Mikor szobáimon végig megyek, azt hiszem, hogy neki ott kell lenni valamelyikben; s ha körülöttem hallgat minden, elbámulok rajta, hogy hát az ő szava hova lett innen? Pedig egykor hogy gyűlöltem még a hangját is!
Még az ajtót is bezártam, mely szobáinkból nyilt egymásba.
Most pedig hatvan mértföldnyi távolban vagyunk egymástól, s mégis szüntelen nála lakom. Ha csak a felét e távolságnak eltörölhetném! Ha csak egy városban lakhatnánk! Ha csak láthatnók egymást!
«Mi történt ma velem?»
Ő tőle kaptam levelet.
A borítékon megismertem vonásait. Egykor úgy borzadtam e vonásoktól, hogy mikor levelet küldött hozzám, ha távol jártam, napokig el hagytam heverni asztalomon felbontatlanúl.
Most reszkettem, mint egy szerelmes poéta.
Sajátságos levél volt az: Malvina kérelemmel fordúl hozzám.
És mit kér? Igen prózai dolgot.
És kinek a számára? A férje számára.
Felkér, hogy nagy tekintélyemnél fogva vessem közbe magamat, hogy a kormányköröknél a magyarországi hadsereg-élelmezés egyik osztálya, melynek Budapest a székhelye, adassék át Lemmingnek.
Nem bolond kivánság ez? én hozzám intézve?
Lehet nekem erre egyebet felelnem, mint azt, hogy: «Asszonyom! Nekem semmi befolyásom a jelenlegi kormánynál, én grácziát vesztett személy vagyok. Aztán mi közöm nekem ahhoz, hogy miként élelmezik a katonákat? És legfőkép mit bánom én, Lemming úr sütteti-e nekik a prófuntot, vagy más? Mi közöm nekem a kormányhoz, és mi közöm Lemming úrhoz, az ön férjéhez, vagy Lemming úr feleségéhez, a tőlem elválasztott idegen asszonysághoz?»
Ez volna a legtermészetesebb válasz Malvina levelére.
És én nem ezt válaszoltam neki, hanem azt, hogy emlékezem a régi boldog napokra, s ez arany-emlékekért megteszem azt a lépést, a mit nem tennék meg a kerek föld minden dicsőségeért, s elmegyek Lemming mellett könyörögni.
Mert a gondolatok háttere az, hogy ő Bécsből Budapestre fog akkor lejönni, s a távolság csak felényi lesz azontul közöttünk.
Nem a sors intézte-e ezt így? Nem a végzet hozta őt hozzám ismét közelebb?
Ma megtettem azt, a mire kért.
Egy olyan lépést tettem miatta, mely nagyon síkos lejtőre vezet, a hol ha az ember egyet csúszik, könnyen úgy járhat, hogy meg nem áll, míg a lejtő aljáig nem ért.
Ürügyet találtam az irányadó köröket meglátogathatni, a nélkül, hogy közeledést áruljak el. A vizek szokatlan áradása. A gyors segély szüksége.
Azután beszéltünk másról.
Mintha csak mellékesen jutott volna eszembe az a sok visszaélés, a mi mindenfelé történik a kormány nevében, a miről az persze nem tehet. Különösen a hadsereg élelmezése dolgában.
Az ember azt gondolná, mikor a hadi budgetet olvassa, hogy a mi katonáink csupa kávéban és tokaji borban úsznak. Úsznak biz az élelmezési vállalkozók. Azonban én tudok egy igen becsületes embert, a ki nem olyan, mint a többi, nekem nincs okom őt különösen szeretni, nem is barátkozhatom vele soha; mert hiszen ez azon ember, a ki tőlem elvált nőmet feleségül vette. Én ezt az embert teljes joggal kerülöm a világban, de el kell ismernem, hogy megbizható ember, s így az állam érdekében ajánlhatom, hogy a pesti vállalat adassék az ő kezébe.
Hanem ezuttal nagyon megfogtak.
Azt viszonozta az én főuram, hogy ha olyan igen szívemen hordozom az államgazdászat jobb irányát, ám segítsek rajta saját tehetségemmel is. Hiszen ha az alsótól a felsőig minden ember tiszta kezü volna, akkor lehetetlen volna egynek megmaradni a sorban, a ki csempész legyen; de ha csak egy csempész a sok közül, a többi az egész sorban mind utána menni kénytelen. Ha én Lemminget ajánlom, az ajánlat elfogadható; hanem akkor vállaljam el egyuttal az ellenőrködést is felette, fogadjam el azon magas kormányi hivatalt, mely e szakosztályt kezeli: legyek tanácsos.
Én egész méltósággal utasítottam vissza e kínálatot.
Ily fordulatot az én multam meg nem enged.
Nem tudom, mi lehet az arczomban, a mi gondolataimat elárulja?
A visszautasítás által csak ujabb okot látszottam adni a rábeszéltetésre.
Olvasta volna tán szememből, hogy reszketek annál a gondolatnál, hogy most egyetlen fordulattal ott találjam magamat, a hol napról-napra, folytonosan szemközt kell állnom azzal, a kit oly vágyva óhajtok elérni; hogy nem csak egy városban lakhatnám vele, de minden érdekének szálai ujjaimhoz lennének kötve: a férj, kit magának választott, az én kézcsókoló szolgám lenne; parancsaim végrehajtója; örök lekötelezettem, kit az önérdek lábaimhoz fűz.
Ez a gondolat engem elkábított. Magam sem tudom, miket beszéltem ottan. Rosszul védhettem magamat, mert mikor eljöttem, ez a szó hangzott utánam: «A viszontlátásig!»
A nagy hazafi naplója folytatá:
«Igaz, hogy mindennek vége van már. Váratlan fordulatokra nem számíthatunk. A bevégzett tények ellenünk fordulnak egyenkint. Ha a haza nem tett magáért semmit, hát én hogyan tegyek a hazáért mindent?
Hanem mégis nagy dolog az a közbecsülés.
Most ezek mind vezérüknek tartanak.
Mit fognának mondani, ha elpártolnék tőlük?
Velem jönnének-e?
Hátha csalatkoznám s egyedül hagynának? Senkinek a szemrehányásától nem félek annyira, mint Világosiétól.
Ez az ember azért látszik születve lenni, hogy mikor én valami kellemetlen dolgomat már jó mélyen eltemettem, akkor azt kivájja a sárból s szépen fényesre csiszolva, odahelyezze a világ elé.
Mikor most huszonegy éve elhagytam Marit, a szegény bohó leányt, a ki mindent elhitt, a mit fiatal emberek suttognak fiatal leányoknak: azt hittem, vagy elhal bánatában, vagy elbujdosik távol innen s nem látom többet, nem beszél felőle senki többet; akkor ez az ember megszánta ezt a tőlem elhagyott leányt és nőül vette. És nekem azontúl minden nyomon kellett találkoznom Marival, mint köztiszteletben álló asszonysággal, ki engem egy tekintetére sem méltatott. És azt minden ember tudta azontúl, hogy ő férjét mennyire becsüli és engem mennyire megvet; és én e tudat ellen hiába küzdöttem.
Azt hiszem, második nőmmeli szerencsétlenségemnek is ő volt az oka. Malvina megtudta előéletemet s az hidegíté el irántam. Világosi pedig az az ember volt, a ki felől azt beszélték, hogy mindenki becsüli, de neje legjobban.
Mikor a megyei tisztikar leköszönésére indítványt tettem, úgy szerettem volna, hogy ez az egy ember ott maradjon, ne jőjjön velem.
Hadd lehetett volna őt legalább egy napra megaláznom saját neje előtt. Hadd láthatta volna a különbséget köztem és közötte. Én a népszerűség nimbuszában, ez pedig a lenézetés kopott öltönyében, mely rongyos és piszkos ugyan, de felveszi, a ki fázik, mert meleget tart.
És most én vegyem fel a «meleg» öltönyt és engedjem a nimbuszt annak a másiknak?
Ha ez az egy ember nem volna a világon, tán könnyebben elhatároznám magamat valamire.
Úgy sem lesz már ebből az országból semmi.
De még sem tehetem multam miatt.
Átlátom, hogy vétek tőlem ily tetterőt, minő keblemben szunnyad, eltemetni; de látom, hogy kötelességem halva lenni. És tökéletesen halva is volnék, ha az a nő nem figyelmeztetne rá, hogy még álmodom.
Mindig ő róla álmodom.
És most itt volna az alkalom: megfogni az álmot, és azt mondani neki: ébren is kezemben vagy.
Esztelen képzelet!
Enyim volt. Eldobtam; nem kellett. Kiverem a fejemből mind őt, mind a rang fényes csábképeit.
Harter folytatni fogja az özvegy medve szomorú szerepét. Tél és rosz kedv van hozzá elég.»
Ez volt utolsó lapja a naplónak.
Angyaldy úgy látta, hogy a méregből még egy adag nem hatott egészen az elevenig.
Ismételjük az adagot erősebben.
Néhány nap mulva Budapestről kapott levelet Harter, az ismeretes kézvonásokkal.
Malvina köszönetet mondott neki szives közbenjárásáért. Eddig is sikere volt már. Óhajtja e szivességet egykor meghálálhatni.
Egyuttal egy pár fényképezett arczmását küldi emlékül; csak azért, mert ezek jobbak, mint a minőket otthon a provinciális photograph a maga primitiv szerszámaival készített. Hiszen ha egyéb viszony megszakadt is, a régi jó barátság fennállhat mindvégig az egymástól eltávozottak között.
Oh! azok bizony egészen más fényképek voltak, mint a minőket a vidéki chemicus a nap segélyével a papirosra égetett.
Az egyiken mint amazon volt levéve Malvina; lovon ülve, uszályos lovagköntösben, mely termete szépségét kitünteté; a másikon otthonias pongyolában, fehér, himzett, tapadó öltönyben, lebontott hajfürtökkel, karszékben ülve és kezében maga is egy photograph-albumot forgatva; a picziny papucsos lábacska egy bársony zsámolyra volt téve, s az áruló köntösszegély engedé láttatni a karcsú bokát.
A fénykép-album nyitott lapján egy arczkép volt látható, félreismerhetlen parányiságban.
Harter Nándor mohón keresé elő roppant nagyító üvegét, melylyel térképeken szokta keresgélni az apró helységek neveit; s azt nézte vele, vajjon kinek az arczképe lehet az, a mire az a másik arczkép függeszti a szemeit?
És csakugyan elhitette magával, hogy annak, bár nem lehet ugyan a képét tisztára kivenni, de a dolmánya gombjai, meg a mentevetése egészen hasonlítanak ahhoz, a hogy ő valamikor levétette magát.
Ez ábrándteljes vizsgálódásaiból titkárának közbejötte zavarta fel.
Angyaldy úr ezuttal igen prózai dolgokkal jött főnökét háborgatni.
– Itt hever egy pár levél, melyben lejárandó váltókra figyelmeztetnek tulajdonosaik, miket nem szándékuk tovább megújítani, miután más üzletben nagyobb haszonnal remélik forgathatni tőkéiket.
– Ugy-e? Most már nem vagyok nekik elég jó? Míg a hatalom kezemben volt, addig kinálva hozták, ha nem kértem is. Hiszen majd kinálkoznának még!
Angyaldy vállat vont. Van itt még más levél is elég.
Külföldre menekültek, külföldi lapok vezérczikkezői sürgetik az elmaradt segélyt, a minek rég kiapadtak a kútforrásai.
– Különös! Hát nem lesz már ennek soha vége?
– Oh igen! csak egy szóba kerül s mindjárt vége lesz.
Csak a czímen kell egy szót igazítani, sohase jönnek azok a levelek többet ide!
De még van hátra valami.
Egy csoport számla.
– Miféle számlák?
– Tetszik tudni. Olyan régi fajták.
Bizony azok még az elvált nagyságos asszony emlékei, miket becsületes selyem- és pipere-árúsok nem resteltek megtartogatni s nagy idő mulva előkeresgélni és præsentálni – az elvált férjnek.
Holmi közönséges ember az ilyen emlékeknél legalább is egy szelid teringettét szalasztana ki az ajkán s tanácsot kérne a mennydörgős mennykőtől, hogy nem lehetne-e az ilyen hitelezőket megütnie, a kik akkor hozzák az ember feleségének a kontóit a nyakára, mikor az embernek a felesége már a más ember felesége? Hanem Harter Nándor e helyett azt kérdezte, hogy «sok az az összeg?»
– Biz az megy egy pár ezer forintra.
– Ott mindig kell pénznek lenni. Hanem hogy erre való van-e? azt nem tudom.
– Kell erre valónak lenni. Váltsa ön be Malvina számláit, mik azon időről keltek, a míg nőm volt.
De nagy bolondok lennének azok az üzérek, ha tévedésből egy pár posthumus számlát is nem törvényesítenének, miután ettől az úrtól olyan könnyű azt megkapni, Lemming úrtól pedig olyan nehéz.
Harter Nándor kiadta fiókjából az állampapirokat, mikkel a felsorolt ügyeket rendbe lehetett szedni, s gondosan elzárta helyébe a két arczképet.
Három nap mulva a hivatalos lap hozta Harter Nándor tanácsosi kineveztetését. A laikusok összecsapták a kezeiket, amaz ismeretes klubban pedig kezdtek kettőt tenni egy ellen, mikor Harter Nándorra fogadtak a tigris vetélytársa ellenében.
AZ ASSZONYSÁG ÉS AZ ASSZONY.
Egy hónap mulva már együtt vagyunk Budapesten.
Lemmingéket már ismerik a társaskörök.
Malvina a legtöbbször emlegetett delnő. Ragyogó szépség. Mindenki bámulja. Messziről sugárzik az arczáról az a bizonyos fény, a miről a nők boldogságát fel lehet ismerni.
Míg ez a nő egy olyan férj tulajdona volt, a ki maga fénylett, tündökölt, senki sem vette észre: akár a holdat, mikor föld árnyában áll felénk; és most mindenkit vonz maga után, ki azon bizonyos holdkórosságra hajlandó, a mit egy delejes hölgyarcz idéz elő; mint a hold, mikor szemben áll a nappal.
De hát ki ez az új nap, ez a Lemming, nézzünk már egyszer bele.
Csillagzatára nézve vállalkozó és pénzüzér, ki mindjárt a növésével oly szerencsésen kezdte az üzletet, hogy három hüvelykkel alul maradt a legalsó katonamértéken, s így ezerötszáz forintot megtakarított, a mit szálasabbnak eredt kortársai mint katonaváltságot kényszerültek az állam tenyerébe leszámlálni. Arczvonásai egy vén gyereket tüntetnek elő; hanem külső viselete maga a divatos elegantia, s külső modora finom és udvarias.
De úgy hiszem, szeretnénk arról is valamit hallani, hogy minő tulajdonsága az, a mivel kiérdemelte, hogy Malvina boldog nőnek érzi magát mellette?
Szinte félve fedezem fel e titkot, s ugyan körülnézek, hogy nem-e hallja meg valami ártatlan kedély, a kinek még ilyesmit nem kellene megtudni.
Tehát bizony Lemming úr titkos jó tulajdona, a mivel Malvinát oly boldoggá varázsolta át, abból áll, hogy soha sincs otthon egész nap.
Mindig utazik, mindig üzlet után jár, minden találkozása Malvinával vagy búcsú, vagy viszontlátás.
Oh! Így Columbus is fel tudta állítani a tojást; csakhogy az aztán nem volt többé tojás.
Nem tehetek róla. De biz ez így van.
De hát akkor minek Lemming úrnak ez a szép asszony?
Minek? Annak, hogy ez neki egy ambulans firmája.
Egy szép delnő, a kiről az egész világ beszél, a ki után a férjt mindenütt emlegetik, lehet-e ennél hatályosabb reclam? A világ minden hírlapírójának barátsága nem csinálhat annyi szükséges zajt egy üzlet emberének, mint a mennyit egy szép asszonyság csinálhat.
Csak járjon el nagysád minden tánczvigalomba, minden hangversenybe, minden lófuttatásba, minden szinházba; csak viselje haját toronynak fonva, csigának csavarítva, Meduzának borzolva, polypnak csapozva, hableánynak hullámozva, ma veresre festve, holnap aranyporral behintve; öltözzék pávának, pávatollas uszálylyal, királyi rezgőkkel; mutassa szoborszépségű karjait, csábító vállát, bársony keblét a közönségnek; hordozza fehér nyakán a szivárvány tört darabjait brilliánt ékszereknek; tünjék fel ma mint éji lepke, bizarr feketének, rubinos szárnyakkal; holnap mint keleti királyné, minden divatot arczúl csapó új ötletekkel; menjen szemközt az általános ízléssel; fordítsa meg a mindennapi szokást; hódítson, bájoljon, ragadjon magával! ez mind szükséges az üzletre nézve; mert mindazok, kik elbámulnak, elragadtatnak és mindazok, kik versenyeznek, irigykednek, megszólnak, és mindazok, kik megbotránykoznak, csodálkoznak, kritizálnak: azok mind hirdetve hirdetik a nagy világnak, hogy a Lemming-firma valami nagyszerű, valami utólérhetetlen, valami rendkívüli.
És ez bizony meghozza a maga perczentjeit.
De még egyébre is jó egy szép asszony.
Vannak dolgok, a miket férfiak igen drágán kaphatnak meg, asszonyok pedig igen olcsón.
Nehogy valaki frivolításokra gondoljon, mindjárt meg is mondom, hogy mit?
Hát például ama bizonyos vállalatot, melynek kedvéért a Lemming-firma érdemesnek tartotta áttenni lakását Pestre, s mely igen jövedelmes vállalat, ki tudja, mily áldozatba került volna Lemming úrnak? Vannak a kik e kérdésben birnak tapasztalatokkal. Míg Lemmingné asszony vett magának ötven krajczárért egy fényképet, azon a fényképen vett magának egy hirhedt férfiut, s annak a hirhedett férfiunak az árán megkapta a kérdéses vállalatot.
S ilyen aprópénz több is van még a világban.
Tehát két hónap mulva azon idő után, hogy Harter Nándor elhatározta magát azon lépésre, mely őt egy egészen új sphærába vezette át, Angyaldy úr egy napon déli 12 órakor ellátogatott Lemmingné asszonysághoz.
Az asszonyságnak pompás szállása volt a Lipótváros legdíszesebb utczájában, s salonjait látogatta az előkelő világ is.
Angyaldy úr komornyikot talált az előszobában, annak névjegyet adott át; a komornyik bement, kijött, azzal ajtót tárt előtte s mutatta neki, hogy tessék bemenni. A hogy uraknál szokás.
Az asszonyság nehéz brocatba volt öltözve, elfogadási toilettében, kezein félkeztyűkkel; selyem damaszk pamlagon ült s kecses kézmozdulattal inte Angyaldy úrnak, hogy foglaljon helyet a svájczi karszékben.
Angyaldy úr, úgy látszik, nem tartozott azon niveaun álló emberekhez, a kikre mosolyogni szükség; az asszonyság csupán a nyájas leereszkedés tónusáig alázta meg hozzá magát. Hiszen ez csak titkár.
Távolabb, de már nem svájczi karszékben, hanem csak olyan közönséges széken ült még valami kisasszony, szintén selyem ruhában. Alkalmasint társalkodónő.
Volt még egy papagály is rézkalitban és olajfestmények a falon.
Zongora is volt ott, bár Lemmingné nem tudott zongorázni. Lehet, hogy most tanul.
– Régen nem láttam önt, Angyaldy úr! – szólt Lemmingné hideg közönynyel.
– Bizony régen! Igen szép nagysádtól, hogy még nevemre emlékezik. Most is csak főnököm parancsa késztet nagysád perczeit igénybe vennem.
– Főnöke küldte? Ah! Halljuk: miért? Én egy nagy köszönettel tartozom neki – nem felejtettem el – szíves közbenjárása végett.
– Arról én mit sem tudok! – szólt Angyaldy úr. – Egészen prózai ügy, a miben jöttem.
– Kiváncsi vagyok rá!
Angyaldy úr egy jelentékeny tekintetet vete ama másik hölgyre.
Lemmingné elértette azt.
– Oh! felőle beszélhet kegyed, csak francziául ért. Most francziául tanulok, helyzetemben szükség van erre.
– Azonban a mit én elő akarok adni, illustratióval is bír, a mit a törzs-franczia is megérthet. Egyébiránt – ime, itt van.
Azzal Angyaldy úr elővont egy csomag összehajtott papirost, s azt nagy illedelemmel átnyujtá az asszonyságnak.
– Mik ezek? – szólt Lemmingné, a nélkül, hogy egybe is belenézett volna.
– Megmagyarázhatom, ha nagysád maga nem akarja megnézni. Azon időbeli számlák, a melyben még nagysád Harter úr nevét viselte. Harter úr, bár több másfél esztendejénél, hogy nagysádtok összeköttetése megszünt, készségesen kiegyenlítette azokat, s most azért küldi át nagysádnak, nehogy ugyanazon számlákat az új jogczimen nagysádnak is előmutassák.
Lemmingné egy szót sem szólt arra, hanem felállt a pamlagról büszkén, s csengetett.
A komornyik belépett.
– Menjen ön az úrhoz, s mondja meg, hogy kéretem azonnal egy szóra.
Azzal ismét visszaült helyére s elkezdett a társalkodónővel valamit beszélni francziául.
Angyaldy úr ezalatt nézegethette az olajfestményeket s találgathatta, hogy mi lehetett egynek-egynek az ára?
Jött azonban Lemming úr, az üzenet következtében sietve.
Volt már szerencséje Angyaldy úrhoz, nem volt szükség őket egymásnak bemutatni.
Lemmingné odamutatott az aranyozott lábu antik-asztalon heverő papirokra s felfedezé azoknak kilétét Lemming úr előtt.
– Néhány régi számlám, miket most mutattak be Harter Nándor úrnak – tévedésből, miket a méltóságos úr túlságos udvariasságból kifizetett.
Lemming úr műértő birálat alá vette a papirokat, megnézte őket puszta szemmel is, azután meg aranykeretü lorgnonján keresztül is. Tulajdonképen azért nézte olyan sokáig, hogy addig Angyaldy arczát tanulmányozza.
De hiszen az becsukott könyv volt, még nem is a sarkával kifelé fordítva, hogy a czímét olvashatná.
– Tisztelt titkár úr! – szólt azután, a legimpertinensebb orrhangon: ön igen természetesnek fogja találni, ha Lemming Rudolf semmi tartozását Lemming Malvinának nem engedi senki által kifizettetni, mióta az ő nejévé lett. Lemming Rudolf tudni fogja, hogy mivel tartozik egy gentleman saját maga magának.
Lemming úr annyira becsülte saját énjét, hogy mindig csak harmadik személyben beszélt róla.
– Lemming Rudolf ezt a kétezer forintot Harter Nándor úrnak vissza fogja fizetni, még pedig minthogy e fizetések már egy hónappal ezelőtt teljesíttettek, tehát onnantóli kamatjával együtt.
Lemmingné inte férjének s csendes sziszszenést hallatott.
– Csak hagyjon engemet, kedvesem! Lemming Rudolf bizonyosan nem fogja megsérteni Harter Nándor urat, a ki egy tetőtől-talpig gavallér, s kinek ezen tette is csak lovagiasságáról tanuskodik; egy Lemming be fogja tudni azt bizonyítani, hogy mint férj, mint gentleman és mint financier, egyenlő correctséggel tudott eljárni. A pénznem, melyben ez összeg visszafizettetik, oly bankutalványokban fog átadatni, mik egy hó előtt lejártak, s a miket midőn Harter Nándor úr a legelső bankárnál beváltand, az hozzáteendi a lejárati kamatot. – Óh! Lemming Rudolfnál mindenféle pénznemben történik a fizetés.
A titkár egészen megzavartnak látszék Lemming úr magyarázata által. Ah! egy valódi financiernek véghetetlen előnye van egy más fajta közönséges okos ember felett. Éreztetheti vele, hogy ez az egyedüli tudomány a világon, a mit ő tud és hirdet. A többi mind csak képzelem: ez a reálitás.
A mint hogy ez a reálitás át is vándorolt Angyaldy úr kezébe két darab ezeres bankváltó alakjában, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az ellen valami kifogást is lehetne tenni.
Harter Nándor úr nagylelküsége vissza lett fizetve.
Lemming úr e fényes ripostirozás után diadalérzettől ragyogó arczczal nyult az asszonyság keze után s azt ajkaihoz emelve, ott, hol a kézcsuklyónál a keztyü végződik s az omlatag csipkeujj egy részt ama delejes eleven bársonyból szabadon hagy, hódolatteljesen megcsókolá.
Angyaldy úr is hasonlóan tett. Ő is kezet csókolt az asszonyságnak, csak a keztyü fölött. Jó neki ott is.
Azzal a jelenet be volt fejezve. A titkár úr mehetett haza. Ki volt fizetve.
Hanem ezért a felvonásnak még nem volt vége.
– Méltóságos uram! A pénzünket visszaadták! – szólt Angyaldy úr, midőn Harter Nándor dolgozó szobájába belépett. Elmondta, hogyan történt.
A méltóságos úr rettenetesen mérgelődött e miatt.
– Az embert legjobb szándéka mellett is félreértik s mindenképen megalázni törekednek. Most mit csináljak én ezzel a pénzzel? Kedvem volna az ablakon kidobni.
– Én tudnék egy jó ötletet mondani! kinálkozék a titkár.
– Mondja ön!
– Itt Pesten van több előkelő női egylet, melyek jótékony czélokkal foglalkoznak. Ha mi a pénzt, melyet már úgy is kiadottnak tartunk, átadnók a női egyletek egyikének, Lemmingné asszonyság nevére iratva, mint alapítványt, akkor a játszma megint a mi részünkre volna megnyerve. A lekötelezett mégis Lemmingné asszonyság volna; s a kiadás neki épen dicsőségére válnék, s azt el sem utasíthatná.
– Ez jó gondolat! mondá Harter. Felhatalmazom rá, hogy végrehajtsa.
– Azonban ezt mégis előlegesen tudatnunk kell az illetőkkel, nehogy illedelemszegést kövessünk el, s visszahuzásra adjunk ürügyet.
– Jó, menjen vissza s kérdezze meg Lemmingnétől, tetszeni fog-e neki e nevére teendő intézkedés?
Angyaldy tehát még az nap délután visszament Lemmingék szállására.
A komornyik megint elvette jegyét s kérdezé:
– Az asszonysághoz tetszik?
– Nem! Az urasághoz.
Tehát bevezette az urasághoz.
– Miben szolgálhatok? kérdé Lemming úr.
– Az elébbeni ügyben jövök Harter úrtól.
– Akkor tessék nőmmel értekezni.
– Bocsánatot kérek, azt többet nem fogom tenni. Ő nagysága ezelőtt néhány órával oly határozottan adá tudtomra, hogy eltévesztettem az ajtót, miszerint nekem soha sem lesz bátorságom többé az ő salonja ajtaján belépni.
– Óh, ho ho hó! kedves barátom. Az nem önt illette. Az más valakit illetett.
– Tudom. Hiszen én senki sem vagyok. Csak azon más valaki megbizásával járok ide-oda. Azért nagyon is rövid leszek. Az a más valaki a neki visszaküldött összeget, ha nagysádtok is beleegyeznek, óhajtaná a megnevezendő jótékony női egyletek egyikének átadni, mint Lemmingné asszonyság alapítványát.
– No már erre csakugyan mégis nőmnek a véleményét kell előbb kikérnünk.
– Az önnek a szabadalma. Én a kérdést önhöz intéztem.
– Teringettét! Ön nagyon szigorú, ha valamit egyszer föltesz magában. Tehát ön csakugyan azt hiszi, hogy magam menjek ezt nőmtől megkérdezni?
– Miután senki másnak joga nincs hozzá.
– Jó! Tehát tessék addig mulatni magát a könyvtáramban.
Lemming úr átvezette Angyaldyt könyvtárába, mely nem állt egyébből, mint pompás illustrált díszkönyvekből, mikben nem a szellemi tartalom, de a metszvények száma s a bekötés a drága, s ráhagyta, hogy töltse addig azok közt az időt, míg ő az asszonyságnál végez. Igazán pompás gyűjtemény az.
Angyaldy rá se nézett a pompás könyvekre. A félóra múlva visszatérő Lemming ugyanazon helyen találta őt állva, ugyanazon székhez támaszkodva s félkezével kalapját csipőjén tartva, mint a hogyan itt hagyta.
– Nos hát mit gondol ön: mi válaszszal jövök?
Angyaldy felhuzta a vállait, meggörbíté a térdeit, féloldalra szegte a nyakát s azt mondá:
– Nekem tökéletesen mindegy. Nem az én ügyem.
– No hát hallja meg a választ ő tőle magától.
Azzal Lemming úr feltárta az ajtót, melyen bejött, s ez ajtón át belépett Malvina.
Ezuttal már lovagló-köntösbe volt a szép hölgy átöltözve. Hosszú, testhez tapadó zsemlyeszín öltöny volt rajta, nyakán keskeny csipkefodor, piros szalag nyakkötővel, fején darutollas süveg, kezében könnyű lovagostor. Hosszú uszályát ostoros kezébe emelte fel, látni engedve az alsó öltöny finom himzését. Keblére egy csokor tavaszi ibolya volt tüzve; haja hosszú csigákban omlott vállaira.
Nagyon szép volt. De az még szebb volt tőle, hogy Angyaldy úrhoz olyan nyájasan szólt.
– Édes Angyaldy! Legyen olyan jó és nevemben mondja meg Harter úrnak, hogy nemesszivű ajánlatát igen szivesen elfogadom.
Így szólt a titkárhoz, tova lejtve:
«Agyiő!»
S azzal ostortalan kezét ismét csókra nyújtá elé. És ezuttal nem volt keztyű húzva ezen kezére. Azt szándékosan lehúzva tartá.
Mind megannyi gyöngéd, kiengesztelő figyelem, a mit feljegyezni méltó.
De Angyaldy nem igen látszott azt észrevenni. A felé nyújtott kézre csak úgy a levegőben csókolt egyet, hozzá sem ért ajkával, s midőn a tovasuhogó amazon a küszöbön elejté lovagostorát, Angyaldy úr olyan szépen elnézte, hogy siet azt feladni a férj maga, ki azután, hogy az asszonyságot kikisérte az előszobáig, még az ablakba állt s oda vonta magával Angyaldy urat is, míg Malvina a kapun kilovagol.
Leming úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn szép neje végig robogott az utczán.
Szerette volna látni Angyaldy arczán, hogy hát az mit tud ilyenkor érezni?
Bizony semmit.
– Nem a mezőhegyesi ménesből való ez az almásszürke? kérdezé Lemming úrtól.
Soha ilyet! evődék Lemming úr, fejét csodatelten rázva. Mikor egy szép lovagnőt lát, azt látja meg, hogy a lova almásszürke!
– Hát ugyan minek látná meg egy ilyen szegény gyalog-polgár még a szép asszonyságot is? Tessék dictálni azt a dedicátiót.
Lemming úr tökéletesen igazat adott Angyaldy úrnak. Ez egy okos, meggondolt, hűs vérű fiatal ember.
A Lemmingnét érdeklő felajánlás a jótékony női egylethez feltétetett s azontúl Lemming úr biztosítva lehetett, hogy ambulans (és equitans) firmájának most már nemcsak a férfi-nem, sőt a hölgyek igen tisztelt birodalma is buzgó magasztalója leend, nem is említve a tömérdek hirlapi elismerést, a mi mindezzel együtt jár.
Harter Nándor úr ő méltósága pedig még inkább meggyőződött azon hitében, hogy Angyaldy úrban egy olyan kincsét bírja a példátlan hűségű ragaszkodásnak, a ki főnökének még legtitkosabb gondolatait is kitalálni, s vágyait megelőzve, betölteni igyekszik.
* * *
Tavasz kezdetén azt mondá Angyaldy főnökének, hogy ő beteges. Orvosa azt tanácsolta, hogy menjen ki a budai hegyek közé, az ottani üde lég ismét erőhöz juttatja.
Harter Nándor ráhagyta, hogy menjen ki. Úgy is kevés most a dolog. Elég ha minden másodnap egy pár órára lejön; ezalatt is elvégezhet mindent. Sokat fáradt a derék ifjú, megérdemli, hogy kipihenje magát. Keressen magának szállást a hegyek közt.
Angyaldy aztán keresett magának szállást a hegyek között. Nem a népes «Zugliget»-ben, a hol a gazdag polgárnők selyem uszálylyal seprik az út porondját; nem is a «Vezérhalmon», hol kintornaszó mellett tánczolnak tizenegy kurta-kocsmában minden este; nem is az «Isten-hegyen», hol krumplival, tótbabbal ültetett be minden feltörhető gyepet a haladó kultura; nem is a «Márton-hegyen», hol esernyőt von fel a nap ellen, a ki árnyékban akar pihenni; nem is a «Virányos»-ban, hol koczapuskások lövöldöznek harkályokra, s vénasszonyok állják útját a tévedezőnek, gombát kinálva; hanem van egy kis ház a «Farkas-völgy»-ben, ottan.
Azt is kevesen tudják, hol van a Farkas-völgy; a kis házat még kevesebben látták valaha; pedig az gyönyörű hely egy remetének, – vagy egy pár szerelmesnek.
Egy hosszú, mély völgy, két összeszorult hegyoldaltól képezve, miknek terebélyes bükk- és tölgyfái az út fölött összehajlanak, s e völgy sötét nyilásán keresztül lefelé tekintve, meglátszik a kék Dunának egy része, a ráczkevi szigettől kétfelé osztva, és aztán messze a láthatár ködeivel összefolyó végtelen alföldi róna; sürűn beszórva messze elfénylő fehér házakkal, berajzolva jegenye-szegélyzett útvonalakkal. Az elterülő síkon élet és élet, itt a völgyben pedig a vadon nyugalma.
Még azt az utat is szépen benőtte a fű, mely rajta végig vezet; az utolsó szekér nyomát, mely a tavalyi szénát innen felvontatta, szépen befutotta a virágos szúlák. Az út mellett kétfelől gyöngyvirágok csengetyűi adnak jelt a prücskök hangversenyére, mik a fészkénülő zöldikét altatják; nagy terjű körökben, miket sötétebb fű képez a gyep között, pofók csiperkegombák csoportja kinálkozik, dagadó pamlagul a röpke nappali pávaszemnek; s a virághullató bokorban rigófütty, fülemüle-ábránd hangversenyez.
Itt nem jár a teljes czímű közönség; mert ha járna, nem volna itt se gyöngyvirág, se gomba, se madárfészek, se nappali pávaszempillangó, azt mind letépnék, megennék, kalitkába tennék, gombostűre szúrnák.
Hanem a völgy mélyében, az útfélen mégis van egy kis ház. Kinek jutott eszébe azt oda építeni? Az is bizonyosan valami különcz lehetett.
A ház kicsiny, csak egy szobából és egy konyhából áll; hátul van valami faépület hozzá, ha akarják, istálló is lehet. Elől a háznak messze kinyuló eresze, mely ablakát, mint fájós szemet, őrzi. Valaha kerítése is volt, de az bizony nem tartott örökké. Hanem a kerítés helyét elfoglalta aztán az ölnyi magasra nőtt csipkerózsa, mely épen most terítve van nyiló virágokkal, egyik fehér, másik testszín, a harmadik piros; egész virágerdő, mely tündérország édes illatát hinti szét.
Elől elvadultan nyiló orgonabokrok bozótja sejteti, hogy ott valaha kert volt, az udvaron pedig térdig érő fű nőtt, sárga pimpimpárévirággal tüzködve.
Ez a lakás tetszett meg Angyaldynak. Bele is költözött. Valami árva csődtömegé az, mely minden harmadik évben ki van adva nyáron át. Még a számát is kitörölte már annak az adókönyvből régen a registratura.
Hanem magános embernek, ki egy pár könyvvel háborítatlanul akar félrevonulni, vagy egy pár szerelmesnek, igen szép hely az ott.
Angyaldynak nem sok kellett a ház felszereléséhez, a mihez bútort természetesen nem adnak; egy hárs-ágy, egy szék, egy asztal, azon irószerek; ezt nem lopja el senki, ha ajtó, ablak nyitva van is. Cseléd nem kell neki, ruhát, szobát maga kitakarít; ebédre eljár félórányira a hegyi vendéglőbe, s vizet egy kis kulacsban maga hord haza magának. Hanem pohara van kettő, az egyikből maga iszik, a másikban virágokat tart.
Ki hinné, hogy még virágokkal is törődik? Tudós ember csak botanikát tanulmányoz azokból, ha figyelmére méltatja is; ez pedig friss vízbe teszi őket, a mi nem férfiszokás, és útra néző ablakát befuttatja friss zöld galyakkal.
Hogy még a száraz bureaucratáknak is vannak regényes kihágásaik!
Egy szép juniusi délután a Farkas-völgy fűvel benőtt útján egy lovagnő léptet egyedül. Kalpagjának kék selyemfátyolát arczára kapta a szellő, de tündéri karcsú termete, a feszes öltönytől elárult szoborszerű idomai szépnek és ifjúnak hirdetik.
Csak egyedül lovagol, minden kisérő nélkül, s midőn alább haladva, mindig roszabbá válik az út, sok helyütt nagy kődarabokkal van torlasztva, ott leszáll a delnő nyergéből, s a mély út martjára felszökve, a szép mohos pázsiton gyalog megy odább, kantárszáron vezetve maga után paripáját.
Az úton gyöngyvirágot keres; azt keblére tűzi, s andalogva megy odább. Talán nem is keres egyebet.
A mint a kis völgyi lak elé ér, megállítja paripáját s kantárjánál fogva megköti egy fiatal bükk ágához, kivéve a zablát szájából, hogy legelhessen kedvére.
Maga pedig a kis ház felé siet.
A ház egyetlen lakója kijön eléje a pázsitos udvarra; az odasuhanó hölgy selyem öltönyét megfogják a rózsabokrok, mintha mondanák: itt maradj, ne menj tovább; az pedig nem vesződik a tövisekkel, hagyja tépetni öltönyét, hanem siet félrevetni arczáról a fátyolt; mert azon keresztül a csók zamatja elvész.
– Itt vagy tehát valahára! szól az ifjú.
Mennyi őrjöngés, mennyi boldogság, mennyi kín e nehány szóban.
«Valahára!»
És azután sorba csókolja az elé nyújtott fehér kéznek minden ujját, egyenkint minden ujjhegyét, és azután végig egész termetét, le egész a ruha szegélyeig, míg végre a földre borúlva előtte, átkarolja lábait egész szenvedélylyel, és zokogva ismétli: «Valahára!»
A hölgy pedig felkaczag magán kívül, s önfeledten veti le magát melléje a sárga virágos fűbe, s karját karja alá fűzve, így iparkodik mosolygása napsugaraival fölszárítani az öröm könyeit kedvese szemeiből.
– Vártál reám?
– Óh! mi régen vártam!
– S hiszed már, hogy itt vagyok?
– Azt hiszem, hogy álmodom.
A hölgy villanyos kaczagása hangzott. Hahaha! Milyen szép álom! Erdő, bokor, virág, pusztaság minden ide van álmodva; te az én keblemen, én a tiéden. És senki sem tudja, hogy mit álmodunk.
Csak az erdők, csak a bokrok, azok pedig olyan jó titoktartók.
Szerelmet hirdet itt minden: fű, fa szerelmet illatoz; méh, bogár szerelmet zeng; s az erdők minden énekese csak arról dalol, azzal tölti meg a léget.
– Milyen szép vagy! óh! milyen imádandó szép vagy! Ne nézz rám, ne mosolyogj, mert megölsz vele.
– Ha rajtam állna, mindennap megölnélek, s mindennap újra teremtenélek: hogy a míg nem látlak, addig meg légy halva.
– Óh! esküszöm neked, hogy meg vagyok halva, a mikor te nem látsz. Hideg szobor vagyok, a ki nem él. Te viseled magaddal lelkemet. Óh! add vissza, óh add sokszor vissza.
És a hölgy tudta, hogyan kell az elrablott lelket visszaadni.
És aztán kezeit hátrahajtott fejére kulcsolva, melyet kedvese karja tartott fenn, ragyogó arczával a kék égbe tekintett.
– Óh! milyen szép volna ez a világ, ha nem volna benne más, mint fák, virágok, madarak – és mi ketten!
– És egy egész átkozott világ áll közöttünk.
– De mi boszút állunk a világon.
– Szörnyű szép boszú! a minek szerelem a neve.
Az ifjú édes szavakat suttog a hölgy fülébe, az mosolyogva bólintgat fejével; minden idege hallja e szókat, s minden idege érzi azoknak édességét; kezei az «élek-halok» szirmait tépve, kérdezik: «szeret?» «nem szeret?»… Ha igaza van a virágnak, akkor egy csókkal kell mellette bizonyítani; ha nincs igaza: akkor megczáfolására – kettőt.
Vajjon mit suttoghat neki?
– Úgy haragszom rád, mikor messziről látlak; s mindenütt messze vagy nekem, a hol nem egyedül vagyunk. Mások beszélnek hozzád, mások mernek hozzád szavakat mondani, miken elmosolyodol; kísérnek, karjukat nyújtják, és én nem mondhatom nekik: «félre innen! ez az enyim, és senki másé!»
– Elég, ha te tudod, hogy az igaz! viszonzá a hölgy egy észvesztő oldalpillantást vetve felé ragyogó nagy sötét szemeivel.
– De hát annyira igaz-e?
A hölgy nevetett és ezt mondta neki:
– Óh! milyen nagy bolond az, a ki elébb feleletet kap, és azután kérdez.
– Tudom én, hogy ilyen nagy bolond vagyok. De te azon ne csodálkozzál, s ha egyszer ide jösz hozzám, és erre a szép zöld fára felakasztva találsz, azon se csodálkozzál, mert őrjöngök mikor rád gondolok, és mikor a világban találkozom veled, egy légió veszett ördög marakodik szivemen.
A hölgy dévaj kaczagása jutalmazá és bünteté e kitörést.
– Látod, minek tartod a szivedet otthon? Hagynád nálam; én jobban gondját viselném.
– Elégnél tőle, ha te viselnéd.
– Hát nem látsz-e égni!? kiálta fel a hölgy, és most már nem nevetett, de arcza olyan színt váltott, mint azok az égő csipkerózsák, mik még a napsugár elől is eltakarják. Ég miattad testem, lelkem. Belerohanok a lángba, mint a lepke a mécsbe, és nem törődöm vele.
Azzal leszakított két szál vad rózsát, egyiket odatűzte kedvese mellényzsínórjához, másikat saját hajfürtjébe s aztán odahajtá fejét annak ölébe. Mit tehet arról valaki, ha a két leszakított rózsa ismét egymáshoz kivánkozott?
– Milyen szépen illik hajadba ez a félig nyilt rózsa! hizelgett neki kedvese. Olyan leányarczod van vele.
– Jobban tetszem úgy neked?
– Csak így tudok rád nézni, hogy a lelkem fel ne háborodjék. Ha gondolnád: mit szenvedek, mikor fejeden főkötőt látok, soha sem tennéd azt fel. A pokolból került elő, a ki azt a gondolatot előhozta, hogy a nők fejükre tegyenek valamit, a miről mindenki olvashassa: itt van a paradicsom, hanem te ki vagy űzve onnan! Óh ne tégy főkötőt, mikor gondolod, hogy én látlak; szép vagy, szivrontó vagy a nélkül is. Minek kegyetlennek is lenned?
– Jól van! Nem fogod azt látni többet. Hah! mi az?
A hölgy ijedten sikolta fel, s mint az őz szökött fel a gyepről.
– Mi az?
– Egy kígyó!
Úgy meg volt ijedve, hogy minden íze reszketett. Görcsösen kapaszkodék a ifjú nyakába, s minden vér elhagyta arczát.
– Egy kígyó jött hozzám a fűben, odaért a kezemhez; ah! leroskadok… Tihamér, segíts!
– Leona! Térj magadhoz, nincs itten semmi kígyó! Mitől ijedtél meg?
(Most halljuk először e két keresztnevet: Tihamér, Leona; azonban hát ki tudja, ezek-e az ő keresztneveik, vagy csak egymást nevezik így, hogy más előtt el ne árulják magukat véletlenül?)
– Tudod, én úgy félek a kígyótól! Nézd, hogy reszket a kezem. Hallgasd, hogy dobog a szivem.
S aztán olyan jól következett, hogy a reszkető kezet megmelengesse valaki, s a dobogó szivet lecsillapítsa egy visszadobbanó kebel.
– De lásd, milyen gyermek vagy te! hisz az saját lovagostorod volt, a mitől úgy megijedtél, szólt Tihamér, felemelve a fűből a rémület tárgyát.
A mire azután Leona (hivjuk mi is bizalmasan) egyszerre a legcsapongóbb nevetésbe tört át, s visszatért a kedve a szép természethez.
Hanem azért a zöld fűbe nem mert többé leülni.
– Lássuk, hogyan élsz te itt e remetelakban? szólt, kiváncsian betekintve kedvese szobájába.
Ott pedig nagyon sok látni való volt. Egy nyugágy, betakarva friss fűvel, s egy asztal, ellepve mezei virággal; zöld levéltányérkán zsenge szamócza, a virányból szedve! és aztán egy szerény szilke aludttejjel és egy megszelt fekete kenyér.
– Ah! hiszen te engem kész lakomára vártál! szólt vidáman az úri hölgy s odalépve az asztalhoz, nem várt kinálást, leült mellé, letörte a fekete kenyér felét, beleaprította az aludttejbe, s megette azt a fakanállal, mintha soha annál jobbat nem izlelt volna.
Tihamér nézte őt a nyugágyra ledőlve és gyönyörködött benne.
Milyen gyönyör egy nőt elnézni, a kinek kedvese barna kenyere olyan jól izlik!
– Hát még a pompás szamóczák! Ezeket te magad szedted az erdőn!
De már azokat megosztotta Tihamérral; nem úgy, hogy egy szemet neki, másikat magának, hanem minden szemet megfelezve, a nélkül, hogy kezével törné ketté. A hogy galamb eteti a maga párját.
Milyen zamatosak e szamóczák!
Azután leült mellé a nyugágyra s karját nyaka körül fonva, egy népdalt dalolt neki nem annyira csengő, mint meleg, suttogó hangon.
– Miért nem tart ez így örökké? sóhajta fel Tihamér.
– Hiszen örökké tart, ha addig tart, a meddig élünk.
– Nálam igen. De te asszony vagy; csapodár vagy!
– Ki monda azt neked?
– A két szemem. Olyan szép vagy, hogy lehetetlen meg nem csalnod.
– Kiért? Azért-e, a kit mindennap látok, de nem szeretek?
– Oh! nem azért.
– Vagy azért, a ki engem imád, de a kit én soha sem látok?
– Nem is azért. Hanem a kit te fogsz majd imádni.
– Kit?
– Én nem tudom. De úgy érzem. Érzem, hogy vagy te fogsz engem megölni, vagy én öllek meg tégedet.
A hölgy kedélyesen felkaczagott e szóra.
– Te megölsz engem? Hahaha! Gyilkos! Segítség! Hahaha! És hogyan ölsz meg? Elvágod a nyakamat, elviszed magaddal a fejemet, s iróasztalodra teszed emlékül? Vagy ide szúrsz késsel? ide, ebbe a kebelbe? és nézni fogod, hogy omlik ki belőle az a piros forrás? Ugyan mondd meg, hogyan ölsz meg engem?
– Ne kaczagj! Ne tréfálj! Tudod, hogy én mindig mérget hordok magammal, és igen elhatározott ember vagyok.
– Mérget? Igazi mérget? a mi öl? Óh! mutasd meg nekem. Én soha sem láttam még mérget. Minek az nálad?
– Jó az olyan embereknek, a kik szeretnek hallgatni, s ha kell örökre elhallgatni.
– Óh! mutasd meg nekem!
Tihamér egy kis arany tokocskát vont ki kebléből, mely ott zsinóron függött s abból egy vékony papirburkot vett elő.
– És ez valódi, igazi méreg? kérdé ájtatos elbámulással a hölgy, szemei kerekre felnyiltak, ajkai gömbölyüre összehuzódtak, mint a ki először látja e rejtélyes csodaszert, a melynek neve «halál.»
– Halálos méreg.
– És ezzel megölnél engem, hogyha olyan idő jönne, midőn gyülölni fogsz?
– Bizony megölnélek.
– No hát ölj meg addig, míg szeretsz! szólt, és gyorsabban, mint a villám, kikapta a papirburkot az ifjú kezéből és a szájába tette azt.
Tihamér nem volt elég gyors azt megakadályozhatni, s mikor már megtörtént, akkor a remület torzarczulatával kiálta fel:
– Az Istenért! Leona! Mit csinálsz! Az halálos méreg. Add vissza gyorsan; ha átnedvesűl, meghalsz tőle.
Az ifjú térdre esett előtte, s kezeit megragadva, oda csúszott lábaihoz és kétségbeesésében haját tépte, és vonaglott előtte, mint egy féreg.
A hölgy pedig kevély mosolylyal tekinte le rá, és fehér fogsorát engedé láttatni, a mint összeszorította azt a szájába vett papirtok felett és gyönyörködött amannak kínjaiban, vonaglásában, kétségbeesésében, s mikor aztán megeléglette ezt a daemoni gyönyört, akkor kivette szájából a mérget és visszaadá neki.
– Nesze! Tedd vissza! És máskor ne fenyegess engem azzal, hogy megölsz; mert megbánod azt!
Tihamér sietett a könnyelmű teremtésnek poharat hozni vízzel, hogy öblítse ki száját, bár csak a külső papir érte is azt.
– Szájamat! Talán félsz tőle, hogy mérges? Ha méreg van ajkamon: halj meg tőle te is!
És tanította őt meghalni.
– És már most azután csitt! meghaltál. Egy szót se szólj többet. Gyilkos! Megöltél. Keresni fognak rajtad. Lásd, gondoskodom rólad, hogy meg ne büntessenek.
Azzal dévaj könnyelműséggel felkapott egy irótollat az asztalon s egy fehér lapra e sorokat irá a hölgy:
«Meguntam az életet; – utálom a világot; – gyűlölöm enmagamat; – meghalok önkényt. Isten legyen nekem irgalmas!»
– Ha egyszer meg fogsz ölni, ezt a papirszeletkét rejtsd csipkéim közé keblemen. Tudod?
Az ifjú mit tehetett, mint hogy arczra borúlt ily véghetetlen szenvedély, ily véghetetlen őrültség előtt, mely saját szenvedélyét, saját őrültségét oly messze múlta felül, mint a hogy az ezeregyéji mesék szellemei egymás fölé kerülni versenyeznek.
– Oh; te drágám, oh te mindenem! Nem tégedet megölni, de egy lábnyomodat nem tudnám eltaposni, a mi utánad a porban elmarad. A mihez hozzáérsz nálam, egy toll, egy papirdarab, tovább fog élni, mint magam. Kértem-e tőled valaha, hogy egy fürtöt hajadból vágj le nekem emlékül? Úgy-e, soha? Mert gyilkolásnak tartanám hajadnak csak egy szálát is levágni: e gyönyörű selyemhullámnak, melynek árnyékában annyiszor elrejtém arczomat, mikor a paradicsom fényét nem bírták el többé szemeim. Pedig az őrülés környékez, ha rágondolok, hogy e villanyos selyemszálak között másnak a keze is dúlhat, így, mint az enyim. Holott nekem minden szála ennek, mint egy tündér hárfa ezer húrja, ezer túlvilági dalt zeng. És te még fürtökben, szétszórva viseled azt. Nem gondolod meg, milyen kétségbeejtő arra, a ki szeret, látni, hogy a hány szál hajad, annyi emberhez hozzáér; idegenhez, udvarlóhoz, bolondhoz, gyűlölthöz! Oh! ne viselj szétszórt fürtöket.
– Óh milyen nagy bohó vagy te! suttogá a hölgy, s azzal felugrott Tihamér mellől s az ablakhoz futott, kitekintve annak zöld galy rácsozata között. Ah! nézd csak, lovam féke eloldozott, még eltévelyedik a paripám, s hogy megyek el lovagköntösben gyalog? Kérlek, légy szives segíteni rajta!
– Majd bevezetem az udvarba.
– Ne tedd. A lópatkónak mély nyomai vannak; azoknak nem szabad ebbe az udvarba vezetni; mikor eltávozom, lefelé fogok menni.
– Óh! milyen eszes vagy te!
– Mint a kigyó, úgy-e?
Angyaldy kiment a paripa felől biztosítani kedvesét. Mikor visszajött azzal a tudomással, hogy nem volt az fékéről elszabadulva: a meglepetés és ijedtség megállítá az ajtóban.
A szép hölgy hajfürtei rövidre le voltak vágva. Az az élő selyem, melyben perczek előtt oly kéjelegve dúltak újjai, ott hevert levágva az asztalon. A nő megfosztá magát bűbájos ékétől azalatt, míg kedvesét kiküldé; akkor tette le kezéből az ollót.
Azután mosolyogva inte neki:
– Itt van! Ne féltsd többet. Most már a tied és senki másé.
– Leona? Mit tettél?
– Mit? Boszút álltam azért a szavadért, hogy «eszes» vagyok; most már láthatod, hogy «őrült» vagyok. És ezentúl vagy imádsz, vagy elfutsz tőlem, ha meglátsz! Mert én őrült vagyok, a mikor rád gondolok.
Tihamér nem választotta az elfutást. Szemei kibirták egy nő tekintetét, a ki szerelmében őrjöng.
– És most tudod már, hogy olyan varázserővel bírsz, a minőt a regetündér adott pártfogoltjának; hogy a mi kivánságot kiszalaszt ajkán, az mind teljesül. – Azért vigyázz magadra! Vigyázz, hogy mit szólsz hozzám! mert nem mondhatsz nekem oly nagyot, oly rettenetest, hogy azt meg ne tegyem. Mondtad – és megtörténik!
– Csak azt kivánom, hogy jőjj vissza ismét.
– Az, ha tiltanád is, meglenne. Figyelj a nyitott ablakra.
A nap lemenőben volt már. Válni kellett. Hazáig még vágtatva is hosszú az út, mert Örs felé visz le az ösvény s egész kerülőt kell tenni rajta. Pedig búcsúzni olyan nehéz.
– Maradj itt, ne kisérj. Valaki mégis megláthatna. Hanem állj itt a vadrózsa-bokor mögött és nézz utánam, a meddig láthatsz. Adieu!
A hölgy kisuhant, elérte paripáját, zabláját helyreigazítva, felszökött nyergébe s ügető léptetéssel sietett el a kis ház előtt, könnyeden intve a vadrózsa-bokor felé.
Tízszer is visszatekintett, a míg a völgyi út kanyarulatához ért, hol sziklák, bokrok eltakartak előle házat, vadrózsát – mindent.
Itt megfordítá lovát, meglegyinté ostorával, s vágtatva tért vissza az elhagyott lakhoz. Egészen odalovagolt a rózsabokorhoz. Törődött is vele, hogy valaki megtalálja még a lópatkók nyomát!
Kedvese még akkor is ott állt.
– Csak azért jöttem vissza, hogy meglássam, itt vagy-e még? Nézesz-e még utánam?
Bizony ott volt, bizony utána nézett!
És azután a rózsabokron keresztül még egyszer egymásnak nyújtják kezeiket. A tövisek összekarczolták mind a kettőt. Nem bánták azt.
Azután indúlt csak útnak az amazon. Alkony volt már.
Az ifjú pedig még azután is utána nézett, mikor már erdőt, völgyet ellepett az esti köd.
Csak azután tért lakába vissza.
Hanem a mint az asztalán heverő levágott hajat meglátta (minő tündéri aratás!), akkor egyszerre helyre tért józan eszének ijedelmes uralkodása.
«Hó! Ez bolond dolog! Hiszen ezt mindenki meg fogja tudni, a ki a hiányt észreveszi. Ez a nő helyrehozhatlanul elárulta magát! Mi fog történni vele?»
Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Angyaldyt. Rögtön útnak indult és sietett be a városba.
A ki találkozott vele, aligha mondta volna, hogy ez mellbeteg, a ki magát gyógyítani fut hegynek alá, hegynek fel.
Egyenesen a színházba sietett.
Ott szokta kedvesét látni messziről. Ő a földszinten, az a páholyban.
Mikor a földszintre lépett, a páholy még üres volt. Ezen nem csodálkozott.
A harmadik felvonás táján azonban nyilt a páholyajtó, s belépett rajta a várva-várt, és még valami nőismerőse.
Angyaldy csak elbámúlt.
A féltett nőnek olyan szépen omlottak a sötét csigás hajfürtök fehér vállaira, mint két órával ezelőtt.
Angyaldy kebléhez kapott. Az igazi haj bizony ott volt, hova ő tette.
Hanem ezért a szép nő fejét senki sem találhatta a tegnapi fejtől különbözőnek.
… Nem asszony az, a ki el hagyja fogni magát!
Angyaldy az előadás után a szinház előcsarnokában maradt, részt venni azon úri mulatságban, a mit «hölgyek mustrálásának» nevezünk. E mellett észre se vette, hogy háttal fordúlva a jobboldali lépcsőnek, többedmagával útját állja Lemming úrnak, ki páholyából vezeti nejét karonfogva, s kénytelen udvariasan útat kérni az előtte őgyelgőktől.
– Ön meg sem lát bennünket, Angyaldy úr! szól a magas financziák embere, félig szemrehányás, félig bizalmaskodás hangján.
– Óh bocsánat, uram! Jó estét nagyságos asszonyom! szól a megintett, tért nyitva előttük, a nélkül, hogy valamelyikre rátekintene.
A RETTENETES ÉV.
A második tavasz nyílt már, mióta a Világosi-család városi foglalkozását a mezei élettel fölcserélte.
Ki nem olvasta Robinson Crusoe történetét?
Le van benne irva nyomról-nyomra egy magyar haszonbérlő viszontagsága, elkezdve a tengerből kimeneküléstől egészen a vademberek falánksága általi megemésztésig.
Hogy kik ezek a vademberek, kik Robinsont élő testtel megenni a tengeren átjönnek? azt majd a czikk végén elmondom.
Bizony mindent elől kelle kezdeni itt is, miként Robinson névtelen szigetén.
Van istenáldotta föld. Egyéb semmi.
Ha jó esztendő van, húsz magot ád; ha nincs, meghalunk rajta éhen.
A bérletsziget Robinsonja nálunk egy fiatal leány, alig több még, mint gyermek. Az első bérletévben még csak tizenöt esztendős. Más kis leány ilyenkor még babával játszik, vagy legfölebb táncziskolába jár, és Ilonka már az egész atyai gazdaság gondját viszi. Atyjánál a jószándékon és takarékosságon kívül semmi sincs a külgazdálkodáshoz; anyja épen nem ért hozzá, minden teher a gyermek-leányra nehezedik.
És ő meg tud annak felelni.
Mindenütt ott van, mindenütt intézkedik; kora reggeltől késő éjszakáig kigyőz minden fáradságot; s mikor a nap végződik, oly kedélylyel tér nyugalomra, mintha keveselte volna a napot.
A szenvedély látszik meg minden munkáján.
S az a szenvedély magával ragad mindenkit.
A lusta gazdának rest a cselédje, rest az igavonó barma is; az igyekezet ragad mindenkire.
De szerette is őt mindenki.
Száz szitkozódó, veszekedő férfi közül egy sem bírta volna környezetét úgy felserkenteni, mint ez az egy leány, vidám, eleven varázslatával!
A mi csak ember volt körülötte, egész emberré vált; de még az állatok is ragaszkodtak hozzá.
Hiszen az állatnak is van szíve; s ha eszesen bánnak vele, megérti; ha szeretik, visszaszeret.
Szárnyas állat és négylábon járó úgy ügyelt Ilonka szavára, mintha mind értené azt a sok okos beszédet, a mit tőle hallhat.
Volt egy kicsi pony-lova, azon szokta körüljárni a terjedelmes gazdaságot. Az már valódi játszótársúl szegődött hozzá. Szájába fogta lovagvesszejét, míg úrnője hátára felült; a kapúban megállt vele és meghallgatta, hova fognak most menni? Aztán ment oda, a hova mondták. Eljárt úrnőjével tavaszszal ibolyát keresni; a hol virágot talált, ott megállt vele. Ő elindúlt legelészni, úrnője ibolyát szedni, és oly okosan kikereste a füvet a virág közül, hogy egy bimbót le nem tépett. Mikor rekkenő nyári délután a kisasszony kilovagolt az érő vetéstáblákat nézni, olyan bandsalogva őgyelgett vele előre; ha ráhúztak a vesszővel, tréfának vette, felugrott s még lassabban ment; akárhogy biztatták, neki oldalgott egy szénaboglyának, ott leheveredett, ha addig élt is, s letette hátáról a gazdasszonyát, mintha biztatta volna: hogy jobb lesz bizony, ha ő is pihenésnek ereszti magát s nem jár az égető napon, a hol még napszúrást kaphat s szép fehér nyakát elégeti; s ha a kis gazdasszonyon fogott a rábeszélés, s az is letelepedett a fűre, odahajtá eléje nyakát, feküdjék arra, mint egy vánkosra; s ha Ilonka lehajtá fejét hű lovacskájára, akkor az ébren maradt s meg sem moczczant alatta, míg a leány aludt, csak hosszú hófehér farkával verte a legyeket az alvóról. Ha meg aztán közelgő zivatart érzett, messze hangzó nyerítésével figyelmezteté gazdasszonyát, ki az aratóknál járt, míg lova a tarlón legelészett; s ha az sokáig nem jött hivására, maga utána ügetett, szájába véve a földre lerakott kantárját, hogy szerszámozza fel vele; s ha közeledett a zivatar s úrnője fennült nyergében, akkor nem kellett neki sem ostor, sem biztatás; vágtatott vele haza, hogy a szél sem ért nyomába.
A Csilla még a konyhába is bejárt s szabadalma volt a tálakat végigkeresnie: nem hagyott-e azokon valamit számára kicsi gazdasszonya? s az egész udvaron imponált minden állatnak. Még a kocsist is ellenőrzé, mert ha elfelejtett neki zabot adni, megfogta a ködmene szélét s addig el nem ereszté, míg be nem vallotta Ilonka előtt, hogy bizony a Csilla nem kapott abrakot.
Mikor a mezőről hazatért Ilonka, otthon fogadta a kis házi kert. Az is tele volt virággal, a miket ő maga öntözött meg; soha másra nem bízta azt.
És azoknak a virágoknak is volt története.
Mióta Világosiék kijöttek a pusztára, minden hónapban érkezett Ilonka nevére egy levél, majd északi, majd déli Olaszországból, majd később Görögországból, aztán Egyptomból, végre a spanyol-földről. És ezekben a levelekben soha sem volt semmi írva, még csak a levélküldőnek a neve sem: csupán csak néhány csomag virágmag.
Exotikus, külső országok virágainak magvai, miket itt névről sem emlegetnek, azokat Ilonka kertébe, virágcserepeibe elültetgeté, gondosan öntözte, ápolta, fölnevelte. Nőttek belőlük szokatlan idomzatú s színpompájú virágok, miknek senki sem tudta a nevét, mikről senki sem kérdezte, honnan jöttek? kitől jöttek? Hanem a ki azokat oly híven ápolta, meg tudta volna mindegyikről mondani: ez Florenczben született, ez Nápolyban, ez Palermoban; és meg tudta volna mondani minden virágról, mit gondol az magában, mig a földből piros csíráját kihajtja, a míg zöld levélburkai között a rejtélyes bimbó megszülemlik, a míg a bimbóból kifeslő virág lesz, s midőn a virág szirmai lehullanak.
Szabad volt neki a virágok gondolatait találgatni.
Hiszen az, a ki a virágmagokat külföldről küldözi, maga is csak talányokat ád fel.
Az első esztendő letelt.
Valami nagy sikert nem nyújtott. Lehetett mellette szűken és gond mellett megélni.
Voltak zugolódó emberek, a kik azt mondták, hogy olyan rosz esztendő volt biz az, hogy annál sanyarúbbat képzelni sem lehet.
A sors feltette magában, hogy megczáfolja őket.
Óh! milyen nyomorúlt vagy te földlakó, minden képzelt dicsőségeddel együtt! Nem kell az égnek megszégyenítésedre egyéb, csak hat hónapig elzárni tőled az esőt.
Mi láttuk ezt a rettenetes hat hónapot. Ezt az elesett angyalokat megszólaltató hat hónapot.
Kezdte a tél, végezte a nyár.
Már a megelőzött év is oly mostoha volt.
Aszálynak neveztük azt, a mikor még nem tudtuk, hogy mit jelent ez a szó a maga pokolkirályi fenségében?
A szűkmarkú tél után minden őszi vetés roszúl mutatkozott; a tavaszi épen nem kelt ki.
Márcziusban még összejártak az emberek politizálni, vagy mulatni; de minden politikai értekezésnek, minden vigalomnak az volt a vége, hogy «még most sem esett eső!»
Majd talán a jövő héten.
Áprilisban már túlhangozta a társalgást az aggodalom, s még mindig biztattuk magunkat a jövő héttel; utóbb elnémúlt politika és szerelem; nem beszélt senki egymással egyébről, mint a rettenetes derült azurkék égről és annak kegyetlen sugárairól; s ez így haladt folyvást, folyvást egész a porba leboruló kétségbeesésig.
Ilonka délvirágai még díszlettek a kis kertben.
Mindenki tudta, mennyire szereti ő virágait. Pajkos gyermek meg nem lopta volna azokat. Hiszen mindenki úgy szerette őt, és úgy hallgatott a szavára.
Ő maga öntözte meg azokat mindennap kétszer.
Egy reggelen, mikor öntöző kannájával a kúthoz ment, az öreg béres azt mondta neki:
– Kisasszony! Több vizet virágöntözésre nem adok.
Ilonka elbámúlt.
– Hogy mondhat ilyet, András?
– Úgy, hogy a kút fenekét kotorja a veder, alig egy arasznyi benne a víz; az kell a lovaknak. Az ökröket úgy is a Berettyóhoz hajtjuk már itatni. Ha a kisasszony a vizet kiöntözi, a lovak nem kapnak inni.
Ilonka átlátta, hogy a béresnek igaza van, s szomorúan tért vissza üres öntözőjével.