Délben a vizet nem itta ki a poharából; azt tette félre virágainak. Este szintén magát lopta meg miattok. Nem ivott.
Óh! a leányok sokat ki tudnak állni.
A szolgáló észrevette ezt s azontúl Ilonka minden reggel megöntözve találta virágait. A szolgáló éjszaka a Berettyóból hordott vizet a vállán; félóra járásnyiról.
Egyszer aztán jelenték a béresek, hogy a kút végképen kiapadt. Azontúl minden veder vizet a Berettyóból kellett hozni.
Utoljára elfogyott a Berettyó is. Megszünt folyni. Itt-amott maradt a mélyedésekben valami tócsa; azon osztakoztak az emberek és állatok; végre a tócsák is elfogytak; az egész folyam medre olyan volt, mint a kavicsos út. Akkor kénytelenek voltak a folyam medrében kutakat ásni.
És ez alatt folyvást égető ég nappal, harmattalan lég éjjel. Sem eső, sem harmat soha.
Óh! azt rettenetes volt végig élni.
Világosi most már mindennap maga járta körül bérlett gazdaságát! nem ereszté Ilonkát. Ez nem gyönge leánynak való volt.
Látni mindennap a pusztulás fokozatát; az elhagyatottság, a reménytelenség szörnyű tájképét.
Nem volt már semmi zöld távol és közel.
Hol rétek, kaszálók voltak valaha, ott egy halottsárga abrosz volt kiterítve, melyen az éhinség még morzsát sem hagyott. A búzavetés nem nőtt arasznyira, nem hajtott kalászt; nem lehetett remélni, hogy aratást adjon; ráeresztették az éhséggel küzdő barmokat és lehagyták azt legeltetni; le egészen a gyökeréig, s hogy még a gyökere se maradjon, támadt az égő porból milliárd soha sem látott féreg, mely gomolyokban teríté be a földet nappal, s táborszámra járt éjjel, ellepve házat, háztetőt; sáskák czirpelő sokasága ült minden ágon-bokron, melyen, mint télen, nem volt már levél s felverte az éjszakát zörgő hangversenyével, mintha az is a gazdától követelné, a mit a mezőn nem talál.
És azután, ha a sorssal küzdő ember újra akarta kezdeni az elpusztított művet, nekivetette ekevasát az áldatlan tarlónak, s felszántotta aratás nélkül a vetés helyét, hogy új magot vessen bele, elkésett áldást remélve: akkor előtámadt, ki tudná honnan, kitől küldve, kitől felszabadítva, legiója a vándor hörcsököknek, s összerabolta az elvetett magot; űzés, pusztítás nem fogott rajta; ha egy határt kiélt, vonúlt seregestől odább; átúszott a Tiszán s fél Magyarországot megismerteté soha nem hallott hírével.
És eső még mindig nem esett.
Világosi mindennap levertebben tért haza a mezőről. Este vacsoránál nem is beszélt már családjával, csak merően nézett maga elé; érintetlen hagyott ételt-italt, s egész órákat eltébolygott künn az udvaron éjszaka, és nézett fel azokra a fekete lomha felhőkre, a mik este mindig felköltek a láthatáron, rég leimádott záporral hitegetve a földészt s aztán vonúltak el feje fölött részvétlenűl, a túlsó láthatárra; reggel ismét olyan tükörsíma volt az ég, csak a délibáb mutogatott mesés vizet a távolban.
Világosi, mikor egyedűl hitte magát éjszaka, kinn az udvaron letérdelt némán a földre, s úgy terjeszté fel az égre kezeit. Azt hitte, senki sem nézi; pedig neje és leánya szívdobogva nézték őt hálószobájuk ablakából.
És eső azért csak nem esett.
A rekkenő nyár uralkodott egész trópikus hőségével.
A mennyire a szem ellátott, nem volt már egyéb, mint egy sivatag képe: egy porrá vált éden, melynek fekete hamvát a forgószél végigtánczoltatta a síkon, poroszlopokkal ostromolva a kérlelhetlen eget, melyen madár sem járt egyéb, csak keselyű, a hullák vendége.
Az ég pedig kérlelhetlen maradt.
Reménynyel sem biztatott már senki.
Ki volt mondva az itélet: ez az év meghalt.
Törölje ki mindenki évei sorából, mert ez nem tartozik az életéhez.
De hát a ki egy elvesztett évvel magát az életet is elvesztette!
Világosi érzékeny ideges kedélyét megmérgezék e napok. A hasztalan küzdelem a sorssal; a megcsalt remények; a kiszáradt fűszál; az éhség-gyötörte állatok; a panaszkodó cselédség; a kapuját ostromló koldusok vándor csapatja folytonos izgatottságban tarták; s a mi több volt mindennél: a becsület! Miből fogja haszonbérét kifizetni!
Neje kiolvasá arczából ezt a gondolatot.
Óh! a nő előtt olyan nyitott könyv a férj arcza.
– Ne aggódjál, kedvesem! mondá neki. Egy rosz évet majd helyrepótol egy másik jó év. A mi legsürgetősebb, a haszonbér, meg van takarítva nálam. Hajdan születésem napjára, névnapomra aranyakat szoktál adni; mikor elvettél, nászajándékúl is azt adtál; ezek az aranyak mind megvannak. Megtartogattam ilyen nehéz időkre, mint a mostani. Elég lesz a haszonbér kifizetésére. Becsületed nem csorbúl. A többit pedig majd megszerezzük Isten segélyével.
A többit?
Óh! de mikor azon még végig gondolni is irtózatos.
Egy ránk jövő telet végig gondolni egy olyan országban, a hol tíz ember közűl kilencz koldúlni kénytelen; és a tizediknek nincs mit adni.
A haszonbérlő lelkét a száraz földig nyomta a jövő gondja. Minden este visszatér szemeibe az a merev, üveges tekintet; arczára az az öntudatlan merengés, a mit úgy fáj látni; mindennap elfelejté, hogy miből fogja fizetni haszonbérét. Pedig neje meg is mutogatta neki a félretett aranyakat: oda számlálta eléje, épen elég volt. Kezébe adta, hogy győződjék meg róla.
Akkor egy kis időre megnyugodott; de másnap megint elővették háborgásai, megint elfelejtette, hogy a haszonbérét miből fogja fizetni, s ha neje az aranyakról beszélt, úgy vette azt, mintha újságot hallana.
Világosné egy napon a kínzó aggodalom kitörésével mondá leányának:
– Ilonkám, én attól remegek, hogy atyád megtébolyodik.
– Ne essünk kétségbe, anyám. Hisz van még gondviselés az égben.
Igaz!
Késik, de bebizonyul, hogy van.
«A hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély.» Ezt tartja a kegyes közmondás.
Hanem a földi gondviselésnek, úgy tetszik, hogy még annál is van valamije közelebb.
«A hol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb – az adóexecutió!»
A SZÁRAZFÖLDI NYOLCZKEZŰ.
Octopus Schmerlingianus.
Szárazi polyp. Medusa officialis. Gorgon bureaucraticus Hydra executor.
Ugyan már miért ne kevernénk ebbe a dologba egy kis természetrajzot is?
A nyolczkezűt így irják le Cuvier, Lamark, Menke és más természetbuvárok:
«Karjai hosszúk, s minden karja végig van rakva szívó köpölyökkel. E karjai szolgálnak neki úszásra, mászásra, s a préda megragadására. A mit egyszer körülfogott velük, addig el nem ereszti, míg az utolsó csepp nedvet is ki nem szítta belőle, ezt mondja róla Cuvier. Voigt F. S. észlelései nyomán bizonyos, hogy tudja változtatni a színét, a feketés-sárgától a legvörösebb vörösig, az időjárás szerint. Köznyelven tintaféregnek nevezik. (Der gemeine Tintenwurm.)
Herodottól Cuvierig csak a tengerben élő példányait ismerték. Korunknak jutott a nagy szerencse a szárazföldieket is megismerhetni, mely válfajt a feltaláló iránti szeretetből a legfent előrebocsátott nomenclatióval jegyzünk fel a természetrajzi cephalopoda osztályába.
Világosi épen az utolsó száz forintját adta ki szalmáért. A saját takarmánya elfogyott már, a szomszédból még lehetett kapni keveset, keserves pénzért.
Ehhez a keserves pénzhez pedig úgy jutott, hogy egy emberséges bőrkereskedő megvette tőle azokat a terményeket, a mik sok magyar gazdának egyedüli iparczikkét képezték. Tudniillik, hogy a jámbor háziállatok, mikor arra a meggyőződésre jutottak, miképpen itt már többé nincs mit enni, akkor aztán arra a nemes áldozatkészségre vetemedtek, hogy felerészük odaadta utolsó értékes birtokát, a bőrét; – vegyen annak az árán a gazda a megmaradtak számára eleséget. Így segítették ki egymást kölcsönösen. A szomszéd, a ki eképen eladta a szalmáját, most már a háza tetejét fogja felétetni barmaival; de muszáj volt eladni, mert egy hét óta keblén melengeté az adóbehajtás tizenhat lovas közegét, s igértetett neki a jövő hétre harminczkettő. Azok a szalmát is fölétetik s pénz sem lesz. Tehát inkább a szalmától megválni.
Természetes dolog, hogy a mint a szalma elvándorolt a szomszédból, az executió is odább tette főhadiszállását, a hova a szalma vándorolt.
Tehát ugyanazon a napon, a melyen Világosi összerakatta a drága boglyát, beállított az udvarába tizenhat vértes-lovag, egy kapitány vezénylete alatt.
Volt annak több katonája is; de mind szétosztva hasonló ellenségverési hadműveletre.
A vértes-kapitányban ugyanazt a tisztet ismerjük fel, a ki a megyefeloszlatási műtétre olyan apropos elkésett, s aztán kitért a szózatot éneklők előtt.
A tiszt úr magas, erőteljes férfi volt, napbarnított s egy sebhelytől diszített arczczal; igen szőke haja és bajusza volt, szintoly szemöldei és szempillái, de a mi különben arczának igen mogorva kifejezését nem igen szelidítette.
– Ön a háziúr? kérdé a tiszt lováról leszállva, az eléje siető Világositól.
Világosi bámulva kérdezé: mi tetszik?
– Uram! Én Föhnwald százados vagyok. Ide lettem szállásolva önhöz tizenhat legénynyel. Majd jönni fog utánam egy «másik», a ki megmondja, hogy miért és meddig?
– Gondolom. Adóhátralék miatt.
– Az nem az én dolgom. Azt önök végezzék el egymás között.
– Uram! szólt Világosi határozottan; önök látják, hogy ebben a határban nem termett az idén semmi, a miből az adót meg lehetni fizetni.
– Én nem látok semmit, csak a napiparancsot.
– Akkor tessék beköltözni szobáimba, majd én feleségemmel és gyermekeimmel megvonulok a cselédházban. A barmaimat kivezetem az istállóból, s tessék beköttetni a lovakat. Átadom éléstáram kulcsát, tessék belőle kielégíteni szükségeiket; én semmit meg nem tagadok.
– Uram! szólt fanyar, kedvetlen hangon a tiszt; én nem viszem katonáimat az ön szobájába, magam sem kergetem ki az ön feleségét és gyermekeit. Ha van önnél egy kis zug számomra, a hol az ördögadta éjszakát végig lehet aludnom, hát azt mutassa meg; ha nincs, elhálok a folyósón. Barmait se verje ki az aklokból, majd hevenyészünk ágasokból, deszkákból egyet a lovaink számára, a katonák lovaik mellett hálnak. Kapnak ebédre egy fél font kenyeret, egy negyedrész font húst; én is velük eszem; meg kell vele elégedniök. És most hagyjanak nekem békét, mert én azon kívül, a mit most mondtam, nem fogok önökhöz egy szót sem szólni, ha egy esztendeig itt fekszem is.
Világosi meg volt lepve e beszéd által. Olyan keveréke volt az a katonai undornak, mely helyzetét elitéli; a nemes emberi jószívűségnek, az ascetai egyszerűségnek, s a nagyuri fel sem vevésnek.
A tiszt azután elmondá katonáinak, hogy mihez lássanak. Világosi azalatt nőcselédeinek rendeletet adott a főzésre, s mikor mind a ketten készen voltak, a háziúr meghívta illedelmesen a kapitányt.
– Nem tetszik bejönni hozzánk?
– Nem!
A kapitány leült a folyosón a hárs-ágyra s szivart vett elő.
– Miért nem?
– Mert szivarozni akarok.
– Odabenn is lehet.
Erre már csak fejét rázta kedvetlenül.
Világosi bement, megint kijött.
– Nőm szívesen látja önt ebédre.
– Köszönöm! Mondja meg az asszonyságnak, hogy nem akarok vendége lenni; majd ha a katonák étele meglesz, ahhoz ülök. – S azzal végig heveredett a hárságyon; kardját megtámasztotta a szögletbe, az eldőlt s leesett a porba. Világosi fel akarta venni.
– Soh’se bántsa! Jó helyen van ott.
És csakugyan meg sem mozdult onnan, a míg a katonák étele el nem készült. Pedig óvhatlan volt, hogy hol a háziasszony, hol a kisasszony végig menjen a folyosón; a tiszt rájok sem nézett, nem is köszöntötte őket; félrefordította fejét, ha lépteiket hallotta.
Azután, mikor készen volt a gulyáshus, mit a háziak a katonák számára főztek, ő is odaállt a malomkő-asztalhoz, melyre a nagy tálat föltették s falatozott, míg elverte éhét. Végül inasától előkérte a kulacsot, nagyot húzott belőle s azzal készen volt.
Megint csak leült a hárs-ágyra a folyosón, új szivarra gyújtott s fejét tenyerére támasztva, bámult a csendes világba.
Épen a tál fenekét kanalazták a katonák, mikor kocsizörgés hangzott kívül s egy ötfogatos neutitscheini robogott be az udvarra: abban ült – az a bizonyos másik.
A szárazföldi nyolczkezű!
Óh! nem a természet undorító remeke, a milyen a tengerben lakik! Ez a tintaféreg finom, elegáns úr. Franczia divat szerint öltözik, inggombjaiban gyémántokat hord és fénymázos lábtyűket visel. Szivarfüstjén megismerni a legfinomabb cuba-flort. Nem is torzkép; ha Lavaterre bíznák, azt mondaná fejéről: ez egy érdemeire büszke polgár, ki nyilt vonásaiban embertársai szeretetét árulja el s ajkain azt az öntudatot viseli, hogy őt, a kik ismerik, áldják. Szemeinek őszinte kékje az előzékeny barátságot kinálja ismerősnek, ismeretlennek.
Igen is: a nyájasság és jó kedély sugárzott a nyolczkezű arczáról.
Azonban Socrates azt mondá a koponyatudósnak: «Igazad van; valóban ilyen gazember lettem volna én, a milyennek arczom és koponyám után itélsz, ha a nevelés ellenkezővé nem idomított volna.» – Vannak megfordított Socratesek. Itt az egyik.
A bakon, a kocsis mellett ül a kisérője: a pénzügyőr; magyarul: fináncz.
De már ezt megáldotta a természet hivatása apparatusaival.
Két szeme kancsal, hogy egyszerre két emberre vigyázhasson, minden embernek mind a két kezét ellenőrizhesse, s soha se lehessen tudni, hová néz? Orra, mint a tapiré, hajlékonysági képességgel bír; megbecsülhetlen képességü orr! ellátva a dohánymegszaglás tudományától kezdve az emberfelismerés tanáig minden neveltséggel; rettenetes szája, kapa-nagyságú hatalmas fogsorral; mielőtt szólna, már elmondta a szerencsétlennek, ki vele találkozott, hogy most meg fogja enni, hát most bucsúzzék el a világtól.
Minthogy a két úr aligha fogja magát bemutatni, nem lévén udvarias feladatuk a házigazdával nyájaskodni, nehogy folyvást az igazi neveiken legyünk kénytelenek őket hívni, per «hydra» és «czápa»: magunk keressük elő matricularis neveiket; a nyolczkezű neve Gierig, a czápáé Konyecz.
A hintóból leszálló urak siettek be egyenesen a házba.
Gierig úr meglátta a folyósón szivarozó kapitányt s barátságosan s erős hangon üdvözlé:
– Ah! jó napot kapitány úr, jó napot!
A kapitány csak a sarkantyuit veregette össze s úgy tett, mintha megsüketült volna.
Gierig úr pedig csak azért is meg akarta mutatni, hogy megszólíthatja.
– Ön már megérkezett? Mindig megelőz bennünket. Pedig ugyan siettünk.
Föhnwald százados félrenézett rá, s ezek a fehér szempillák azt beszélték Gierig úrnak, hogy: «mernél is te valahová elébb bemenni, míg minket előre nem küldtél!»
– Nos, hát milyen itt a háztáj? hogyan?
A kapitány nagy füstöt fújt maga elé válasz helyett.
– Vannak fényes bútorok a házban? Fölösleges luxus? vagy eldugtak már előre mindent?
– Nem tudom, nem voltam benne.
– Micsoda? Hát még nem ebédelt?
– Sőt igen jól. A katonáimmal együtt.
– Ah!
A biztos úr gúnyos mosolylyal tekinte le a kapitányra. Megint kezdi már!
– Vannak asszonyságok a háznál? Fiatal kisasszonyok? Finom fehérnép? Ideges természetű?
– Úgy hiszem: egy házinő és egy kisasszony.
– Ez jó; tehát menjünk be!
Azzal, hogy annál illedelmesebb legyen első megjelenése, szivart vett elő, leharapta a végét s a kapitányhoz fordult bizalmasan.
– Kérek egy kis tüzet!
– Nem ég a szivarom.
– Hisz az imént még égett.
– Már kialudt! szólt Föhnwald s eldobta az egész szivart.
No de ott volt dörzsgyufával gyorsan Konyecz; örült, hogy szolgálhatott főnökének. Elsütött egy szálat, még a markát is eléje tartá műértően, hogy a szél el ne fújja a lángot; úgy segített a szivarra rágyújtani.
Sőt még azután összekacsintva főnökével, saját keblébe is tett egy mozdulatot, tán hogy elővegyen egyet azokból az átkozott kapadohány-szivarokból, a miket a magas ærarium azon szent czélra készített, hogy a hol makacs adómegtagadó kuruczok vannak, ott azokat Konyecz úr, az asszonyság hálószobájában a selyem pamlagon végig heveredvén, con amore illatoztassa.
Gierig úr csillapítólag inte. Majd később!
Konyecz elérté az intést, s visszadugta a szivartáskát keblébe.
Mentek aztán a konyhába, onnan a szobába.
Világosi fogadta őket. Nem volt indulatos; tudjuk, hogy igen szelid kedélyű. Kérdezte a nagyságos uraktól, hogy minek köszönje a szerencsét?
– Ön úgylátszik elfelejtette, hogy háromnegyedévi adóhátralékával van tartozásban.
– Nem felejtettem el, uram! Mindig megfizettem eddig pontosan. Tudom, mivel tartozom az államnak, s a mi elmaradt, mihelyt módomban lesz, sietek kipótolni. De most nincs miből fizessek. Láthatta ön, a merre járt, hogy az idén e vidéken nem lesz aratás.
– Azt végezzék el önök az uristennel! Az állam gépezete nem akadhat meg a rosz idő miatt. Az önök dolga kitalálni, hogy honnan fizessenek. Takarították volna meg az elmúlt évek feleslegét.
– Kérem, én új gazda vagyok. Tavaly kezdtem s az is nagyon rosz esztendő volt.
– Sajnálom, de kivételeket nem ismerünk. Minden tartozás közt legelső az, a mivel az államnak tartozunk. Traktáljanak önök kevesebbet, rakjanak kevesebb zsinórt dolmányukra, ne prédálják a pénzt könyvekre, hírlapokra, lovakra, agarakra és nem lesznek megszorúlva. Az állam követeli a magáét s mi itt vagyunk, e követelésnek nyomatékot adni. Az ön adóbeli tartozása ötszáz forint kerekszámban.
– Uram! Itt szekrényeim kulcsai. Keressen fel minden zugot a házamnál; és ha talál valami pénzt, vagy pénzérőt, vigye el magával.
A nyolczkezű nagy hahotával nevetett fel e szóra.
– Ohohó, gazduram! Ezt a nótát jól ismerjük már. Itt a kulcsok: keresse az úr a pénzt. Köszönöm a grácziát! Mi nem fogunk az ön pénzeért «tüzet, vizet» játszani. Önnek magának kell azt előadni.
– Én pedig komolyan mondom önöknek, uraim, hogy nekem egy fillérem sincs.
– Ebbe is be vagyok már tanulva. Tessék elhinni, hogy semmi újat nem lehet már kitalálni előttem. Másutt is mondták már azt ilyen urak: egy fillérem sincsen. Igen, mert minden pénzüket átadták a feleségüknek, kisasszonyuknak; azoknál volt. Azt hitték, hogy ha személyes motozás alá kerülnek is, nem találtatik náluk semmi. De én kijelentem, hogy nálam az ilyen tréfával nagyon megtetszik járni. Én bírok amaz eszközökkel, a mik az eldugott pénzt napvilágra tudják hozni. S ha végre is türelmem rövidebb talál lenni, mint az urak szívóssága: félreteszek minden tekintetet s megvizsgáltatom az asszonyságok testén levő ruhákat. Előre megmondom. Óh! ezen az uton sok pénz előkerült már.
Világosi két kezét halántékaira szorította, magában suttogva: «Megőrülök, meg kell őrülnöm!»
– Nini! Hát ez mi? kiálta közbe most Konyecz úr, egy pamlag takarója alól három levél dohányt húzva elő. Itt dohány is van elrejtve.
Világosi zavarodottan hebegte:
– Azt bizonyosan nőm tette oda, molyok elüzésére.
Hogy nevetett rajta mind a két úr.
– Csináljon ön róla «Befundot!» inte kegyteljesen Gierig úr a fináncznak.
Az rögtön nekiült és irta a büntény-álladékot rovatolt papirra.
– De uraim! szólt Világosi zavarodottan, higyjék el önök, hogy én nem tudok semmit a dohányról. Én soha életemben nem pipáztam.
Gierig nagyot nevetett.
– Konyecz úr! jegyezze ön: 163! Uram! Ön százhatvanharmadik, a ki tudomásomra a talált dohányra azt mondta, hogy ő soha sem dohányzik.
– De becsületemre mondom!…
– No, no, no, uram! Ugyan már egy pár forintnyi differentiáért érdemes volna önnek a becsületét vetni mérlegbe? Szégyelje ön magát, uram. Ilyenek önök, lássa!
– Megőrülök, meg kell őrülnöm! rebegé Világosi és égő homlokát az ablak hideg üvegén iparkodott lehűteni.
– No majd jobb gondolatokra fogjuk önt hozni, uram. Remélem, hogy a hol én egyszer prælectiót tartottam, ott nem fogja senki a leczke ismétlését kivánni; és most megengedi, hogy konyhájában rendeletet adjunk az ebéd végett. Önök már talán ebédeltek is? No, nem tesz semmit! Azért a család tagjai közül egy lesz olyan szives, hogy velünk együtt fog falatozni. Óh! nem a dekorum végett, óh nem! Hanem mivel nem akarjuk, hogy valahol egy haragos ember megmérgezzen bennünket. Már ez nem megy máskép, édes úr, ezer bocsánat! Ön együtt fog velünk ebédelni, vagy a felesége, vagy a kisasszony. No, ebből nem lesz casus belli. Valakit kényszeríteni, hogy kétszer ebédeljen egy nap. Ez nem olyan kegyetlenség. Hahaha!
Konyecz úr segített főnökének nevetni.
– És most nézzük meg, mit csinálnak legényeink?
A két úr kisétált az udvarra.
Ott épen össze volt gyülekezve mind a tizenhat katona a kút körül, s szörnyen magyaráztatta magának az öreg béressel, hogy abból a kútból egy cseppentett csepp vizet sem lehet kikapni már két hét óta, hanem el kell ballagni fél mértföldnyire a Berettyóhoz; annak a fenekén van ásva három kút, a közül egyben talán még kapni vizet, de csak korán reggel.
– Nos, hát hogy vagytok, fiúk? szólt Gierig úr, közéjük elegyedve. Kaptatok már ebédet, bort? szénát, abrakot a lovaknak? magatoknak pelyhes ágyat? Az mind megillet benneteket, arra valók ezek az úri szobák. Reggel kávé czukorral, kalácscsal; délben négy tál étel; este három, napjában két itcze bor, pálinka, a mennyi kell. Tartozik vele a gazda. Ha nem ad, követelni kell. Akármit ád, nem kell vele megelégedni. Most ti vagytok az urak. Ti parancsoltok. Este ágyat vettettek magatoknak a festett szobákban. Ott háltok a pamlagokon. Az abrakos tarisznyát, a lószerszámot, meg a nyerget felakasztjátok a rámás képekre, s ha gyönge a szeg, nem tartja meg, a magatok erős szegeit verítek bele a falba; ha útban van a kép, a képen keresztül. Csak ne zsenirozzátok magatokat semmit! Úgy viseljétek magatokat, mintha itthon volnátok, mintha ellenségnél volnátok. Héj! nagy kópék! most jutottatok csak jó helyre. Itt van szép leány, szép asszony a háznál. Héj! tudom, lesz itt sikongatás naphosszant! Átkozott kópék! A fehércseléd hogy ijedezik tőlük! Hogy fél tőlük! No csak mindent kedvetekre tegyetek. Most élhetitek világotokat. – És aztán, azt mondom, akármit kaptok: semmivel se legyetek megelégedve.
Föhnwald kapitány e beszéd alatt felcsatolta kardját oldalára, s mikor vége volt a biztos beszédének, csak onnan a folyosóról, rövid lapidaris stylusban ennyit tett hozzá:
– Én pedig azt mondom nektek, hogy a ki másként cselekszik, mint a hogy én parancsoltam: a ki egy mákszemnyi pimaszságot elkövet a háziak ellen, olyan ötven botot veretek rá, hogy meg lesz vele elégedve.
Föhnwald ez igéretteljes biztatás után elhagyta a folyosót s bement a szobába. Tudhatta, hogy most mindjárt kell valami jelenetnek következni, a mihez jó lesz a közkatonákat és cselédséget nem hívni meg ingyennéző közönségnek.
Az első szobában találta Világosit, ki az ablakon át hallgatta az udvaron mondottakat. A háziúr könynyel szemében jött eléje, megköszönni a zárszavakat.
– Ejh! hagyjon ön nekem békét! kiálta a tiszt, haragosan elkapva kezét a kézszorítás elől; én önt is gyűlölöm. Miért nem fizetnek önök? Miért kényszerítenek bennünket ebbe az átkozott helyzetbe? Miért nem teremtik elő azt a nyomorú pénzt?
– Hallgasson rám, százados úr! Én önnek őszintén fogok szólani. Meg van a házamnál az a pénz, a mivel az adót kifizethetném; de azt nem adhatom oda, mert kétszeresen nem az enyim. Először nem az enyim, mert nőm menyasszonyi ajándéka és megtakarított születésnapi emlékaranyai. Másodszor nem az enyim, mert az a földbirtokosnak lejárt haszonbérét képviseli: rám nézve idegen pénz, a mihez nem szabad többé nyúlnom. Ön ismeri a német példabeszédet a három fillérről: «Zehrpfenning,» – «Nothpfenning,» – «Ehrenpfenning.» Az első, a fogyasztás fillére rég elfogyott. Utána ment a második: a szükség fillére; most csak a harmadik van még meg: a becsület fillére. Becsületem minden fillérét pedig nőm őrzi, s azt csak erőhatalom fogja tőle elvehetni. Ezt akartam önnek mondani, uram.
Azzal felesége szobája felé ment. Az ajtóban megállt és így szólt:
– Ez nőm szobája.
És bement oda.
Föhnwald századosnak nem volt ideje észrevételt tehetni a vele tudatottakra, mert jött utána nagy garral a biztos és fegyverhordozója.
– De kapitány úr! mit cselekedett ön? rivalt a biztos a tisztre, fensőbbségi dorgáló hangon.
– Azt, a mit régen kellett volna tennem! szólt Föhnwald százados, mellét kifeszítve egész szélességében. A katonai fegyelmet a maga jogaiba visszahelyeztem.
– Ellenkezőleg! ön maga adott példát a fegyelembontásra. Önnek kapott parancsa akként hangzik, hogy mind magát, mind csapatját rendelkezéseim alá bocsássa. Ez a parancs, a mit ön előljárójától kapott.
– Azt teljesítem is. Megyek a hová ön vezényel. Ehhez hozzá szoktam. Solferinonál a kartácstüzbe vezényeltek. Belementem. Így esküdtem a zászlóm alatt. Most egy kloakába küldenek be, a hol mindennap fülig kell gázolnom a sárban. Erre már nem fogadkoztam a zászlóm alatt. Én katonának álltam be, nem martalócznak. Én katonákat vezénylek, nem marodeuröket.
Gierig úr a legnyájasabb mosolygással viszonzá a kapitánynak – ki nem értette nyelvét, azt hihette volna, hogy enyeleg vele:
– Mindezt, uram, végezze ön el a hadügyminiszteriummal. Ha nem tetszik «ez» a szolgálat: tegyen róla. De most ez a tábori jelszó. Itt is ellenséggel állunk szemben, s az ellenségen segíteni itt is árulás.
– Nem is segítek senkin. Mi közöm hozzájok? Ha tartoznak az államnak s nem akarják megadni, pakkoltassa ön szekérre, a mi megkaphatót talál nálok s vigye magával. Mit bánom én? Ha a gazda lábáról lehúzza is ön a csizmát, szót se szólok. De hogy az én jelenlétemben valaki a női szemérmet megsértse: az az én magán-ügyem, azt nem türöm el. Ha katonám teszi, megvágatom; ha más teszi, belém botlik.
– Ah! Tehát egy krinolin?
– Semmi krinolin! Én nem tudom, szépek-e, fiatalok-e a nők itt e háznál? Nem néztem rájuk. De tudom, hogy nők. S ha hottentotta volna is a némber, a kit előttem megbántanak, a sértő tapasztalni fogná, hogy férfi vagyok.
– De kapitány úr! szólt szelid hangnyomattal Gierig; az ön helytelen gavallérkodása elrontja az én egész rendszeremet. Ez a rendszer pedig egyenes kifolyása a kormányzati politikának. Itt egyébről van szó, mint annyi meg annyi garasról. Itt a törvényes rend helyreállításáról van szó.
– És az ön procentjeiről.
E kegyetlen czélzás a nyolczkezűnek még is csak arczába kergette a vért. Mosolygott ugyan még most is, de a düh kék-vörös színével orczáján, s a mit most mondott, azt már sarkairól felemelkedve mondta. Konyecz úr is közelebb lépett oldalához, s a sérthetlenség büszke érzetében úgy segített haragos arczvonásaival kisérni főnöke szavait.
– Kapitány úr! Önt nekem nem azért ajándékozták, hogy ön az én intézkedéseimet birálgassa, azokra véleményt mondjon, azokban kifogást tegyen; hanem hogy azoknak megfeleljen. Nekem missióm van, melyben én vagyok a kéz, ön csak az eszköz. Ha én ezt a küldetésemet az utolsó pontig kérlelhetlen szigorral végre nem hajtom: a magas kormánytól én kapok érte orrot! Tudja ön azt?
Konyecz úr közelebb tolta képét e szónál Föhnwald elé, mintha bizonyítaná, hogy nem tréfa dolog ám egy ilyen kormányi úton kapott orral járni a világban.
Föhnwald aztán fél vállát fordítva feléjök, azt viszonzá nagy nyugodtan:
– Már hiszen, biztos úr, ha orrot kap ön a magas kormánytól, azt viselheti ön miattam ott, a hol akarja; hanem ha én önnek az egyik fülét letalálom szabni, nem tudom, hogyan kap ön a helyett a magas kormánytól másik fület.
Ez a válasz aztán mind a két urat annyira kielégítette, hogy egyszerre hátrahőköltek.
Gierig úr nem is folytatta addig a harczot, míg a nagy tölgyfa ebédlő-asztalt megkerülte, s csak akkor felelt vissza a kapitánynak, mikor e nagy massiv tárgy kettejök között volt.
– Óh! hát csak tessék lovagiaskodni! Legyen ön gentleman. Ez önnek jól áll. Parancsolja meg a katonáinak, hogy csókoljanak kezet a háziasszonynak. Nem lesz szükségem önökre. Ne tessék a miatt aggódni! Tudok én magam is Konyecz úr segítségével annyi kellemetes mulatságot szerezni az illetőknek, a mennyi épen elég ahhoz, hogy a rendszer diadalhoz jusson.
Konyecz úr hallván a nevére hivatkozást, mulhatlannak tartotta az általánosságban tartott alapelveket részletes programmal is illustrálni.
Konyecz úr, mint pénzügyőr, csak őrmesteri fokon állt; de teljes tudatával birt annak, hogy ő a mostani bölcs rendszer folytán ennek a lovas-kapitánynak előljárósága, s az őt ex offo vissza nem torolhatja.
– Hohó! Konyecz úr érti azt már. Pőrére levetkőzve járni keresztül az asszonyságok szobáján; büdös dohányfüstöt fújni az orruk alá, pajkos beszédekkel mulattatni a kisasszonyt és asszonyságot. Játszani a részeget, s ijesztgetni a leány-cselédséget; dörömbözni éjjel a bezárt ajtón és káromkodni hozzá! Óh! Konyecz úr tapasztalt legény ebben. Tudja Konyecz úr, hogy mitől döglik a légy. És utoljára, ha semmi sem használ, azt is tudja Konyecz úr, hogy az úri dámáknál hol kell megkeresni azt a pénzt, a mire azt mondják, hogy nincs sehol. Óh! Konyecz úr tapasztalt legény.
Mindezt Konyecz úr dicsőségtől ragyogó arczczal mondta el saját magáról.
Föhnwald kapitány csak suhogtatott lovagveszszejével a beszéd alatt. Mikor vége lett a henczegésnek, akkor fogta a lovagveszszőt és keresztbe fektette az ajtó előtt, mely a nők szobájába vezetett.
– És én azt mondom, hogy a ki ezt az én lovagvesszőmet át meri lépni, annak én ezt összeszaggatom a fején.
Azzal fogta magát, s felült arra az asztalra, a melyen az épen akkor bejövő leánycseléd elkezdett teríteni Gierig úr és Konyecz úr számára. Biz annak az asztalnak csak a felét teríthette be, mert a másik feléről Föhnwald nem szándékozott leszállni.
A szolgáló jelenléte alatt félbeszakadt a harcz s rövid fegyverszünet állt be. Böske, mint afféle fehér cseléd, rettenetes szörnyen szerette volna látni, hogyan eszi meg egymást ez a három úr? A konyhába kihallatszó lármából kivette már, hogy nem igen nyájasan enyelegnek; annálfogva annyi törülgetni valót talált minden tányéron, annyi rakosgatni valót késen-villán, hogy Gierig urat egészen kihozta a türelméből, ki szerette volna a veszekedést tovább folytatni.
A közben valamit súgott Konyecz úrnak.
Konyecz úr elég indiscret volt a súgásra fennhangon felelni.
– Hogy menjek útra rögtön, mikor még ma nem ebédeltem?
Ez épen jó csap-szó volt Gierig úrnak a sertepertélő szolgálóra rárivallni.
– Hát te szolgáló, mikor hozod már azt az ebédet?
Böskében felébredt az áspis.
– Micsoda szolgáló? Ha szolgáló vagyok is, nem az úrnak a szolgálója vagyok. Azt gondolja az úr, hogy az ebédet is fel lehet fújni, mint a protikilumot? Ez nem kocsma, itt nincs spájczedli, várjanak az urak. Ha kész lesz, majd felhozom. Ha megették, majd kedves egészségükre kivánom.
Mielőtt Gierig úr a nyelves cselédet megfenyíthette volna, Föhnwald százados belevágott a beszédbe:
– Hugám! Ez a két úr nagyon éhes. Az egyiknek sietős útja van. Ha maradt valami abból a gúlyáshúsból, a mi nekünk volt ebédre, hozd fel számukra, nem kivánnak ők egyebet.
– Óh! abból még van; mindjárt hozom.
Böske vagy értette, vagy nem értette a tréfát, annyi bizonyos, hogy a maradékot, a mit vacsorára fenhagyott, nyomban feltálalta a két nagyságos úrnak.
Gierig úr fújt dühében, s hátul összefogott kezekkel járt alá s fel a szobában, közben törülgetve izzadó homlokát s rá sem tekintett a gulyáshús-unicumra. Konyecz úr azonban nem volt vele egy véleményben; gondolá: barátom Gierig, barátom a miniszter, de legnagyobb barátom a gyomrom, s nekiült a kinálatlan lakomának; mire aztán Gierig úr is, ha azt nem akarta, hogy a barátja helyette is megebédeljen, csak nekifanyalódott, s hozzálátott az egyetlen tál ételhez, mely ugyan elég jó és izletes volt, hanem az a hibája volt, hogy elő- és utóhad nélkül jelent meg.
Volt ugyan még az asztalon valami, a mit a két vendég nagyon szeretett volna megenni, de nem tudta hol megkezdeni; tudniillik, hogy az egész étkezés alatt ott ült az asztal másik végén a kapitány, hátat fordítva a vendégek felé.
Gierig úr alig várta, hogy az utolsó falatját lenyelje.
– Most vegye ön elő irószereit.
Konyecz úr kipakolta a bőröndből a szükségeseket.
– Irja ön, a mit dictálok: «Ezredes úr! Föhnwald százados, a kit ön rendelkezésem alá adott….»
– Megálljon! kiáltá közbe Föhnwald. Azt fogja ön irni, a mit én dictálok: «Föhnwald százados nem akarja intézkedéseimet teljesíteni. Kérem őt feleletre vonatni.» Punctum. Egy betüt sem többet.
Konyecz úr most igazán megakadt; kétfelől is mondogatnak a tollába, ez nem megy!
Julius Cæsar dictált egyszerre hat embernek, de hogy két ember dictáljon egynek, ezt Julius Cæsar sem próbálta. Hát csak a szájába kapta a tollát keresztbe, s nézegetett hol az egyik, hol a másik úrra, hogy mi lesz már ebből.
– Fogja ön irni, a mit mondtam? rivalt rá Föhnwald százados s olyat ütött tenyerével az asztalra, hogy a kalamáris a tábláról, Konyecz úr a karosszékből magasra ugrott ijedtében.
– Irja ön, a mit a kapitány úr dictált! hagyja helybe Gierig úr. A többit elmondhatja élőszóval.
Azzal alákanyarítván a nevét a rövid levélnek, borítékba tette, lepecsételte. Konyecz úr ráirta az ismert czímzetet, s eltette a levelet piros bugyillárisába.
Gierig úr adott neki utravaló pénzt, a mennyit zsebéből épen kimarkolt. A közönség fizeti a költséget.
– És most tessék, uram, küldöttem visszatértéig uralkodni a háznál.
– Fogok!
– No azt talán el fogja ön érni, hogy felszabadul az önnek nem tetsző küldetés alól, de soha sem lesz önből őrnagy – arról bizonyos lehet ön, kapitány úr!
– Ezen a csatatéren bizonyosan nem!
Azzal leszállt az asztalról, kiment az udvarra s az inasának azt mondta, hogy messen számára valahol fűzfaveszszőt, mert lovagkorbácsának más dolga van, s azzal kilovagolt a pusztába egyedül. Késő este vetette haza.
Mikor lováról leszállt, egy perczre találkozott Világosival.
Csak ezt az egy szót mondta neki:
«Rettenetes!»
Világosi úthoz volt készülve.
– Kapitány úr! szólt Föhnwaldhoz. Önnek nemes magaviselete engem olyan elhatározásra bírt, a mit soha sem tettem volna. Én rögtön bemegyek a városba. Ismerek ott körülbelül uzsorásokat, kik száz perczentre szoktak pénzt adni: azoknak lekötöm testemet-lelkemet, jövő évi termésemet; a mi áron pénzt adnak, felveszem, ha örökre belebukom is, de megfizetek. Míg visszatérek, addig az ön ótalmára bízom feleségemet, gyermekemet.
– Jó! Szavamat adom rá: nem fogja őket bántani senki.
Világosi elindult késő éjjel az útra.
Föhnwald szavának állt. Két napig csend és béke volt a háznál. A katonáknak neszét sem lehetett hallani; békén meg voltak a cselédekkel, segítettek nekik a távoli kutakból vizet hordani, gazdálkodva bántak étellel, takarmánynyal.
Föhnwald egyszer sem találkozott a hölgyekkel. Kerülte őket.
Gierig úr is meg volt békén a vendégszobában, és nem boszantott senkit.
A harmadik napon már aggódva várt mindenki Világosi hazatértére. Ma okvetlen meg kell érkeznie a városból. Föhnwald maga kétszer is kilovagolt délelőtt a határba, kémszemlészni, hogy nem jön-e még a házigazda?
Végre ebéd után hangzott az udvaron a szekérzörgés.
A nők az ablakhoz futottak, Föhnwald a folyosóra sietett.
Milyen keserű csalódás!
Nem Világosi érkezett meg, hanem a fináncz.
Szekerén még két csendőr ült – feltűzött szuronynyal.
Konyecz úr nagy ostentátióval viselt a keblébe dugva egy nagy levelet, s midőn lemászott a kocsiról, fensőbbségi parancshangon tanácsolá a csendőröknek, hogy ők is szálljanak le, s maradjanak egyelőre beváró helyzetben a folyosón.
Azzal nagy peczkesen, minden lépésnél egyet lejtve, bevonult a szobába, hova őt Föhnwald százados követte.
Gierig úr is elősietett eddigi duzzogási odújából.
A két rokonkebel arcza oly egymást értően ragyogott egymásra.
Konyecz úr előragadta kebléből a nagy levelet, s mint diadali trophæumot nyújtá át Gierig úrnak.
Föhnwald összefont karokkal dőlt az asztal szegletéhez s várta a szép szót.
Gierig úr feltöré a levelet, átfutotta annak tartalmát, s azzal büszkén lépett Föhnwald elé:
– Kapitány úr! Fel vagyok hatalmazva, önnek ezen levelet felolvasni.
– Hallgatom!
Az ezredes úr ezt irja nekem: «Nagyságos főbiztos úr! Felhatalmazom önt Föhnwald századost oda utasítani, miszerint minden pontban az ön rendeleteihez alkalmazkodjék; s ha ezt tenni nem akarja, azon esetben magánügyeit egyéni nézetei szerint haladéktalanul elintézni siessen stb.»
– Megértettem! szólt Föhnwald. Tehát mi rendelete van önnek hozzám?
– Az, hogy kapitány úr az adó behajtását ne akadályozza e háznál.
– Ezt már teljesítettem. A házi úr egy szavamra megtette azt, mire az erőszak nem bírta rá: bement a városba, pénzt venni fel kölcsön. Nemsokára visszajön és fizetni fog.
– Ezzel csak önt ámította el! Elment, hogy férfit ne kapjunk a háznál. Azt hitte, hogy az asszonyokat kimélni fogjuk. De csalatkozott nagyon! Mi bírunk a dámákkal is. Két napig vesztegeltünk hasztalanul, harmadnap jogunk van a végletekhez nyúlni. Kezdeni fogjuk a kutatást a hölgyeknél.
– Én megigértem a házi úrnak, hogy a míg visszatér, a hölgyeket kimélni fogjuk.
– Ez annyit tesz, hogy ön rendelkezésemet nem teljesíti?
– Annyit.
– Abban az esetben azt kérdem öntől, értette-e fensőbbsége rendeletének második részét?
– Értettem! szólt Föhnwald, és leoldotta kardját s oda vetette az asztalra. Arra kényszeríthetnek, hogy ezt a kardot ki ne húzzam soha; de arra nem, hogy adott szavamat megszegjem.
– Hát jól van, «Föhnwald úr!» hanem azon percztől fogva, melyben ön kardját leteszi: ön rám nézve nem létezik.
Azzal hátrafordult Konyecz urhoz s a nők ajtajára mutatott neki.
– Azt az ajtót fel kell nyitni!
Azt az ajtót, mely előtt keresztbe fektetve volt Föhnwald lovagkorbácsa.
Konyecz úr sietett az ajtó felé. De Föhnwald megelőzte s felvette lovagveszszőjét, és így szólt:
– A százados, meglehet, hogy nem létezik önre nézve többé, de «Föhnwald úr» még mindig létezik; s ha kardom nem lesz is az enyém többé, ez a lovagostor még mindig az enyim, s a mit Föhnwald kapitány mondott harmadnapja, azt Föhnwald úr ma is meg fogja tenni: hogy összetöri ezt a lovagveszszőt annak a fején, a ki a küszöböt át akarja lépni.
– Ah! hisz ez nyilt lázadás! Csendőrök! Hej, ide hozzám! – ordítá magán kívül Gierig úr, s a két csendőr rohant be hívására szuronyszegezve, míg Konyecz úr gyiklesőjét kirántva, szerénykedett az asztal elé ugrani, melyen Föhnwald kardja hevert, ha netalán az fegyveres védelemhez akarna készülni.
Föhnwald pedig hideg nyugalommal állt az ajtóban, karjait összefonva, s a lovagveszszőt hóna alá dugva markában.
– Föhnwald úr! riadt rá most Gierig. Menjen ön az ajtóból!
– Próbáljon valaki innen elmozdítani!
– Föhnwald úr! én önt lelövetem!
– Tegye ön.
E pillanatban felnyilt a nők szobájának ajtaja, s kirohant rajta Ilonka kisasszony.
A fiatal leány egyenesen a biztoshoz sietett.
– Uram! nincs szükség erőszakra. Fizetni fogunk.
A nyitva hagyott ajtón át lehete látni Világosinét, a mint az asztalra leborúlva sírt. Neki nem volt ereje ahhoz, a mihez leányának.
– Ez már más szó! felelt a megszólításra Gierig úr. Tessék beszélni, kisasszony!
– Tessék elébb eltávolítani a fegyvereseket.
Gierig úr tétovázva tekinte hol saját segédcsapatára, hol Föhnwald úrra, hol az asztalon heverő kardra. Meggondolandó ez: hát ha Föhnwald egyszer csak elkapja a kardot, s karmonadlit aprít civilhúsból.
Ilonka elérté a tétovázást; felkapta maga a kardot az asztalról s mielőtt merényletét megakadályozhatták volna, oda vitte azt Fönnwaldhoz.
– Uram! Kérem önt, kösse fel újra kardját. A mi szerencsétlenségünk ne legyen tetézve azzal, hogy önre nézve is végzetessé váljék. Már kielégítjük a biztost s önnek lesz kellemetlensége miattunk. Igen szépen kérem önt.
Most már még sem tehette Föhnwald, hogy rá ne nézzen Ilonka kisasszonyra; s a mint a fiatal hajadon hevülő arczczal, tiszta, nyugodt szemekkel tekinte rá, Föhnwald lelkében azt érzé belül, hogy mégis jól tette, midőn ismeretlennek látatlanban is védelmére kelt.
– Köszönöm jó tanácsát, kisasszony; de ha ma felkötöm is kardomat, holnap megint más háznál újra oda jutok, hogy le kell azt tennem; mert én már ezzel a szolgálattal meg vagyok elégedve.
– Fogadja meg kapitány úr, szólt közbe Gierig úr, a mire a kisasszony olyan szépen kéri. Az ezredes levelének utóirata is van, melyben azt tudatja velem, hogy ha a jelen végrehajtást bevégeztük, önt szakaszával együtt más, adóbehajtás-mentes vidékre teszi át s nekem pihent csapatokat ad rendelkezésemre.
Föhnwald könnyebbülten sóhajta fel e szóra.
– Akkor hozzányulok kardomhoz ismét. Köszönöm, kisasszony!
– A hálával mi tartozunk.
Ilonka szerényen meghajtá magát a tiszt előtt s visszatért a biztoshoz.
Gierig úr inte a csendőröknek, hogy kimehetnek; azután előhozatta Konyecz úrral az okmányokat s kiterítteté az asztalra.
– Kezénél van kisasszonynak a szükséges pénz?
– Itt van nálam! szólt Ilonka, elővonva zsebéből a hímzett erszényt, melynek selyem hálóján keresztül csillogtak anyja megtakarított aranyai; annyi boldog nap emléke!
– Talán akkor meg is várhatnók az összeszámlálással a papát, míg hazajön.
– Egy perczet sem, uram!
– Igaza van, kisasszony. Ön is szeretne már tőlünk menekülni. Ez nagyon természetes. Hanem ez az összeszámolás mégis némi tárgyismerettel jár.
– Nem tesz semmit! Oda fogok figyelni.
– Hát nem bánom.
Azzal elkezdé magyarázni Ilonkának azt a tudományt, hogy mit neveznek jövedelemadónak, földadónak és személykereset-adónak; mennyi háborúpótlék jár ehhez béke idején? Mitől kezdve kell lejárati kamatokat is fizetni? Mennyire megy a közmunkaváltság? hogyan tartozik a gazda cselédeiért is fizetni? húzza le ő maga azoknak béréből. És mindezekhez mennyi végrehajtási költség járul? és ez együtt mennyit tesz ki?
Ilonka mindezt megtanulta szépen, s számadása összeütött Gierig úréval.
Aztán kitöltötte az asztalra az erszényke tartalmát s oda számlálta az aranyokat. Azután kiszámította a valutakülönbséget ércz- és papirpénz között, egy kis vitája volt Gierig úrral az ágió felett, melyet aztán hiteles börzetudósításokkal eligazított egy legujabb keletü hírlapból s végre annyira jutott Gierig úrral, hogy az adótartozást az érczkészlet teljesen födözte.
Gierig úr ki is állítá a szabályszerű nyugtát a megtörtént fizetés felől.
Föhnwald százados az ablaknak támaszkodva bámulta, mennyi bájjal s mily lélekjelenléttel végzi e szörnyű unalmas dolgot az a gyermek.
Mikor ez meg volt, azaz hogy a nyugta Ilonka kezében, az aranyak pedig Gierig pénztáskájában voltak: akkor előállt Konyecz úr, ki eddig főnöke székének karján áthajolva, kisérte figyelemmel a számadást, hogy nem történik-e benne valami hiba? Most ő is előbbre került s elővett valamit, a mit eddig a háta mögött tartogatott. Széles száját hegyesre szorította, s szemöldeit felhúzta magasra, mint a ki tréfája tökéletességéről meg van győződve, de nem akarja megengedni, hogy saját maga nevessen rajta legelébb is.
– És még ez a kis birság is itten, kisasszony! szólt, Ilonka elé tartva valami fizetési meghagyást.
– Mi az?
– Tetszik látni!
Láthatta biz azt; ama bizonyos dohánylevelek, miket anyja a butorok borítékjai alá rakott, hogy a molyt távol tartsák a szőrkelmétől, az állami gondviselés haragját vonta maga után. Megbüntették érte öt forint és még néhány authentikus krajczárig.
Ezt is meg kell még fizetni.
Ilonka tudja jól, hogy hiába fogja azt mondani, hogy itt több pénz nincs már a háznál; csak azt fogják rá felelni, hogy: «No, hát várunk, a míg lesz.»
Konyecz úr kárvigyorogva állt előtte és gyönyörködött zavarában.
Ilonka most hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette onnan a kését s kinyitotta.
No, no! gondolá magában Konyecz úr. Ez nem jót akar.
Ilonka pedig azt tette azzal a késsel, hogy a karján volt egy karperecz tizenkét magyar ezüst hatosból, a tizenharmadik egy magyar feliratú arany; nagyon viselték azt egy időben. Azzal a késsel kifeszítette a karpereczéből az aranyat s oda dobta Konyecznek. Ez is ki van fizetve.
– Többé nem tartozunk semmivel?
– Ezuttal nem, kisasszony! felelt Gierig úr és mélyen meghajtá magát udvariasan.
Most már igen nyájas akart lenni.
– Lássa nagysád, szép kisasszony; miért nem lehetett azt mindjárt ezen kezdeni? Tudtam én, hogy ez így fog végződni. Hát nem jobb lett volna mindjárt eleve, minden gyülölködés mellőzésével ezt cselekedni? Minek kényszeríteni az államhatalmat, hogy alattvalók iránt kellemetlen módszerekhez folyamodjék?
– Biztos úr! szólt közbe a kapitány, végezze ön kegyes oktatásait röviden, mert én nyergeltetek.
Végezni is kellett, mert Ilonka kisietett a konyhába, hogy rendeletet adjon Böskének minden további vendégellátási készületek rögtöni megszüntetésére.
– No lássa ön, kapitány úr, hogy nekem mindig igazam van! szólt Gierig. Az ember ne legyen sentimentális. Mi mindnyájan csak gépek vagyunk, a kiknek nem szabad éreznünk, gondolkoznunk, hanem azt, akkor és addig cselekednünk, a mit, a meddig és a mikor az államfőnökök velünk cselekedtetni jónak látják.
Hanem már ennek felét sem hallotta Föhnwald; sietett ki a lovához s rendeletet adott a katonáinak, hogy nyergeljenek.
Konyecz úr meg a biztos és a csendőrök előfogatait sietteté továbbmozdulásra. Nem volna helyes taktika későbbre maradni, mint a katonák eltávoznak.
Gierig úr azalatt vidám, derült arczczal állt ki a folyosóra, mint szeretett házibarát, kit nehezen eresztenek a háziak, de a ki mégis útra készül, s viszi magával e kedves napok feledhetlen emlékét.
A POJÁCZA.
Mielőtt azonban Gierig úr előfogata a sok hámmal rendbe jött volna, még egy kis közbejött esetnek kelle befejezni a vidám nap mulatságait.
Az uton egyszerre csak nagy zsivaj kerekedik; a sok lebzselő béres-gyerek, a kinek mindegy, akármi történik odabenn a házban, elkezd kiabálni bomlottul:
«Hujja hó! Gyün a pojácza! Hopsza pojácza!»
S azzal bevonul a ház udvarára egy karaván, mely áll – először is egy kétkerekü talyigából. A talyigán egy csomó lim-lom, a fölött egy kis szegény kiéhezett gyermek; nem tudni: fiú-e vagy leány? a szekér mellett még egy nagyobb gyerek, csörgős dobbal a kezében; mind a kettő szennyes tricotba öltözve, tulipiros rongyokkal, meg színehagyott szellős tüllanglais-val felczifrázva; szétszórt hajaik leszorítva vásott szalagokkal. A talyiga két rúd-villája között van maga a pojácza befogva. Ő húzza a kocsit. A harminczas években lévő férfi, vándor csepüevő komédiás, a pusztai csárdák mulattatója; csúfsága, bolondozója az utolsó sihedernek is, ki utána kiabálja: «hopsza pojácza!» Ennek a fején van hegyes csörgős sipka, egyéb öltözete tarka foltokból áll, a miken meglátszik, hogy rajta szokta kimosni a zápor, s rajta szokta megszárítani a szél. A pojáczának épen úgy, mint gyermekeinek, vastagon ki van mázolva az arcza krétával és durva piros festékkel, szemöldökeik holdformára feketén, korommal.
Végül a szekér egyik rúdjához kötve, üget egy kis tatár ló. Ez nem huzza a talyigát, csak a gazda. A ló maga is művész s nagyobb kár volna érte, mint az emberért. Mert ha a gazda megszakad, a ló megél nála nélkül, de ha a lova megszakad, az a gazdájának nagy kár.
Tehát ez a karaván épen most vonul be az exequált ház udvarára, egy kis vidám bolondos productiót csinálni a háznép mulattatására.
Soha jobbkor!
– Menjenek innen, szegény emberek, Isten szent hírével. Itt nincs most komédiázni való hely! – küldé őket Böske, mielőtt leczihelődtek volna.
– De csak hagyja őket! hadd jőjjenek. Lássuk, mit tudnak! – monda Gierig úr.
Böske aztán azt gondolta, hogy a biztos úr ma nagyon adakozó kedvében lehet, komédiát akar látni, hadd bukfenczezzenek hát az ártatlanok a tiszteletére, legalább keresnek «ezen» uraktól egy pár krajczárt, az is jó lesz nekik.
Az ember arra a gondolatra is jöhet, hogy ez valami csattanós ötlet: egy, az utolsó fillérig kiexequált háznál komédiát játszani. Gierig úrtól kitelhetik ilyen.
De ne legyünk igazságtalanok. A nyolczkezű nem malitiosus. Ő megragadja áldozatait, kiszívja nedveiket, nem azért, mintha az egyikre, vagy a másikra hagyományszerűleg haragudnék, hanem mert az neki missiója. Egyenlően ragadja meg a fürdő hajadont, s az uszó tengeri pókot. Neki mindegy: rák, vagy ember. Van egy tömlője, melyet meg kell töltenie; abban minden tintává válik: meleg vér és hideg ázalag.
Gierig úr szivarozva dült a folyosó mellvédjére, s onnan nézte a bohócz művészkedéseit.
Az kimerített minden csodamívelést, a mivel ponyvaművészek a falusi nép tetszését és krajczárjait el szokták ragadni. Leterítette a piszkos pokróczot, melyen maga és porontyai tótágast álltak, jártak a tenyereiken, derekaikat kificzamítva; súlyegyenezte talpain mind a két gyermekét, lábaikkal ég felé, fejökkel apjok talpán állva; evett csepüt, okádott tüzet s huzott ki vég-szalagokat orrán száján, s csinált mindezekhez torzképeket, a hogy mozgékony arczvonásaitól kitelt; beszélt hozzá a világ minden nyelvén, és erőtette a kaczagást saját tréfái fölött.
Gierig úr magas érdekeltséggel nézte az előadást.
Végre a bohócz elővezette a kis tatár-paripát, s annak művészi tulajdonaival ismerteté meg a magas társaságot. A kis lovacska tudott apportirozni, mint a vadászkutya; ki tudta toporzékolni első lábaival a számtani kérdéseket, miket gazdája feladott neki; letérdelt a parancsszóra és tánczolt galoppot, keringőt a dobszó melódiája mellett. Igen tudományos egy személynek mutatá be magát.
Mikor aztán a bohócz kimeríté művészete egész tárházát s azt hitte a magas uraságok mosolygó ábrázatából, hogy itt tökéletesen sikerült vendégszereplésével az irányadó körök érdekeltségét felköltenie, elvégre levevé csörgő sipkáját s megindult a müvészet adóját beszedni.
Igy indul meg a szegény tengeri-pók molluscokra vadászni, míg észrevétlenül a nyolczkezű hydra ölelésébe téved.
– Bravo, bajazzo! bravo! tapsola neki Gierig úr. Te ugyan kitünőleg kezeled és lábalod művészetedet. Méltán helyet foglalhatnál a circus Renz tagjai között. Hát már most a belépti díjról van szó, ugy-e? Mi nálad az entrée?
A bohócz viszonozni vélte a tréfát.
– Embere válogatja, uram! – parasztok adnak krajczárt, garast; urak adnak, a milyen urak, ki hatost, ki forintot.
– Ejh! te nem is vagy követelő. «Közönséges emberek a hogy telik; magas uraságok tetszés szerint.» Ilyenformán mégis csak behoz a művészet naponkint egy forintot egyre-másra?
A bohócz olyan ártatlan volt, hogy ezt az urat vidám, nyájas ábrázatjával háziúrnak nézte; a ki csak azért tudakozódik, hogy tájékozhassa magát, milyen mélyen nyuljon a tárczájába, az eléje akadt művészetet megjutalmazni?
– Oh! uram, akár kettőt is, ha ilyen derék urakra akadok.
– No, de vegyünk csak egyet, – szólt Gierig úr; – s tegyük fel, hogy van hatvanöt nap, a mikor semmi kereset sincs; marad egy évre háromszáz forint szabad kereset. Ennyit csak kapsz, bohócz, ugy-e?
A jámbor bolond sietett ráhagyni, hogy igen.
– Hát aztán mennyi adót szoktál ettől a jövedelmedtől fizetni, bajazzo?
A bohócz azt hitte, hogy valami válogatott humoristikus emberrel akadt össze.
– Igen sokat, uram! – viszonzá tréfásan. – Minden évben elszakgatok egy lebernyeget, azt a rongyászok felszedik, abból aztán csupa száz forintos bankó készül.
Gierig úr maga nevetett legjobban a válasznak.
– Jól válaszoltál, bajazzo; hanem az idénre mégis csak hátralékban vagy. Háromszáz forint bevallott évi jövedelem után a III-ik tabella szerint jár évi adó huszonegy forint. Ez a te tartozásod.
Azzal odafordult Konyecz úrhoz.
– Irjon ön ennek az úrnak egy nyugtát huszonegy forint jövedelmi adóról, a III-ik táblázat szerint.
Konyecz úr komolyan vette az utasítást.
A bohócz pedig szörnyű fanyar torzképeket csinált festett ábrázatjával s korom-szemöldeivel.
No még ilyen aprópénzzel csakugyan sehol sem fizették ki Hans Kaczenbuckelt.
Gierig úr dictálta Konyecznek.
Az adóköteles neve Kaczenbuckel János.
A bohócz ekkor kezdett csak környezetére tüzetesebb figyelmet fordítani, s világi eszével összevetegetni: hogy hiszen ő ide átkozott rosz helyre vetődött. Itt executió van. S ezek a vendégek itt harácsot szednek! Nem tréfa itt lenni.
Egyet szólt a fél szája szegletéből a két gyereknek, azok hirtelen összekapták a pokróczot, s kezdtek iramodni a talyigával, meg a kis lóval a kapu felé: hanem Gierig úr visszahozatta a csendőrökkel.
– Ejnye! ejnye! Te Kaczenbuckel János, hát bizony elszöknél előlem a tárgyalás közepett! Ez már rosz tréfa tőled. Biz itt hagynád nékem a nyugtatványodat, pedig milyen régen kereslek vele. Itt van, fogjad, s fizesd ki a huszonegy forintot.
A bohócz csakugyan azt hitte, hogy most már igazán tréfálnak vele. Még országos vásárban sem történt meg az soha, hogy ő huszonegy forintot látott volna egy rakáson. Annyi garas volt néha napján legfőbb kincse.
– Fizessen ön a páholyáért huszonkettőt, a honnan az előadásomat nézte, s akkor aztán quitteljünk! – szólt a bohócz, folytatva a tréfát.
– Művész uram! (Most már művésznek nevezte Gierig úr). Nekem nincs időm tréfálni. Ez komoly dolog. Az ön idei adóhátraléka huszonegy forint, s ön kötelezve van fizetni.
– De nekem egy batkám sincs!
– Akkor ingó zálogot tartozik adni, vagy végrehajtás-képes tárgyat kimutatni.
A bohócz nagyot röhögött.
– Ohohó! Hahaha! végrehajtás-képes tárgyat? Tessék választani a két gyerek közül, melyiket akarja uraságod elkobozni?
– Semmi szó sincs a gyerekről. Van te neked egyebed is. Ott van a ló.
A bohócz festett pofája egyszerre kiegyenesült erre a szóra. Arra nem is gondolt, hogy még a ló is kérdésbe jöhessen.
– Hja, uram, az a ló nem olyan ló, mint más ló; az nekem mesterségem eszköze, mint ácsnak a bárdja, csizmadiának a dikicse, szabónak az ollója. Azt tőlem elvenni semmi tartozásban nem szabad. Az a ló annyi, mintha kezem, lábam volna.
– Lárifári! – hatalmaskodék alá a nyolczkezű. – Te magad a két porontyoddal ló nélkül is csinálhatsz komédiát, hányhatod a bukfenczeket, rághatod a patkószeget, tánczoltathatod az orrod hegyén a szalmaszálat. Vagy fizeted szépen és rögtön, a mivel az államnak tartozol, vagy elveszem a lovadat.
Kaczenbuckel János nem akart hinni egy olyan authentikus organumnak, mint Gierig úr nyelve; kétségében a lova kantárát tartó csendőrhöz fordult, azt interpellálta saját cseh idiomiáján, hogy tréfa-e ez, vagy valóság?
A jámbor csendőr aligha olyasmit nem felelhetett neki hasonló cseh nyelven, hogy soha se nevessen ezen az előadáson, mert ez a legmagasabb tragikum ő rá nézve. Ha valakit ez az úr megfogott, azon az egész litánia sorozatában nincs senki, a ki segíthessen; legalább a magyarázat után a bohócz elfakadt sírva, elhajítá csörgő sipkáját, felrohant az ámbitusra Gierig úrhoz, térdre esett előtte s elkezde rimánkodni.
– Uram, nagyságos uram! Legyen irgalommal! Nincs nekem pénzem, nincs nekem keresetem; annyi sincs, a mennyiből kenyeret adhassak a porontyaimnak. Nem eszünk mi hétszámra főtt ételt. Kegyelmezen meg! Jertek, gyerekek, ti is öleljétek át kezeit lábait a nagyságos úrnak, a méltóságos, a kegyelmes úrnak.
Konyecz úr majd megszakadt nevettében e jelenet fölött. Az igaz, hogy tréfás látvány is volt! Egy bohócz, fehérre, pirosra kifestve, a ki fenhagon sír, mintha Hinkóból játszana egy jelenetet; aztán a két kicsi pojácza, a ki a nagyságos úr kezeibe, lábaiba csimpajkodik, mig a nagyságos úr kézzel-lábbal igyekszik e gáncsos ölelések közül kiszabadulni; a mi nagyon nehezen megy, mert a bohócz-ivadék karjai szívósak. Az egyik szitkozódik, a másik könyörög. Igazán cirkusi élvezet! Konyecz úr a legméltányosabban megfizethetné a belépti díjat, mert ő jól mulatott, de nem kardlappal, a hogy később ura parancsára cselekvé, szétverve a tolakodó semmirekellőket.
Szemtelen komédiások, még ennyire merik vinni a tolakodást.
Szemtelen komédiás had! – fújt rájok egészen felgerjedve Gierig úr; majd adok én tinektek Steuernachlaszt! Az ilyen gaz csavargó nép itt megszedi, ott megszedi magát pénzzel: vándor szinészek, czigányok, konczert-adó virtuózok, s aztán adót sehol sem fizetnek. Más szegény ember turja a földet, hogy a státusnak eleget tehessen; ezek meg csak korhelykednek, esznek-isznak; s ha veszik észre, hogy jön az adóintő czédula, álló! szedik a sátorfát, illannak odább. Került már egy pár ilyen országcsaló a kezemre, mint te vagy. Azok is megemlegetnek, tudom. Tizenkét esztendeig nem fizettek adót sehol. Hát azt gondoljátok, hogy szabad az országban olyan embereknek is lenni, a kik tizenkét esztendeig nem fizetnek adót? De már az ilyen ficzkókra valóságos szenvedélylyel tudok vadászni; mert ezek még élczet csinálnak abból, hogy megcsalják az államot. Láss hozzá, hogy fizess, teremtsd elő, a mivel tartozol, vagy gyalog maradsz.
A bohócz nem könyörgött többé a nyolczkezűnek, hanem fölvette alázatosan hegyes süvegét s elindult kéregetni.
Hiszen olyan sokan vannak itt ezen az udvaron. Talán segíthetnek rajta.
Legelső volt, a kit megszólított, a kapitány.
– Édes barátom! – szólt neki Föhnwald, – itt rosz helyen koldulsz. A háziaknak utolsó fillére is azon másik úrhoz vándorolt; azok neked nem fognak semmit adhatni. Rólam pedig hidd el, hogy ha volna pénzem, nem hagytalak volna annyi ideig a porban henteregve könyörögni. Nekem «már» egy garasom sincsen. És az egész legénységemnél nem találsz egy árva batkát. Ha majd találkozol még magadnál is nyomorultabbakkal, a kik éhségtől betegen feküsznek az utolsó vánkosukon, azoktól kérdezd meg, hogy miért nincs a katonáknak pénzük, a kik hozzájuk voltak szállásolva? Ne mázold össze könyeiddel a festéket arczodon, felebarátom! bucsúzzál el lovadtól, s eredj bukfenczet vetni. A többiek is mind azt teszik.
Gierig úrnál most már point d’honneur kérdése volt, tekintélyét fenntartani. Hintaja elő járt: a csendőröknek parancsot adott, hogy a bohócz lovacskáját kössék oda a lógós mellé.
Az már aztán valódi uraknak való komikum volt, a hogy erre a szóra a bohócz lovacskája nyakába borult, a hogy összecsókolta annak ábrázatját, a hogy annak keservesen hizelgett.
– Kedves lovam! kedves jó barátom! egyetlen kenyeres társam! a kinek minden falatom felét odaadtam, a ki segítettél azt megkeresni. Szegény feleségem nevelt; annak a nevét is viseled. Most már te is utána mégy. Meghalsz, a hogy az meghalt. Oh! kedves szeretett kis lovam, ki keres már az én gyermekeimre kenyeret?