– Az is a vallásukban van kenteknek, hogy nem szabad fizetni?
– Soha és senkinek. Nekünk nem szabad sem adót, sem bordézsmát, sem papbért fizetni.
– Hát ha executióval keresik?
– Akkor odaadjuk a kulcsot a hatalmasnak: itt van, nyissa ki a ládánkat, vegye ki belőle, a mennyit akar; de mi nem fizetünk.
– Hát a kinek adóssága van, az sem fizet?
– Nem szabad adósságot csinálni. Egy názárénusnak nem szabad odatenni a nevét semmi írás alá, a minek fizetés a vége.
– De mikor szűrt, kalapot, dohányt akarnak venni, akkor csak fizetnek talán?
– Azt nem nevezzük fizetésnek, hanem csak cserélésnek. Cserélünk buzát pénzért, s cserélünk pénzt kalapért. Dohányról pedig szó sincsen. A hatalmasok kitalálták a trafikot, a názárénusok pedig kitalálták azt, hogy nem szabad pipázni. A mi hitünk excommunikálja a dohányt.
– De már akkor mégis hatalmas emberek kentek! A Pista kocsis, tudom, hogy nem állna ebbe a szerzetbe.
– Pedig ő is velünk vagyon, és nem dohányzik.
– De már akkor közel van az itélet napja.
– Oh, leányom! Nem tréfa ez a mi dolgunk. Igen sokan vagyunk mink már! minden városban ott van a székünk és lehetetlen ellenünk valamit tenni, mert mi nem bántunk senkit; csak azt teszszük, hogy nem látjuk és nem halljuk azt, a mit hozzánk beszélnek és nekünk mutogatnak. Szaporodunk mink erősen, mert minden buzgó szolgája a világi hatalmasságnak a mi apostolunk. Maguk sem tudják, de azok viszik városról-városra a názárénusok kis-kátéját; nincs is az kinyomtatva semmi nyelven, mégis olvassák magyarok, ráczok, oláhok, tótok és németek, bárha olvasni sem tudnak.
– No, ezt a bajukat végezzék el kentek a hatalmasokkal; hanem nagyobb annál az a baj, a mit én velem kell elvégezniök. Ha már engem csak úgy kend ád össze a Marczi bátyámmal, a kinek még majd a nevét sem hordhatom, mert ő maga sem hordja; aztán egyszer a Marczi meglát egy másik leányt, a ki nálamnál szebb, s akkor elmegy kendhez és azt mondja: pátriárka uram, én most meg ezt a másik leányt óhajtanám testvérül venni: mi lesz akkor?
– Semmi baj se lesz. Én azt a másik leányt is odaadom neki testvérül.
– Mi a gutát? Hát aztán egy háznál leszünk két asszony?
– Két testvér és egy bátya. Ellenben neked is szabadságodban áll, ha egy másik tisztességes ifjuval megismerkedel, nekem bejelentened, hogy egy másik testvéred is támadt, s én azzal is összeadlak.
– S akkor lesz mindenikünknek két férje s két felesége?
– Ez a názárénusoknál valóban így van. S azt a názárénusok nem titkolják, sőt nagy erénynek tartják. A nemnázárénusok is cselekszik ugyan ezt, de titkolják és bűnnek nevezik; hanem azért szeretik tenni.
Böske megfogta Marczi gallérját s azt súgta neki:
– Te Marczi, valamit akarok neked mondani titokban
Mihály bácsi azonban közbevetette magát.
– Csak mondd előttem, édes leányom. Mert hiába mondanál neki akármit titokban. Egy názárénus tartozik mindent elmondani a pátriárkája előtt, és mindent elhallgatni a hatalmasok előtt, még ha kínpadra húznák is.
– No hát elmondom fenhangon, a mit akarok. Te Marczi, hagyd ott ezt a bolond szerzetet: akkor rád várok, ha hat esztendő mulva kerülsz is elő; s akkor kezdünk valamit abból, a mit megtakargatok; de ha ott maradsz a názárénusok közt, Isten ugyse, kilöklek az ajtón.
– Juj! te leány, ne esküdjél oly pogánymódra! szörnyedt fel rá Mihály pátriárka.
– De még többet is elmondok kenteknek! szólt a leány, s felgyűrte a két inge ujját a válláig. Azt mondom kenteknek, hogy kentek nemcsak bolondok, hanem rossz emberek is. Ha kenteket megharagította a templomban a német kormány: az ősi valláson kell-e azért boszút állni? Majd én olyan bolond leszek, hogy mikor én itt a főtisztelendő úr aranyos szavait hallgathatom, a kend szamár prédikáczióját fogom magamba bevenni! Azokat az istenes légátusokat, azt a dicső beszédű káplánt kentek valamennyi pátriárkájáért nem adom. A rektortul a gyereket, ha lesz, el nem fogom; mert a ki épen csak beszélni tud, egyebet semmit, az a Bálám szamarával áll egy rangban, az is tudott beszélni. Hogy kentek semmi dologban sem akarnak fizetni, az kenteknek jó; de minthogy a hatalmasok azt, a mit kentek nem fizetnek, csakugyan megveszik másokon: tehát nem a hatalmasokat truczczolják meg, hanem más becsületes embereket terhelnek vele. Az egész vallásukkal úgy vannak kentek, mint az egyszeri fuvaros a kocsi-üléssel, a ki azt mondta, hogy «németnek csinálta»; szálljon le róla az utazó, ha magyar, annak másként csinálja meg. Mi lesz a názárénus hittel, ha egyszer magyar világ lesz? pedig én hiszem az Istenemet, hogy lesz! s ha akkor a magyar hazát kell ellenség ellen oltalmazni? Mit? ha én nekem akkor názárénus volna az uram, vagy a fiam, s azt mondaná, hogy neki tiltja a vallása a verekedést; ő nem foghat fegyert a saját hazájáért, ő nem ölhet ellenséget: kendert kötnék rá, guzsalynyélnek használnám az ilyen pipogya férfit, s magam venném vállamra világ csúfjára a mangalétát. Azt pedig kereken és czifrára kimondom kenteknek, hogy ha én valakinek hites felesége vagyok, nem nézem: názárénus, nem názárénus? tiltja neki a hite a káromkodást, veszekedést? de ha nekem a szomszéd asszonyra mer pislogni, s az meg ő rá: összekáromítom a lelkét, betöröm az orrát, letépem a kontyát, az egyiknek úgy, mint a másiknak, így szentelem fel a názárénus kátét; átkozott Pontius Pilátusra esküszöm kenteknek!
Erre a legnagyobb méregből hirtelen átcsapott a kedélyességbe a bőszült amazon.
– No már most mondják meg kentek, hogy csak tréfáltak azzal az egész názárénuskodással.
A két férfi csak némán rázta a fejét.
Erre Böske megint dühbe jött:
– Micsoda? Hát igazán beszéltek? Hát te Marczi? Te egész valósággal mertél engem feleségül kérni csak úgy esküvő nélkül? Merted te azt? Te? Te názárénus feleségnek mertél engem megkérni?
Marczi hüledezve huzódott a fal felé a nagyon is erélyes kérdések elől, s olyasmit hebegett, hogy: «Biz igen!»
– No hát nesze! – názárénus kézfogó!
Már akkor nagyot csattant a jobb tenyere Marczi pofáján, és a bal tenyerének is volt még számára válasza, a mit Marczi aligha fogadott volna már názárénusi lemondással; sőt nagyon is nézett a csipővas felé, s közel volt hozzá, hogy minden názárénusi erénye összeomoljon; azonban hirtelen közéjük lépett Mihály pátriárka s így szólt a leányhoz:
– Ne bántsd ez ifjut, leányom! ő még ujoncz; ha valakin tölteni akarod haragodat, ime, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arczomat.
Böske meg akarta mutatni, hogy vele nem jó tréfálni, s a bal tenyér adományával Mihály bácsi orczáját tisztelé fel.
Csak akkor hüledezett azután el, mikor látta, hogy ez a nagy izmos ember, kit ő mint híres verekedőt ismert még nem rég idő előtt, az arczulütésre meg sem hunyorítja szemét, hanem nagy nyugalommal azt mondja rá: «Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva. És már most, hogy lásd, miként a názárénus is tud olvasni s előadja az eldugott pénzét, ha szüksége van rá a közönségnek: ime, én olvastam, még pedig ujságból, hogy a te kisasszonyod (az ég áldja meg őt egykor valami derék názárénus férjjel!) az inségesek számára pénzt gyűjt; én hát a mit eddig szolgálatomból megtakarítottam, elhoztam: add át neki!»
És azzal letett az asztalra ötven forintot.
Böske elámult. Most már kezdett megijedni a félelmes embertől, a ki a pofonra ötven forinttal felel.
– Meg ne köszönd, mert nekünk köszönést nem szabad elfogadnunk. A nevemet ki ne tegyék, mert azt egy názárénusnak nem szabad híresztelni, ha valamit adott. Fiam, Marczi, kövess!
Marczi engedelmeskedett és rá sem mert nézni Böskére, mikor eltávozott.
Ime, az új vallásfelekezet, tisztelt irányadó urai egy szerencsétlen korszaknak. Egy új vallásfelekezet, melyet önök teremtettek meg!
Önök odafenn politikát csináltak a vallásból, s ezek idelenn vallást csinálnak a politikából.
Minden, a mit önök hímeztek a szőnyeg egyik oldalán, a túlsó oldalon, mint megfordított torzalak, tünik elő.
Minden, a mi abban őrültség, csak felelet egy őrült kérdésre.
Vallássá van benne emelve az a tan, hogy az egyéni jólét az élet egyedüli czélja; a haza, a közügyek, a szabadság iránti tartozásokért nem kell lelkesülni senkinek.
Nem önök vetették-e el azt az átkozott magot, melyből ez a tan felburjánzott? Nem önök irtották-e ki a haza iránti szerelmet, a közügyekérti buzgalmat, a szabadság utáni vágyat?
A názárénus nem lövi el a fegyvert a harczban! vallása tiltja. Nem önök csinálták-e ezt a vallást?
A názárénus azt mondja: «A nép ne adjon az államnak semmit!» Nem az önök tétele-e ez megfordítva: «Az állam ne adjon a népnek semmit?»
A názárénus azt mondja: «Az állam nem a mienk». Nem visszhang-e ez az erdőből az önök kiáltására: «Az állam egyedül a mienk?»
Megcsalni, megkárosítani az államot, a hol lehet; eldugni, eltitkolni, eltagadni előle, a mit lehet; ellenségnek tekinteni azt, s mindenütt sánczot, árkot, farkasvermet húzni ellene: rettenetes tan! Lázadás ez a haza ellen. De a tanítványokat itéljük-e el elébb, vagy a mestereket?
Nem venni a családi életet semmibe! Közös birtok a szerelem! Erény nincsen! A női szív olyan: adom, veszem. A született gyermek csak kárvallás annak, a ki tartja, nyereség, ha születésekor meghal. Ez a názárénustan. Gyilkosok tana! De ha az új Malach-Hamovesh angyal kezébe venné a pallost a büntetésre, hol kezdené el az írtást: a szalmakunyhók alatt-e, vagy az aranyos kilincsek ajtain belül?…
… Apropos, «arany kilincs!» Harter Nándor ez inséges esztendőben egész appartementját újra bútoroztatta; az ócska képek helyébe (ócska hazafiak; lásd IV. fejezet) szerzett híres művészek remekét, drága majolica-edényeket, etrusk vázákat, celta régiségeket, római camækat, vert ezüst műveket; szobái invitálták a belépőt csodás, meglepő látványokkal, így szólva hozzá: «mindenüvé bámulhatsz, csak a gazdánk szemébe ne!»
Oda valóban jó volt nem bámulni egy idő óta.
Tessék elhinni, csak az első lépés esik nehezen.
Férfinak, asszonynak.
Csak az első szégyenletes ajándékot elvenni kerül lelki izzadságba; a többi már nem okoz fájdalmat.
Azt hiszi a vízbe ugró, hogy hiszen majd feneket érek, s onnan felküzdöm magamat, a mikor akarom, s kiuszom a partra.
De csalatkozik!
Mert nem talál vízfeneket, hanem hínárt, mely befonja és lassan húzza lejebb, mindig lejebb, míg végkép elnyeli.
Óh! ebbe a hínárba de sokan belefulladtak már!…
A FÖLD MÁSIK OLDALÁN.
Undorodol már e légkörtől, tisztelt olvasóm? Én is!
Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a fájdalmat, a melyben akkor betegek voltunk.
Jer velem egy szabad lélekzetet venni. Odáig takarjuk el arczunkat, ajkainkat, hogy a midőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára érünk, azt mondhassam: nézz ide és szídd tele kebledet a levegővel.
A mit látsz magad előtt, az egy borzasztó mocsár, melyből méreg-illatú magános fák merednek elő. A táj sivatag, lakatlan: egy ház sincs távol és közel. Hanem a mocsár szivárgó ereiben piros habarék folyik, emberek vére, s e véres patakokon haldoklók feküsznek keresztül megcsonkított tetemekkel; a távolban egy összezúzott pallisade romjai izzanak még, fojtó bűzt füstölögve, mely lomhán visszaszáll a földre, s kékes-barna felleg gyanánt terül el a mocsár fölött; a rom körül elterülve, a sánczkarókról aláfüggve, az ágyúk kerekeitől letiporva, torzalakú halottak, kik még vonaglanak, még életet adnak a sárnak, a ködnek, az éjnek, halálrángással, halálhörgéssel; és az egész iszonyú tájképre sápadtan világít le az epesárga ég, a nyárnak lázápoló gyilkos ege.
Itt végy, óh magyar olvasó, egy szabad lélekzetet! mert ez a hely az, a hol egy szabad nemzet a szolgaság hada felett első győzelmét kivívta; s az a nehéz csatatéri döglelet – éltető levegője a szabad nemzeteknek.
Igen, itt a Potomak mocsarában verte le legelőször a föld legelső nemzete a rabszolgaság bálványimádóit.
A föld legelső nemzete! – Óh! édes népem: ne hizelegtess magadnak. Lehettél volna egykor te is ugyanaz, lehetsz még tán egykor az; de most a föld túlsó oldalán keresd.
Ez a szatócsok és kalmárok népe, melynek Isten nem adott mást, csak földet, két kezet és szabadságot, a titánok harczát tudta megvívni egy isteni eszméért, a rabszolgaság eltörléseért; tudott milliárdokat áldozni szorgalomgyűjtötte vagyonából; tudott polgárból katonává alakulni; tudott csodákat alkotni és oly harczokat vívott, hogy a föld reszketését érezhették itt a túlsó oldalon is. És mindezt miért? azért, hogy egy fehér ne mondhassa azt egy feketének: «Te rabnak vagy teremtve!»
Soha nemesebb ügyért harcz nem vívatott a földön, s soha nemesebb ügynek diadalt nem adott az ég, mint midőn ez győzött.
Tudatni akarta Isten a gondolkodó porszemekkel, hogy még mindig ő az úr a mindenségben, a csillagoktól le az ázalagokig.
Ez volt a potomaki első győzelem napja.
Távolabb a domb mögött, az ellenséges ágyútelepektől védett helyen van felütve a tábori orvosok ápoló tanyája. Száz meg száz harczos hordja ide össze hordszekerén a csatatérről felszedett sebesülteket.
Egyik tábori ambulance mellett rögtönzött sátorban két orvos bajlódik egy nehéz sebesülttel.
Az ápolt harczos ifjú volt még, de sápadt arczának elkényszeredett vonásai azon vének közé sorozzák, a kik már napjaik befejezéséhez közelítnek. Testéről leszabdalt egyenruhái azt mutatják, hogy előkelő tiszt volt az önkéntes lovasságnál.
A két orvos nagy tanakodásban van egymással, hogyan fektessék a sebesültet?
Mert ugyanaz a golyó, mely elől bement a mellén, hátul kijött az oldalán s kettős sebet ejtett rajta.
– Még él! szól az egyik.
– Csodálom, hogy lélekzetet tud venni. Semmi vért nem látni a száján.
– Majd megindul az, ha fel talál ébredni. Azt hiszem, a golyó a tüdő jobb szárnyán ment keresztül.
– De az is megesik, hogy félrecsúszott, s ilyenkor körülfut a bordák alatt, s úgy jön ki a túlsó oldalon.
– A kémlő majd megmutatja.
– Kár érte! Derék fiú volt. Én ismertem. Az önkéntes lovasokat vezérelte. Valami magyarországi gentleman. Ha jól tudom, Harter volt a neve, valami pogány előnévvel. Átkozott merész katona volt. Rémület volt a confœderáltak guerilláinak. Éjjel-nappal háborgatta őket. Hatodmagával is újra kezdte a harczot. A tábornok igen fogja sajnálni.
A sebesült fejénél ott pipázott egy öreg huszár. Valami becsületes farmer, a kinek mindenét felégették a déliek; s aztán ő is beállt közlegénynek.
– Biz ez vitéz ficzkó volt! dörmögé az öreg, míg a két orvos sondirozta a sebet. Olyan rohamot csináltatott velünk a mocsáron keresztül, hogy azt hittem, mind ott veszünk. A nehéz lovasság szentül beleragadt volna a feneketlen szurokba. Hanem ez keresztül vágtatott rajta, neki az ellenség sánczvonalának lóháton; soha sem láttam ennél bolondabb tréfát. Hanem sikerült; felmásztunk a sánczra lovon, le is aprítottuk a kit értünk, be is szegeztük az ágyúkat. Hogy ez hogyan történt, most sem tudom; csak azon bámulok, hogy magam ép bőrrel kerültem vissza; ez a fiatal ember pedig csak egy golyót kapott.
– Hanem ez, úgy látszik, egészen elég lesz neki.
A kémlővel való mulatságra felébredt a sebesült.
A mint felébredt, mindjárt mosolygott.
– Good morrow, sir!
– Good morrow! (pedig ugyan «ivning» volt.) Hogy van ön?
– Épen öntől akartam kérdezni, hogy vagyok?
– Csendesen, sir!
– Meg van kezem, lábam?
– Mind a kettő.
– Akkor semmi baj!
– De egy kis baj mégis van. Ön keresztül van lőve.
– Nem érzek belőle semmit.
– Annál roszabb!
– Tudom, sir, mikor az ember nem érzi már, hogy fáj, akkor közel van hozzá, hogy meghal.
A két orvos nagyot hallgatott erre, s némán tapaszolá kötegét az ifjú sebeire.
– Győztünk-e sir? kérdé most az ifjú harczos, félkönyökére emelkedve.
– Tökéletesen, colonel! dörmögé rá a vén huszár. Az ellenség szét van verve.
– Akkor hurráh! kiálta fel az ifjú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe emelte. Hurráh, Lincoln! hurráh, Grant! hurráh, világszabadság! hurráh!
– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! csitítá az egyik orvos; kötelékei felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.
– Hadd szakadjanak! hadd fulladjak, csak hogy győztünk! De ordítok még egyet utoljára életemben. – Ez az utolsó lélekzetvétel még arra való, a mit ellhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez a kiáltás engem. Hengerítsetek le oda a pocsétába, a mi a hóhérok vérével van tele, hadd fulladok abba bele. Hadd hörgöm el ott utoljára: hurráh, világszabadság!
Erre csakugyan úgy ellepte száját a vér, hogy nem kiálthatott többet.
A két emberséges orvos nagy türelemmel kezdé ujra az egész elrontott munkát.
A vén huszár ölébe vette az elalélt fuldokló fejét, s tenyerével símogatá hideg, verítékes homlokát. Milyen kár az ilyen szép ifjúért, hogy meghal!
Mikor ismét magához tért, az egyik orvos azt kérdé tőle:
– Nem kivánja ön a lelkészt, sir?
Az ifjú régi humoránál volt ismét.
– Köszönöm, sir, nem kell! Nem akarok én sem a pokolba, sem a mennyországba jutni. Itt akarok maradni. Nem zsenirozom a szenteket odafenn, sem az elkárhozott urakat odalenn; úgy is elegen vannak; szűk lehet náluk a szállás. Itt maradok. Köszönöm a másvilágot… Majd én meghúzom magamat itt valami zúgban… Mi kell egy olyan kis léleknek, mint az enyim?… Nyáron majd ellakom valami harangvirág odujában,… télire meg fogok magamnak valami üres csigahéjat,… ellakom én abban szépen… nem alkalmatlankodom én senkinek halálom után.
– Nincs önnek valami végső rendelkezése? Itt az idő, uram, hogy intézkedjék ön.
– Ne tréfáljon, uram… Az egész vagyonom nem volna elég kötélre azoknak, a kiknek szeretnék egyet-egyet testálni.
– Nincs önnek senkije, a ki önt szereti?
– Majd három nap mulva kérdezze ön meg leendő laktársaimat… azok, úgy hiszem, szeretni fognak.
Úgy nevetett ez ötletnek.
A vén huszárnak kellett tartania a fejét, hogy nevethessen. Minden nevetésnél három forráson tört ki piros vére: a két sebén és a száján.
De mégis csak nevetett.
– De talán szükséges lesz azonban tudatni, hogy meghaltam, valakivel, a kinek erre szüksége van. Sergeant barátom, ön tud írni. Legyen szíves, kérem, feljegyezni a mit mondok… Orvos urak… köszönöm a szolgálatot, már fölösleges; menjenek önök más életrevaló halotthoz.
A két orvos azonban ott maradt; parancsuk volt a tábornoktól ez ifjú megmentésére mindent elkövetni.
A vén huszár kerített tollat és papirost, hanem tinta nem volt.
– Hát ez a vér mire való? szólt tréfálózva a haldokló. Mártsa bele a tollat, azt fogják hinni, alkörmössel írt, s jobban elhiszik.
S iratott saját vérével levelet.
– Czímezze ön kérem «Mister Francis Béltekynek. – Írja «mylord»-nak. Kérem… ezóta meglehet, hogy gróffá lett; nagy hajlama volt hozzá… s ez ott most ragályos. Tehát: «Dear mylord! Tudatom önnel, hogy a bolondos ficzkó, Elemér Harter in optima forma meghalt; el van temetve a szélesség 36-ik, s a hosszúság 78-ik foka alatt, huszad magával egy közös hotel-garniban… Végrendeletét, a mit önnél hagyott, most már adassa ön át annak a bizonyos missnek. És tudassa a missel, hogy a silány ficzkó a csatában esett el.
E szónál alkonypír futotta el arczát.
– Írja meg ön azt is neki, hogy tudassa a missel: hogy a silány ficzkónak két seb miatt kellett megválnia a világtól. Egyik seb a mellén, másik a hátán. De világosan megírja ön… hogy szemközt kapta a sebet, nem hátulról… ezt ön megírja neki,… és a mylord elmondja a missnek… Másként ne írja ön valahogy, sir!… Meg ne tréfáljon ön azzal, hogy hátulról kapottnak írja a sebemet… Én nem értem a tréfát… Ha ön engem rászedne, én boszút állok magamért… Halálom után beállok kopogó szellemnek… Elbujok önnek az asztalfiókjába… Bemászok a nyoszolyája szögletébe… felzörgetem, mikor alszik… Jól van, jól, csak írja ön, a mint mondtam… Majd azután én elolvasom… Elolvasom, nem hagyom magamat megtréfálni… Tartsa ön a szemem eleibe… Hadd lássam, mit írt?… Óh! kedves miss Ilonka… ha ön azt tudná… hogy én most az ön talpa alatt fekszem… nem venné el rólam a lábát… megvárná, míg elalszom… Tartsa ön ide, sir, azt az írást… hadd olvasom… mit írt bele?…
A sápadt alkony még oda világított… A vén farmer a haldokló szemei elé tartá a megírt levelet, s az rászögezte szemeit merően. És aztán sokáig a levélre szögezve tartá szemeit; de már azt, a mi benne volt, nem olvasta többé… Már akkor valahol ott himbálózott egy harangvirág kelyhében, vagy kereste az üres csigahéjak között téli szállását.
– Ugy hiszem, azt a levelet már bátran elküldhetjük! szólt az egyik orvos, az ifjú szivére téve kezét.
– Átadhatja ön a tábori postának, szólt a másik a huszárhoz. Ez meghalt.
– Ez ifjú egy missről beszélt, szólt a vén huszár; ne csatolnánk e levélhez egy fürtöt a hajából?
– Meg egy csipet földet arról a térről, a hol hősileg kiszenvedett.
Beletakartak a levélbe egy hajfürtöt és egy csipetnyi földet.
Három óra mulva útban volt a tábori estafette New-York felé, a tábornok diadaltudósításával s a csatatérről írott levelekkel.
És másnap már vitte a postahajó az oceánon keresztül a Bélteky Ferinek írt levelet, a hajfürtöt és véres port, a mik Harter Elemér haláláról tesznek bizonyságot.
EGY HÁZASULANDÓ IFJÚ.
Bélteky Feri megkapta az amerikai levelet, mely Harter Elemér halálát tudatá, megkapta a bizományt is, a hajfürttel és a csatatéri porzóval s szépen eltette a fiókjába a levelet; a porzót, meg a fürtöt kiöntötte valahová, s nem adott át semmit annak a bizonyos missnek.
Bélteky Feri akkor már pesti ügyvéd volt, igen ildomos ifjú. Jó pénzkereső. Csoda módon tudta hajtani az ügyeket.
Harter Nándor is tapasztalta ezt a jó tulajdonságát. Azt az Elemér úrfi igényperét anyai örökének kiadása iránt veszedelmesen szorgalmazta a biróságnál. Harternek minden hivatalos tekintélyét össze kellett szedni, hogy egy kis időhaladékot szerezzen magának.
Különösen ádázul utána vetette magát e pernek a kitünő ifjú, a midőn a Potomak melletti diadaluk az unionistáknak Európában köztudomású lett.
De hogyha Harter Nándornak azt a találós mesét adta volna fel valaki, hogy fejtse meg: mi összefüggése van a potomaki ütközetnek az ő perének siettetésével? azt ugyan egész világi életében ki nem találta volna.
De még más rendkivüliséget is tanusított a jeles jogtudós a fentebbi világesemény óta. El kezdett Világosiékhoz látogatóba járni, kiknek holléte felől addig az ideig nem igen tudakozódott.
Én világért sem szeretek senkit rágalmazni, s csak úgy találomra mondom el gyanakodásomat. Én azt gyanítom, hogy Bélteky Feri nőül akarja venni Ilonka kisasszonyt.
Ilonka kisasszony szép leány, okos leány, erényes hölgy; de elvégre is csak szegény leány, ki leczkeadással szerez családjának mindennapi kenyeret; ha őt egy jóhírű, solid, ügyvédi praxisban levő gavallér nőül veszi: az annak a részéről tagadhatatlanul igen nemesszívű elhatározást feltételez.
Azt még Bélteky Ferin kívül egy teremtés sem tudja, hogy Harter Elemér végrendeletében halála esetére általános örököséül Világosi Ilonka kisasszonyt nevezte meg. Azt sem tudja rajta kívül még senki, hogy a hagyományozó sietett is minél előbb meghalni; itt van a hivatalos tudósítás felőle.
Mind erről maga Ilonka kisasszony sem tud semmit.
Majd csak akkor lesz kellemesen meglepetve e felfedezés által, midőn már Bélteky Feriben egy szerető férjet fog bírni. A neki hagyományozott összeg menni fog a lezárolt kamatokkal együtt valami százezer forintra.
Én úgy hiszem, hogy ilyes valami combinatió fordulhatott meg Bélteky Feri agyában, midőn Ilonka kisasszonynak elkezdett udvarolni.
A jeles ifjú nem panaszkodott már szívgörcsökről: azok egészen elmultak nála. Hanem bálrendezői rangját még mindig nem adta föl a császárfürdői bálokban.
Ilonka kisasszony igen szivesen látta őt mindig. Ezt a szivesen látást a felületes fiatal emberek rendesen félreértik.
A kisasszonyok szivesen látják azt az embert, a ki szívüknek közönyös, a ki mulattat, míg itt van; nem kérdezik tőle, hová megy, mikor odább áll, s nem kérdezik tőle, hol járt, midőn visszajön.
Az «igazi»-val nem így szokás bánni! Azzal nem mulatnak; arra nem mosolyognak. Azt durczás arcz fogadja, s kötelességévé van téve kitalálni, mivel haragított meg valakit? s jaj neki, ha ki nem találja! A bűbájos Sphinx széttépi apróra, hogy aztán megint összeilleszsze.
Tehát Ilonka derülten fogadta mindig a látogatót. Talán még dícsérte is érte magában, hogy ime, egy hajdani tánczosának eszébe jut őt felkeresni most is, midőn a szegénység bevallott dolog a háznál. Ime, egy ember mégis van, a ki illedelmesen köszönti az elszegényült család leányát, ha az utczán találkozik vele, s báli meghívókat küldöz családjának most is, miként a boldogabb időkben, mikor még oda is eljártak; sőt ismerve Ilonkának a könyvek iránti szenvedélyét, elsőkézből hordja számára Hugó Victor és Charles Dickens legújabb regényeit eredetiben.
«Jó fiú» ez a Bélteky Feri.
Ez lehetett felőle Ilonka véleménye.
A mama tapasztaltabb hölgy volt: ő már sejtette, hogy e látogatások alatt komolyabb czélok is lappanganak. Hogy e czélok egészen törvényesek és alkotmányosak, ez iránt nem lehetett semmi kétsége. Bélteky Feri mint nemeskeblű s igen szilárd jellemű ifjú állt hirben. Valahányszor jött, kezet csókolt a mamának, tudakozódott «urambátyám» hogyléte felől: egy ily tisztességes ifjúról semmiképen sem lehetett föltenni, hogy urambátyám és asszonynéném leányát az ablakon át akarná elszöktetni. No, ezt Ilonka felől sem tehetné. De nem is arra termett.
Bélteky Feri nem az az ember, a ki a leányok elcsábításán kezdi a dolgot; nem gyújtogat tilos szenvedélyekkel, nem rabol sziveket; nem gyilkol gyanutlan ártatlanságot; gyújtogatás, rablás, gyilkolás, jól tudja, hogy kriminális eset: ő marad a polgári perrendtartás utján, megalkuszik a tulajdonossal.
A tulajdonos természetesen a mama.
Civilisált országban, tudjuk jól, hogy a leány kezét mindig az anyától szokás kérni: úgy illik az; nincsenek ugyan rá irott törvényeink, de szentesíti az alkotmányos szokás.
Egy napon Világosiné azzal az ujdonsággal lepte meg Ilonkát, hogy Bélteky ő előtte komolyan nyilatkozott. Látogatásainak egészen komoly czélja van. Házasulandó ifjú.
Az első ostromot könnyen elhárítá Ilonka.
Odamutatott kedélybeteg atyjára s azt felelé:
– Majd ha atyám férjhez ad, akkor férjhez megyek.
Világosiné elértette a választ s nagyott sohajtott rá.
– Igazad van: kije maradna atyádnak, ha te is elmennél? Egyedül te tartod benne a lelket.
Ezzel aztán fegyverszünet lett.
De ez nem sokáig tartott. Másnap már ragyogó arczczal tudatá Bélteky ujabb látogatása után az örömhírtől földerült mama:
– Lásd, mily nemeslelkű férfi! Kijelenté előttem, hogy ha te nőül mennél hozzá, mi mind együtt laknánk veletek. Szegény atyád ott volna közeledben, jó ápolás, kényelem gyógyítaná baját; nem válnánk el egymástól.
Már erre erősebb eszközei kellettek az ellenállásnak.
– Anyám, én ezt az embert nem szeretem.
– Más valakit szeretsz?
– Senkit, anyám!
– Talán magad sem tudod. – Az az idő itt van nálad, a mikor a leány lelke nem lakik már a szülői ház küszöbén belől. Isten rendelte azt így, és így van. Az egész világon csak rád nézve nem volna senki, a kire azt mondanád: ezt másként szeretem, mint az atyámat?
– Nincs!
E rövid szó oly szomorúan viszhangzott, mint a kriptába lekiáltott hang.
– Nincs! – ismétlé Ilonka. – Hol lehetne? Míg gyermekből hajadonná nőttem, az egész ismeretes világ elveszett körülöttem. Abban az új világban, a miben most járok, minden ember idegen nekem: az egyik nem vesz észre engem, a másikat nem veszem észre én.
Azt kellett volna Világosinénak kérdezni leányától: nincs-e valaki, a kit gyülölsz? akkor megtudta volna az igazat.
– De lásd, Bélteky oly derék ifjú, becsülete van, és kenyere.
– Igaz! Ez is elég ok arra, hogy ne adjak neki egy üres szívet, mely egész életére boldogtalanná teszi.
– Oh! kedves leányom, sokan beszéltek így már, a kik mint boldog emberek ébredtek föl. Minden két menyasszony közül egy sírva megy az oltárhoz. Azonban én nem beszéllek rá, ámbár elég szép szerencse volna, a mi mostani elhagyott helyzetünkben. Csupán arra kérlek, ne utasítsd határozottan vissza. Fogadd el továbbra is Bélteky látogatásait. Lehet, hogy felébred benned iránta a vonzalom. Én annak nagyon örülnék. Hiszen fiatal vagy még: ráérsz várni. De hadd járjon ő tovább is ide. Én oly nagyon becsülöm.
– Nem bánom, anyám; szivesen fogom látni.
E második ostrom után tehát következett a rendszeres megszállás. E naptól fogva Ilonka cernirozva volt. Bélteky Feri hozzáfogott a várőrség kiéheztetéséhez.
Elővétettek a megvesztegetés minden nemei: apró ajándékok, mik a nők jóindulatát megnyerik; a mindenre kiterjedő gyöngéd figyelem, elfogadtatott és kikönyörgött arczképek; sőt még divatlapokban kiadott szerelmes versek is. Bélteky Feri még szerelmes verseket is írt: «Ilonkához». «A megölő kék szemek»-hez. «Oh ha tudnád!» Elő is fizetett a lapra Ilonkának, melyben azok megjelentek.
(Zárjel között mondva, én kétféle nemét ismerem a szerelmes verseknek: az egyik olyan, mint a méhe, szeretem zöngését, tudom, hogy tele van mézzel, s viszi azt királynéjának; hadd vigye, nem bántom; a másik olyan mint a szúnyog: úgy énekel messziről, úgy könyörög, hogy hadd csípjen meg valakit! Hiszen bár csípné már, csak ne énekelne a fülébe. – Bélteky Feri verseit Ilonka határozottan a szúnyogok válfajába osztályozta.)
Ez így folyt egy ideig. A várőrség még mindig nem kapitulált. Akkor megkisértetett a külhatalmak interventiója.
Egy reggel, mikor Ilonka Lemmingnéhez ment leczkét adni, az úrhölgy azzal a szóval fogadta őt, hogy «ma nem tanít ön engem angolul; ma én tanítok önnek valamit, a mit ön nem tud. Ma a vívás is elmarad: hanem azért harczolni fogunk. Üljön le mellém!»
Ilonka helyet foglalt Malvina mellett a causeusön s várta, hogy mi lesz ebből.
– Én tegnap összejöttem önnek az édes anyjával a nemzetgazdasszonyok gyülésén.
(Az inség óta Világosiné is tagja lett az emberbaráti társulatnak. Szegény, legalább egy pár órára kiverte a fejéből családi bajait, míg a máséit elintézni segített.)
– Édes anyám említette azt.
– De azt nem mondta, hogy önről beszéltünk.
– Nem!
Panaszkodott önre az édes anyja, hogy milyen rosz leány. Igen, igen! Ne is nézzen rám azokkal a nagy kék szemeivel. Ön rosz leány. Nem akar férjhez menni.
– Én nem mondtam, hogy nem akarok.
– Igen, de ahhoz nem akar menni, a ki kéri.
– De mikor nem kér senki.
– Ah! Hisz Bélteky mindennap odajár önhöz.
– De tőlem soha sem kérdezett olyasmit, a mire azt mondhatnám: itt a kezem.
– Értem én azt, kedvesem. Mert ön olyan szemeket tud vetni az emberre, a kit magától távol akar tartani, hogy megfagy benne a lélek. Szegény Bélteky számtalanszor panaszkodott ön édes anyjának, hogy oly fagyos tekintetekkel találkozik önnél, mikor komolyan akar önnel szólani, hogy nem tud hogyan belekezdeni; másszor meg, ha jó kedve van önnek, oly gunyoros és mindent tréfára vevő, hogy nem tud hogyan végezni. Illik-e egy embert kínozni, a ki szeret?
– Nem! Azért igen helyesen cselekszem én, midőn nem akarok egy becsületes embert halála órájáig kínozni.
– Ah! kedvesem, az nem úgy van, a hogy ön azt leányészszel elképzeli. «Nem megyek férjhez, inkább meghalok!» azt mondja a leány; aztán mikor a főkötő a fején van, akkor tudja meg, hogy mi van egy újvilágban?
– Vagy mennyország, vagy pokol.
– Azt mindig az asszony alkotja magának. Higyje el nekem kedvesem. Mert én megpróbáltam mind a kettőt. Hibáztam első férjhezmenetelemkor. Nem tudtam magamat oda törni, hogy azt mutassam férjemnek, hogy szeretem. Elhidegültem iránta s megfagyasztottam őt magát; végre elváltunk egymástól, mint két halott. Mostani eszemmel kárhoztatom akkori kedélyemet. Én oktalanul csináltam a kárhozatot férjemnek és magamnak. Most egészen boldog vagyok. Derült kedélyem magamat is boldoggá tesz, és mást is. A férjnek soha sem szabad azt megtudni, hogy a nő szive hideg: még ha igaz is.
– De hát mi czél van ezzel elérve? – kérdé a leány elbámulva, mint a ki e czélzatokat fel nem foghatá.
– Az, hogy az ember: asszony!
Lemmingné szemei szikráztak e szónál.
– Az ember ura magának és mindennek maga körül. Nem az a titka a férjhez-menetelnek: nagyon szeretni! Hanem az, hogy: nagyon szerettetni. Ha nekem azt mondanák, hogy van egy férfi, a kit ön imád: lebeszélném róla, az szerencsétlenség; de mikor azt mondják, hogy van egy férfi, a ki önt imádja: ahhoz menjen hozzá, mert az nagy szerencse.
– Köszönöm a jó tanácsot, asszonyom; de én várni fogok addig, míg a szerencse és a szerencsétlenség összetalálkozik.
– A míg találkozni fog egy férfi, a ki önt imádja, s a kit ön is imád. Kedvesem! Sok ilyen szép sima arczú gyermek lesz ránczos képű aggszűz e várakozásban.
– S az aggszűzeket kinevetik, ugy-e, de nem siratják meg.
– Azt is. De meg nem tudhatja kedvesem, minő sivatagot viselnek azok keblükön belül?
Ilonka büszkén kelt fölt Malvina mellől.
– Asszonyom! Én azt tudom. Mert ezt a sivatagot most is viselem már szivemben. Viselek szivemben egy embernemlakta sivatagot, a hol nem találok egy leszakítani való virágot, egy megpihenni való árnyékot; a minek közepén elülök magamban és nem látom a láthatárt sehol. Agg szűz vagyok én már; a ránczokat érzem arczomon, mikor még tükrömből nem látom; s ha nem keserít el az, a mi belül vagyok: attól, a mi kívül leszek, már nem borzadozom.
Lemmingné úgy olvasott ennek a leánynak a szivében, mint a nyitott könyvben.
Engedte őt hazamenni.
Ilonka pedig azután is jókedvű volt otthon, s ha jött a kelletlen udvarló, nem volt hozzá kegyetlenebb, mint máskor.
Mi tudjuk jól, hogy Béltekynek nem törte el semmi csontját ez a kegyetlenség.
Ne lett volna csak Harter Elemér végrendelete a kezében, nem fájt volna az ő szíve Ilonka szép szemei miatt.
Söpörjük ki az «ilyen» szívfájdalmas emberek után a szobát!
Éjenkint aztán, mikor álmatlan fekhelyén heverve, egyedül találta magát az ifjú leány abban a végtelen nagy, emberlaktalan sivatagban, elővették az elfojtott keservek. Minthogy szeretni nem lehetett, kénytelen volt gyűlölni. Gyűlölete tárgyát maga elé hozni. Azt, kit annyiszor látott álmában, annyiszor került ébren, a ki elől futott, a kit mindenüvé magával vitt, a kinek meg nem tudott bocsátani soha, s a kit el nem tudott felejteni soha.
Az ám nem hizelgett, az megbántotta durván, vakmerőségével. Megbántotta őt akkor, a mikor ha nem tisztelte benne a szűz hajadont, tisztelnie kellett volna benne a szegénységet! Kinek nem arczát kellett volna, nem csókjával, nem meggyalázni: de kezét, de könyjeivel, de megszentelni!
De mikor e nyomorult ficzkónak meg a gonosz tettében is több erény van, mint annak a másiknak a jótéteményében. Szeretett! Őrült volt.
Aztán meg is bűnhődött úgy, a hogy férfi még soha. Megverte egy leány. Megverte egy asszony előtt. Jól mondta, hogy meghalt; mert ezzel meg is kellett halni. Úgy kellett neki!
Bár hoznák már halálhírét. Bár mondanák már, hogy el van temetve: – hogy aztán megsirathatná kedve szerint; – hogy bebocsáthatná szobájába ismét, hogy helyet adhatna szűzi fekhelyén – a halottnak, – a léleknek; a kit úgy gyűlöl, úgy gyűlöl most, hogy majd a szive szakad meg érette.
Ha egyszer halott fog lenni: akkor jó, engedelmes fiú lesz; nem csapong tétova, nem lesz csapodár; nappal nem kell őt félteni; este otthon marad; ügyel egyetlen szavára: «jó légy, olyan légy, a milyennek én akarlak, ártatlan, szelíd és nemes; aztán engem szeress; aztán majd lassankint egymáshoz vénülünk mind a ketten; s aztán majd egyszerre meghalunk mind a ketten; ekkor majd te is meghalhatsz igazán; addig még sokáig idefenn kell maradnod, mellettem, körülöttem, szívemben: hült porod odakint a hideg földben…»
Most egy ideig úgy tettek a vár-ostromlók, hogy nem mutatták előkészületeiket: rejtekben ástak a várfalak alá valami tűzaknát, hogy aztán egyszerre föllobbantva, megrohanhassák a meglepett várőrséget.
Lemmingné napokig nem beszélt a tárgyról Ilonkával többet; – hanem egyszer azt mondta neki az angol leczke végeztével:
– Apropos! Hallotta ön már, hogy Elemér meghalt?
Ilonka arczán egy vonás sem változott.
– Nem hallottam.
– Elesett a Potomak melletti ütközetben.
Erre épen nagyot kaczagott Ilonka.
– Hogy került volna ő a Potomak mellé elesni? S hogy esett volna el az amerikaiak harczában?
– Önkénytes volt, s azt mondják, igen jó katona lett.
– Az is meglehet! – szólt Ilonka meggondoltan; – ha úgy történt, szép halála volt.
Malvina nem engedte el a vívóleczkét. Meg akarta tudni: nem reszket-e most ennek a leánynak a keze? Nem téveszti-e el a tempókat? Nincs-e megzavarodva?
Bizony eszénél volt az most is; Malvina nem birt rajta kifogni. Utoljára is ő szakította félbe a leczkét.
– Nem vagyok ma képes vívni. Ennek a fiúnak a halálhíre mégis nagyon felizgatta idegeimet. Egészen megzavart. Önt nem?
– Engemet nem!
– De hogy lehet az?
– Én nem hiszem, hogy meghalt.
– Ah! No megálljon. Itt a hírlap, a melyben körülményesen le van írva, hol és mikor esett el? kik ápolták? Maga az írta alá a levelet, a ki véglehelletéig mellette volt. Olvassa ön.
Ilonka végigolvasta a hírlapi czikket, s aztán azt felelte rá:
– Úgy tudom, hogy már egyszer a tengerfenekén is volt az az úr; el is requiemezték; aztán megint csak előkerült. Majd hazajön az megint!
Lemmingné boszusan veté félre a hírlapot. Mérgelődött, hogy ezt a gyermeket nem birja megtörni.
– No, no, kedvesem; egy férfinak a lelke már bizony az ön lelkén szárad; ezt ne hagyja magának elfeledni.
Ilonka úgy sietett haza.
Nem is akart e hírre gondolni, míg haza nem ér. Félretette azt maga számára. Majd ha odahaza lesz, kis kertre nyiló szobácskájában, hol tanulmányozni szokott, majd mikor nem látja és nem hallja senki: akkor leborulva asztalára, előveendi ezt a gondolatot s betölti vele egész lelkét.
Hazaérve, anyját nem találta honn (a nemzetgazdasszonyok gyülésén volt a derék honleány), csak azok voltak ott, a kik nem hallanak és nem hallgatnak. Ha ideje volt a sírásnak, tehette lelke szerint.
Leveté kendőjét, kalapját, letérdelt asztalkája elé, lehajtotta két kezére homlokát s elkezdé elejétől végiggondolni azt, a mit olvasott, s miután hosszan végiggondolt rajta: hirtelen felszökött helyéből és elkaczagta magát.
«Nem igaz! Az én szívem nem tud erről semmit!»
«Ha ő annyi idő óta halva volna: hogy azt az én szívem annyi idő óta meg ne érezte volna!»
Az pedig most sem hiszi még, hogy ez igaz.
Bélteky Feri ugyan megmutathatná neki magát az eredeti levelet, magával az úrfi vérével írva, mely levél után lett szerkesztve ama hírlapi tudosítás is; de Bélteky Feri ezt nem teheti, mert akkor idejekorán tudatná Ilonkával a végrendelet történetét is, a mi megint az ő tisztességes végczélját hozná hamis világításba, sőt meglehet, hogy épen el is ütné tőle. Ilonkának nem szabad azt megtudni, hogy ő már gazdag.
Tehát ez a tűzakna fellobbantása sem használt.
Ilonka szeme közé nevetett mindenkinek, a ki előtte arról beszélt, hogy Harter Elemér a csatában esett el.
Utoljára is egyenes ostromhoz kellett fogni.
Egy délután Világosiné megmondá leányának, hogy tovább ez a kétséges helyzet nem tarthat, Bélteky maga fog előtte nyilatkozni; holnap reggel tizenegy órakor eljő és ünnepélyesen megkéri Ilonka kezét.
– Én pedig még most sem szeretem őt.
– Miért nem?
– Mert nincs rajta semmi igaz. Nem való, a mit mond, nem való, a mit mutat. Maga magát is mindig csalja. Elhitet magával valamit, s aztán megbánja, hogy elhitte magának. Teszi magát hazafinak, s aztán megijjed tőle, mikor benne van; haragra gerjed, s aztán nagyot kerül, mikor haragja tárgyával összetalálkozik. Olyan kiállhatatlan «jó ember.»
– Leányom, még egyszer kérdezlek: szeretsz valakit mást?
– Senkit.
– Akkor jól mondod, hogy «senkit», mert ha legalább engem szeretnél: családod boldogságát egy oktalan szeszélyért össze nem tépnéd.
Ilonka szíve elfacsarodott e szóra.
Hogy ő az, a ki családja boldogságát szeszélyből összetépi! Hogy ő az, a ki nem szeret sem apát, sem anyát!
Azt hitte, hogy a szemrehányás alatt meg kell szakadni szívének.
– Anyám! – szólt tűzben lángoló szemekkel, miknek még e perczben meg volt tiltva a sírás; – ne folytassuk ezt ma. Én tudom előre, én esküszöm neked rá, hogy ez az ember holnap nem fog eljönni, hogy kezemet megkérje. Bizonyos vagyok róla, hogy mikor jönnie kellene, levelét fogod kapni, melyben szívgörcseit fogja jelenteni, mert megbánja minden gondolatját; meg fogja bánni azt, hogy házasságot igért. Ő nem jön el holnap. Ha pedig eljön és szavának áll: akkor Isten legyen közöttünk a biró, hogy szerette-e valaha gyermek apját-anyját jobban, mint én titeket! Most bocsáss szobámba s holnap reggelig ne bántsatok, mert ki akarom magamat sírni.
Azzal bement szobájába, és sírt.
Anyja megbánta aztán, a mit mondott neki, s aggódva lesett be ajtaján este felé. Leánya már akkor aludt. Odalopózott hozzá: nincs-e meghalva. Oh! nem volt. Szép mosolyogva feküdt vánkosán s keble nyugodtan pihegett.
Másnap jó kedvvel kelt fel; tréfált, enyelgett. Böskével felöltöztette magát legcsinosabb ruhájába; még hajfürteit is divatosabban bonyolíttatta össze, pajzánul czélozva, hogy az a háztűznézőbe jövők kedveért történik. Végre eljött a válságos tizenegy óra. De Bélteky Feri nem jött.
Féltizenkettőre is elmult; akkor beállít – egy hordár egy levéllel, melyre nem kell választ vinni.
A levél Világosinénak szólt. A czímen megismerte Bélteky írását.
Nem volt ereje a levelet elolvasni, úgy reszkettek a kezei. Szemei előtt összefutottak a betük.
Ellenezte; de Ilonka kivette a levelet kezéből, s aztán olvasta fenhangon.
«Tisztelt nagysám!
A sors átka… stb. stb. midőn már boldogságom küszöbén stb. stb. – régi nagy bajom, a szívgörcsök visszatérte stb. stb. ily csapással boldogtalanná tenni egy angyalt… stb. stb.; jobb, ha csak egyedül szenvedem végig az élet kínjait, stb. stb.»
A s a többik helye ugyan ki volt töltve ékes szép frázisokkal: de azokat Ilonka részint átfutotta, részint úgy elkaczagta, hogy nem lehetett hallani, mit olvas.
Elég az hozzá, hogy levél vőlegény helyett.
Ilonka arcza ragyogott. Diadalmaskodott.
Mint valami elfoglalt zászlót, úgy lobogtatá kezében azt a levelet.
– Nem mondtam-e előre, hogy a szívgörcsei megérkeznek erre az órára?
Világosiné boszusan tépte szét a levelet s aztán sírva borult Ilonka nyakába, és keserűn suttogá:
– Igazad volt! Többet ne hallgass az én tanácsomra soha!
Pedig hát igazán mondom, el akart menni pontban tizenegy órakor Bélteky Feri leánykérőbe Világosinéhoz, már baraczkvirágszínű keztyűit is felhúzta; már a fiakker is ott állt a kapu előtt; már ki akart lépni az ajtaján, mikor szemközt nyitja azt rá valaki, s előtte áll testestül-lelkestül Harter Elemér.
AZ ÚJ EMBER.
– Hát… te… élsz? Ezzel a szóval hőkölt vissza e megjelenő kisértet elől Bélteky Feri.
– Úgy látszik, hogy élek. Legalább a gőzhajón megfizettették velem a személydíjt, s így nem vagyok láthatlan lélek.
– Nekem azt írta egy yankee, hogy meghaltál.
– Jól írta. Keresztül voltam lőve. Elől bement a golyó, hátul kijött rajtam. Olyan jól meg voltam halva, mint akár ki hasonló esetben. A tábornok személyes jóakaratának köszönhetem, hogy nem temettek el. Hogyan jöttem megint életre? azt az orvosok megmagyarázták, s ha orvos volnál, elmondanám, hogy írd ki az «Orvosi Hetilap»-ba, mert érdekes eset. A golyó a mellhártya és a bordák között futott bennem körül, s nem sértett meg semmi nemes részt, csak a paraszt bőrt s a polgári csontokat viselte meg. Minthogy azonban nem vagy doktor medicinae, hanem doktor juris: hát beszéljünk másról. Átadtad a végrendeletemet?
Oh! bizony Bélteky nem azért volt doktor juris utriusque, hogy ne tudja, mi az a kétféle igazság?
Mosolygó suprematiával felelt:
– Én nem adtam hitelt a távolról jött tudósításnak; bíztam benne, hogy újra látlak, s a végrendelet átadását elhalasztottam.
– No, azt nagyon okosan tetted. Becsüllek e circumspectusságért. Most igen nevetséges helyzetben volnék. A pöröm folyik csendesen?
– Kedvező itéleteket kaptál benne, s jelenleg a legfelsőbb törvényszék előtt van appellátában. Meg lehetsz felőle győződve, hogy lelkiismeretesen utána láttam. Anyád állampapirjai birói zár alatt vannak, s a lejárt szelvényekre most már akárki hitelez.
– Köszönöm, nem veszem igénybe, sőt ellenkezőleg arra kérlek, hogy szedd össze az embereket, a kiknél imitt-amott tartozásom van, hadd fizetem ki őket. Jövőre adósságból nem élünk.
– Ah! Te pénzzel jöttél vissza?
– A szabad állam azokat, a kik szolgálatában harczképtelenekké lettek, meg szokta jutalmazni. Nekem általányt adtak, úgy bocsátottak el; s aztán majd valami dologhoz látok.
Bélteky Feri nagyon csóválta a fejét.
– Te, úgy látszik, nagyon megváltoztál.
– Az onnan van, hogy megsoványkodtam, s a szakállam megnőtt.
Bélteky nem úgy értette azt.
– Legközelebbi találkozásunkig a perköltségeinket is számítsd össze, hogy köszönettel kiegyenlíthessem. S most még csak arra kérlek, hogy ne beszélj senkinek arról az én állítólagos elesésemről. Azt én egyszerűen el akarom tagadni: hogy ne kelljen minden embernek elmondanom, hogyan volt és hogyan nem volt? S most god bye! A te időd is drága, az enyim is.
Kezet szorított, és ment.
Hogy aztán Bélteky Feri, barátja eltávozta után, nagy mérgesen tépte le a kezéről a baraczkvirág-szín keztyűket s dobta az almáriom szegletébe, s kergette az inasát, hogy hozzon neki a bérkocsi helyett hordárt; s írta a lemondó levelet Világosinénak: azt az előzmények után mindenki igen természetesnek fogja találni.
Majd bizony okos ember elvesz egy kisasszonyt, a kinek van egy tébolyodott apja, egy siketnéma öcscse, és semmi vagyona a világon; s a kinek most került haza valakije, a ki mindenét neki akarta hagyományozni! Ez volna a rosz vétel.
A halottaiból feltámadott pedig ment a barátjától egyenesen a másik, nőnemen lévő barátjához, kinek a második látogatással tartozott itt ezen a földön.
Ezuttal nem rontott fel Lemmingékhez egyenesen; hanem otthagyta a kapusnál látogatójegyét, s csak délután ment ismét viszsza. Malvina elkészülhetett a látására, nem úgy, mint mikor a tenger fenekéről került elő.
Az érzékeny ölelkezési scéna ezuttal el is maradt.
Elemér nem volt az ölbeli fiucska többé.
Szép, daliás férfi volt, egyenes magatartással, nyugodt mozdulatokkal. Arcza megnyúlt, sötét sürű szakáll vette körül, s naptól barnított szint kapott; de a mi még többet változtatott rajta: az a hideg, gondolatteljes komolyság volt, mely annyira elüt az ifjukori lanyha blazirtságtól.
Malvina, mikor meglátta őt, úgy érezte, hogy ez alaknak hatása van rá. Ezzel már máskép kell beszélni, mint a mult esztendei emberrel. Ezt már nem kinálhatja üléssel maga mellett, hanem magával szemközt.
– Ön engem másodszor is megrettentett halálával! – szólt neki gyöngéd szemrehányással. Hát mondja, illik ez?
– Vak-hír volt.
– De ön súlyosan meg volt sebesülve.
– Nem érdemes róla beszélni. Csak golyósurolás volt.
– De az öntől még sem szép, hogy olyan helyeken jár, a hol golyókat lehet kapni; hát ha nyomorékká lőtték volna, hát ha féllábbal jött volna haza?
– Akkor féllábon kellene tánczolnom, mint Donatonak. Ez most, úgy hallom, európai divat.
– De úgy elszökni tőlünk, búcsuzatlanul! Tudja ön, hogy én kétségbe voltam esve a miatt, hogy nem tudtam merre lett ön?
– Hiszen nem mentem messzire.
– Persze nem! Csak lábbal voltunk fordulva egymásnak.
– Bizony az génant helyzet lehetett!
– Eh! menjen, ön mindenből gúnyt űz. Mi szükség volt önnek az amerikai monitorok lövegei közé furakodni? ha verekedni volt kedve, nem elég szép alkalom kinálkozott-e idehaza?
– Idehaza?
– No igen, idehaza Schleswig-Holsteinban. Ott teremnek az ilyen hősök számára az igazi babérok!
– Köszönöm, asszonyom! Már én majd valami máshoz látok.
– De mért nem tegez ön engem? Mért hí «asszonyom»-nak?
– El vagyok már szokva a tegezéstől. Abban a világban, a hol én jártam, nem tegeznek senkit; egyforma czíme van az országfőnek s a favágónak. Egyedül az Istennek mondják: «Te!»
Malvina gondolta magában: «ez most yankee-erkölcsöket affectál; ha ez a gyönge oldala, úgy beszéljünk vele az amerikai diapason szerint.»
– Tehát legyünk ezentúl «miszter» és «missziz.» Tehát, édes úr, önnek egy kiegyenlítetlen számadása maradt nálam, a midőn «durchbrennolt» – nem tudom, így nevezik-e azt Amerikában? Önnek volt nálam ezer forintja, s abból ön csak ötszázat vett fel, ötszázat pedig a nyakamon hagyott. Ezért én önt beperlem.
– Szükségtelen lesz, asszonyom; mert én a felvett összeget is visszaadom, kérni fogom önt, hogy kézbesítse azt Harter Nándor úrnak. Szüksége lesz neki ez összegre, majd mikor egymással összeszámolunk.
Malvina kerekre felnyitá nagy szemeit.
– Mikor összeszámolnak?
– Hiszen tudja, asszonyom, hogy a «Harter et Son» s Companie felbomlott, s most külön kezdünk majd üzletet; ki szalagokkal, ki egyébbel.
– Ön szalagkereskedést nyit?
– Nem! Azokkal Harter Nándor kereskedik: rendszalagokkal. Én komolyabb czikkben szándékozom dolgozni: alkalmasint gépeket szállítok be az országba.
– Ah! értem! suttogá Malvina. Most értek már mindent! – Azzal közel hajolva az átellenben ülő ifjúhoz, annak kezére tette kezét.
– Ön a komité bizományosa, ki ágyukat fog becsempészni.
Malvinának tökéletesen mindegy volt: a Dannewirkét fogja-e ostromolni Elemér a sasos zászló alatt, vagy emisszáriusnak jár-kel titokteljes utakon. Ép olyan könnyen lett volna a kedvéért fekete-sárga, mint vörös republicánus; csak titkába férkőzhessék.
– Óh! dehogy, asszonyom. Cséplő- és arató-gépekről beszélek.
Malvina okosan ingatta szép fejét, mint a ki többet tud, mint a mit hall, de nem akarja a dolgot erőtetni.
(Vajjon ezért volna-e ama változás Elemér arczán?)
– Akkor ön olyas spediteur lenne, nemde?
– Körülbelül!
– Hát nem kapott ön Amerikától jutalmat, a miért érette küzdött?
– Holtig való ellátást kaptam.
– Az szép! mennyi évdíjjal?
– A mennyit meg tudok magamnak keresni a két tenyeremmel, meg az eszemmel. Azt ajándékozta nekem Amerika, hogy a ki dolgozni akar, az megél.
(Malvina még mindig nem tudott Elemér titkába behatolni. Mi tette őt ily komolylyá, oly rövid idő alatt?)
– És ön mégis úgy szereti, úgy tiszteli azokat az amerikaiakat?
– Szeretem, mert náluk tanultam meg szeretni az embereket, még a férfiakat is. Tisztelem, mert szabad ember náluk mindenki, még az asszonyok is.
– Ah! Ez már szép szabadság! – szólt Malvina nevetve.
– Ne úgy értse azt, asszonyom, a hogy nálunk értelmezik a szabad nőket. Amerikában azért szabadok a nők, mert nem szabad őket egy sértő tekintettel is illetni. Ott a tizenhat éves leány jár egyedül, kiséretlenül, munkája, üzlete vagy szórakozása után; utazik egyedül, szárazon és vizen! de jaj volna annak a férfinak, a ki őt egy vakmerő érintéssel, vagy csak egy megpirító szóval meg merné bántani: azt a legközelebbi férfi le fogná ütni, mint az ebet. Az új világban a nők a közönség oltalma alatt állnak, s a ki egy nőt megbánt, az a társadalmat bántja meg, s azt kidobják a hajóból.
Elemér szép, napbarnította arcza úgy átmelegült ezeknél a szavaknál; szemei égtek, mint mikor a sötét házban egyszerre világot gyújtanak.
Malvina ezeken a kivilágított ablakokon belátott egy pillanatra, mielőtt a bennlakók eléje húzhatták volna a függönyöket.
– Láttam Bécsben több amerikai nőt, azok igen rútak voltak, – szólt Malvina; – azoknak itt Európában is könnyű leendett megvédelmezni az erényüket.
– A kiket én láttam, mind szépek voltak.
– Talán szebbek is mint az itthoniak?
– A szépség nem tür összehasonlítást.
– Csodálom, hogy ön meg nem házasodott közöttük.
– Ahhoz elébb az kell, hogy eltudjon valaki tartani egy asszonyt; s az amerikai nő, a míg szülői élnek, szivén és a rajta levő ruhán kívül semmit sem visz a férjéhez.
– Tehát ott a szegény embernek nem szabad szeretni?
– Ott a szegény embernek dolgoznia kell, hogy szeressék.
Malvina végre nagyott nevetett.
– Tudja ön, mit nevetek én mostan?
– Gyanítom.
– Azt nevetem, hogy ön most úgy tért haza Amerikából, mint mikor egy nagy tolvajt becsuknak a dolgozóházba, s ott azután jól viseli magát, kieresztik. És akkor azután nem győzi eléggé mondani, hogy milyen dicső dolog az a munka! mennyire megnemesíti az embert; hogy már most ő ezután soha többé lopni nem fog. Meg is tarja mindaddig, a míg a legelső őrizetlen szobába be nem jut, s a legelső arany órát nem látja magára mosolyogni. Ön is így jött elő most abból a nagy dologházból, a mit Amerikának hínak. Nem haragszik ön azért, hogy nevetek?
– Hiszen mikor elváltunk is nevetett ön.
– Szeretném, ha ön is tenné. Nekem ez az ön komoly képe nem tetszik. A biró mikor vallat, a tiszteletes, mikor prédikál, hadd tegyen úgy, mintha haragudnék; de ha csak ketten vagyunk, se biró, se pap ne tegye azt, mert nem hiszem el neki. Önnek épen roszul illik az.
– Tudom, s nem alkalmatlankodom tovább.
– Itt van ni! Eddig csak savanyú volt ön, most meg már keserű.
– Sőt mind a kettőnél roszabb: ízetlen. Bocsásson meg érte, asszonyom! Én magam is annyira tudom, milyen kiállhatatlan ember vagyok, hogy szeretném a saját énemet valahol otthagyni, mikor aluszik, aztán megszökni tőle, hogy rám ne találjon többet.
– Sőt én azt hiszem, hogy ez úgy is történt. Én egészen hajlandó vagyok azt hinni, hogy önt valóban agyonlőtték; s aztán valami yankeenek a lelke megtalálta önt, felöltötte magára, s az jár-kel itt most az ön képében, míg ön maga a Savannák virágait járja sorra, valami lepke képében, s csapja nekik a szépet sorra, mint hajdan itthon.
– Az meglehet! – szólt Elemér elmosolyodva. Neki is volt egyszer ilyen gondolatja.
– Hanem egyet ne feledjen el, master, azért ha a túlvilágról jött is vissza: azt az egyet, hogy az ó-világban volt még valaki, a ki önről sokat gondolkodott.
Elemér szótlanul hajtá meg fejét és indulni készült.
– Nem megy ön át Lemminghez? – kérdezé Malvina.
– A mi ügyeink voltak egymással, azt majd elintézi az ügyvédem.
– Tehát olyan ügyeik voltak egymással? Jól van; nem kérdezősködöm felőlük. Remélem, hogy látni fogom önt ismét?
– Mihelyt egyszer Bécsből visszatérek; az éjjel oda utazom.
– S mit keres ön Bécsben?
– Embereket, a kik nem ismernek.
– Ön kerüli ismerőseit?
– Mint minden tolvaj, kit a dologházból most eresztettek ki.
– Tehát ön maga is fél, hogy ha egy bizonyos háznak a számát megtudhatná, azt a házat fel találná törni? Nem akarja ez adreszt megkapni?
– Nem akarom!
Azzal meghajtá magát Elemér és búcsut vett.
Mikor elment Malvinától, a delnő sokáig járt alá és fel hevesen szobájában, azután parancsot adott lovászának, hogy nyergelje fel paripáját, s kilovagolt.