos parancsolás nélkül is el fog ide jönni, önkényt, maga jószántából?
– Talán ön eszközölné azt ki?
– Én!
– Van valami talizmánja hozzá?
– Azt én tudom.
– És mennyi idő alatt?
– Nyolcz nap alatt.
– Nyolcz nap alatt? No megálljon egy kicsit. – Itt e szónál íróasztalához lépett az irányadó egyéniség, kivett annak fiókjából egy levelet s odatartá azt Angyaldy elé.
– Ismeri ön ezt az írást?
– Jól ismerem. Harter Nándor írása.
– Olvassa el a tartalmát!
– Azt is ismerem. Az van benne, hogy köszöni a benne helyzett bizalmat, de gyöngélkedő egészsége nem engedi, hogy tavasznál hamarább ily hosszú utat tehessen, akkor pedig fürdőkre kell mennie.
– No és ön mégis azt hiszi, hogy nyolcz nap alatt megváltozik?
– Nyolcz nap alatt meg is gyógyúl, itt is lesz, és tiszteletét fogja tenni.
– Ha ön meg tudja tenni azt az ezermesterséget, hogy Harter Nándor az én szobámba bekoczogtasson nyolcz nap alatt, akkor én önnek…
– Semmi jutalmat nem kérek.
– Nem is azt akartam mondani. Akkor én önnek elengedem a perbefogatást azon firka miatt.
– Óh kérem! – szólt nevetve Angyaldy, – még annyi remunerátiót sem igénylek. Csak tessék rólam egész atyai szigorral gondoskodni. Én tudom, mit miért teszek? Hanem arról jót állok, hogy Harter Nándor nyolcz nap alatt itt lesz.
– Jól van. Most elmehet ön. De azt ne gondolja, hogy most már megmenekült. Mert ha velem tréfálni méltóztatott, nyolcz nap múlva kegyeskedünk egymással számot vetni.
– Csupán egyet kérek. Ne méltóztassék ez ügybe ez idő alatt beleavatkozni, különben én nem végezhetem.
* * *
Még nem telt el nyolcz nap, már Harter Nándor fenn volt Budapesten.
Titkára, kit sietett előre értesíteni jöveteléről, már szállásán várta a fogadóban.
Annak elmondta az indokokat, a mik idejövetelét sietteték. Az irányadó körökkel szükséges érintkeznie, még pedig rögtön és múlhatatlanul. A Tisza és mellékfolyói fenyegetően megáradtak, a töltések veszélyeztetvék. Ez egy oly közügy, mely mellett minden pártszinezetet el kell felejteni. Itt rögtöni segélyre van szükség, s azt csak tettleges hatalom adhat; s ilyenkor bárminők legyenek is nézeteink a tettleges hatalom törvénytelen álláspontja felől, nem mulaszthatjuk el, hogy embertársaink iránt való tekintetből érintkezésbe ne tegyük magunkat vele. Azért sietve fel kell menni a titkárnak, a tettleges hatalom vezetőinél rendkívüli napon kihallgatást kérni Harter Nándor számára.
Angyaldy végezte a rábizottat. Sietett órát kérni a megjelenhetésre főnöke számára.
– Hm! Ön mennykő gyerek! – dícséré őt az irányadó egyéniség. – Csakugyan beváltotta szavát. S nem tudja, mi hozta ide a nemes urat?
– A Tisza öt nap óta nagyon árad; a töltés fenyegetve van.
– Hát ön hogy tudhatta ezt ezelőtt nyolcz nappal?
Azt hitte, hogy most már igazán megfogta Angyaldyt.
Az pedig könnyü vérrel felelt rá:
– Megérzem messziről a vizet, mint Richárd abbé.
– Nem szeretem a tréfát! Nekem szabad tréfálnom, de önnek nem. Feleljen egyenesen. Hogy tudta ön ma egy hete, hogy Harter Nándor e miatt fog idejönni?
– Tehát megmondom egyenesen. Én nem hiszem, hogy a Tisza miatt jött ide. Azt ő hireszteli egész eddig a küszöbig mindenkinek; de idebenn másról fog beszélni.
– Miről?
– Már arról szabad legyen méltóságod kegyes beleegyezésével legalázatosabban semmit sem tudnom.
– Ilyen emberre volna nekem szükségem, mint ön.
– Szolgálni fogok, – a mikor nem méltóztatik velem parancsolni…
… Tehát mi hozta ide Harter Nándort?
* * *
Az elfogadási óra még az nap délutánra lőn meghatározva, s Harter Nándor a kitüzött időre, ha nem is elsőrendű díszruhájában, de mindenesetre fekete parádéba öltözve, megjelent az irányadó egyéniségnél titkára kiséretében, mely utóbbi az előszobában hátramaradt, s ott mulatta magát tetszése szerint a hivatalos rangtárssal egész kedélyesen.
Az értekezés öt egész óranegyedig tartott, s abból az előszobában nem igen hallhattak meg semmit: szokása levén az odabenn lévő két nobilitásnak, hogy mikor beszélni kezd, nem törődik azzal, hogy a másik hallgat-e rá, vagy szintén beszél? s ekként egyszerre ketten szónokolván, az ilyen párbeszéd sem az ajtón ki nem vehető, sem betükkel nem reproducálható, ha csak mint egymás hegyébe irott palimpsest nem.
Midőn azonban ismét nyilt az ajtó, annyi kivehető volt, hogy az irányadó egyéniség igen nyájasan kisérte ki vendégét, míg az láthatólag fel volt hevülve.
– A viszontlátásig! – volt az előbbi búcsúszava Harterhez, míg Angyaldynak annyit mondott bizalmas leereszkedéssel, hogy: «No önnek is haza lehet már menni.» Ennek Angyaldyra nézve volt valami értelme.
– Vajjon mit beszélhettek az öregek odabenn oly sokáig? – súgá collegájának az irányadói titkár.
– Azt nem tudhatjuk! – felelt Angyaldy okosan.
Hogy az irányadói titkár megtudhatta-e valaha? azt nem fürkészszük; hanem hogy Angyaldynak könnyű volt mindazt megtudni, azt a kettős kulcs története már előre sejteti velünk.
Harter Nándor pontos ember volt, minden napjáról számot adott magának; leírta élete nevezetesebb mozzanatait, minden emlékezetes élménye együtt volt található naplójában.
Angyaldynak csak egy olyan estét kellett ellesnie, melyben főnökét a casinói élvek lefoglalják, hogy titkainak ajtaját felnyissa s olvassa a legutolsó napokon – a mi következik.
«A falusi magány nem hogy megmentene az ő emlékétől, még jobban megtölti lelkemet vele. Nem láthatok egy bokrot kertemben, egy virágot üvegházamban, hogy eszembe ne jusson: ez az ő kedvencze volt; itt láttam ülni, itt perlekedtem vele. Miért nem tudtam akkor, hogy őt annyira szeretem?