Kivánt is nekik szerencsés utat minden ember.
VILLÁM A DERÜLT ÉGBŐL.
Reggeli tíz óra volt, mikor Angyaldy nagy sietve lépett be Harter Nándor úr hivataltermébe, s az ott uralkodó irodafőnöktől kérdezé, hogy van-e valaki ő méltóságánál?
Ez azt felelé, hogy senki sincs, csak Bélteky Ferencz úr.
– No, e felől bemehetek hozzá! mondá Angyaldy, és benyított Harter szobájába. Hanem a méltóságos úr magas bosszusággal riadt titkárára:
– No, ugyan mit akar?
– Igen sürgös tudatni valóm van.
– Várjon vele! Most fontos ügy van előttem.
Angyaldy visszalépett, s leült a hivatalteremben.
Harter urnak csakugyan fontos beszéde volt az ifjú Béltekyvel.
– Ön már most, fiatal barátom, csakugyan azt hiszi, hogy megnyerte Elemér úrfi perét ellenem, miután minden forumon rá nézve kedvező, rám nézve elmarasztaló itéletet kapott?
– Valóban azt hiszem; s épen azért igen idején valónak találtam ajánlatommal fellépni.
– Azon ajánlattal, hogy egyezzem ki az úrfival, mikor már nyert ügye van neki ellenemben? Ez az ön szempontjából, természetesen, igen nagylelkű ajánlat. No, hát legyen, én önnek ajánlatát visszautasítom. Nem kell semmi egyesség!
– Tehát bevárja méltóságod a törvényes végrehajtást?
Harter Nándor mosolyogva lépett Bélteky Feri orra elé, s beszédközben annak nyakkendőcsokrát igazítá helyre:
– Kedves öcsém! ön még igen fiatal ügyvéd, s azt hiszi, hogy minden meg van nyerve, mikor a kedvező itélet a kezében van. Tapasztalt ügyvédek azonban jól tudják, hogy csak akkor kezdődik még az igazi per, mikor már a végrehajtás napja is ki van tüzve, s nekem gyakorlott ügyvédem van. Aztán magam is értek valamihez.
– Ezt mind számításba vettem.
– Gondolom. És azért ajánlotta ön nekem az egyességet, a mit én ismételten visszautasítok. A ki oly vakmerő volt, hogy én ellenem pert kezdett: az tudja meg hát, hogy ki vagyok? A lázadót én megtudom bűntetni. Mert a fiú, ki atyja ellen pert indít: lázadó, nem más. Meg fogom neki mutatni, hogy én most is úr vagyok fölötte. Azt hiszi ön, hogy abban az állásban, melyet én elfoglalok, csak olyan könnyedén lehet valakit ad peram et saccum exequálni?… – Önnek oda lehet itélve a rajtam levő köntös, hanem azt tapasztalni fogja ön, hogy nem akad ember, a ki azt rólam lehúzza. Nem fogok Elemér úrfinak egy fillért sem kiadni abból, a mit magáénak tart. Nem; azért, mert ellenem lázadt. Éljen szükölködve és nyomorogva, míg daczos lelke megtörik. Én fogadom önnek, hogy ha keresztbe teszem egy ajtó előtt a lábamat, ő azon az ajtón nem fog bemenni; s ha húsz évig élek, húsz évig nem mozdítom el lábamat előle.
Bélteky Feri valami mosolygást engedett arczának elárúlni. Harter észrevette azt.
– Ön azt gondolja magában ugy-e: hogy hiszen nem szükség épen a felséges halálnak jönni, hogy engem elmozdítson az ajtóból; jöhet arra egy új excellentiás úr is, ki rendszer-változáskor engem is székestől az ajtó elé helyez. Akkor roszul ismeri ön a helyzetet, édes barátom. Egy Harter Nándort nem olyan könnyen tesznek hol ide, hol amoda. Tekintélyt, minő én vagyok, minden kormány levett kalappal szokott kérni, hogy méltóztassék a helyet megtartani, melyre előde emelé. Vannak nélkülözhetlen emberek, kiket semmi rendszer-változás meg nem dönt, de mindenik magasabbra emel. Ezt higyje el ön felőlem, ifjú barátom.
… Angyaldy ismét belépett az ajtón.
– No, mi az megint? rivalt rá Harter, félbeszakíttatva büszkesége legélvezetesb kitörésében.
– Igen fontos és sürgetős az ügy, méltóságos úr!
– Maradhat későbbre! inte büszke, hatalmaskodó kézmozdulattal Harter, s a titkár újra visszalépett.
Harter folytatta oktató előadását a tapasztalatlan ifjú ügyvédhez. Ismét közel lépett hozzá s beszéd közben Bélteky Feri óralánczát fogva meg, azon iparkodott minden módon csombokot kötni.
– Tehát, hogy csak egy körülményt említsek fel ön előtt, mely mindjárt meggyőzendi önt arról, hogy most jutott még el csak a nehézségek kezdetéhez. Mikor ön már kezében tartandja a végrehajtási parancsot: akkor az én ügyvédem elő fogja mutatni mindazokat a váltókat, a miket én Elemér úrfinak világban csavargása alatt helyette Olasz-, Franczia- és Angolországban kifizettem. Azok oly mesés összegekről szólnak, hogy kétszer is túlhaladják az úrfi összes anyai örökét.
– Tudom jól! szólt Bélteky, óralánczát kiszabadítva valahogy Harter kezei közül, s inkább a nyakkendőjét engedve át neki, hogy azon csináljon tetszés szerinti csokrokat. Elemér könyelmű fiú volt; ezeret írt alá, hol százat kapott; hanem azt is tudom, hogy méltóságod az ő hitelezőit szinte úgy elégítette ki százzal ezer helyett: s így az összegek nem rugnak többre, mint épen Harter Elemér örökének kamatjaira.
– Az is meglehet, csak hogy arra nézve, hogy ön azt bebizonyíthassa, csupán két mód van. Az egyik: Lemming urat rábirni, hogy ellenemben: érti ön, az «én ellenemben» adja elő azon legmagányosabb természetű üzleti jegyzeteit, a mikből kiderűljön, hogy mit fizetett ő ki megbizásomból Florenczben, Nápolyban, Cadixban, Londonban Elemér úrfi helyett? Reméli ön Lemming úrtól ezen adatokat megszerezhetni?
– Bizony bajosan.
– Talán sehogy sem? A második lehetőség aztán önre nézve: személyesen kimenni Florenczbe, Nápolyba, Cadixba, Londonba; ott a kérdéses uzsorásokat törvényszék elé idéztetni, kivallatni, saját maguk ellen tanuskodtatni. Lesz önnek erre való pénze, ideje és ereje?
Bélteky nagyon kezdé vakarni az orrát ennél a feladványnál.
Harter úr látta, hogy mennyire maga alá gyürte ezt a gyenge embert.
– No lássa ön, ifjú barátom: minő emberfölötti vállalatot emelt ön fel, midőn egy Harter Nándor elleni küzdelmet fogadott el barátságból. Ez a küzdelem saját életpályáját is elronthatja. Ön még nem tudja, mi értéke van a befolyásos körök jóakaratának egy ügyvéd életpályájára? Ismerünk jeles készültségű talentumos embereket, kik nem birják a napi kenyeret e pályán megkeresni, és viszont másokat, kik korlátoltabb tehetségek mellett fényes előmenetelt biztosítnak maguknak. Ez utóbbiak ismerik az emberek értékét. Tanácslom önnek, hogy tanulmányozza azt ön is. Hogy elvállalta ön az ügyvédkedést Elemér úrfi perében ellenem, azt nem hibáztatom. Ha ön nem, tette volna más. Hogy eddig nagyon szorgalmazta, azért is megbocsátok önnek; hanem azt a jó tanácsot adom, hogy a mi most már ezután jön, abban a küzdelemben ne iparkodjék ön a fejét az én fejemhez ütni valami hevesen; mert mondhatom önnek, hogy az én fejem vasból van!
Bélteky úgy érezte, mintha az övé üvegből volna.
– Vigye ön a processust szokott kötelességszerű malatiával; ne mondjon le róla, tegyen benne lépést lépés után, a hogy illik: egyszer bizonyosan véget fog az érni; csak hogy akkorra az ön cliense kopasz lesz! Ön azon legyen, hogy maga is ősz hajakat ne kapjon miatta. Nekem sokszor lesz alkalmam önnek bebizonyíthatni, hogy atyai jó akaratom mázsányi súlyt adhat fiam ügyvédének szerencse-mérlegéhez: de soha egy szemernyit sem fiaméhoz. – Ezt jegyezze ön meg magának, ifjú barátom.
Azzal véglegesen megköté Bélteky nyakravalóját. A jeles ifjú elszédülve a hallott fenyegetésektől és biztatásoktól, alázatos búcsut vett és eltávozott.
Nyomban utána, ugyanazon ajtónyilással sietett belépni Angyaldy.
– No ugyan, mi az a sürgetős dolog? riadt rá fensőbbsőbbségi házsártoskodással Harter. Nem szeretem, ha olyankor háborgat valaki, mikor fontos hivatalos ügyeim vannak. Ezt százszor is mondtam. S kivánom, hogy tartsa magát hozzá minden ember!
Harter Nándor e magasra tartott orral elmondott rendreutasítás alatt egy hivatalfőnök jogosult hypochondrikus rosz kedvével sétált el a szoba tulsó szögletéig; onnan aztán visszafordúlva, élvezteté kegyes engedelmét Angyaldyval a beszéd megkezdhetésére.
– No, hát halljuk, mi az a sürgetős ügy, a mit önnek velem tudatnia szükség?
Angyaldy nagy hidegvérrel hagyta főnökét szavakkal és léptekkel alá s fel büszkélkedni, s azután felhivatva szólásra, mindennapi csendes hangján mondá:
Azt kell tudatnom méltóságoddal, hogy kegyeskedjék ma tizenkét óráig lemondását illető helyen benyujtani; mert különben délutáni két órakor meg fogja kapni az illető helyről az elbocsáttatást.
Harter Nándor oda ment egészen Angyaldyhoz, hogy a szeme közé nézzen.
Bizony ott állt az, és egy vonása sem mutatta, hogy tréfál.
– Ébren vagyunk mind a ketten? kérdé tőle.
– De alunni megyünk mi mind a ketten, méltóságos uram.
– De hát mi ez? Rosz tréfa?
– Rosz való! Most beszéltem azzal a barátommal, ki a helytartóságnál történtekről tudosítani szokott.
– Az önt elámította.
– Nem ámított el. Tessék az elejét meghallgatni. Lemminget elfogták.
– Kicsoda?
– Valami szeles katona. Még nem tudom egészen, hogy miért? Azt mondják, hogy élelmezési ügy miatt.
– De hát mi közöm nekem az élelmezési ügyhöz?
– Én nem is mondtam, hogy van köze hozzá méltóságodnak. A tiszt fel volt bőszülve Lemming ellen, s lefoglalta a nála levő jegyzeteket. Ezen jegyzetekben foglaltatnak mindazoknak a nevei, a kik az országos gabonaosztási vállalat ügyében Lemmingtől összegeket fogadtak el. E lajstromban méltóságod neve is előfordul, ötezer arany összeg mellett.
Ez olyan nehéz kalapács-ütés volt Harter fejére, hogy le kellett ülnie egy karszékbe.
– Megfoghatatlan!
Hogy mi legyen az a megfoghatatlan? azt engedte találgatni.
Kis idő mulva újra megszólalt.
– De hát mit mondanak: miért?
– Én mindent elmondok, a mit megtudtam! felelt Angyaldy. A mit nem mondok, azt nem tudom.
Harter talpra pattant.
– Megyek rögtön ő excellentiájához!
– Bizonyosan mondhatom méltóságodnak, beszélt a kérlelhetlen oraculum irgalom nem ismerő nyugalommal, hogy ő excellentiájánál ki van adva a rendelet, hogy méltóságodat többé eléje ne bocsássák.
Harter Nándornak már kezében volt a kalapja; azt e szónál az asztalhoz vágta.
– De hát miért? A kalap legurúlt az asztalról, felvette s újra odavágta, ezuttal úgy, hogy nem gurúlhatott le. De hát miért?
– A gabona-kiosztásnál óriási csempészetek sültek ki Lemming ellen.
– De mi közöm nekem az ő csempészetéhez? szólt ismét, bevágva magát karszékébe.
– Semmi! Én is mindenkinek azt fogom hirdetni. Hanem méltóságod neve és sok másoké előfordul Lemming jegyzőkönyvében.
– Lemming irhatott jegyzőkönyvébe a mit akart; mit tartozik az én rám?
– Törvény szerint nagyon keveset. A biró előtt azt mondhatja méltóságod, hogy ez nem bizonyít semmit. De az a szeles katona még több ügyetlenséget is követett el; mielőtt feljött panaszra, úton-útfélen, boldognak-boldogtalannak elmondotta, mit fedezett fel; megmutogatta sok embernek, laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzékeit; compromittálta a közvélemény előtt a megnevezett urakat; a kormány vezetői dühösek érte; a botrány köztudomású lett; azt többé a censori vörös irlával eltakargatni nem lehet; a kormány a szégyent magára száradni nem engedi, hanem lerázza magáról azokat, a kik kompromittálva vannak. Egyéb baj nem történik. Méltóságod megelőzi a bukást; én rögtön sietek fel lemondásával a várba.
Harter Nándor merően bámult maga elé s néhány perczig határozatlanul mélázott.
Angyaldy sokallta az időhaladékot.
– Uram! A hajó sülyed: legelső gondunk megmenteni a zászlót. Azután majd szétnézhetünk, hogy mi volna még megmenteni való? De ezzel sietni kell.
Harter Nándor szótlanul felállt karszékéből, mire Angyaldy ugyanazon karszékbe telepedett, azt az iróasztalhoz fordította, s gyorsan megirta a lemondási oklevelet.
Azután felkelt s ismét megkinálta az üléssel Harter Nándort.
Harter Nándor érezte, hogy minő báb lett ő egy nálánál erősebb ember kezében. Alig egy negyedóra előtt azzal kérkedett, hogy húsz évig meg nem mozdítja a lábát onnan, a hová keresztbe tette, s most idejön ez az ember, ez a szolgálattevő alattvaló, ez a senki, és elfújja őt egy lehelletével, mint egy darab papirost, makulatur papirost.
Érezte, hogy repülni kénytelen, és csak leült és felvette a tollat, mit amaz kezébe adott és aláirta nevét.
Semmi kétsége sem lehetett a felől, hogy a mit Angyaldy beszélt, az való. Az ötezer arany említése megfosztá minden lélekerejétől. Hinnie kellett, hogy azt kettőjökön kivül senki sem tudhatja. Ha most így beszélnek róla, azt csak Lemming irataiból tudhatták meg. Ez nagy hiba volt, akárhogyan történhetett meg. Ha már erről csak suttognak is, neki nem lehet tovább megmaradnia állásán.
– De nem suttognak; de ordítanak és harsognak uram!
Aláirta, és reszketett a keze, midőn aláirta nevét a lemondásnak.
– Fogja ön, és siessen vele! szólt Angyaldynak, s hozzá tevé sugva: és tudjon meg mindent, a mi megtudható.
– Tartok tőle, hogy délutánig közbeszéd tárgya lesz minden.
– Azt hiszi ön? – Hát Lemmingnéről mit tud?
– Azt tudom, hogy épen most van nála a bizottság, mely mindent zár alá vegyen, a mit a háznál talál. Lemming ellen alighanem kárpótlási követelésekkel is fel fognak lépni.
– Szegény Malvina! Mondja ön meg neki, hogy ha nincs más menedéke, foglalja el a kastélyomat Bartafalván. Én magam sem maradhatok egy napig sem tovább Pesten az otrombaság után.
– Kénytelen vagyok méltóságodnak még egy kellemetlen körülményt tudomására hozni. Nem ugyan parancsképen, hanem csak úgy barátságos jó tanácsul kéz alatt tudtára fog adatni méltóságodnak még ma, tizenkét és egy óra között a rendőrfőnök által, a ki igen udvarias, kellemes úr, miszerint ne tessék méltóságodnak egy ideig Pest sorompóit elhagyni, mert jelenlétére szükség lehet.
– Mit? Tehát még letartóztatás is! – kiáltá felháborodottan Harter.
– Nem! Csak szivélyes ittmarasztalás. Lemmingnének azonban határozottan tudtul fog adatni, hogy a várost elhagynia nem szabad.
Harter Nándor minden szónál zavartabb lett.
– De hát minek kevernek egy ilyen dologba bele egy asszonyt?
– Azt én magam sem tudom.
– Nem is sejti ön?
– Úgy hiszem, a Lemming ellen indítandó vizsgálatnál az ő saját számvetésének próbája lesz az asszony fényüzésének költségvetése. A kettő összehasonlításából remélnek bizonyos végeredményekre jutni.
Harter Nándor zsibbadásokat érzett minden idegében.
– Jól van! Siessen ön fel a lemondással, igyekezzék mentől elébb beszélni Lemmingnével. Azután keressen fel a szállásomon. Itt ne többet.
Angyaldy keblébe dugta az iratot és távozott a nagy iroda termen keresztül.
Az irodafőnök suttogva kérdezé tőle: milyen kedélyben van a méltóságos úr? lehet-e most hozzá bemenni? Angyaldy azt válaszolá, hogy ő méltósága bizony nagyon ingerült kedélyben van; jól teszi minden ember, ha ma délelőtt nem kerül a szeme elé semmi ügyével, bajával.
A kisebb-nagyobb alárendelt népek aztán szépen meghúzták magukat iróasztalaik mellett, s félve tekingettek a nagy szárnyajtóra, hogy mikor jön ki az a haragos nagy ember, méltóságos rosz kedvét éreztetni az alázatos apró emberekkel.
A méltóságos nagy ember pedig azalatt a hátulsó kis ajtón lopva osont ki hivatalos lakosztályából; a hivatalos hírlapok nem fogják közölni ünnepélyes búcsuszavait, mint közölték beköszöntőjét; az alattvalók nem fognak sorban hozzámenni búcsut venni, kardosan, panyókásan, magyar vitézeknek masquirozva; még a portás sem fog tisztelegni nagy buzogányával, midőn hintaja utólszor kigördül a hivatalos lak udvarából: csendesen a falnak lapulva, suhan az utczákon végig a nagy ember, s a szemközt jövők arczáról találgatja magában, a szerint, a hogy köszönnek neki, vagy fejeiket ismeretlenül félrefordítják: «Ez még nem tud semmit!» – «Ez már tud valamit.»
AZ ALKU.
Harter Nándor egy órakor délben már tapasztalá, hogy Angyaldy nagyon is jól volt értesülve. Inasa a rendőrségi osztálytanácsos látogatását jelenté.
Hiszen nincs benne semmi különös. A rendőrfőnökök is lehetnek az embernek a társaséletben jó barátai. Megesnék vele, ha egy rendőrfőnöknek nem lehetne senkivel sem barátkozni.
Igen nyájas férfiú volt. Erősen sajnálkozott rajta, hogy Harter úr ily hirtelen elhatározá magát a leköszönésre. No de persze «noblesse oblige», egy cavalier még az árnyékát sem tűrheti a szennynek nevén. Nem is kétségeskedik felőle senki, hogy Harter úrnak távolról sem lehetett legmicroskopikusabb része is Lemming ügyében. Hanem Lemmingről ugyan semmi jót sem tudott felhozni. Az egy háromszoros gonosztevő. Azzal kegyetlenül fognak elbánni. Ily dolgokban a kormány nem érti a tréfát. Minden oldalról ömlik a panasz ellene. S e kelepczébe jutott bűnös még a mellett oly gonosz volt, hogy magánjegyzékeiben több nagy és közbecsülésben álló derék férfiut compromittálni igyekezett, nagy összegeket jegyezvén neveik mellé. No persze, mindazon derék férfiakról senki sem teszi fel, de legkevésbbé egy Harter Nándorról, hogy képesek lettek volna a közinség rovására valami bűnfoglalót elvenni: s azért nagyon jó lesz, ha az érdekelt derék urak, és különösen a közbecsülésben álló Harter Nándor úr e per folyama alatt itt helyben maradnak, hogy adott alkalommal e rágalmazó gonosztevőt erélyesen lezúzhassák. Csupán a saját becsületük érdekében!
Internálás biz ez in optima forma.
A rendőr-tisztviselő eltávozta után Harter egyedül maradt. Szerencséje, hogy soha sem tudott mélyen érezni, mert különben félhetett volna, hogy az az ember, a kivel most egyedül maradt, őt megöli. Egy nagy terv kerekei készültek agyában, melynek tengelyét egy szenvedély rögeszméje képezi, s szélmalmát ugyanazon szenvedély örök szele hajtja.
Merész dolgot mondunk; Harter e földrezúzó bukásban valami örömöt érzett.
Ebben a társaságbontó felkavarodásban úgy érezé, hogy ő valamihez nagyon közel jutott, a mi eddig mindig távol esett tőle.
Minden egyebet el tudott felejteni ez egyetlen csalképért, még azt a mély gödröt is, a melybe az belecsalogatta.
Ki tudta magának ékíteni a sírt, s tudott szépeket álmodni a sárban fekve.
Egész nap nem hagyta el lakását; ott egyik szobájából a másikba járva, főzött, forralt ízzó szívében messzeható ábrándos terveket, mikbe nem vegyült már politikai nagyság, társadalmi igények, csupán egy rajongó szerelmes kábitó vágyai.
Angyaldy csak estefelé tért vissza.
Meg volt lepve főnöke nyugodt, csaknem könnyelmű magatartásától.
– Volt ön Lemmingnénél?
Ez volt első szava titkárához.
– Nála is voltam. Mindenüvé eljutottam, a hová kellett. Még Lemminggel is tudtam érintkezésbe jönni.
– És hogyan veszi e csapást Malvina?
Angyaldy boszus is volt, bámult is e kérdésen.
– Természetesen, hogy igen rosz kedvvel veszi. Fekszik bele. De nem az ő baja itt a főkérdés, hanem Lemmingé.
– De mit törődöm én Lemminggel? Bánom is én; akaszszák fel. Én nem ismerem s nem tudok róla semmit. Az én nevemet hiába irta a jegyzőkönyvébe.
– Ez természetes! Mikor a hajótöröttek egy csónakba szorulnak, s valaki még kapaszkodik a csónak szélébe, azt bele szokták taszítani a tengerbe: s igazuk van, különben ők merülnek el. Csak az a baj, hogy Lemminget nem lehet a tengerbe taszítanunk a nélkül, hogy Lemmingnét is utána ne taszítsuk.
– Ezt nem értem! Mi köze lehet a hatalomnak egy asszonyhoz, akárminő vétkesnek találtassék is a férje?
– Nem is az a veszély fenyegeti őt, hogy bezárják, hanem hogy nagyon is szabadon eresztik. Lemminggel az a baj van, hogy két dolog akar rá kiderűlni. Az egyik az, hogy vesztegetés utján jutott az országos gabona-kiosztás vállalatához; a másik az, hogy selejtes gabonát osztott ki. Az első vád nagyon sulyos, az utóbbi pedig nagyon költséges. Ha bebizonyodik rá, hogy vesztegetett, akkor azért ítélik el; ha nem bizonyodik be rá, akkor csaló volt, hamis kiadásokat jegyzett fel könyvébe, s azért bűnhödik: igy is, úgy is kelepczébe jutott; a második vád miatt pedig lefoglalják vagyonát, kárpótlás fejében. Azért gondolja meg méltóságod: mi lesz egy fogságra itélt bankár nejéből, a kinek vagyonát elveszik; a ki hozzá van szokva, hogy pompában, kényelemben éljen; és a ki elég szép asszony arra, hogy a mihez hozzászokott, azt meg is találja? és a ki elég gyalázatot kapott már a férje nevéhez férje érdeméből, hogy ne irtózzék a későbbiektől, a miket már maga szerez hozzá. Mi lesz az ilyen asszonyból?
Harter Nándor találgatta magában, hogy mi lesz hát belőle?
– Megsughatom méltóságodnak, hogy Lemmingné minden előkészületet megtesz hozzá, hogy a mint egy kissé félrefordul róla a hatóság figyelme, azonnal elszökjék Párisba.
Hartert e szó tetőtől talpig átvillanyozta.
– Képes volna elszökni innen?
– Köztünk mondtam.
– S cserben hagyná Lemminget?
– Mint minden ember.
– Tehát nincs ennek az embernek a megszabadítására mód?
– Van! Épen e felől tettem magamat vele érintkezésbe. Lemming el van veszve, ha méltóságod a vizsgáló biróság előtt azt fogja mondani, hogy az általa beirt ötezer aranyról nem tud semmit.
– És ha azt mondom, hogy tudok róla valamit, akkor ő is el van veszve, meg én is.
– Kérem! Lemming azt fogja állítani a vizsgáló bíró előtt, hogy ő azt az ötezer aranyat méltóságodnak kölcsön adta, s ha méltóságod hasonlót ismer el, akkor Lemming a vesztegetési vád alól kiszabadul, miután a vesztegetés egyszerűen meg van czáfolva.
– Hanem abban az esetben az én elismerésem rögtön adóslevéllé fog válni, a mit a biróság nálam lefoglal s velem kifizettet.
– Azt én is úgy hiszem.
– S ön tanácsolja nekem, hogy Lemming megszabadításáért én dobjak ki ötezer aranyat?
Angyaldy vállat vont s nem mondta, hogy tanácsolja-e, vagy nem tanácsolja? Hanem annyit gondolt magában, hogy kérdezze meg Harter úr a saját naplójától, vajjon lehet-e valami alapja ilynemű nemes áldozatkészségre.
– Jó! szólt Harter. Kész vagyok erre az áldozatra. Meghozom azt Lemmingnek; hanem egy föltétel alatt. E föltételt közölje ön vele. Ha ő «igen»: én is «igen!»
– Méltóztassék közölni velem a föltételt.
Harter Nándor arcza szokatlan hőségtől ragyogott e perczben, szemeiben egész szenvedélye látszott tündökölni, erősen megszorítá Angyaldy kezét és súgva mondá neki:
– Föltételem Lemmingnek: Adja vissza nőmet!
Angyaldy visszahőkölt e szóra, mint a ki most veszi észre, hogy őrülttel áll szemben; hanem az őrült vasfogóval szorította keze csuklóját, s mégegyszer mondá ama forró, reszketeg hangon:
«Adja vissza nekem nőmet.»
Angyaldy csodálkozva rázta mindenfelé fejét, s kétkedve mondá:
– Hogy lehessen az, kérem: ezt én nem értem!
Erre Harter elmosolyodott s egy szerelmes ifjú naivságával taszítá el magától a megszorított kezet.
– Menjen ön! Hogy lehet oly együgyű? Törvényes ember, és még sem érti. Jőjjön hát, majd én megmagyarázom. De üljünk le hozzá, mert ez hosszadalmas tárgy. Én sokat gondolkoztam ezen; és ön még soha? Hogyan lehetne Malvinát visszahozni, mint asszonyt az én házamhoz; vissza az elhagyott házba, régi tulajdonába, minden erőszak, minden botrány nélkül, a legegyszerübb, a legtisztességesebb uton; ön nem tudna erről semmit?
– Valóban, nem jutott eszembe ilyen expediens.
– Óh! én sok nyughatatlan éjszakának köszönhetem, hogy azt így kifőztem.
– Hiszen nekem is van sejtelmem valami hosszadalmas útról. A válóperek hosszuk.
– Óh! ide nem kell válóper. Ide nem kell, csak egy elhatározás. Két napi határidő, s a változás megvan. A Lemming-ház özvegyen marad, s a Harter-háznak van házi asszonya.
– És annak az asszonynak mi lenne a neve?
– Harter Nándorné! Isten és világ előtt. Egyházi és világi törvények szerint Harter Nándorné.
– Kiváncsi vagyok a lehetőség alakjára.
– Tehát értse meg azt! Ön tudja, hogy mi római katholikusok voltunk, midőn egybekeltünk. Mikor elakartunk válni, kitértünk a protestáns hitre, mert a római katholikus dogmák a házasságot felbonthatlannak tartják. Tehát a dogmák szerint Malvina most sem nője Lemmingnek, hanem az én nőm. A protestánsok canonai szerint törvényes házastársa ő Lemmingnek, de a katholikus szentszék nem ismeri e viszonyt másnak, mint együttlakásnak. E szerint nekünk semmi egyébre nincsen szükségünk, hogy ismét egymásé lehessünk, mint visszalépni a római egyház kebelébe mindkettőnknek; ott Malvinát csak Harter Nándornénak ismerik most is; ott a kolozsvári consistorium határozata nem érvényes, ott Malvina egyedül és elszakíthatlanúl az enyim. Tehát, hogy holnap az én nőm lehessen: nem kell hozzá egyéb, mint hogy ma térjen vissza az elhagyott egyház szövetségébe. Érti ön már?
– Értem! – felelt Angyaldy tompán.
– Lehetőnek tartja már most azt, a mit feltételül szabtam: adja vissza Lemming nőmet?
– Igen! Csupán azt jegyzem meg rá, hogy az alkuban határozni egy harmadiknak áll jogában: az a harmadik Lemmingné.
– Tudom! Én tehát rábizom önre. Legféltettebb titkomat bízom önre. Menjen el Malvinához és mondja el neki, hogy én szeretem őt, és megtanultam ismerni, minő világot vesztettem el benne, a midőn elváltam tőle: óhajtom őt újra birni, nem birni, de magamat az ő rabjává tenni. Nyitva előtte szívem és házam. Jőjjön, mint úrnő, mint királynő, és szálljon meg abban. Én mint koldus fogok előtte állni, ki kegyének alamizsnahulladékáért is hálálkodik, s még csak könyörgésével sem alkalmatlankodik. Mondja ön neki, hogy én nemeslelkü akarok lenni, és Lemminget önfeláldozással is megszabadítom nyomorult helyzetéből; csupán csak ő érte, az ő könyező szemeiért; de hogy egy óráig sem tűrhetem tovább, hogy ily meggyalázott ember karján a világ előtt megjelenjen: ő, kit én nevem egész ragyogásával akarok környezni.
Angyaldy meghajtá magát.
– Mindezt el fogom Lemmingnének mondani.
– Menjen ön minél hamarább, kedves Angyaldy; s hozzon jó választ.
A titkár engedé kezét főnöke forró kezei által összeszorongattatni. Az ő keze bizony hideg volt, mint a kő, s nem szorította amazt vissza.
Angyaldy még az nap eljárt a rábízott küldetésben. Nem volt semmi rendkivüli benne, hogy ily késő órában is bejusson Lemmingnéhez; eddigi kiváltságos helyzete fel jogosította arra.
A válasz határozott volt; határozottan rosz.
– Lemmingné azt felelte: «Nem!»
– Nem? szólt megütődve Harter, s aztán hihetlenül rázta fejét. És mit mondott, miért nem?
– Nem, mert neki nem tetszik.
Harter gyanakodva nézett Angyaldy szemébe; aztán lehangoltan monda neki jó éjszakát.
Angyaldy bejelenté, hogy az éjjel kissé sokáig ki fog maradni.
Utóbbi időben többször előfordult ez nála. Azt beszélték róla, hogy szeret dőzsölni s reggelig elpoharazgat.
«Hadd tegye, úgy sincs egyéb öröme a világon!» szokta mondani Harter, és hagyta menni kérdezősködés nélkül.
Angyaldy csakugyan vacsorálni ment, s mint elégszer tevé, a vacsora után éjfélen tul is ott maradt az ivóasztalnál – egyedül. Nem kellett neki víg társaság: egyes egyedül tudott inni. Palaczkot palaczk után ürített, mintha tudományos elemzést tartana a fölött, hogyan lesz a józan emberből részeg? De tökéletesen részeggé soha sem tudott lenni. A bornak az a hatása volt rá, hogy szótlanná, komorrá tette; ébren maradt.
S volt egy gondolatja, a mi mellett ébren maradt.
Más ember e gondolatot fekhelyén őrizte volna, ő utat engedett neki; hadd fusson: szemközt kell neki rájönni.
Más azt az embert, a kit egy perczig sem bocsát el lelke szemei elől, nyomról-nyomra kisérte volna, utána leskelődött volna; ő engedte tenni, menni: nem menekülhet az ő előle.
Tudta jól, hogy Harter Nándornak minden léptére van, a ki vigyáz ez órától fogva. Sem éjjel, sem nappal úgy ki nem mozdulhat lakából, hogy fel ne legyen róla jegyezve, hova ment, hol állt meg, kivel találkozott, kinek mit mondott?
Midőn Angyaldy későn éjfélután a dőzsasztalt elhagyta, neki indult egy kerülőt tenni a városban. Felsétált egész a főutig. Annak volt akkor egy szöglet háza, melyben az éjnek minden órájában ébren voltak. A gondviselés mindig ébren van.
Angyaldynak a hivatalos irodák mindegyikében voltak meghitt ismerősei; ott is vannak emberek, a kik egymás között, magukhoz hasonlókkal szeretnek barátkozni, vígan lenni.
Angyaldy rátalált ismerősére.
– Otthon maradt-e ma este főnököm? – kérdé tőle.
– Nem! Elment vacsorálni az «Európá»-ba. Oda egy hordárt hivatott s attól egy levelet küldött Lemmingnéhez; a hordár egy óráig várakozott a válaszra. Harter másfél óráig várakozott a hordárra; mikor megkapta, elolvasta, zsebébe tette és hazament. Négy csésze theát ivott meg a várakozás alatt. Még e perczben gyertya ég a szobájában.
Angyaldy megköszönte a tudósítást a jó pajtásnak, jójczakát kivánt neki, s hazament és lefeküdt.
Szobája főnöke lakosztálya fölött volt; sokáig nem tudott elaludni, emennek alá s fel járó lépteire figyelve.
Reggel ismét mind a ketten összejöttek, Harter úr magán dolgozó-szobájában.
A két férfi arczán nem látszott semmi változás nyoma.
– Semmi újság? – kérdezé Harter.
– Semmi!
– Én tudok valamit! – szólt Harter, fogain keresztül szíva a léget; – ma délelőttre híva vagyok a vizsgáló biróhoz, Lemming ügyében.
– Hány órára?
– A hány órakor nekem menni tetszik. Az én rangomból való uraknál ezt saját discretiójukra szokták bizni.
Minden erőtetett nyugalma és büszkesége mellett szavai belső izgalmát árulták el.
– Nem tudom még, mi kimenetele lesz e beszélgetésnek; de minden lehető esetre készen kell lennem. A mai bolondos világban a legfeddhetlenebb jellemű ember sem érezheti magát biztosítva a nonputaremektől. Azért egy bizalmas kéréssel akarom önt terhelni.
– Parancsoljon velem!
Harter elővette iróasztalából amaz ismeretes naplókönyvet.
– Egyszer már voltam azon helyzetben, hogy ezt a magán-naplómat az ön felügyelésére bíztam. Most ismétlem e megbizást. Nincsenek abban veszélyes titkok, de mégis olyan magánérzületeim vannak benne megirva, a miket nem óhajtanék közbeszéd tárgyaivá tétetni. Azért még egyszer kérem önt arra a szivességre, hogy vegye a tokot magához. És azután maradjon itthon, míg én visszatérek. Tartsa előszobája ajtaját zárva. Ha az alatt, míg én odaleszek, netalán rendőrségi házmotozást intéznének lakásomon (ön ismeri személy szerint az illető urakat): a mint ön egyet meglát a lépcső-rácsozat előtt, ezt a naplót mindenestől együtt vesse a fűtött kemenczébe, s ajtaját ki ne nyissa addig, míg az végképen el nem égett. Számíthatok önre?
– Köszönöm! Még meg fogom ezt önnek hálálhatni! szólt Harter, megszorítva titkárja kezét. – Egyébiránt semmitől sem tartok. Tisztában vagyok magammal. A baj nem olyan nagy, mint a milyennek látszik. Igazságos akarok lenni mind magam iránt, mind mások iránt. Mindenki meg lesz velem elégedve.
Angyaldynak nagyon feltünt e hangulat Harternél. Főnőkének arczán nem volt eltagadható bizonyos felmagasztosultság, a mi nem folyhatott a helyzetből. Alig várta, hogy eltávozzék.
Alig várta, hogy egyedül maradhasson, kettős bezárt ajtó mögött azzal a végzetes naplóval.
Óh! ez a Harter valóban a világ legkönnyelműbb embere: először, a miért titkokat, miket csak magának sug meg az ember, magának is csak akkor, mikor az a belső biró aluszik, hogy az meg ne hallja, hogy ilyen titkokat papirra leir; s miután leirta, azt hiszi, hogy egy emberi kéz-csinálta zár azoknak elég koporsó. S elvégre az egészet rábízza egy emberre, a kiről azt hiszi, hogy legjobb híve.
Angyaldy sietett felnyítni a zárt, feltárni a napló lapjait.
És akkor csak elbámult.
Óh! ez a Harter nem olyan könnyelmű ember, a milyennek mi hisszük: az egész naplóban egy sor irás nincsen!
Egyetlen egy irott lap sincsen benne.
Az egykor beirt lapok mind le vannak fejtve éles késsel a kötésből; egyedül a tiszta papiros maradt ott.
Előről hátra lapozta: nem talált egy sort, egy betűt a naplóban többé.
Harter tudta, hogy mivel játszik? s a játék komolylyá lehetett.
De hát akkor minek e játék folytatása? Minek volt e naplót tokostul titkárjának adni, azzal az utasítással, hogy ha motozni jönnek, égesse el? hiszen ha nincs benne egyéb, mint üres papiros, azt hadd találja meg akárki: azon nincs mit őrizni, félteni.
Az egész naplóban hasztalan kereste e talány nyitját; üres lapokra talált.
De hát a napló tokja!
Angyaldy a világosság felé fordítá azt, hogy bele láthasson; s akkor észrevette, hogy a napló tokjának a fenekén egy összehajtott zöld levélpapir van.
Ollójával kihuzta azt onnan.
A levélre ráismert. Ráismert a papir színéről, illatjáról, mielőtt a kéz vonásait látta volna.
Lemmingné levele volt az.
Ugyanazon levél, melyet tegnap éjjel a hordár által válaszul küldött Harternek.
Angyaldy elolvasta azt:
«Kedves barátom!»
«A nyujtott békejobbot elfogadom. Mindkettőnkre nézve jobb lesz az így. De hát lealkudhatlan föltételem van hozzá nekem is. Egyik az: hogy Lemming legyen megmentve; gyalázat volna őt veszni hagynunk. Másik az, hogy béküljön ön ki fiával. Nem tudnám átlépni azon ház küszöbét, melyből a család egyetlen fia ki van tiltva. E föltételeimet ön, ha engemet szeret, könnyen teljesítheti.»
«Még egyet!»
«A közöttünk szövődő új viszonyba ne avassa ön titkárát többé; végezzük azt levél utján egymással. Sőt óhajtanám, ha ön titkárja számára valami állomást szerezne, tán Bécsben a kanczelláriánál; megérdemelné, hogy jutalmazva legyen. Önnél úgy sem maradhatna, miután ön hivatalt nem viselend többé.»
«Tehát csak ovatosan és vigyázva!»
«Malvina.»
Angyaldy ismét és ismét olvasta ezt a levelet. Elolvasta tizszer, elolvasta százszor, nem is olvasta már, de magában nézte; nem is szemeivel nézte, de lelkével nézte, míg oda rajzolódott az szive falára, minden betű úgy, a hogy irva van, azokkal a reszketeg vonásokkal; míg minden betű magában beszélt, és sokat beszélt, mindent elbeszélt.
Akkor összehajtotta a levelet, visszadugta azt rejtekhelyére ismét, rázárta az angol-lakatot s azután összefonta karját, oldaállt az ablakba és várt főnöke visszatértére. Ha valaki az átelleni házból nézte, azt hihette: viaszbáb, mely egészen hasonlit az emberhez, csak hogy nem tud szemeivel pillantani.
Késő délután került elő Harter. Nem is a saját szállására, hanem egyenesen fel titkárjához sietett.
A meleg évszakban folytonosan fűtött kandalló meggyőzheté a felől, hogy egészen hű emberre talált, ki utasitását a kényelmetletlenségig pontosan követé.
– Nem volt szükség a fűtött kandallóra? – kérdé.
– Senki sem jött, felelt Angyaldy, kezébe véve a naplót.
– Úgy hiszem, már nem is fog jönni.
– Vajjon?
– Mint előre láttam, az egész kellemetlen ügy sokkal simábban fog legombolyodni, mint gondoltuk.
– Lemming, természetesen, ártatlan.
– A fődolgokban igen; a mellékesekben pedig majd innen is, onnan is kisegítjük. A mit alárendeltjei hibáztak, azok ha bebizonyulnak is, őt közvetlenül nem érinthetik; a vesztegetési vád pedig magában elenyészik.
– Ha a feljegyzettek elismerik, hogy a megnevezett összegeket a bankártól csak kölcsön vették.
– No – igen!
– Méltoságod szives volt erre buzdítást adni a többieknek?
Harter huzta-vonta magát egy kissé.
– Én ugyan soha sem fogadtam el Lemmingtől semmit, de régi jó barátom, nem hagyhatom ily bajában elveszni, et cætera.
– Az igen nemes tett méltóságodtól – Lemmingné tagadó válasza után is.
Harter igyekezett ezt a beszélgetési tárgyat, mint valami nagyon szorító csizmát, minél hamarább levetni a lábáról.
– Czélom visszavonúlni egészen a politikai küzdtérről. S ezt a rövid időt, a míg befolyásom tart, igyekezem felhasználni arra, hogy legalább a hozzám közelebb álló embereknek valami hasznot tehessek. Először is ez a Lemming. Hadd fusson szegény! Sokat theáztunk együtt. Az ember nem feledheti el.
(«Akaszszák fel!» ezt mondta még tegnap ez ember! – gondolá Angyaldy.)
– Önre is volt gondom, kedves Angyaldy!
– Én rám? – szólt a titkár, s alsó ajkát foga közé szorítá.
– No, igen! miután én hivatalt nem fogok többé viselni. S így ön, mint titkár, nálam nem maradhat.
– Valóban?
– Nem! Semmi esetre sem! – állítá hevesen Harter úr, ki Angyaldy közbeszólását saját jövendő elhatározására volt hajlandó magyarázni. – Ha egy világot kinálnának is, többé hivatalt nem vállalnék el ily méltatlanság, ily keserű csalódás után. Nekem köszönheti a kormány az ország pacificatióját. De hallgatok róla. – «Philippinél találkozunk!» – Most csak azokról akarok szólni, kiket magammal rántottam önhibájok nélkül. Azok között van ön. Ajánlottam önt az udvari kanczelláriához Bécsbe. Alkalmaztatása kétségtelen. E kegygyel expiálni fogja a kormány a rajtam ejtett sérelmet.
– Köszönöm! szólt Angyaldy. (Ez a második pont.)
Tudta jól, hogy van még egy harmadik is.
Harter hozzáfogott a neki oly jól illő hetvenkedéshez.
– Voltam az irányadó helyeken, ott is, a hol az ön állítása szerint igen roszul beszélnek felőlem. Mondhatom, hogy mindenütt igen nyájasan fogadtak. Egész együttlétünk a vizsgáló biróval inkább bizalmas discursus volt, mint törvényes vallatás. Elég volt annyit mondanom, hogy Lemming jegyzéke rám nézve adóssági tétel. A mikor visszakivántatik, kész fizető vagyok. – A többi értekezés más tárgyakról folyott, önről is sokat beszéltem. Ajánlatomat igen sokba vették. Kineveztetése a kanczelláriához egészen bizonyos. Ön úgy is óhajtozott hajdanában Bécsbe.
– Évek előtt.
– Tehát régi kivánsága teljesülend. Ön felmegy a szép Residenzstadtba. Én csak egy viszon-szivességre fogom önt felkérni. Ön bizonyosan találkozni fog azzal az én bondos szeleburdi fiammal Bécsben; most ott lakik; ha összejön vele: mondja meg neki, hogy kész vagyok bohóságát megbocsátani, ha hazajön, és mint rendes ember viseli magát. Vegye rá, kérem!
Angyaldy állához szoritá a kezében tartott naplótokot. Ama zöld levél jazmin-illata keresztülhatott azon. Ez is benne van a zöld levélben.
Óh! milyen erőszakába került ajkait leparancsolni róla, hogy hangos hahotával a szeme közé ne nevessenek ennek a bolond embernek; hahotával, mely zokogásban végződik – egy másik bolond ember sorsa fölött.
– Köszönöm kegyes gondoskodását! Azonban, ha Elemér úrfival szándékozik méltóságod amicázni, e szándékot jó lenne legelébb is Bélteky úrral közölnünk.
– Igaza van önnek! Legelébb is a pert kell megsemmisítenünk, mely közöttünk folyik. Arra nézve is a legelfogadhatóbb feltételeket szándékozom tenni. Mondja ön azt meg Béltekynek. Tegye magát érintkezésbe vele.
Angyaldy érintkezésbe tette magát Béltekyvel.
A mit a fiatal ügyvédtől válaszúl nyert, azt soha sem mondta el Harter Nádornak; oly mértéktelen gorombaságok voltak.
«Szeretne most már a vén róka alkudni, ugy-e? Mikor fejtetőre bukott le az ugorkafáról. Mikor nem bizhatik – magas szövetségesekben. Most már semmi alkudozás! Maradjunk a pör útján. Megyünk az executióig. Majd meglássuk, hogy ha egyenlő fegyverrel küzdünk, melyikünk esik el? De most már meg fogja fizetni a perköltségeket is. Majd nem küld el most már engemet Smyrnába, Kalkuttába, Grönlandba, uzsorásokat vallatni! Majd annak a másik sirásónak a számadásaiba is bele tudunk most már nézni ingyen. Jó, hogy rákerült a nagy urakra is a dög egyszer!»
Ilyenformán patakzott a büszke visszatorlás.
Hja! e’ biz úgy van. Igy fizet a világ!
Angyaldy azt mondta főnökének, hogy addig nem hagyandja el, a míg e két főügy rendezve nincsen: a Lemminggel és az Elemérrel elintézendő ügyek. Addig szüksége leend ő méltóságának az ő szerény szolgálatára.
Az ajánlat szivélyesen fogadtatott.
A Lemming-féle ügynek sok tekervénye volt még. A biró előtt bevallott ötezer arany lefizetéséről bizony gondoskodni kellett, pedig ismét igen rosz esztendő volt, semmi ára a föld termékeinek; aztán egyéb állapotok is kerültek még elő: Harter úr több rendbeli közköltségek felől is tartozott számadással, ezeknek bevégeztéhez idő kellett és ember; idő legalább az új termésig, és ember, ki az új termésre pénzt teremtsen, mert biz ott pótolni való hiányok is lehetnek. Az ember, kivált gavallér ember, soha sem tudja, ha sokféle pénzt kezel, melyiket adta ki töltés-csinálásra, s melyiket a szép asszonyra. Van miből megtéríteni.
A legnagyobb baj az volt, hogy Elemért nem lehetett megkapni. Hol Bécsben volt, hol Angliában járt; ki tudja, mi dolga volt? Emigransokkal szövetkezett-e, vagy csakugyan gazdasági gépeket szállított? Senki sem tudja bizonyosan; pedig Angyaldy és Bélteky eleget jártak utána, ha ugyan jártak utána. Legalább Harternek azt mondták, hogy keresik, mint a tűt.
Harter pedig nem birta a lelkén viselni azt a terhet, hogy a fiával még sem békült ki. Szörnyen üldözték az atyai szív keserű vádjai!
Persze, ez is egyik föltétele volt Malvinának, a mihez kötötte ama végzetes visszalépést.
Lemminget is olyan soká benn tartják abban a gőzfürdőben. Bizony kiizzasztják belőle az utolsó garast is, a mi materia peccansul csordogál üzlete ereiben.
Addig pedig Harter még csak nem is találkozhatik élő alakban Malvinával.
Már övé az asszony; már megfogta, már kezében tartja a szárnyát, és még sincsen a czélnál. Hogy olyan rettenetes hosszú idő van a ma és a holnap között!
S hogy a szép asszony őt most egyáltalában nem fogadja el, arra neki igen szép igazsága van.
Mit mondana hozzá a világ? Nem a közerkölcsiség arczul verése volna-e, ha egy nő az alatt, míg férje fogva van (igazságtalanul, az ő meggyőződése szerint), felhasználná az alkalmat, hogy tőle megváljon, s régi férjéhez visszaköltözzék? Ezt még az indian morál sem engedné meg.
Tehát Harternek várni kell, először: a mig Lemming kiszabadul. Tovább nem. (Azt hitte ő.) Mert hiszen, hogy az Elemérrel való kibékülés nem valami olyan lényeges kapitulationalis föltétel: az világos. Azt elég megigérni. Az asszony megnyugodhatik benne, ha ő szavát adja, hogy kibékül a fiával.
És aztán hetek multak, hónapok multak, s Lemming még mindig benn volt abban a nagy gyógyintézetben, a hol a becsületén ejtet sebeket gyógyították. Kegyetlen kín volt az. Ha egy sebet begyógyítottak, megint a másik helyen tört ki; megint arra kellett flastromot rakni. Keserves, drága flastromok voltak! De csak hogy kapni lehetett.
Végre aztán egyszer valamikor csakugyan kibocsátották a becsület kórházából, mint tökéletesen kigyógyult derék, helyreállt embert, a kin meg sem látszanak többé a bélpoklosság nyomai. Szépen kitisztult belőle. A vádak nem voltak igazak. Lemming úr fölmentetik; a kik legbűnösebbek voltak, azok átköltöztettek Galicziába; azokhoz a magyarországi biró nem nyúlhat, mert ott más helytartó uralkodik; annak meg más dolga van; az egész miniszteriumnak megint egészen más dolga van. Denique nem sült ki semmi.
Föhnwald századost áttették egy Bécsben állomásozó uhlánus-ezredhez.
S azzal minden rendben volt megint.
A publikum beszélhetett, a mit akart; a hirlapokba nem mehetett semmi a gondviselés tudta nélkül.
A mint Lemming hazakerült, a legelső látogatója volt Harter Nándor.
Lemming igen szépen megköszönte neki azt a szolgálatot, a mi által őt nagyszerű kelepczéjéből kiszabadítá.
– Nem tettem ingyen! mondá Harter.
– Tudom! Ön az asszonyt akarja visszakapni tőlem. Már mondta az asszony.
Harter örömét nem birta elrejteni.
– Mit mondott önnek, kedves barátom?
– Az derék, hogy ön kedves barátjának nevez. Tehát azt mondta az asszony: hogy kész tőlem elválni és önhöz visszamenni. S ez megtörténhetik, a mint önök elhagyott hitükre visszatérnek. Hanem az szép öntől, hogy engemet kedves barátjának nevez, a mikor a feleségemet csak így karonfogva elvezeti tőlem.
Harter maga is nagyon tréfásnak találta a helyzetet.
– Hiszen azért mi jó barátok maradunk! szólt nevetve, s igyekezett Lemming hideg kezébe meleget szorongatni.
– Igen nagyon jó barátok. Hanem önnek elébb meg kell ám fizetnie azt az ötezer aranyat, a mit bevallott, hogy adósom vele.
Ezt már nem találta Harter valami olyan nagyon nevettető ötletnek.
Egy perczre össze is huzta a homlokát, mintha valami magaslatot keresne büszkesége számára, a honnan letekinthessen erre a közlelkű kalmár-emberre, a kinek mindig csak pénzen jár az esze, s a ki attól, ki őt kiszabadította a kutból, most még fizetést is követel; hanem azután eszébe jutott, hogy biz ennek az üzérnek teljes igényei lehetnek bizonyos ötezer aranyak visszafizetéséhez; hát csak mégis síma arczot csinált hozzá, s csendes vérrel válaszolt:
– Azt minél elébb vissza fogom fizetni.
– Én magam is igen szeretném, ha azt minél elébb elvégezhetnők. Holnap költözöm vissza Bécsbe. És az igen furcsa helyzet rám nézve, hogy magammal hordjak egy asszonyt, a ki tudtomra, mától fogva már nem az én feleségem.
– Ön Bécsbe akar menni? – kérdé megütődve Harter.
– Bizony nem is akarok ebbe a földbe belenőni.
– Legalább várja meg ön, míg ez a mi köztünk fenforgó ügy rendbe lesz hozva. Azt magam is igen nevetséges helyzetnek tartanám, hogy Malvina most önt kövesse.
– Egyedül önön mulik. Fizesse le nekem ma, a mivel tartozik, s én holnap az asszony nélkül megyek Bécsbe, s nem törődöm vele, mi történik aztán tovább?
Harter Nándor minden izét zsibogni érzé.
– Meg kell önnek mondanom az igazat. Most nincs rendelkezésem alatt semmi összeg. Közpénztárakról kellett beszámolnom, a mire nem voltam készen; az minden hitelemet úgy igénybe vette, hogy nem vagyok képes ma egy aranyat sem előteremteni. A gabona ára ugy leszállt, hogy az idei termést potom pénzért kellett elpazarolnom. Még így is kárt vallott vele, a ki megvette. A jövő évi termésemet kináltam az üzérnek, s azt felelte rá, hogy még az idei is mind a raktárban van, s ha kivánom, visszaadja azon az áron, a min tőlem vette. Nem vagyok képes most az ötezer aranyat előteremteni.
– Jól van! szólt Lemming igen szelid, jóakaró képpel; hát akkor majd várunk – mind a ketten.
Ez a «várhatunk» szó ugyan akkor uralkodó jelszó volt ebben az országban; hanem azért Harter Nándornak sehogy sem tetszett.
– Uram! Én önnek becsületemet kötöm le, hogy legközelebbi tavaszszal lefizetem önnek azt az összeget.
– Nem játszunk becsületbe! felelt rá Lemming. Nekem az én becsületem valami másfélszázezer forintomban van; ön még nem költött a magáéra.
– Adok önnek váltót arról az összegről, s ha nem fizetek napjára, koboztasson meg irgalom nélkül.
– Köszönöm! Felfogadtam, hogy nem pörölök ebben az országban a jövő milléniumig.
Harter dühbe jött.
– De uram, ez alacsonyság, a mit ön cselekszik!
Lemming elpusztithatlan phlegmával csitította a dühöngőt.
– Ne tessék haragba jönni, uram; az nálam nem használ. Az akasztófa lajtorja-fokán végig minden czimet végigrakhat ön rám; hozzá szoktam, vízmentes vagyok. Se vissza nem mondom, se pört nem kezdek érte, se nem duellálok; végighallgatom, zsebredugom, s viszem azt is haza a többi becses emlékekkel. – Holnap, minden bizonnyal holnap. Az asszonyt is viszem holnap, minden bizonnyal holnap.
– De hisz ez erőszaktétel!
– Ha erőszaktétel: megakadályozhatja ön. Nem utazom incognito, nem rablok asszonyt éjszaka, fedett, salugádoros hintóban; a reggeli vonattal utazom, fényes nappal. Jőjjön oda a váró terembe: figyeljen rám, teszem-e rá a kezemet az asszony kezére? hurczolom-e őt magammal? s ha legkisebb erőszaktételt vesz ön észre, kiáltson a rendőrségnek. Óh! itt pompás rendőrség van; fogasson be, mint feleségem elrablóját; még ilyen czím alatt úgy sem ültem. De hozzá ne szóljon, uram, mert azt nekem még ma jogom van. Lemmingné asszonynak megtiltani, kivel beszéljen, kivel ne? Mint adósomat, mikor fizetni akar, szivesen látom önt: de mint feleségem kérője előtt, jogom van bezárni a szobám ajtaját és a korcsma ajtaját. Azért igyekezzék ön mint fizető adósom bejutni hozzám: akkor azután majd lequittelünk. Addig pedig – örültem, hogy volt szerencsém.
Harter haragtól reszketve távozott el a bankártól. Még gondolatnak is kétségbeejtő, hogy ez az ember most elvigye Malvinát magával. De miért is nem sürgette Malvinát jobban, hogy tegye meg a visszalépést azalatt, míg Lemming fogva van. Most ime a kiszabadult gonosztevő rázárja az asszonyra az ajtót, s elébb a pénzét akarja látni.
Sietett Angyaldyhoz.
– Emil barátom! – szólt hozzá, lélekzet-fogyott sietséggel – az egekre kérem; ha valaha jó szolgálatot tett nekem, tegyen most, és örök hálára kötelez le. Teremtse ön nekem elő még ma estig azt az ötezer aranyat, a mivel Lemingnek adósává tettem magamat. Holnap el akar utazni, s nekem becsületbeli kötelességem azt neki Bécsbe költözése előtt az utolsó darabig lefizetni… Ön ért engem: ez becsületbeli adósság; egész becsületem forog a koczkán.
Angyaldy tudta azt jól, hogy mije forog Harternek a koczkán.
Azt felelte, hogy rögtön útra kel, és vándorolni fog az uzsorások országában.
– Ne kiméljen ön semmi árt; adjon meg bármily képtelen kamatot, csak a pénzt teremtse elő.
Angyaldy már akkor tudta azt a választ, a mit főnökének ma este mondani fog, midőn ez excursióból visszatér, de hagyta őt addig ég és föld között lebegni. Gyönyörüsége telt benne: elmenni a megbizással és arra gondolni, hogy számítja visszatértéig Harter Nándor a perczeket, a mik nehéz órákká nőnek, és sóhajtozik kibocsájtott hollója után.
A holló csakugyan visszatért este.
– Van-e pénz?
Ez volt az egyetlen kérdés hozzá.
– Nincs és nem lesz! – volt a kérlelhetlen válasz. – Égszakadás, földindulás van a pénzvilágban. Megbukott a legelső, legrégibb bankárház Bécsben, magával rántotta a monarchia egész pénzvilágát. Az első milliomosok ugy ütik el egymást lábaikról sorba, mint a felbukó tekebábok. A panique tökéletes; senki sem tudja, holnap él-e még, vagy halva kel föl? Zárva minden pénztár, minden tárcza. A pénzemberek insultusnak veszik, ha valaki kölcsön kér tőlük. És mi készen lehetünk rá, hogy holnap, holnapután egész lajstromát mutatják be előttünk saját megóvatolt váltóinknak, miket bankrott hitelezőinktől megint más bankrott-firmák csődtömegei lefoglalnak, s miknek kifizetését bejáratkor sürgetni fogják.
Harter Nándor megsemmisülve rogyott karszékébe.
– Ön nem tudja azt, – rebegé hőségtől kiszáradt ajakkal, – mit vesztek én azzal, ha holnapig ötezer aranyat nem tudok kapni!
Angyaldy olyan ártatlan arczot csinált hozzá, mint a ki semmit sem tud arról. Ott állt nagy tisztelettudó helyzetben főnöke előtt, derült homlokkal, összeszorított ajkakkal. Hanem lelke szemeivel úgy látta ott magát főnöke előtt állani, mint a ki gunykaczajra torzult arczczal vereget vállára a csüggeteg férfinak s azt sugja fülébe:
«De hát még a második föltétel, uram?!»
«Hát a fiaddal kibékültél-e már?»
«Mit mondott még az illatos levél!?»
EGY ÁLLAT, A KINEK LELKE VAN.
Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a fejfájukra sem akadt rá.
Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, a kiket senki sem ismer.
Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leczkeadással, hanem kézi munkával.
A leczkeadás nem szép leánynak való váló. Senki sem hiszi el neki, hogy épen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös gyanú alatt áll.
Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami olyan munkát kellett keresnie, a mit odahaza végezhet, talált is ily megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, a mikbe fiatal leányok arczrózsái lehervadnak: az «entreprise universelle des pompes funèbres» (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára, mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, a kik szüntelen ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével himzés megrontja szemeik világát; hanem a ki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok intézetébe, vagy az utczaszegletekre.
Gyakran sietős munka is akadt, mikor valami nagy úrnak méltóztatott meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony himzett uszálya készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.
De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér. Pedig oly szük volt az ebéd, s oly nyomorúlt a kis szállás, nedves, dohos, udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást egyforma testi-lelki dermenetben volt; kis öcscsének nagyon ártott a hirhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a melle oda van, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik emeletre járást, a mihez nem volt szokva.
Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén. Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból volt egészen. Még szépült, még ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben, ebben az inségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű ajándékot, hogy a hol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta: az az eltanulhatlan fenség, a mi minden mozdulatát besugározta, hirdeté, hogy ez egy delnő!
Anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt; a kinek Isten terheket ad, annak erőt is ad azok elviseléséhez.
Neki valóban adott mind a kettőből eleget.
Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem birt fenmaradni többé. Három beteg feküdt abban a szobában, a melyben ő dolgozott. Az orvos, kit segélyűl hivatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell benne pusztulni.
Ilonkának tehát más szállásról kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt, hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.
Ilonka nagyon érzé, mit jelent most ez a szó: «én magam!»
Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál dolgozva, egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást keresni.
Az is mind meglett. Az «én magam» sokat elbir.
Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről-éjre; talált jó szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával s akkor kap pénzt, a mennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.
Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt épen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utczán; s a kis néma a nyakába csinpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.
Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megigérte, hogy sietni fog haza. Kerül, fordul és itthon lesz.
Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány comfortablet megelőzött lépteivel.
Mikor az üzlet irodájába belépett, a hol rendesen át szokták venni a munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta, azzal a kérdéssel:
– Mit hozott, mamzell?
– A megrendelt himzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a térítvényemet, s a munkáért járó díjt. Sietek.
– Hm, hm! dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a himzéseket. Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van; hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.
– Az is jó lesz!
Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papirszeletre s odaadta neki.
– Azután kérem a számlámat kifizetni.
Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.
– Hja, kedves mamzell, az «entreprise universelle des pompes funèbres» ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a cassa.
Ilonka nem értette azt.
– Hogyan lehet az?
– Hja, lelkem, ez nagy dolog. Maga még nem is tud róla semmit? Pedig tele van vele a város. Hallotta hírét a gazdag Arnstein és Eskelesnek? No hát az megbukott tegnap; ez magával rántotta A. Mayert, az magával rántotta B. Mayert, ez meg C. Mayert; tegnap a bankárok buktak sorba, ma a nagy boltok buknak utánuk, s holnap valószinüleg a Milchmeyerek fogják bejelenteni a cridát. A kinek most jóravaló firmája van, mind siet becsukni a boltot. Az entreprise universelle des pompes funèbres szintén bejelenté a cridát, s senkit sem fizet többé.
– De hogy lehet az, hogy a munkásait ne fizesse valaki?
– Lelkem mamzell, ez pedig így van. Tudja mit: jegyeztesse be magát a hitelezők közé követelésével; nyolcz-kilencz esztendő alatt a csődpernek vége lesz; akkor, ha még marad valami a csődtömegből, ön bizonyosan a második categoriában fogja magát találni azok között, a kik kiváncsiak lesznek megtudni, hogy minden forintjuk után hány krajczár jár vissza.
Ezzel az ismeretlen úr, mint a ki nagyon ügyes humoristikus ötletet hallatott, elégült mosolylyal fordult hátra egy másik ismeretlen úrhoz, a megzavarodott leányra bízva, hogy elmenjen-e, vagy további mulatságul szolgáljon részvétlen idegen embereknek.
Ilonka annyit mondott még:
– Uram! Nekem itt biztosítékom is volt letéve, mert otthon-dolgozóktól biztosítékot kérnek. Én negyven forintot tettem le a pénztárnoknál; azt mégis vissza kell adni.
– Minden bizonynyal, mamzell! A mondott nyolcz-kilencz év alatt az is visszakerül. Indítson ön e végett igénypert. Ajánlhatom önnek a saját ügyvédemet, doctor Stempelmayert, a ki nem fogja önnek azt a pert száz forintnál többe keríteni.
Ilonka eszméletlenül támolygott ki az utczára.
Az utolsó fillér is ki volt ütve kezéből.
Óh! mily gonoszok az emberek! még a koldust is meg tudják lopni!
Késő este volt már, haza kellett volna mennie. Betegei, kedvesei rég epedve várnak reá. Várják a vigaszt, várják a gyógyszert, várják mosolygó arczát. De hogy menjen hozzájuk haza? Nincs vigasz, sem gyógyszer, sem mosolygó arcz. Egy fillére sincs többé, és nincs kilátás munkára a jövő napokban, nincs miből élni egy napig sem többé!
A nép-áradat, mely az utczákon alá s fel hömpölyög, vitte őt magával, az öntudatlant. Maga sem tudta, merre megy, hová megy? mit keres?
A mit csak jövő-menő emberek fenhangon beszéltek körüle, az egyes szavak, a miket hallott, mind általános halomrabukásról, szökésekről, semmivé-lételről beszéltek. Másnak is volt kétségbeesése, nemcsak neki.
A néphullám elsodorta őt magával a csatorna partjára: ott bolyong czéltalan, gondolat nélkül, eszme nélkül. Egy helyütt nagy tolongás támadt; a nép összefutott. Az emberek kérdezték egymástól, mi történt? Aztán jöttek, a kik tudtak rá felelni. Egy öreg kereskedő most ugrott bele a csatornába: kifogták, de már halva. Minden vagyonát elveszté a tegnapi bukás napján.