Ilonka látta, a mint azt az embert négy munkás elvitte a legközelebbi hordszekérig. Hosszú, ősz haja volt, a víz csorgott végig az úton hátraszegett fejéről.
A bámész sokaság tódult az öngyilkos hullája után, megtudni: mi lesz hát belőle?
Ilonka magára maradt azon az elátkozott helyén a csatorna-partnak, a honnan épen most húztak ki egy öngyilkost.
És azután azt gondolta magában: nem volt-e annak az embernek igaza?
Kihajlott a mellvéden keresztül s alátekintett a csatorna vizébe.
A szél lobogtatta a lámpákat a parton, azoknak a világa tánczolt a víz fekete tükrén.
És a fekete tükörben látta a leány a kétségbeesés minden rémjelenetét. Mindazoknak a végső nyomorát, a kikért eddig emberi erőt megtörő küzdelmet viselt; a rút, csalfa, igazságtalan világot; a gyűlölt arczokat, kik üldözik azt, a mi szép; a mostoha évet, mely megfeledkezett a férgekről, miknek elődei életet adtak; s vágya jött megtudni, hát a fekete tükrön belül mi van?
Talán egy jobb világ? talán egy másik élet? talán örök nyugalom? talán a semmi?
Kétszer is elhagyta azt a helyet, kétszer is visszament oda; s megint belenézett a fekete víztükörbe, a miben a lámpák bolygó fénye tánczolt a vizek halottai fölött; és homloka égett attól a gondolattól, a mi lelkében támadt: levette kalapját s oda tette a mellvédre. Milyen jó volna nem élni többé.
Ekkor valaki megfogta a kezét, s egy ismeretlen hang nevén üdvözlé.
– Jó estét, Ilonka kisasszony!
Megrettenve tekinte hátra. Egy egészen idegen arczot látott maga előtt. Negyven éves férfiu volt az, simára borotvált képpel, melynek vonásain annyi komoly jószívűség volt rajzolva, hogy Ilonka önkénytelen kezében feledte kezét.
– Ön nem ismer rám, szólt az ismeretlen nyájasan. Pedig igen közelről látott; persze, hogy nem ezzel az emberi ábrázatommal. Én vagyok a Kaczenbuckel Hans.
– Ah! Ilonka most már vissza is szorította a kezét.
– Az a Kaczenbuckel Hans, a ki akkor meg akarta ölni porontyait, meg magát kétségbeesésében; s a kit kegyed, jó kisasszony, megszabadított a pokol torkából. Emlékezik-e még rá?
– Óh igen!
A férfi még mindig nem eresztette el Ilonka kezét. A leány érezte, hogy az őt fogja.
– Hát a kis lóra, a mit nekem adott? Az nekem sok szerencsét hozott. Rám nézve valódi kincs volt. Híres lettem vele; most ide vagyunk szerződtetve mind a ketten a cirkushoz, szép fizetéssel. Sokat tudakozódtam kegyetek után, mert le akartam tartozásomat róni, s megtudtam, hogy kegyed családját messze elüldözte a balsors, egész idáig üldözte. Kegyednek anyja beteg, ugy-e?
– Honnan tudja ön? kérdé Ilonka elámulva.
– Onnan, hogy kegyed magánosan jár itt este; bizonyosan betegen fekszik az anyja.
– Igaz!
– Kegyed varrás után él, nemde?
– Honnan gondolja?
– Érzem a mint a kezét fogom, hogy az ujjai fel vannak varrva. Kegyed most alkalmasint a munka-adójánál volt, s azt nem találta otthon. Sokan vannak most hasonló helyzetben; sok dolgozó-leány az utczákon ácsorog és várja az ajtó nyílását, melyet a munka-adó szombat este bezárt előle. Talán el is tévedt kegyed. Hol lakik?
Ilonka megmondta a szállását.
– Óh! oda magában vissza sem talál. Engedje, hogy anyjához visszakisérjem.
Ilonka nagyot sóhajtott. Valami szorító kíntól szabadult meg a szíve. Megindult a kisérőjével.
– Kisasszony! Én önnek sokkal tartozom! beszélt a bohócz; nem rajtam múlt, hogy azt eddig nem róhattam le; de nem tudtam önöket feltalálni. Ime, a szerencsés véletlen kezemre játszott. Épen a cirkusból jövök, a hol dolgomat végeztem. Most nem hínak Kaczenbuckel Jánosnak; franczia vagyok, Tresor a nevem. Mindennap előadást tartok a kegyed kis lovával. Tudja kegyed, hogy mit ér a kegyed kis paripája? Én megköszönöm, ha kegyed átengedi azt nekem ötszáz forintért.
Ilonka megremegett. Mennyi pénz!
– Én azt önnek ajándékba adtam! felelt rá.
– De én nem fogadtam azt úgy; emlékezhetik rá, kisasszony, hogy akkor is megmondtam, hogy azért Kaczenbuckel János, mihelyt módjában lesz, fizetni fog. Most pedig módomban van. Úr vagyok, olyan fizetésem van, mint egy osztálytanácsosnak, s jobban szeretnek mellette. Kegyednek pedig családja van, melynek bizonyosan jól fog esni, ha egy régi adósa azzel a szóval kerül elő, hogy eljött fizetni. Nemde? No hát, ha áll az alku: a kis lónak ötszáz forint az ára.
– Nem, uram! az nem ért akkor százat, mikor én önnek adtam. Én értem azt.
– Ah! dehogy érti, kisasszony. Igen, a lónak a feje, meg a négy lába. De annak a lónak lelke van! s azt a lelket kegyed ébresztette benne. Tudja, kisasszony, minden állatnak van lelke, kisebb-nagyobb, épen, mint az embereknél; némelyik meg egészen barom marad, ez az embereknél is úgy van. Ha az állattal kicsi korától fogva úgy bánnak, mintha ember volna; okosan, szeretettel beszélnek hozzá, megmagyarázzák neki, mit miért kellett úgy tenni, ok nélkül meg nem ütik, igazságtalanul nem mellőzik: lélek támad benne. A mi mesterségünk az állatok lelkével foglalkozni. Óh! nagyon szép mesterség ez. Több, mint mesterség: művészet; több, mint művészet: tudomány! A hány állat, annyi jellem, annyiféle nevelési modor; de a ki ért hozzá, semmi sem vész kárba náluk. Egyikben humor van, másikban nemes páthosz; egyik naiv, másik filosof. A kegyed kis ponyja különb humorista, mint én magam; és a mi legjobban bizonyítja, hogy lelke van, az, hogy nagy financier! Óh! azt kegyednek meg kell nézni, mikor egyszer egy nagy lakoma után (én vagyok a pinczér, ő a vendég) eléje hozom a számlát, s ő egy fekete táblára írja a patkójába csiptetett krétával a mondott számokat, s utoljára összeadja az egészet, hogy kijön a helyes összeg, mintha akármi Buchhalter adta volna össze. Óh! az nagyon derék. A közönség tombol, mikor ezt látja. Óh ezt kegyednek is meg kell nézni. Holnap mindjárt. Tudom, mit akar mondani: hogy a kedves mamája beteg. Úgy értem, hogy ha jobban lesz. Nekem van egy kis leányom, tizenkét éves (már kötélen dolgozik), azt majd elküldöm kegyedért s előadás után magam hazakisérem szállására. Óh! igen jó helye lesz kegyednek, a proscenium előtt, a hol nem őgyeleg a profán publikum, s a honnan legközelebb láthatja kegyed az állatokat. Pompás állatjaink vannak. De valamennyi között legkedvesebb a kegyed kis ponyja. Okvetlenül szükséges, hogy kegyed azt meglássa, hogy maga megbecsülhesse, mit ér, mert így hiába mondom, kegyed valami rossz élcznek veheti, hogy ötszáz forintot igérek egy olyan kis tizennégy markos lovacskáért. Pedig bizony Isten, az kevés. Ebben a nyomban megadnám kegyednek, de persze Tresor nem hordja az egész tresorját magával. Kérem, azt mégis engedje meg kegyed, hogy foglalót adjak rá. Úgy hiszem, ötven forint van a tárczámban. Kérem kegyedet, az én érdekemben kérem, vegye el, mint foglalót a kis lóra, mert lássa, attól tartok, hogy más még többet talál igérni kegyednek, ha megtudja, hogy az a ló a kegyedé, én pedig el nem tagadom, s még elárverezik a kezemről. Vannak rivalis lovardások, a kik nehéz összegeket dobnának ki, hogy ezt a specifikumot elüssék a kezünkről. Azért fogadja el, jó kisasszony, tőlem ezt a felpénzt; bizony Isten, ha holnap meglátja a lovát, azt fogja mondani: ez a ló egy milliót ér, s akkor rajtam lesz a sor szépen könyörögni, engedjen le az árból kilenczszáz kilenczvenkilenczezer ötszáz forintot.
Azzal odaerőltette Ilonka kezébe a tárczájából kivett bankjegy-csomót.
– Jól van! szólt Ilonka; elfogadom, mert szükségem van rá. Még többet is megvallok önnek: e nélkül tán a kétségbeesés sugallatát követtem volna, mert honn három betegem fekszik, apám, anyám, testvérem nyomorban, s engem kézi-munkám díjától fosztott meg a csalárdság. Ön engem oly örvény széléről húzott vissza, a mire borzadva tekintek hátra. Hiszem Istenemet, hogy ez nem ok nélkül történt, s kezdem remélni, hogy egy forduló pont következik, a hol egy jobb élet veszi kezdetét. Óh! az eddigi rettenetes volt. Nem mondom senkinek soha, mert a kik hozzám legközelebb állnak, azoknak nem szabad azt megtudniok: de eddigi életem egy mindennapi meghalás volt, mindennapi ujraébredéssel. Engedje, hadd szorítom meg becsületes kezét. Idegen, ismeretlen komédiás! Egyedüli, önzetlen jó barátom! Legyen nekem az ezután is. Mindenki eltaszított a világban; egyedül ön nyújtá kezét, ki nem tartozott nekem semmivel, egyedül egy rég elhangzott jó szó emlékével.
A leány sírva fakadt. Nem illett az utczán, de tették azt azon az estén mások is Bécs város utczáin, s a járókelők tudták, hogy van ok rá elég.
– Most hagyjon ön el; innen már egyedül is haza találok; még a gyógyszertárba is kell mennem, s ott megvárakoztatnak. Felpénzt is kell adnom az új szállásra, hova az enyéimet holnap átköltöztetem. Itt a szállás czíme. Ha elküldi ön holnap hozzám a kis leányát, megengedi, hogy azt «kis testvérkém»-nek szólítsam?
– Oh! kisasszony!
– El fogok menni mindenüvé, a hova ön mondja, hogy menjek.
A bohócz büszke arczczal felelt:
– Azt teheti is, kisasszony! Mert a bukfenczhányó bohócz fejtetőn jár a publikum előtt; de emelt fővel jár a publikum között; pirosra festi az arczát este, de mikor lemosta róla a festéket, nincs oka pirulni senki előtt, én Istenre mondom önnek, hogy a bohócz leánya, mikor a kötélen tánczol, jobban meg van őrizve mindennemű lebukástól, mint az a herczegasszony, a ki őt páholyából nézi.
Ilonka édes anyja már aggódott leánya hosszas kimaradásán, midőn az hazaérkezett. A lány elmondott anyjának mindent. Világosinét egészen felélénkíté ez a történet. A mily nagy mértékben szidta azokat a gézenguzokat, a kik leányának egy heti munkabérével s még keserves utolsó biztosítékpénzecskéjével is kridát csináltak, ép oly túlcsapongó volt a bohócz magasztalásában, ki az elvesztettet visszapótolta. Óh! ennek a derék embernek a barátságát visszautasítani nem szabad. Még ő unszolta leányát legjobban, hogy elmenjen a holnap estéli előadást megnézni. Nem történik az alatt idehaza semmi baj.
A jó asszonyság annyira biztatta magát, hogy másnap elhitette Ilonkával, hogy már nem beteg: fölkelt jókor, maga segített a másik szállásra átköltözésnél.
Az egy jó kis kedves szállás volt. Egy jó nagy szoba, festett deszkafallal kétfelé választva, ugy hogy kettőnek lehetett használni; mindkét ablaka egy urasági kertre nyílt. A kertbe ugyan tiltva volt menni, de az akáczfáknak nem volt tiltva, hogy virágaik illatával a körüllakó zsellérek szobáit is betöltsék.
Kevés munka volt a berendezésével, délig bőven el lehetett rakosgatni mindent.
Az orvosnak igaza volt. A szállásváltoztatás, a jobblét reménye legjobb gyógyszere volt Ilonka betegeinek. Sok olyan betegség van a világon, a miben a kedély férgei marczangolják szét az idegeket, mintha a menekülni vágyó lélek tépné magáról a testet!
Világosit nem lehetett az ablaktól elvonni, úgy tetszett neki a kilátás azokra a tulipánokra, a mik a szomszéd kertben már ütögették fel a fejeiket a földből; Világosinénak a láza is elmaradt e napon, s azzal biztatta Ilonkát, hogy már egészen meggyógyult.
A délután igen boldogan folyt le. Ilonka maga is úgy érzé, mintha azzal, hogy most a délutáni nap besüthet ablakukon (volt szállásuk soha sem kapott napsugárt), már az egész élet világosabb volna. Talán már hajnalodik.
Anyja határozottan kivánta tőle, hogy estére elmenjen a cirkusba. Ez félig-meddig kötelesség volt. Üzlet forog fenn. Ha a lovardás meg akarja adni a lova árát tisztességesen, miért ne fogadnák azt el? Rá is vannak szorúlva, mert egy ideig alig lehet arra számítani, hogy Ilonka himző-munkát kapjon. Egyéb női munka pedig nem szerzi meg a kenyérhez való sót. Ha tehát Ilonka szereti a családját, áldozza fel az ő kedvükért ezt az estét. Hiszen anyjának nincsen már semmi baja. Kötelessége, hogy menjen mulatni.
Délután, jóval hét óra előtt, meglátogatta őtet a bohócz leánya, a kis tizenkét éves Hermin: egy vidám, kondor, szőke hajú gyermek, kit atyja azért küldött, hogy vigye magával a cirkusba Ilonkát.
Mademoiselle Hermin fiatalsága daczára már önálló művésznő volt, még pedig kötélen és vassodronyon, és féllábon is önálló, s tartott valamit művészi renomméjára. Mint jól nevelt kisasszony, nem járt egyedül; testvére kiséretében jött, az ifjú Francois Tresor lovagias oltalma alatt, ki ugyan tíz éves gentleman, de mint kitünő acrobata, kellő tekintélylyel bírt a világban elfoglalt állásának nyomatékot adni.
A miniatur-Lovelace megbizatásához illő applombbal mutatá be magát és testvérét az úri családnál, melynél már egyszer volt szerencséje, lábbal az ég felé, tisztelkedni. Az első bevezetés után gyorsan következett, hogy a kis szöszke leányt megszeressék a Világosi-család tagjai. Az eleven, beszédes leányka úgy emlékezett minden apró körülményre, mely amaz emlékezetes látogatásukat Világosiék udvarán jellemzé, a hogy csak romlatlan szívek szokták tartogatni elfogadott jó tettek emlékeit. Egyfolytában elbeszélte a «Csilla» egész folytatólagos élettörténetét, onnan kezdve, a hogy a tiszamelléki nyomorúság völgyéből kijutottak, egymás mellett hálva a puszta fenyéren s egymás kenyerét osztva a puszta vásárokon, egész odáig, a hol a bécsi híres lovarda-igazgató figyelmét felköltötték a bohóczok és kis paripájuk, s lett a Kaczenbuckelekből Tresor, a «Csillá»-ból «Filosof».
– «Filosof»-nak nevezte el a papa, mivel nagyon bölcs állat, mi csak röviden «Filli»-nek hívjuk. No majd meglássa kegyed, Ilonka kisasszony, milyen okos kis állat lett belőle. Még a kegyed nevére is emlékezik. Mi sokszor megtettük vele azt a tréfát odahaza, hogy elszámláltunk előtte egy csoport nevet a naptárból sorba: Linka, Minka, Amália, Pepita, mindegyikre csak a fejét rázta, de mikor azt a nevet mondtuk: «Ilonka», akkor elkezdett röhögni, nyeríteni, s a fejével bókolt. Oh! mi nem hagytuk magunknak elfelejteni ezt a nevet; megtanultuk azt az úton a parasztgyermekektől, a kik nem győzték dicsérni azt a jó Ilonkát, a ki nekik kenyeret és jó szót adott azokban a keserves időkben.
Az ifjú Hercules is erősíté, hogy az bizonyára úgy volt. Azért csak jőjjön el ma a kisasszony, őket megtekinteni. Ő ma a kisasszony tiszteletére a «fogoly cserebogár» malom repülését fogja produkálni. Ez csak nagy ünnepélyek alkalmára tartatik fenn, mert igen nehéz. Hogy pedig ez a másik ifjú gentleman, ki olyan nagyon hallgat, ne unja magát odahaza, hozott a számára egy képes könyvet, az is tele van tarka állatokkal, erőművészi alakokkal, majd elmulatja vele magát.
A kis néma nagyon megörült a képes könyvnek; egészen elfeledte tőle minden baját. Meg tudta köszönni szépen, csókot vetve érte kezével, s mutatta az ifju acrobatának, hogy ő azzal a könyvvel vele fog hálni. Az ifjú Tresor egész komoly arczczal helyeselte ebbeli szándékát.
Ily solid társaságban bizony nyugodtan eresztheté el leányát Világosiné, kivált miután arról is biztosítva volt, hogy előadás után ismét haza fogják kisérni.
Ilonka maga is könnyű szívvel távozott hazulról.
A cirkusban a művészek számára fentartott mellékajtón vezették be Ilonkát. Ott már teljes costumeben várt reá régi jó barátja, tudniillik, hogy zöld békának öltözve, zöldre festett ábrázattal és rózsaszinű üstökkel. Ilonka nem is ismert rá, csak mikor a gyermekek biztosíták róla, hogy ez a béka a papa.
Egy szolga azután a helyére vezette Ilonkát, egy számozott székre. A gyermekek benmaradtak az öltözőben, készülniök kellett az előadáshoz.
Ilonka számára igen jó hely volt választva az előszínben, mely a fövénykör és a szinpadi függöny között van: oda többnyire a művészekhez tartozó családtagok települnek le, s az biztos társaság. Ilonka sokat élvezett az előadás alatt. A cirkusi látványok gyönyörei nem olyan felületesek, mint azt mi magas paripáinkról szoktuk megitélni; van abban valami elmélkedésre méltó, minő tökélyre képes az emberi izom, s az állati halandó lélek?
Merész gondolat ez: a gyönge gyarló emberi testet aczéllá edzeni; megmutatni, hogy az ember, ha akarja, még az állatok királyát is megfoszthatja rangbeli elsőbbségétől, mert lehet erősebb, mint az oroszlán; s még merészebb gondolat: lelket nevelni egy állatban, lelket, melynek ismeretei vannak, nemes indulatai, van kedélye, van emberi nyugalma, van szeretete emberek iránt.
Ilonka különös élvezetét találta a jól idomított paripákban; a testgyakorlati mutatványoknak is tudott tapsolni: gyermekkorában neki is kedvencz mulatsága volt az, s aczélizmait, elpusztíthatlan egészségét annak köszönheté.
A «cserebogár szélmalma» csakugyan fortélyos mestermű volt. Egy keresztben álló vasrúdon forog kezénél fogva Tresor, a béka és fia, a leveli béka, sebesen, mint a szélmalom szárnyai, akkor a gyermek lecsúszik az apja termetén végig, s utoljára annak bokáiba kapaszkodik két kezével; az apa azalatt folyvást hajtja magát körben a magasan álló rúdon, míg fia oly sebesen repül lábait fogva a légben, mint a czérnára kötött cserebogár. Ez a látvány a gyöngébb idegzetű nézőket borzalommal tölti el.
Most következik a «Filosof».
A nézőtömegben már előre hangzik az a készülődő nyüzsgés: egyik ember mondja a másiknak, hogy no, most jön valami jó.
Ilonka mellett is ült egy sovány asszonyság, a ki nagy barátsággal magyarázta neki, hogy mi jön egymás után: no, most vigyázzon ide, mert ez valami nagyon jó lesz!
A csengetyű-jeladásra kilépdegélt a fövényre a «Filosof». Nagy gravitással jött, a fején volt egy irtóztató nagy czilinder-kalap, erősen gyűrődött állapotban, a hogy «Filosof» kalapjához illik; az pedig nem volt a fejéhez kötve, de szabadon állt rajta, magának kellett ráügyelni, hogy a két füle közül le ne billenjék.
A beszédes szomszédnő előre elmondá Ilonkának: milyen dicső dolog lesz majd ezzel a kalappal, mikor végül a «Filosof» a korcsmában nem tud fizetni a pinczérnek, s az el akarja érte venni a kalapját, az meg nem engedi, a kalapot elkapkodják egymástól, utoljára is a kalap a bohócz fejére kerül, ki abba nyakig esik bele; a «Filosof» pedig totál részegen borul a pinczér nyakába, s annak úgy kell azt két első lábainál fogva a hátán kiczipelni a korcsmából. Az ember holtra nevetheti magát azon.
Volt pedig a «Filosof» szájában egy roppant nagy pipa, úgy félszája szegletébe volt vágva, a hogy azt korhely bummlerek szokták fityegtetni. Lépésein a «Filosof»-ot megillető gravitáson kívül bizonyos bizonytalanság is volt észrevehető, mely azt a gyanút költi, mintha a «Filosof» az egyik korcsmától a másikig terjedő út távolát méregetné. A fövény közepére van letéve egy kerek asztal, a mellett áll egy harangláb, nagy rézcsengetyűvel. A «Filosof» odatalál, leül uri módon az asztal mellé, s elkezd hatalmasan csengetni.
Tresor, a pinczér jön lélekszakadva. Megismeri a maga emberét. – Ah! ismét itt tetszik lenni? Pompás vendég. Hat helyett eszik; hét helyett marad adós.
A «Filosof» felrakja a két első lábát az asztalra, s türelmetlenül dörömböz. «Mindjárt, mindjárt! Tessék addig egy kis ujság!» A bohócz eléje teszi a «Volkszeitung»-ot. «Filosof» boszúsan csapja azt le az asztalról: neki nem kell ultramontán lap. A közönség tapsol. A bohócz aztán kiteríti eléje a «Kikeriki»-t. Persze, fejjel visszafelé fordítva. «Filosof» segít magán. Megváltoztatja az ülését s úgy foglal helyet, hogy egyenesen álljon előtte a «Kikeriki». Azt azután, a szájában levő pipát az asztalra támasztva, olvassa neki borulva. A bohócz siet fidibuszt csinálni a «Volkszeitung»-ból s rágyujt vele a «Filosof» pipájára. Abból akkor tűzokádó tör ki: a bohócz hanyatt esik ijedtében, a «Filosof» pedig nyugodtan néz a lapba, s nem törődik az orra alatt sziporkázó tűzijátékkal. Jön aztán a bohócz az étlappal. Hosszú papirlepedő van a vállán keresztül göngyölgetve, melyről százféle czifra franczia ételnevet hadar elő vendégének. A «Filosof» int, hogy csak egymásután valamennyit. A pinczér kiszalad, visszajön, húsz tányért egyensúlyozva a két kezében, hat poharat a fogai között, hetediket a feje tetején. A vendég sorba fogyasztja az eléje rakottakat, s engedi magát itatni. Végre következik a fő tréfa. A pinczér előjön egy nagy fekete táblával, a mire ökölnyi számok vannak felírva. Azokat a «Filosof»-nak kell összeadni, mert a pinczér számítása hamis. A «Filosof» patkójába egy darab kréta van szorítva, azzal ő a főösszeget maga szokta felírni római számokkal, a közönség általános bámulata között. Hogy tud egy ló különbséget tenni X és V, meg az L és az I számértéke között?
Idáig haladt az előadás.
Hanem mikor már a számlára került a sor, a «Filosof» elkezdett nem figyelni oda, a szemei megakadtak egy tárgyon, s a pipa kiesett a szájából. Mikor aztán a bohócz eléje tartotta a táblát, hogy adja össze a számokat, hirtelen kapta magát, keresztül húzta a krétájával az egész számlát, felugrott, átszökött az asztalon, feltaszította vendéglősét táblástól együtt, a kalap lerepült fejéről, s ő maga megugrott.
A közönség azt hitte, ez valami víg improvisatió, s végtelenül jónak találta a tréfát; hanem a bámulat lepte el aztán, midőn egy percz mulva azt látta, hogy a «Filosof» egyenesen odarohan a proscenium zártszékeihez, ott egy fiatal leány előtt megáll, s aztán egyszerre két térdre bocsátkozik előtte, és elkezd vihogni, mint egy ember, ki örömét akarja kifejezni és nem talál rá szavakat; odanyujtja feléje fejét, orrlyukai forró párát fúnak, sörénye repked egyik oldalról a másikra, szemei szikráznak, azután pajkosan megugrik s elkezd ott egy helyben negédes tánczot járni, a hogy azt a délczeg iskola-paripák szokták, azokkal a nemes hajlásokkal, azokkal a bókoló térdelésekkel, azokkal a lejtő quadrill-lépésekkel, a miket ő tőle nem látott soha senki; s feláll két hátulsó lábára, mint azok az első művészi paripák, s ágaskodva körül fordul egész negéddel, mint azok a büszke mének; utoljára aztán levágja magát a porba, meghentergőzik, mint valami igazi paraszt-ló, s elnyujtva mind a négy lábát, odafekteti a fejét egykori kisasszonya lábaihoz, miként régen odakinn a tarlón, mintha mondaná neki most is: «Nem jösz-e ide megpihenni?»
A ki ezt a jelenetet meg nem értette volna, nagyon fogékonytalan idegzettel kellett volna birnia.
Maga a bohócz is mozdulatlanul állt ott, szerepéből egészen kiesve, zöldre festett arczán a meghatottság látszott: olyan volt vele, mint a bronz-szobrok, mik rézzöld szinük alatt komoly indulatok vonásait mutogatják.
Ilonka el volt érzékenyülve. A kedvencz állat hű ragaszkodása könyeket csalt szemeibe. Nem hallá a közönség bámulatának kifejezését, a felriadó tapsot, nem látta a feléje szegzett látcsöveket, csak régi kedves lovacskája hizelgésének változatait látta és hallá, s szive megtelt valamivel, a minek túl kellett ömleni.
Mikor végül a kedvencz állat oda fekteté fejét lábaihoz, a proscenium párkányzatára, Ilonka elfeledte az egész világot maga körül; lehajolt hozzá, egyet ütött a hű paripa nyakára tenyerével, és régi nevén szólítá: «Csilla!»
A lovacska mint egy villanyütésre szökött fel erre, s egy csodálatos félszeg ugrásban fejezve ki hódolata bókját, szép csendesen visszaügetett elhagyott asztalához, még a bohóczot is megfogta szájával, hogy kötelességére figyelmeztesse, s azután folytatta a félbehagyott szerepet, minden bravourját elővéve eddigi tanulmányainak.
A par excellence «kedélyes» főváros közönségét egészen megnyerte ez a jelenet: taps és tombolás kisérte a ponyt, ezernyi szemsugár fogta kereszttűzbe a leányt. Hiszen azon is volt mit nézni. Oly szende, oly valódi volt elpirulása ennyi bámuló nép közepette, s oly őszinte az öröm, az elérzékenyülés kifejezése arczán. «Ki lehet ő?» kérdezte ezer meg ezer ember egymástól.
Az előadás végeztével Tresor és gyermekei emberi alakjaikba travestálva fogadták Ilonkát.
– No, hát mit mondtam önnek? – kérdezé a bohócz ragyogó arczczal. – Nem egy milliót ér-e a kegyed kis paripája?
Ilonka meghatottan rebegé:
– Félek tőle, hogy még elcsábít. Mikor odajött hozzám, egy perczre az a gondolatom jött, hogy odavetem magamat a hátára s vágtatok rajta, mint a többiek, míg lélekzetem elhagy.
– No, az volna csak még ránk nézve a fogás! Most már tehát semmi különöset sem fog kegyed találni az ajánlatban, melyre foglalót adtam?
– Elfogadom azt!
– Az igazgatóság egyszerre fizetné ki az árt kegyednek, ha neki adná el, de én szeretném megvenni magamnak. Megteheti-e azt a szivességet nekem, hogy tőlem öt havi részletben fogadja el a fizetést?
– A hogy önnek tetszeni fog.
Tresor nem titkolta el örömét az alku fölött.
– Meglássa, mit fognak a lapok beszélni e mai intermezzoról. Az én zöldre festett pofámon is csorgott alá a köny. Egy fűzöld könyeket siró béka.
Tresor bérkocsit hozatott, s mind a hárman együtt kisérték haza Ilonkát.
Másnap délben az első havi részlet második felét is kézbesíték Ilonkának.
A család betegei ismét szemlátomást javultak.
Hanem harmadnap nagy szomorúan látogatott el hozzájuk Tresor.
– Jaj, kisasszony! – mondá kétségbeesett ábrázattal; – kegyed minket tönkre tett, bankrottok vagyunk, cridát mondunk s becsukjuk a boltot. Képzelje csak: a tegnapi előadáson a «Filosof» meg volt bolondulva. Nem hallgatott semmi szóra, nem produkált semmit, kétszer-háromszor körülnyargalta a szinkör fövényét, benézett minden páholyba, s azután, hogy nem találta, a kit keresett, vissza akart menni az istállóba; minden biztatásom haszontalan volt, ha megfogtuk: rúgott, ficzánkolt, harapott; úgy tett, mint egy tökéletes vad ló, a kit akkor fogtak ki a mokány ménesből, s utoljára is kitépte magát a kezeink közül, s a numerusának végkép el kellett maradni. Nem akar semmiről tudni, ha kegyedet nem látja.
Ilonka kedélyesen elnevette magát.
– Hát jól van! Majd oda ülök ismét, hogy lásson.
Tresor ugyan kapott ezen szón.
– De komolyan igéri ezt kegyed? Nem tréfál?
– Ha ezzel önöknek szolgálatot tehetek.
– Oh! ez igen nagy jóság lesz öntől, kisasszony! Hiszen erre gondoltunk mi is. Az igazgató felhatalmazott engem, hogy igérjek kegyednek minden estére, melyen szinkörünk egy páholyában végignézi az előadást, tiz forint tiszteletdíjat.
– Ah! minek azt? Nekem nem kerül az semmibe.
– Tanácslom önnek, kisasszony, hogy fogadja el. Tisztességes úton jött jövedelem, s aztán elfér az egy háztartásnál. Nekünk pedig bőven behozza az a kamatjait. Gondolja ön, ma minden ember arról beszél: a «Filosof» nem akar játszani, ha feltalált úrnőjét nem láthatja. Ha holnap kiteszszük a szinlapra: «Filosof, recognising his mistress» – micsoda tolakodás lesz a pénztárnál! És az kegyedet egy cseppet sem fogja zsenirozni. Kegyed mindennap más páholyban ülhet, azt a kis arczfátyolt lebocsáthatja az álláig, hogy a bámész tekintetek ne háborgassák.
– De uram, ha én elfogadom az önök művészete által szerzett kenyeret, akkor nem fogom az arczomat eltakarni, hogy szégyeneljem ezt a művészetet, melynek magam is kiegészítő részeül szegődtem. Elmegyek s hagyok az arczomra nézni három óra hosszat mindenkinek.
– No, az dicső lesz! Ezeren tudakozódnak már nálam, hogy kegyed kicsoda? Nem mondtam meg senkinek. Nyersen, kereken elutasítottam mindenkit. Egy distinguált hölgy, a kihez senkinek semmi köze, punktum! Azt fogom mondani, hogy kegyed angol nő; magyar honfitársai ne tudják meg.
Ilonka keserűen felkaczagott.
– Hagyja ön el, jó barátom! Az én magyar honfitársaim közt vannak oly hirhedett bukfenczhányók, oly országos komédiások, hogy ha azok miatt nem akarják magukat szégyenleni, nem szükség a pirulást azon kezdeniök, ha egy honleányuk a cirkus homokjából veszi fel az istenadta kenyeret!
Világosinénak nem volt semmi szava az alku ellen. Ilonka formaszerű szerződést kötött. Mindennap nyolcz órától fél tizig a cirkusnak egyik földszinti páholyában helyet foglalni: ez volt kötelessége.
Eleinte nehéz volt hozzászokni a nyomasztó érzéshez, hogy perczekig az összes ezernyi közönség tekintete az ő alakján tűz össze, mintha minden tekintet egy-egy lidércz-nyomás volna; hanem később megszokta ezt, mint a hogy megszokja az ember, hogy tizennyolcz ezer mázsányi levegő-oszlop nehezül alakjára, s jár-kel vele, a nélkül, hogy érezne a teherből valamit.
Az esték egyforma sikerrel végződtek. A «Filosof» addig nem kezdett az előadáshoz, míg régi úrnőjét valamelyik páholyban meg nem találta; a páholy mindig változott; akkor azután szokott üdvözletét megtéve előtte, egész kedvvel fogott groteszk produkczióihoz, s a szinlapon állandó tért foglalt ez a sor: «Filosof, recognising his mistress». («Filosof» ráismer úrnőjére).
Előadás után a Tresor családtagok kisérték haza rendesen Ilonkát; ha jó idő volt, gyalog; ha rosz idő volt, bérkocsiban; s Ilonka tapasztalhatá, hogy a bohócz leánya jól meg van védelmezve. Az öreg Tresor egészen úgy viselte magát irányában, mint második apja. Szeles tolakodókat erélyesen hessegetett el tőle messzire; egy pár ifju himpellérnek azt is megmutatta, hogy a cirkusi herkules öklei a tettleges kapaczitátióhoz is értenek, s a védenczéhez csempészendő szerelmes leveleket hozóikkal együtt röpítette ki az ajtón.
Mert szerelmes levelek jöttek özönnel.
A leány tüneményes szép alak volt. Titokszerű megjelenése még érdekesebbé tette. Megfejthetlen maradt a bűvhatás, melyet a cirkus egyik legügyesebb állatjára gyakorolt. Hogy a társulat személyzetéhez nem tartozik, azt tudták. Mi a neve? azt az igazgató most sem mondhatta meg: azt a Tresor-családon kívül senki sem ismerte, s azok nem voltak kivallathatók. Lakását nem lehetett felfedezni. Figyelmét nem lehetett megragadni. Szemei nem tévedeztek a közönségen soha. Egyedül ült páholyában, s az előadást nézte, vagy merően bámult fekete legyezőjére, mintha arról olvasna valamit.
Pedig sokat beszéltek felőle. A hol csak a cirkusok habituéi összejönnek, mindenütt emlegették a bűbájos straniérát, a megközelíthetlen tündért, a kit senki sem ismer.
Egy délután épen egy asztalnál beszéltek róla a «Café Daum»-ban, hol katonák és polgári uracsok ültek vegyest, s birálgatták a város szépségeit.
– Én már tudom, ki ő? – szólt az egyik. – Amerikai tábornok leánya, ki a déliek részén esett el; maga is apja mellett szokott ponyján lovagolni; ez az a pony. A háború megszünt, az apa meghalt, a leány elszegényült, a lovat elfogták. Itt találkoztak ismét.
A másik mást tudott.
– Nem is leány az, hanem férfi; vannak, a kik ismerték, mint Garibaldi-önkénytest. Azért nem válaszol, ha hozzá szólnak, mert hangja elárulná férfi-létét.
A harmadik legokosabb akart lenni.
– Komédiásnő, mint a többi. A társasághoz tartozik. Betanult szemfényvesztés az egész, a közönség elbolondítására. Alkalmasint valamely bohócznak a szeretője.
Ennél a szónál felkelt az asztaltól egy szőke szemöldökű katonatiszt, ki eddig hallgatag szürcsölte fekete kávéját, s így szólt:
– Én hát megmondom, uraim, önöknek, hogy ki ez a hölgy valóban és igazán.
Ez a fölszólaló volt Föhnwald.
HÁT JŐJJ.
– Én tudom, hogy ki ez a hölgy! – mondá Föhnwald; – azt is tudom, honnan ismeri a clownt, s mi köze van a «Filosof»-hoz? Ott voltam a történet kútforrásánál, a mit tudok, azt magam láttam és hallottam. Egyszer adóbehajtáson voltunk Magyarországon, a nádasi puszta bérlőinél; úgy emlékszem, hogy Világosi volt a bérlő neve. Miután a biztos és peczérei az utolsó pénzt kisajtolták a háznépből, még a kisasszony karpereczében levő magyar aranyat is: vesztére egy vándor komédiás jött épen az udvarra, bohócz mutatványaival mulattatni a háziakat. Az adóbiztos nyakon fogta a bohóczot fizetetlen jövedelmi adóért, s mert annál egy garast sem talált, elvette tőle a betanított kis tatárlovát, a mi annak kenyérkereső társa volt; el is vitte irgalom nélkül, s el is adta valahol néhány forintért egy házalónak. A bohócz kétségbeestében meg akarta ölni magát és gyermekeit: ekkor a kifosztott ház kisasszonya megszánta a nyomorultat, s neki ajándékozá tulajdon kis kedvencz ponyját. Ime, ez az ismeretlen nő, a bohócz és a «Filosof» története. Később az elemi csapás miatt elpusztult a bérlő család; úgy hallottam, hogy sokáig élődtek a fővárosban, hol a leány leczkeadással tartotta fenn egész családját. Egész rege, a mit e szép gyermek önfeláldozásáról beszélnek. Utoljára elüldözte őt egy úrnő Pestről, ki féltékeny volt a leány szép szemeire. Én nem láttam őt a pusztai executió óta, s csak most ismertem fel a cirkusban ujra a nádasi puszta szép tündérét; most még szebb, mint akkor láttam.
– Ejh! százados úr! – jegyzé meg erre az egyik dandy – ön úgy beszél e tündérről, mintha szerelmes volna bele.
– Biz uram, ha szegény legény nem volnék s ha okosabb mesterségem volna, utána járnék, hogy elvegyem: mert ez az egy leány van a világon, a kit tudnék szeretni és becsülni; de így hasztalan rá gondolnom: mit ér a katona családfőnek? Míg él: ágyútöltelék; ha meghal: koldusok őse. De elég szégyen gyalázat, hogy a magyarországi ifjak elfeledik s veszni hagyják ezt a leányt, mert lehetetlen, hogy boldogabb években ő érte is ne sóhajtozott volna valami suhancz, a ki aztán a nyomorba jutott családnak hátat fordított szépen, s egykori imádottjának most már nem is köszön.
Ezeknél a szavaknál egy magas fiatal ember felkelt az asztal végéről, s szótlanul eltávozott.
Ez a fiatal ember volt Harter Elemér.
Két nappal később a Tresor-család jutalomjátéka volt hirdetve a cirkusban. A gyermekek oly régen örültek előre e napnak, maga Tresor is nagyon érdekelve lehetett általa; neki ez nagy jövedelmet igért.
Az előadás estéjén ismét ott ült Ilonka a proscenium egyik karszékében. Nem fogadott el páholyt ezen a napon, a mikor a közönség előre láthatólag lefoglal minden helyet.
Ez este le nem vette szemét fekete legyezőjéről, úgy nézte azt, mintha egy könyv volna, a mit ha szétterjeszt, olyan sokat olvashat belőle.
Ha azt tudná valaki, hogy miket olvas ő most ebből a könyvből?
… Nem néma már a kis testvér…
… Ott fekszik halva az ágyon…
… Ott énekli most már az égben a többiekkel együtt: «Dicsőség a magasságban az Úrnak…»
… Az ő arcza is olyan piros és olyan gömbölyű most, mint azoké a többieké…
… Milyen szépen, csendesen halt meg testvére ölében; azt hitték, csak elaludt…
… Késő estig varrta számára nénje a halotti köntöst, szép fehér tafotából, kék szalagokkal…
… Még a szemfödél van hátra…
… Abban kellett hagyni a munkát, mert ütött az óra…
… Hét órakor a circusba kell menni, a közönség mulatni akar…
… Ott kell hagyni a kis halottat, és el kell menni ahhoz a nagy halotthoz, a kinek ismeretlen világ a neve…
… Félbe kell szakítani a gyászt, a siralmat, a szemfedővarrást, a betegápolást, a tébolycsillapítást, menni kell a látványba.
… Nem lehet abból elmaradni, a közönség kegyetlen nagy úr, ha rabszolgájának szegődtél, szolgáld…
… A jó barát jutalomjátéka van: még csak panaszkodni sem szabad ma; az utolsó, egyetlen ember, ki kezét az elbukottak felé nyújtá, kivánja ezt az elfeledését az otthoni gyásznak… Maga nem is sejti azt…
… Tehát gyászoljunk két óráig zeneszónál, tapsriadal mellett, könytelenül…
… Majd folytassuk azután egész reggelig, a virrasztómécs mellett…
Egy ismerős gyermeki hang zavarta fel e töprengéseiből.
A kis Hermine köszönt neki jó estét. Most következett az ő előadása a kötélen, s míg végigment az előszín előtt, figyelmezteté magára Ilonkát.
Ilonka viszonzá a köszöntést s utána nézett a gyermeknek, a mint az a kifeszített kötélen felfutott, chinai leánynak volt öltözve; olyan röpke volt, mint egy hímes pillangó.
Ilonka máskor élvezettel kisérte Hermin játékát a kötélen; de most ez is lázasan hatott idegeire. Ő remegett miatta szüntelen, hát ha le talál esni? hát ha valami baja történik ennek is? Vannak napjai a csillaghullásnak, a gyermekhalálnak.
Inkább eltekintett mellette a közönség felé.
Azt a pillanatot is megbánta.
Két ismerős arczczal találkozott egy tekintetre. Az átelleni páholyok egyikében látta ülni Lemmingnét. Szemei találkoztak annak kihívó, lenéző tekintetével, és azután a páholysor fölötti erkélyen megpillantá Elemért. Épen Lemmingné fölött ült az, úgy, hogy a delnő nem vehette őt észre.
Ekkor azután ismét leszögzé szemeit legyezőjére s nem volt figyelme többé semmire, mint azokra a gondolatokra, miket a fekete lapokról leolvas.
… Egygyel kevesebben vannak, a kik szeretnek…
… Mindig szűkebb lesz körülöttem a világ…
… Jön idő, a hol nem lesz számomra sehol «otthon»…
… Szép küldetés a sorstól egy szegény leány számára! Azokat, a kiket szeretek, egyenkint eltemetni, elfeledni. Vagy elsiratni, vagy elgyűlölni…
… Csak már vége volna e zajnak, hogy mehetnék haza az én kis mosolygó halottamhoz, az ő fehér koszorúcskáját elkészíteni…
Pedig végig kellett az előadást várnia, a «Filosof» művészi előadása legutoljára volt téve. Elébb következett még a cserebogár malma, Tresorral és fiával.
Ezt a hajmeresztő látványt Ilonka soha sem szerette nézni. Meg is mondta Tresornak, hogy annál valami okosabbat is gondolhattak volna ki. «De nem merészebbet!» volt az acrobata válasza. Ilonka azonban kikötötte magának, hogy ő ezt soha sem fogja nézni, mert ez már nem is testgyakorlat, ez istenkísértés.
Most is arcza elé tartja legyezőjét, hogy oda se lásson ez életveszélyes mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indúl meg az őrült repülés a tengely körül, két ember hosszában.
Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltá fel a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.
Ilonka odapillantott: mi az?
Az érczrúd, mely körül kezeinél fogva forgott az apa és fiú, hirtelen kicsúszott kapcsából; az erőművész, ki észrevette a veszedelmet, erősen megragadta azt mind két kezével, s úgy csúszott végig rajta, különben mindkettőjüket a tetőig veti a megszakított lóderő; így pedig az történt velük, hogy mind a kettőjüket úgy csapta a földhöz önrepülésük rohama, hogy élettelenül terültek el rajta.
Ilonka felszökött helyéről, és le a fövényre.
Nem volna érdemes, hogy nőnek nevezzék, ha azt nem tette volna, hogy midőn egyetlen igazi barátját ott látja lezúzva a földön heverni, oda ne rohanjon hozzá és első ne legyen, ki annak fejét felemeli s véres arczát megtörli; ha e perczben eszébe jutott volna: hogy mit mond erre a bámuló világ?
Az előadásnak e balesettel vége szakadt; a nők futottak ki a nézőtérről; az előkelőbbek ájuldoztak, a lovarszemélyzet összefutott bohócz-köntösben, tündér-álczában és sietett a földön heverő apát és fiút az öltöző-szobákba átvinni. Ilonka velük ment.
Most azután két kínos delejvonzás között oszlott meg lelke: otthon egy halott, a ki már az; és itt talán csak lesz még kettő. Amaz a kín haza vonta, emez itt tartotta, mint a háztetőn járó holdkórost, kit föld és hold kínoz egyszerre rettentő vonzerejével.
Addig nem lehetett barátját elhagynia, míg az orvos nem biztosítá, hogy él. A fiú már jobban van, csak keze marjult ki, hanem az apa súlyosan megütötte magát. Még nem tudni, mi lesz a vége? Kétszer vágtak rajta eret, míg eszméletre tért.
Tresor, mikor felveté szemeit, Ilonkát látta maga előtt. Kezét fáradtan emelé fel s szivére tette. Talán azt akarta mutatni, hogy nincs semmi baja, vagy talán meg akart köszönni valamit?
Azután bágyadt mozdulattal inte, mintha távozásra késztné.
Ilonka maga is idején látta, hogy haza menjen. Az idő későre haladt már; anyja ezóta aggódik szokottnál hosszasabb kimaradása fölött; sietnie kell haza.
Megszorítá szótlan barátja kezét, megsimítá homlokát, s aztán sietett a circusból.
Csak akkor vette észre, hogy most már az sincs, a ki haza kisérje. A circus szolgái is el voltak foglalva vagy küldözve, nem akart senkinek alkalmatlan lenni, gondolta, egyedül is haza talál. Talán bérkocsi is lesz a circus előtt.
A mint az oldalajtón kilépett, bérkocsi után nézegetve, az ajtó mellett egy férfit pillantott meg. Ott állt az mozdulatlanul és várakozni látszott.
Ilonka megismerte őt: Elemér volt.
Most már nem nézett bérkocsi után; sebesen elhaladt mellette, a nélkül, hogy feléje nézne.
A követő léptekről megtudá, hogy Elemér őt nyomban kiséri.
Óh ő ismerte még lépéseinek hangját is.
Ezek a léptek követék őt utczáról utczára. Ilonka hallotta azokat kongani, kiismerte más jövő-menők léptei közül, és lelke hánykódott visszás érzelmek alatt.
Harag, szégyen és remegő vonzalom kűzdött szivében.
A léptek mindig közel hangzottak mögötte. Ő egyszer sem tekintett vissza.
Végre egy szűk sikátorhoz jutott, melyen keresztül kellett mennie lakásukhoz.
Abban a sikátorban egy lélek sem járt már.
A mint ide befordúlt s a kisérő lépteket most gyorsítva hallá közeledni magához, a nemes kétségbeesés kitört nyugalma bilincseiből. Hirtelen visszafordult s eléje dobbantva az utána jövőnek, rárivalt tompa, de indulatos hangon:
– Mit akar ön? Miért követ ön engem? Kiüldözött ön már hazámból, ki akar-e üldözni a világból is?
A megszólított ott maradt, a hol a leány megszólította.
– Hallgasson meg engem kisasszony! Egy lépést sem közelítek, de hallgassa meg, a mit mondok. Ha én üldöztem kegyedet, megbűnhödtem érte, mert üldöztem azután magamat kegyed emlékével még jobban. Óh! a kegyed megbántásának emléke engem túl üldözött a világtengeren, bele üldözött idegen nemzetek őrjöngő harczába, kiüldözött az életből, halálba hajtott; még ott sem engedett megpihennem, a túlvilágról is visszakergetett; se élnem, se halnom nem szabad, nem lehet a kegyed haragjával. Hát örökké tart-e az?
– Mit kiván ön tőlem? kérdé a leány ridegen.
– Mindent. Nőül akarom önt venni.
Ilonka nem titkolhatott el egy keserű mosolyt az arczán.
Elemér elérté a választ.
– Rosz helyen, rosz időben szólok, tudom; de mit tehetek mást? Ez a kezdete, ez a vége annak, a mit önnek meg kell mondanom. Évek óta keresem önt, hogy ezt megmondhassam, s nem tudom, nem tűnik-e el előlem újra, a nélkül, hogy ezt meghallhatta volna tőlem. Én önt nőül akarom venni, mert én önt szeretem. És ön nem gyűlöl engem. Hiába vet ön oly megölő tekintetet rám: ön nem gyűlöl engem.
– Ki mondta azt önnek?
– Valaki, a kinek ön azt elmondá.
– Ily valaki nem él a földön! felelt rá büszkén a leány.
– Igaz! szólt az ifjú; de vannak, a kik halva is beszélnek. És azzal keblébe nyúlt s kivette tárczájából a délvirágot, melyet a nádasi pusztakertből leszakított. Ez a virág mondta azt meg nekem. Ön ismeri ezt, ön beszélt vele; s ez elmondott nekem mindent. Gyalog, éhszomjan vándoroltam odáig, hol e virág termett, mint zarándok a búcsújáró szent helyre. Tagadhatja-e ön ezt?
A leány lesüté szemeit, miknek hideg villáma meg volt törve. Érzé, hogy bűverejének vége van. Mély sóhajjal, keserűséggel csak annyit mondott:
– És hány éve annak, hogy ez a virág önnek beszélt?
Az ifjú egészen átérté a mély vádat.
– Igaz, nem tagadom, hogy az régen volt, egy örökkévalóság. És nincs mentség, mely elvehetné rólam a vádat, hogy oly soká késtem a következő szóval. De nem volt az idő elveszve. Engem mint bolondos kölyket hajtott keresztül a tűzön önhóbortosságom; de mint férfi jöttem ki abból; férfi, kinek minden szava tettrevaló, s minden gondolata kimondható. Nagyon késtem, azért nagyon sietek. Mutasson be kegyed szülőinek: én még ma megakarom tőlük kérni kegyed kezét.
Ilonka arczán sajátszerű fájdalom kifejezése foglalt helyet. A gyöngédség éde és a gúny keserve volt ebben elvegyítve.
– Szülőimhez? mondá; most rögtön? Még ez órában? Jó! jőjjön kegyed mellettem.
S azután vezette őt a hosszú sikátoron végig. Egyik sem szólt a másikhoz több szót, míg a házhoz értek, hol Világosiék szállása volt.
Ilonka kinyitá a kaput s bebocsátá rajta Elemért. Azután végig vezette a hosszú, sötét folyosón szállásuk ajtajáig.
Elemér tudhatta, hogy Ilonkát szülői ébren fogják várni.
A mint az ajtón bebocsátá, Elemér az elrekesztett szoba első osztályában lelte magát, hol Világosi ült örök karszékében. Mindig ült, soha sem feküdt le.
Ilonka oda vezeté Elemért.
– Itt van az atyám. – Harter Elemér úr! szólt az ifjúra mutatva.
Világosi e szónál felrettent béna tompulatából s haragosan kezde kezével-lábával dörömbözni és sebesen kiáltozá egymásután: «tatata, tototo»; nem volt ez emberi beszéd, de mégis erős indulatot fejezett ki ez állati hangban.
Elemér megmerevedve állt ott, nem tudta elgondolni, mi lehet ez?
Ilonka szomorúan mondta neki:
– Ez lett az atyámból! Most lépjen át a másik szobába.
A deszkafal függönyét félrevonva, azon belül látott Elemér egy halvány, összeesett arczú nőt feküdni a kórágyon, és egy holt gyermeket a ravatalon.
– Itt az anyám és a testvérem! rebegé fülébe súgva Ilonka.
Elemér feje körül zúgott a lég; azt az érzést hozta vissza emléke, mikor a végtelen tengert érzé maga körül összecsapni, s merült alá egy ismeretlen világba. De az eszmélet, mely ott sem hagyá el, itt is uralkodott a helyzet benyomásán. Keble elszorult attól, a mit látott; de szive helyén volt.
Odalépett a beteg nőhöz.
– Asszonyom! megbocsát ön, hogy ily szomorú órában háborgatom önök nyugalmát. Midőn azt kértem Ilonka kisasszonytól, hogy vezessen be családjához, nem tudtam minő gyász van itten; most pedig annál inkább kérem, hadd legyen e gyászban osztályrészem nekem is. Ismeri kegyed nevemet? Én Harter Elemér vagyok.
– Ismerem ezt a nevet! felelt rá Világosiné komoran.
– Én öntől azt jöttem kérni, vegyen fel családja tagjai közé, adja nekem Ilonka kezét. Hogy ez a gondolatom nem ebben az órában támadt, azt bebizonyíthatom atyám levelével. Tegnapelőtt tudtam meg véletlenül, mit régóta fürkészek, kegyetek hollétét, s azonnal írtam Harter Nándor úrnak, hogy Világosi Ilonka kisasszonyt nőül akarom venni. Vele, mint atyámmal, – illő volt azt tudatnom. Ma megkaptam rá a választ. Nem meglepő, mert előre tudtam. Ő tiltja nekem e lépést. De én az ő tilalmával nem gondolok, magamé vagyok s itt állok, hogy Ilonka kisasszony kezét öntől ünnepélyesen megkérjem.
Világosiné e szavak alatt csendesen félkönyökére emelkedett kórágyán.
– Tehát Harter Nándor úr megtiltja önnek ezt a házasságot? Jó, tehát legyünk ketten, kik azt megtiltjuk. Én is ellene mondok annak! Itt a nyomorúság vermének fenekén, a halottak házában, magam is a sirhoz közel, utasítom vissza önnek a kezét. Nem, egy Harter keze még a sirból kimenekülni sem kell nekem. Tudja ön, minő sebfolt az én szívemen a Harter-név emléke? Egykor jegyese voltam Harter Nándornak; nem úgy kért meg, mint ön ezt a leányt: este, mámor után; de ünnepélyesen, egész világ tudtával, kihirdetve templomszerte, háromszor egyesítve nevemet a magáéval – s a menyegző napján elhagyott. Akkor én az eget szidalmaztam szégyen és kétségbeesés miatt, s e fájdalom, e gyalázat terhe földre sújtott. Óh tiszta ég, óh örök bölcseségű Isten! bocsáss meg érte: most áldalak, hogy ez nem úgy történt, a hogy én kivántam. Látta ön azt a tébolyodott koldust ott a másik szobában? Azt a tébolyodott koldust rendelte nekem Isten hitestársul az ön méltóságos gazdag atyja helyett. Áldott legyen érte bölcs irgalma Istennek! Mert ennek a tébolyodott koldusnak van becsületes neve, a mit viselhetünk én és gyermekem büszkén; ha élünk, élve, ha haltunk, fejfánkon; míg az ön apjának neve átkozott egy egész ország előtt, a kire újjal mutogatnak az utczán és utána kiáltják: «Ime, itt megy az éhezők megkoplaltatója, a közkincs megrablója, a tolvajok orgazdája, Harter!» El innen, uram! Ön nagy úr, mi koldusok vagyunk. De vigye ön magával azt a tudatot, hogy a földhöz ragadt koldusnak circusban szolgáló leánya sem köti össze a nevét egy Harter nevével!
Világosiné láztól égő arczczal roskadt vissza fekhelyére.
Elemér elzsibbadtan hallgatá végig e rettentő öldöklő beszédet. Mikor vége volt, így szólt, mélyen felsohajtva:
– Asszonyom, még egyszer találkozni fogunk. Most Isten önnel!
Azzal eltávozott.
A mint egyedül maradtak, Ilonka odarogyott anyja ágya mellé s könyező arczát annak kezére fektetve, zokogá fájdalmasan:
– Anyám… én szerettem őt.
Világosiné elképedve hallá e vallomást, s bánatosan mondá hanyatt roskadva párnái közé:
– Miért nem mondtad ezt nekem soha?
AZ ÚRNAK EGY LEHELLETÉRE.
Harter Nándor végczélja közelében érezte magát.
Itt volt az áldást igérő tavasz, gazdag vetéssel takarva minden mező, s akadt egy gazdag kereskedő-ház Bécsben, hol nagyszerű előleget igértek birtokának minden terményére. Csak érte kell menni a pénznek, hogy felvegye azt.
Angyaldyt is fölvitte magával, ez volt titkárjának utolsó szolgálata nála; ezentúl a magyar udvari kanczelláriánál lesz alkalmazva, hol bizonyosan nagy jövendő kinálkozik szép tehetségei számára.
A bankárház, melynél ez előleget meg kellett volna kapni, pár nap óta huzta-halogatta a dolgot, mindenféle forma-hiányok miatt; Harter el nem tudta képzelni, miben scrupulosuskodnak még? a termények fel vannak becsülve mind. E miatt várakoznia kellett Bécsben több napon át.
Azonban a várakozásnak is meg volt a maga jutalma; egy este valami jótékony czélra tánczvigalmat adtak, s Harter Nándor jól sejtett, midőn azzal a gondolattal ment oda, hogy ott Malvinát felfogja találni.
A szép hölgy hogy is maradhatott volna el onnan?
Ilyen báli helyen aztán Lemming úr semmiképen nem akadályozhatta meg, hogy Harter Nándor conversatióba ereszkedjék Malvinával; legfeljebb a fölött ellenőrködhetett, hogy a társalgás tárgya tiltott terekre át ne tévedjen.
Az nem is feküdt czéljában Harter Nándornak; a mi titkos egyezménye volt Malvinával, azt el tudta intézni levél útján; a mi jelenlegi szomját enyhíté, az a társalgás hangja volt.
Van a nők hangjában valami, a mi megittasít, ha a legmindennapiabb tárgyról beszélnek is, s Malvina e varázslatot nagy mértékben bírta. Bűbájos volt, ha csak arról beszélt is, hogy milyen hideg van!
Pedig valósággal hideg volt.
Május vége felé az idő, kinek jutna eszébe ilyenkor a termet fűttetni?
Malvina pedig valahányszor a tánczból visszatért ülőhelyére, mindannyiszor összeborzongott. S ez az ideges borzongás is olyan jól illett neki, a mint vállait kaczérul megrázta, hogy a ki csipkés mantilleját rátakarta, elkábulhatott bele.
– Igazán, olyan hideg van idebenn.
– Én csak a meleget érzem kegyed körül! bókolt rá Harter.
– De valóban, nézze ön csak: az ablakon jégvirágok rajzolódnak. Ez szokatlan tünemény májusban.
– Ezek jégkeblű hölgyek tekintetétől rajzolódnak oda! enyelge Harter.
Lemming úr maga sokkal figyelmesebb kezdett lenni az ablakok jégvirágaira; Harter csak tréfát űzött belőlük.
Pedig méltóságos és nagyságos tánczosok és tánczosnők, jó volna egy perczre elhallgattatni a zenét, félbehagyni a keringést és leborulni a földre, és rázendíteni reszkető ajakkal: «De profundis ad Te clamavi Domine!»
… Az Úrnak öldöklő lehellete jár odakünn az éjszakában, s míg idebenn a táncz, zene tart: országok lesznek hamuvá!… Azt jelentik azok a jégvirágok az ablakon.
Másnap késő délfelé ébredt fel Harter úr; világos reggel vetette haza a vigalomból. Angyaldy régen várt már reá.
A mint Harter úr reggelijét behozták, Angyaldy is bejött hozzá.
– Nos, hát mi ujság, kedves Emil? kérdé tőle igen derült kedélylyel. A múlt éj rózsaszínű hangulatba hozta ő méltóságát. Midőn Malvinától búcsút vett, az megszorítá kezét. Midőn Harter Lemmingnek jó reggelt kivánt, egyuttal figyelmezteté, hogy a napokban elmegy hozzá «ügyeiket» végleg rendezni, Lemming azt mondta, hogy igen szivesen látja.
Tehát Harter úr derült kedélylyel kérdezé Angyaldytól: mi ujság?
– Az az egyetlen ujság, hogy az éjjel négy fok volt a minus alatt.
– Ejnye, bizony azt mink is éreztük a bálban az éjjel. Tartok tőle, hogy az a sok könnyen öltözött delnő náthát, grippet és rheumát fog kapni.
– Csak attól tart méltóságod? Én meg attól tartok, hogy az idén megint nem fog kapni fél Magyarország egy harapás kenyeret.
– Úgy, hogy az éjjel lefagyott tisztára minden. A repczének vége; a rozs virágzásban volt, az tönkre ment; a buza épen tejében volt, az megvakult. Az idén nem ád sem egy repczehüvely egy szem mustárt, sem egy kalász egy szem magot, sem egy szőlőszem egy csepp mustot. Üres év áll előttünk.
– Ah, azt csak ön képzeli! szólt Harter, kinek a forró thea nagyon megégette a torkát.
– Hogy nem csak én vagyok az, a ki ezt képzelem, hanem vannak, a kik bizonyosak is felőle, azt méltóságod a bankárház tudósításából megtudandja; nekem már élőszóval tudtul adták.
Azzal átnyújtá a bankárház levelét Harter úrnak.
Harter úr azt olvasá a levélből, hogy az illető kereskedők végtelenül sajnálják, de miután csakugyan bekövetkezett az, a minek jöttétől már napok óta rettegnek, a mit minden üzér kezében tartott hévmérővel lesett és vigyázott, hogy az éjjel a kényeső négy fokkal alul ment a minuson: e csalhatlan tény után teljes bizonyosság van a felől, hogy mindennek, de mindennek, a mi zöld volt, el kellett az éjjel fagyni; annálfogva semminemű előlegek magyarországi földbirtokok ez évi terményeire nem adatnak.
De már ez olyan csapás volt, a mely még Harter úr theás-csészéjét is feldöntötte.
– De hisz az lehetetlen! kiáltozott magánkivül. Ez égrekiáltó volna! az Isten csak nem sújthatja ezt az országot kétszer egymásután ily iszonyu csapással?
Angyaldy összeszorítá ajkait, miken ki akart szabadúlni ez a mondás: «Hát ha épen ti értetek sújtja azt így!»
– Lehetetlen ez! kiabált Harter, s az ablakhoz futott. A vendéglő előtt volt egy szép fasor, ernyős akáczokból, azoknak a levelei mind feketék voltak már, és alácsüngtek.
– Elpusztult világ ez, uram!
Hiszen nem az elpusztult világért dühöngött ő, hanem leforrázott szenvedélye bimbójaiért; azokat is, mikor legbújábban díszlettek már, akkor fagylalta le ez a rettenetes éjjel.
Malvina ismét a holdba távozott kinyújtott keze elől. Pedig már csak egy pókfonálnyi távol választotta el tőle.
– Oh! milyen kegyetlen a sors! milyen ádáz a végzet!
– Az ám! mondta magában az az összeszorított száj; s az a legnagyobb baj, hogy nincs az embernek kin a mérgét kiadhatni? Még csak a nemzetet sem lehet szidni érte.
Harter Nándor összeszorítá ökleit s fogcsikorgatva tekinte az égre: kivel küzdjön most meg?
Akadt az is.
Inasa egy látógató-jegyet hozott be neki. Harter Nándor fia nevét olvasta rajta.
Soha jobbkor!
– Elemér úrfi! kiálta dühösen, Angyaldy elé vetve az asztalra a névjegyet. Még szemem elé mer kerülni! oly gyalázat után! Csak hadd jőjjön!
Angyaldy el akart távozni a jelenet elől. Elég keresztyéni jóindúlattal birt, nem lenni útjában e barátságos találkozásnak, de Harter úr visszatartá.
– Csak maradjon ön itt, önre szükségem van. Ezzel a suhanczczal többé soha nem fogok másként beszélni, mint tanuk jelenlétében. Ön üljön le az asztal mellé, és föl ne keljen, midőn az bejön. Épen jó kedvemben fog ma találni!
Az ajtó nyílt s belépett rajta Elemér.
Pár lépést tett atyja felé, mire Harter tiltó mozdúlattal tartva felé kezét, indúlatosan reárivallt:
– Vissza! Egy tenger fekszik közöttünk!
– Tudom, uram! viszonzá Elemér nyugodtan; nem fogok a másik partra átvitorlázni. Ha tetszik, az asztalt közénk tolhatjuk.
– Komédiás!
– Hagyjuk azt el. Térjünk a dologra! Igen szeretem, hogy tanú is van jelen. Szükségünk lesz rá.
– Tán párbajra akar híni! Oh! én helyt állok, az elhiheti.
– Én nem állok helyt. Tegnap öntől választ kaptam azon levelemre, melyben kinyilatkoztattam elhatározásomat, hogy Világosi Ilonkát nőül veszem.
– Egy englische Reiterint!
– Legyen az! Ön nem adta helyeslését ez elhatározásomhoz. Én mindamellett is megkértem e hölgynek a kezét édes anyjától.
– Hát az «micsoda?»
Elemér mély, szemrehányó tekintettel nézett apja szemébe, s halkan mondá:
– Arra feleljen ön meg magának…
Harter elharapta egy perczre haragját; ez az emlék meghűté. Elemérnek ideje maradt folytatni:
– Ez az asszony elutasított engem, és megtagadta tőlem leánya kezét. Megtagadta, szemembe mondta, hogy a Harter-név úgy be van szennyezve, hogy azt egy koldus leánya, egy kötélen tánczoló komédiásnő sem viselheti szégyen nélkül.
– Hallgass, te őrült!
– Uram, ne kiáltson ön! Beszéljünk csendesen, hogy a folyosókon meg ne hallják. Azt, a mit nekem mondott az az asszony, meg kell önnek hallania tőlem, s ha ön kiáltani fog, én kiáltani fogok még jobban. Ha ön kihallgat, én suttogva beszélek.
Harter Nándor melle elfulladt a névtelen dühtől, szégyentől és izgalomtól. Leült az asztal mellé.
– Azt mondta nekem ez az asszony: a te apádra úgy mutogatnak, mint a közkincs megrablójára.
– Suhancz! ordítá Harter, felpattanva s öklével ütve az asztalra; te engem szidalmazni jösz-e?
– Csendesen, uram! Már megtörtént. Mondva van. De nem azért jöttem ide, hogy ezt én mondjam önnek; hanem azért, hogy ezt ne mondhassa önnek más. Én nem tudom, igaz-e, nem-e, mível önt közpénztárak kezelésében vádolják? Ön el fogja azt intézni.
– És neked ahhoz semmi közöd!
– De van! E név van anyám sírkövére felírva; s e névnek nem elég, hogy aranybetükkel van oda vésve. E névnek tisztán kell maradni. Ime, én átadok önnek egy iratot, melyben elismerem, hogy anyám örökségét öntől megkaptam egészen; Angyaldy úr aláírja, mint tanú. Ön vegye fel egész anyai örökömet, s siessen tisztára lemosni magáról azt a vádat. Soha nem kérem számon, hova tette? Az ön titka marad. Magam majd megélek a nélkül valahogy.
Azzal odatette apja elé a kész íratot, s még egyszer kérte Angyaldyt, hogy azt írja alá, mint tanú.
Ha ügyelt volna arra a tekintetre, a mit akkor Angyaldy vetett rá!
Valóban, Elemér soha sem volt közelebb ahhoz, hogy valaki az asztalról felkapott késsel hirtelen keresztűlszúrja, mint ebben a pillanatban!
Harter Nándor úrnak pedig egyszerre gyönyörteljes mosoly derűlt el az arczán.
Lenyelte mind azt, a mi keserű: csak az maradt meg a szája ízében, a mi édes.
Tehát bírni fogja az eszközt, mely Malvinát visszavívja számára!
Nemeskeblű ifjú!
Az elérzékenyült apa melodramatikus hangúlatban kelt föl helyéről s meghatott arczulattal közelített fia felé.
Most azután Eleméren volt a sor visszautasító mozdulatra emelni föl kezét.
– A tenger van közöttünk, uram! Én leróttam, a mivel önnek tartoztam, s több dolgunk nincsen egymással. S mivel életemet, a mit öntől kaptam, önnek vissza nem adhatom: azon leszek, hogy azt hazámnak adhassam. De nevét visszaadom önnek. Ön legyen utolsó ívadéka családjának. Én nevemet mától fogva megváltoztattam magyarra. Isten önnel!
Azzal elhagyta Harter Nándor úr szobáját.
Harter Nándor fia irását diadalmasan dúgva keblébe, ragyogó orczával tekinte Angyaldyra; és olyan vigyázatlan volt, hogy azon sok és nehéz mondás közűl, miket fiától hallott, s miken oly hosszan ellehetett volna gondolkoznia, épen csak egy szót vett figyelmébe, s e szóra fenhangon mondá el észrevételét:
– Hát ha nem leszek utolsó ivadéka a Harter-családnak?
Az az összeszorított száj félrehuzódott kissé, mintha mosolyogna.
Fel volt öltöztetve már a kis halott; szépen, a hogy szoktak felcziczomázni égbemenendő kis angyalkákat; csak a papra vártak még, a ki eltemesse.
Anyja nem kisérheti őt ki a temetőbe, mert betegen fekszik; apja önmagáról sem eszmél, csak nénje van ott, a ki fekhelyéig elmenjen vele, az ifjú hajadon. És nincs senki, a kinek a gyászoló hajadon vállára borúljon, ha a köny ellepi arczát, ha a fájás elszorítja szívét; egyedül zokoghat a kis koporsó után végig.
A délutáni nap olyan szép melegen süt be az éjjel lefagyott akáczfák fekete lombjain át.
Az ég fel akarja azokat melegítni, kiket tegnap megölt, s aztán ma megsajnált.
Csakhogy az az égnek sincs hatalmában többé.
A fekete legyező lapjai ezt mondják.
Hanem a fehér sorokban is olvasható még valami.
A csendes folyosó visszhangját az oly jól várt léptek hangja költi fel, miket olyan jól ismer már a leány. Szíve nagyot dobban e hangra. Odamegy anyjához, hogy megigazítsa vánkosát, hogy egy csókot nyomhasson arczára. Mire föltekint, előtte áll az az igazi.