JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLI. KÖTET

SZERELEM BOLONDJAI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

SZERELEM BOLONDJAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ELŐSZÓ.

Micsoda czím ez már? fogja kérdezni minden ember.

Minő blasphemia! kiált fel a sentimentalismus. Hisz a szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcseség, mint a philosophok minden tudománya.

Minő pleonasmus! mondja rá a satyricus. Hát vannak a szerelemnek okosai is?

Minő antithesis! jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.

Ebből valami furcsa lesz! szól hozzá a kiváncsiság: szerelmesek és bolondok! Rendkivüli történetek rakhelye lesz itt.

Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, a mit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív szerepléséről a világtörténelemben.

Beszélhetnék a szerelem túlcsapongásairól, a római Saturnaliák mysteriumairól, miket Hispala Sescennia urhölgy fedezett fel kedvese előtt, a kit sajnált ez ünnepélyek kegyetlen élveinek feláldozni, s mely felfedezésért Adrián császár egy városnegyedet leromboltatott. Akadnának e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának a mellett, hogy a szerelem sok bolondot eszközöl.

Elmesélhetném a «megfordított évszakok» bohóságait, mely egylet a XVI. században azt a szabályt állította fel, hogy a kik egymást igazán szeretik, azok nyáron télhez, télen nyárhoz öltözve járjanak, a szomjat meleg vizzel oltsák, az éhséget sületlen szerekkel. – Azt tartom, hogy ezek elég nagy bolondok voltak.

Regélhetnék a mór «szeretők sziklájáról», hová egyszer üldözött szerelmes pár menekült fel az apai korbács elől, s a honnan tovább nem futhatva, mindketten leugrottak, meghaltak. És azután még sokáig «szeretők sziklájának» hítták azt a helyet, s a hol csak boldogtalan szerelmesek voltak a környékben, mind odasiettek magukat elölni. – Kérdés maradna, hogy kik voltak a nagyobb bolondok: azok-e, a kik a példával előrementek, vagy azok, a kik őket követték?

Segélyemre hívhatnám az ethnográphiát, s elkezdve a szerelem bizarr közönyétől, melylyel az eszkimo a vendégszeretet fogalmát még a hitvesi kegy osztalékaira is kiterjeszti, végig utaztathatnám a kegyes olvasót az ellenkező oldalig, a hol a féltékeny koriálok soha sem engedik feleségeiket megmosdani, hogy más férfi ne is gyaníthassa arczaikról, hogy szépek-e? Közbe esnének aztán olyan népek is, mint az alibamoniak, a hol még a nők is féltékenyek és boszuállók, s ha egy-egy asszonynak a férje hűtlenséget követ el, valamennyi asszony ellene támad, s a hűtlen férj collective elpáholtatik. – Melyik bolondabb a három közül?

Azután felidézhetném a világtörténelem nagy kisérteteit, s elmondanám rólok: ez a koronás rém itten Semiramis, háromezer év nem oltotta ki szeméből azt a bűvsugárt, a mivel hajdan a hőskor férfiait keblére szédíté; minden évben más férje volt, s azok mind csoda módon haltak meg. A szép királyné egy kerített sírkertet tartott holt férjei számára, a hol az egymás után következők számára remek síremlékek voltak emelve. A hogy a mai kor delnője tart egy-egy photograph-albumot, mely lassankint megtelik imádók arczképeivel, úgy tartott e hatalmas nő egy sirkertet, s annak minden lapja egy-egy márványemlék volt, ráirva a holt férj neve és szerelmének nagysága. Azon fehér márvány-mausoleum, melynek küszöbéhez támaszkodva jelen meg előttünk a szép rém, maga még fehérebb, mint a márvány, csak szemei feketék és égők: Arraeus hamvainak sírboltja az; azon Arraeusé, ki Bythina királya volt, szép, fiatal és hős. Semiramis belészeretett s kezét ajánlá neki; de Arraeus visszautasította azt. Erre a királyné haddal támadt ellene, s Arraeus a szerelmes nő elleni harczban elesett. A királyné aztán a halva megkapott kedves tetemének emelteté azt a mausoleumot, s még holta után sem birta nem szeretni azt, ki inkább meghalt, mint hogy őt szeresse, s kit inkább megölt ő, mint hogy mást szeressen. Ez csinos tárgy volna, s sok régimódi pánczél és balista leirását lehetne benne közrebocsátani.

Érdekes volna «őrült Johanna» királyné története, ki férjét addig üldözé, míg vágytársnéja megölte a közös szerelem tárgyát, a királyt; s akkor Johanna ezüst koporsóba teteté a hullát és mindig magával hordozá azt, a hol járt-kelt, a hol megpihent, elaludt, a férj a koporsóban mindenütt mellette volt, a míg élt. – Sok romantikus vidéket be lehetne ezzel az esüst koporsóval járatni, annak a bebizonyitására, hogy bizony nagy bolondok a szerelmesek.

Szép mese volna e tárgyról Dzsehángir és Nurgehán története. Dzsehángir t. i. mór kalifa volt (meglehet azonban, hogy arab padisah volt; nem állítom bizonyosan), Nurgehán pedig a legszebbik felsége, kétségtenül hollóhaju, tojásdad arczu, korall-ajku, gyémántszemű, a hogy a keleti ideálokat szokás költőileg feltálalni; és obligáte heves vérű, rajongó kedélyű, ábrándos szellemű, a hogy ugyanazokat psychologice feltranchirozva illik az olvasó asztalára tenni. Tehát egyszer ennek a Dzsehángirnak az a raptusa támadt, hogy a szép Nurgehánnak egy édes ölelésére megengedte, hogy egy álló egész huszonnégy óráig uralkodjék az országán ő helyette, s a mit ez alatt parancsolni fog, az mind akképen teljesüljön. A szép Nurgehán aztán – természetesen – legelébb is a kincstárból felhordatta, a mi kész aranyat talált; – ezt idáig más is ilyen okosan intézné; – és akkor az aranyakat mind újra verette, az egyik felén volt az ő feje, Dzsehángiréval egyesítve, a másik felén ez a körirat: «Dzsehángir és Nurgehán szerelmének emlékére», – s aztán ezt a pénzt kiosztatta az ország szegényei között, hogy az ő szerelmét örökké emlegessék. – S minthogy a mahomedán pénzeken nem szokott lenni emberi ábrázat, s minthogy mahomedán férfi a feleségével együtt nem szokta magát a világ előtt mutogatni, tehát kétségtelen, hogy ez a bolondság igen nagy katastrófával végződött, mely majd vita tárgyául hagyná fenn annak elhatározását, hogy melyik volt a kettő közül a nagyobbik bolond? a regényíróra csak azon technikai nehézségek maradván fenn, hogy először hogyan tudná 24 óra alatt egy egész mór királyi kincstár pénzét újraveretni, mert polytechnikai regények óta a közönség szeme nagyon fel van nyitva az ilyen dolgokban; másik meg annak elintézése, hogy miféle kormánybiztosok lehettek abban az arabs országban, ha a szegények számára küldött aranyak csakugyan a publikum közé kerülhettek az ő kezeiken keresztül?

Beszélhetnék az angol herczegről, ki beleszeretett juhásznéjába, s mert az semmiképen nem akart végette herczegnővé lenni, ő lett miatta juhászszá s őrizte és fejte vele együtt a saját juhait. Melyik volt a nagyobb bolond?

Előidézhetném azt a János királyt, a kinek nem volt elég úgy szeretni, a hogy emberek szeretnek: ő a tündérek szerelmére akarta fokozni idegeit s e végett minden este spiritusos pokróczba varratta be magát. Egyszer a komornyikja a czérnát, melylyel már bevarrta, égő gyertyával akarta elszakítani s a spiritus lobbot vetett. Minthogy pedig János király nem volt Salamander, tehát ott bolondul megégett. Ennek is lehetne hatása.

Vagy ezer efélét!

Tüneményes, rendkivüli történeteket, miket az ódon krónika elég emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.

De ezúttal nem válogatok közülök.

Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, a mik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is tudja valahonnan.

Mindennapi történeteket, mikben a kik szerepelnek, derék, okos, nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani, hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, a kiknek a neve: «szerelem bolondjai.»

MAGYAR KLUBBOK.

Nálunk is van klubbélet, nem csak Angliában; a mit kérek nem zavartatni össze a politikai gyüldék üzelmeivel, a mik más légkörbe tartoznak; sem pedig azon jótékony és közhasznu egyletek életével, mik emberek és agarak nevelésére, ügyefogyottak gyámolítására, hazafiui dalok betanulására s egyéb magasztos közczélokra alakulnak s naponkint meleg elismerésünkkel találkoznak.

Társadalmi csoportokról akarok csupán beszélni, miket közös eszmék mellett közös együttérzés kényszerít egy közös asztal körül ülni; miknek tagjai keresik egymást, a nélkül, hogy jó barátok volnának, harczolnak egymással, a nélkül, hogy ellenségek lennének, s a vonzódás és küzdelem közös tárgya rájuk nézve a mindennapi élet alapja, a rajtuk kivül állókra nézve pedig tiszta hiábavalóság.

Egész niebelungi mondakör, a mit az úri néphagyomány megörökíte a legrégibb hazai klubb felől, melynek most már stereotyppé vált alakja, Józsa Gyuri mintázza azon rokonkeblek szövetségét, kiknek társulási eszméjük volt a zöld és fehér asztalok komolyságaiból mentül több tréfát csikarni ki, egymás rovására, néha a hatalom boszújára, és igen sokszor nagyon megfizetve a tréfának az árát.

A klubb tagjai régen elhaltak, s helyeiket nem pótolta senki. Az utolsó tag, tréfából megölette magát egy falusi kovács foghuzóval öt garasért, mert nem akart a borbélynak egy forintot fizetni, abban halt meg.

Azután volt egy klubbunk, melyet «timárlegények»-nek híttak; czélja volt a democratikus erények megkedveltetése a társaséletben. Tagjai közül, a ki 49-ben el nem hullott, az bizonyosan számos élményekről tud beszélni, miket az állambörtönök nyújtottak a következő években társaséletre kényszerített hazafiaknak.

Volt az írók között is egy klubb, mely a «tizek egyleté»-nek nevezte magát. Köztük voltam. Annyira szerettük egymást, hogy noha írók voltunk, soha semmiféle munkánkat egymásnak fel nem olvastuk. Most már csak hárman vagyunk tizek; de az a három is tizfelé elszórva, néha a sorstól egymás mellé, másszor egymáshoz csapva; de azért a klubbatyafiság még most is tart közöttünk.

Volt egy másik klubbunk, melyet a magyar humor Nestora alakított, s mely e büszke czímet választá magának: «szamarak társulata». Voltak fő- és alszamarak, rendes és tiszteletbeli szamarak; s minden pénteken össze kellett jönniök kedélyes szamárkodásra. Az alakító meghalt, s a klubb tagjai most már mind igen okos emberek, s diplomájukat nem veszik elő többé.

A harminczas évekből maradt fenn egy szövetség, mely a «tizenhárom» klubbjának nevezte el magát. Tizenhárman ültek egy asztalnál, s minthogy tizenhárom közül abban az évben egynek okvetlenül meg kell halni, tehát minden évben sorsot húztak, hogy a jövő évben ki legyen a halott közülök, és ki legyen a prédikátor? Az év forduló napján azután ismét összejöttek s a halottá delegáltnak végig kelle hallgatni saját halotti búcsúztatóját, érdemeinek hol helyes, hol viszszás előszámlálásával. Mind a tizenhárman meghallgatták szerencsésen saját temetési beszédeiket, s most már öreg emberek lehetnek.

Van ismét egy teljes virágzásban és pipafüstben levő klubbunk, melyet szkuptsinának nevezünk, a hol politikai pártszinezet nélkül régi jó emberek összetalálkoznak, czél lévén egymásnak mentül több gorombaságot mondani en famille, és vesztett fogadások után mentül több büntetéskávét elfogyasztani.

Most azonban egy kevésbbé ismert klubbot akarok bemutatni, melynek tagjai a high lifehez tartoznak, s annálfogva beléletük változatos mozzanatai nem is foglalkodtatják annyira a közbeszédet. Honnan tudom e klubb létezését? annak titkát ne feszegessük. Én magam tagja nem vagyok. Isten őrizz! A klubbnak az a neve, hogy: «a szerelem bolondjai».

Valóságos rendszabályokkal biró, életképes és kifejlődésre méltó klubb.

Tagjai csak azok lehetnek, kik be tudják bizonyítani, hogy szerelmi indokokból valami hallatlan és kevésbé szokott bolondságot tudtak elkövetni. Egy szigorú bizottmány itél titkos szavazás utján a fölött, hogy a belépni kivánó, előadott érdemei után, miket akár maga, akár mások sorolhatnak elő, érdemes-e e társulat tagjai közé fölvétetni; vagy pedig udvariasan elutasítandó, mint a ki meglehet, hogy külön szerelmes is, bolond is, de nem együtt; vagy nem oly mértékben, hogy még az okos emberek társaságába ne számüzethessék.

Vannak a klubbnak külföldi és tiszteletbeli tagjai is, a kik e minőségükről semmit sem tudnak, de a kiknek neveit és viselt dolgait a klubb emlékkönyve híven örökíti s emlékezetes tetteik különböző phasisai folytonos evidentiában tartatnak.

E klubb jutalmakat is tűz ki, mik öt évről öt évre a legérdemesebbnek a pályabiráló választmány által odaitéltetnek. Az öt év ily pályázatnál nem sokalható, miután tudva van, hogy egy jól kidolgozott szerelmi bolondsághoz huzamosb idő kivántatik.

Sőt az is megtörténik, hogy a ki öt éven át csaknem bizonyosra dolgozott már, hogy legnagyobb bolondnak elismertesse magát, az utolsó nap tizenkettedik órájában egy véletlenül közbetoppanó új phoenomenon által a pályadíjtól elüttetik.

Egy ilyen esetet tárgyal épen mostani értekezésem.

A szerelem bolondjainak érdemes társulata a legutóbbi öt évben egy Thorwaldseni Venust tüzött ki pályadíjul. A mű csak utánzat volt ugyan, de azért művészi munka, s carrarai márványból. Lehetett volna eredeti művet is kapni párisi művészektől, kik e genreben sokat dolgoznak: hanem ezt ajánlotta a classicitás.

A klubb helyiségét, tagjainak mivoltát nem igen irom le; hiszen a klubb maga csak ráma, melybe regényemet tenni akarom. Elég azt tudni, hogy a ráma aranyos, hogy a faragványait képező alakok elegánsak; különben a rámának azután mentül kevesebb köze van a képhez.

Tehát a pályázatra kitüzött öt év már végére jár, a pályaművek a birálók kezei közt voltak, szépen idegen kézzel letisztázva; s a vélemények kezdtek csere alá jutni.

A pályabirálók: négy választott szerelem bolondja, a szerelembolond-elnökkel esténkint gyüléseket tartottak, melyen a concurrens művek közül a legpályaképesebbek versenyre lőnek bocsátva.

Mind valamennyit in pleno felolvasni nem lett volna czélravezető. Azok közül a közönséges niaiserieket, az unalmas boutadeokat, a kézzelfogható blaguirozásokat, a mindennapi hóbortokat, az illetlen bétiseket, a sentimentális fadesseket, a brutális dupiroztatásokat, az ügyetlen marotteokat, s a hogy még franczia műnyelven e különféle nemeit a szerelmi balgaságoknak nevezik – ad acta csomagolták, s csupán a legválogatottabb őrültségeket teríték fel a társulat asztalára, hogy azok közül itéltessék oda a legérdemesebbnek a pályadíj.

Legyünk kiváncsiak a pályázat eredményére.

ELSŐ BOLOND.
A KINEK VETÉLYTÁRSA EGY KIRÁLY.

(Önéletirás.)

«Szerelmes voltam a megbolondulásig. Talán valamivel túl is rajta.

Szerelmem egy szép svéd leány; haja szőke, szemei kékek, termete a capitoliumi Venus bársonyból.

Bűbájos egy hölgy volt; különösen a szemeiben volt valami sugár, a mi megölt és megelevenített, a mi minden teremtést egy fokkal magasabb lénynyé emelt fel, mint a milyennek született.

Majd mindgyárt megmondom, hogy mire használta ezt a szemsugárt!

Legelőször és mindenekfelett arra, hogy engem holdkórossá tegyen, a ki mindenütt utána járok, a ki őt elkisérem Edinburgból Madridba, onnan Velenczébe, onnan fel Szent-Pétervárra, aztán megint végig valamennyi kisebb-nagyobb német residentián. Hogy mi dolga volt neki mind ezeken a helyeken? majd azt is mingyárt megmondom.

Az én eszményképem egy állatsereglet tulajdonosának leánya volt: maga is állatszelidítő. Az a bűbájos szemsugár arra a haszonra szolgált, hogy különféle fenevadakat emberi szelídségig lealázzon; vagy miután fentebb már azt mondtam, hogy minden teremtést egy fokkal mamagasabb lénynyé emelt fel, tehát következetes maradok s elsorolom, hogy az oroszlányai úgy sétáltak vele karon fogva s két lábra állva, orraikra csiptetett szemüveggel, mint az igazi arszlánok; jeges medvéi úgy praesentiroztak a kezükbe adott puskával, mint az igazi «molodczi», s hyenái úgy enyelegtek parancsára a reszkető báránykákkal, mint – ne keressünk rá magasabb hasonlatot.

Hanem volt egy veszedelmes ismeretsége: egy gyönyörű nagy királytigris.

Ez volt az a király, a ki énnekem vetélytársam volt.

Hogy nem ok nélkül féltettem tőle ideálomat, azt mindenki könnyen elhiheti.

Mikor belépett hozzá kalitkájába, rövid lenge öltönyben, vállig meztelen karokkal, szorosan testhez símuló felső dolmánykában, mely elárulá nem csak azt, hogy termete mily tökéletes, hanem azt is, hogy pánczélinget nem visel alul, semmi egyéb fegyverrel, mint azzal, a mi szemeinek kábító tüzében van, s mikor beléptére a királyi fenevad egyszerre felemelte rettenetesen gyönyörű fejét, felnyitá borzasztó torkát vérengző fogaival, és neki ereszté földrengető ordítását, a mitől még saját izmai is reszketni látszottak, s fejedelmi haraggal tekinte le a vakmerőre, ki őt háborítni merészli – oly vörös villámokat szórtak szemei: akkor megfagyott a vér a néző ereiben; akkor a leány megállt a kalitka szögletében s kinyújtott kezével parancsolóan mutatott a fellázadó fejedelmi vadra és sugárzó szemeit mereven szögezé reá. Úgy állott előtte, mint egy sérthetlen bűvésznő, mint egy szobor, mely néz és meg nem mozdul.

És a fejedelmi vad lassankint alább-alább mélyíté hangját, mely utóbb lassú morajjá enyhült le; majd félrefordítá fejét, elismerve, hogy le van győzve; azután, mintha szégyenlené gyöngeségét, a nézők felé fordult, azokra ordíta egy kegyetlenet, rácsapva óriási tenyerével a vaspálczákra, mintha azt mondaná nekik: mit bámultok reánk, ez a mi kettőnk dolga! Azután egyet fordult, s fejét lesunyva, és hosszú piros nyelvével körülnyalogatva szakállas pofáját, odaoldalgott a bűbájos nőhöz, s fejét hozzádörzsölve, felnyújtott fejével kezét iparkodott megcsókolni – az arczátlan.

Hanem a hölgy akkor hátrakapta kezét, nagyot dobbantott parányi lábával és rákiáltott varázshangzásu szóval: «helyedre!»

Mire a királytigris nyöszörögve, mint egy síró gladiator, a tulsó szögletbe vonult, ott lefeküdt, és fejét eldugta két tenyere közé; úgy reszketett, és remegése közben valami szemrehányást mormogott magában.

Akkor aztán a hölgy odalépett hozzá: nyájasan, szeliden szólítá; hizelegve czirógatta végig szép síma fejét; utoljára rádült egész termetével: egy második Ariadne-szobor; fülébe sugdosott, nyakát átölelte s fejét a tigris fejére hajtá.

A gyönyörű fenevad pedig e hizelgés alatt egészen megadta magát, nem morgott már, de forró lihegése hangzott a mély csendben, a mi a nézők közt támadt; végre naiv nyihogást hallatott, még tán énekelni is képes lett volna, s pislogó szemei most már oly zölden világítottak kéjesen le-lehunyt szemhéjai alól.

E pillanatban semmi sem tarthatá vissza a közönséget, hogy rendesen tapsokba ne törjön ki; abban a perczben aztán a hölgy is egy szökéssel kívül volt a számára nyitva tartott ajtón; mig a felriadt királyi vad szilaj dühvel ugrott utána, s óranegyedig elhangzott bőszült ordítása és a dobaj, a mit kalitja vasveretes oldalain elkövetett – midőn megtudta, hogy csak játszottak vele.

Hanem másnap megint hagyta magával azt a jelenetet ismételni. Néha jobb, néha rosszabb szeszélyben volt; voltak esetek, a mikor csak a bűvésznő folytonos dorgálása birta nagy nehezen hunyászul tartani; voltak alkalmak, a mikben tudomásul sem akarta venni jelenlétét, hanem egyre a rácsozat előtt kóválygott és dobogott, mintha a nézőkkel feleselne, s a duzzogót és közönyöst játszaná; sőt néhányszor azt is megtette, hogy az előadás órájában a bejáró ajtó elé feküdt, a mi annyit jelentett, hogy ma nem lesz semmi mutatvány. Olyankor Karolin nem jelent meg.

Karolinnak hítták szép hölgyemet.

Már most mindenki értheti, hogy volt okom őt félteni vetélytársamtól, a ki egy királytigris.

Ha csak mindennapi észjárással gondolkozunk is: könnyen megmagyarázható, hogy egy szép hölgyet, a kit imádunk, mindennap egy oktalan fenevad börtönébe lépve látni: nem emberi idegekkel elviselhető dolog. Egy bőszült pillanat, egy vadállati szeszély, s mit védi e bájos termet, ez arcz, e kebel az imádottat, hogy egyetlen ütésétől e tenyereknek, egyetlen harapásától ez iszonyú fogaknak össze ne roncsoltassék?

Gondolatnak is rettenetes, hogy egy imádott hölgynek az élete mindennap egy negyedóra hosszat egy láthatatlan pókfonálon függjön, a melyiknek ez egyik vége egy tigrisnek a nyakához van kötve.

De engem nem csak ez bántott; engem üldözött az a gondolat, hogy mit enyeleg az én kedvesem – egy idegennel.

Én a hizelgésekben, miket e vadállatra halmozott, meglopva láttam magamat; s mikor átölelte a királytigris nyakát, a gyűlölet és féltékenység pírja lepte be arczomat. Az a fenevad boldogabb, mint én!

És én e jelenetet mindennap végig néztem. Ott voltam az előadáson, ha hó esett, ha eső. Elkisértem a menazseriát egyik városból a másikba. A személyzet úgy ismert már, mint saját kakadúit.

Sokszor váltottam szót Karolinnal – a vasrácson keresztül, mikor a tigrisnél volt. Nekem szabad volt hozzá beszélnem; hiába is nem lett volna szabad, mert mégis tettem volna.

Mikor már a tigris lefeküdt előtte s ő kegyesen rádült, olyankor nehány pillanatig lehetett vele szót váltani, az ő veszélyeztetése nélkül.

– Nem fél ön, hogy egyszer széttépi ez a fenevad?

Nevetett s azt felelte:

– Vannak nők, a kik még ennél veszedelmesebb fenevadakkal is tudnak játszani.

– Azt én magamon tapasztalom.

– Tehát elismeri, hogy veszedelmes?

– Önre nézve nem az.

– Ön nem tépne szét engem, ha a tigris helyében volna?

Hm! Becsületemre, ez olyan kérdés volt, a mire nem tudtam hirtelen mit felelni. Előéletemet tekintve, aligha igazoltnak nem kelle tartanom némi kétségeskedést.

Máskor ismét azt kérdeztem tőle egy próbaóra alkalmával, mikor kevesen voltak jelen: «Nem utálja ön ezt a mesterséget? Ezzel a termettel, ezzel a tekintettel, ezzel a hanggal ön a művészet királynéja lehetne, s itt eltemeti kegyed magát egy ronda kalitkába».

– Nem, uram; én ezt a mesterséget szeretem. Ez a legnagyobb művészet a világon. Az eleven halállal játszani! E mély nyöszörgés, a mit ez a vadállat hörög, az én tapsom. Aztán ez nekem gyönyört ád, a mihez fogható nincs a világon. Belépni egy királyi ellenség odujába, szemtől-szembe, fegyvertelenül kihívni azt a tusára, hallani szívijesztő ordítását, látni vérszomjú tekintetét s azután egy tekintettel, egy mosolygással meghunyászítni őt; lefektetni a földre, lábaimhoz csúsztatni, hogy talpamat fejére tegyem; aztán rádülni pompás termetére, átölelni gyönyörű karcsú nyakát, hallgatni gyáva nyögését; ah ez valami gyönyör, a mit önnek nem lehet megérteni.

– Elhiszem! Ezt csak nők tudják megérteni.

– Ilyenkor minden idegem lángban van; minden csepp vérem, mint a villanyfolyam, fut ereimben. Nézze csak ön órája után, egy percz alatt hányszor ver üterem, mikor itt vagyok.

Azzal a legnaivabb készseggel, melyet az ős természet olt az asszonyokba, kidugta felém a vasrácson kezét, másik kezével öltönye szárnyát takarva a tigris fejére – «a barátom féltékeny, s könnyen megtehetné, hogy ő is kinyújtsa a vasrácson át egyik kezét».

Én megfogtam az elém nyújtott kéz csuklóját; oly szép fehér kéz volt az, oly hajlékony, mint egy hattyúnyak, s órámon számláltam az érütést. Valóban százhuszat vert az egy percz alatt.

– Lássa ön, szólt diadalmasan; ezt ön nem képes felfogni.

– De hát attól nem fél ön, hogy egyszer valamely vadállat széttépi?

– Ah dehogy! a hány itt van, mind olyan szelid, mint a bárány; a legtöbb kicsiny korától fogva ismer. A legnagyobb bolondok, úgy félnek egy kis vesszőtől, hogy moczczanni sem mernek. Egyedül Amuratnak van szíve.

Amurat volt ő csíkos szultánsága neve.

– A többivel csak játszom; de ezt itt – s e szónál picziny ajka elé tevé mutató-újját – meg ne hallja! ezt itt mindannyiszor meg kell hódítanom.

Amurat nyugtalan mozdulattal jelenté, hogy már unja a dolgot. Karolin egy gyönge legyintést adott neki az arczára s azzal eltávozott a másik kalitba, hyénákát ugráltatni abroncson keresztül. Azt már nem szerettem nézni.

A tigris szépen fekve maradt, s csöndesen nézett szemeim közé. Úgy látszott, mintha ismerne már, s topáz-ragyogásu szemei élesen tekintének arczomba; néha órákig elnézegettük így egymást, s bizonyosan azon tanakodtunk, hogy kettőnk közül melyikünk külömb állat?

Sorsunk különben meglehetősen egyenlő volt; mindennap délelőtt, délután egy óranegyedig láttuk a szép tündérleányt, ki bennünket megbűvölt, kiről éjjel-nappal álmodoztunk, és a kit – nem mertünk megenni.

Amurat még csak tehette volna, ha merte volna; de nekem az igaz, hogy hozzáférnem sem lehetett. Az apja jobban őrizet alatt tartá, mint csörgőkigyóit.

Párszor bele akartam kötni az ismeretségbe, de a vén oroszlánszelidítő igen nyersen elutasított.

Azt mondta: «Uram! mi semmiképen sem termettünk egymásnak. Ön nagyobb úr, mint hogy családomnak tagja lehessen; én meg viszont nagyobb úr vagyok, mint hogy önnek játéktárgya lehessek. Állattárlatom sokat ér és sokat jövedelmez, leányom úri módon élhet utána; nem kényszeríti a szükség, hogy szégyent keressen magának. Ön városról-városra utánunk jár; ez nekünk nagy megtiszteltetés; azért ön bejárhat minden reggel a próbákra, minden este a mutatványokra, ott beszélgethet velünk, töltheti kedvét, hanem azon túl nem ismerjük egymást.»

Körülbelől ilyenforma válaszokat kaptam a leánytól is.

Az állatszínpadon beszélhettem vele egyedűl, ott nagyon jó gardedame-ja volt; hanem azon kívül lehetetlen volt vele másképen találkoznom, mint apja társaságában.

Föltettem magamban, hogy kiverem fejemből. A tájékára sem megyek többet az egész állatgyűjteménynek. Láttam én annál már szebbeket is. Szebb tigriseket és szebb leányokat.

Csakhogy ez nem volt igaz. Ezt én csak hazudtam magamnak. Dehogy tudtam a nélkül élni, hogy őt egy napon ne lássam. Ha feledni akartam, azt hittem, megbolondulok bele. Egyszer elhagytam őket utazni más városba. Talán ha egy ország választ el egymástól, akkor el leszünk szakítva. Ez sem volt igaz. Három napig küzdöttem legmakacsabb ellenfelemmel: tulajdon magammal; – ő győzött le. Mire a másik városban fel volt állítva az állatsereglet deszkabódéja, már akkor én is ott voltam megint.

No jó, tehát legyek ottan… okoskodám bolondabbik felem ellenében; de tekintsük úgy az egészet, mint egy mulattató látványt. Az ember megszokhatja a balletot, az operát, de azért nem szükséges senkibe szerelmesnek lenni. Ez a szép zoológiai gyűjtemény megérdemli a szaktudós tanulmányozását, igazán megérdemli: az állatok psychologiája, az acclimatatió és dressura méltók a contemplatióra; az egész leány azzal a tigrissel nem egyéb, mint physiologiai experimentum.

Jól van, jól! beszélhettem én azt magamnak; de a mint az óra ütött, a mint a kalit hátulsó ajtaja felnyilt s belépett rajta Karolin, egyszerre ki voltam mozdítva helyemből megint; az a hústömeg, mely az egy forint belépti díjt megfizette, ott állt a karzatnak dőlve az én ruhámban, hanem a lelkem benn volt a kalitban a leánynyal! ott reszketett miatta a halálveszély előtt; ott borúlt lábaihoz varázsló tekintetétől, ott nyöszörgött kegyelemért a padlatot karmoló vadállattal együtt, ott ittasúlt meg piruló lihegésétől, s ott égett meg szemei görögtüzében. E vakmerő játék az eleven halállal, e tündéri varázslat mindennap elvevé eszemet. Azalatt folyvást a képzelem uralgott rajtam, mely egy percz alatt a rémület jégpolusától a kéj forró tropicusáig benyargalta velem az egész világot.

Egy napon azt sugtam Karolinnak:

– Én önt elveszem nőül!

Bámulva tekinte rám nagy szép szemeivel.

– Becsületemre mondom…

Arra megrázta mosolyogva szép fürtös fejét.

– Akar-e ön nőm lenni?

A leány arra mélyen elpirult; egészen odasimult a tigris fejéhez s azt sugá neki:

«Odaadsz, Amurát?»

A tigris nem felelt semmit, csak piros nyelvével nyalogatta szép fehér fogait.

A közönség, mely nem érté, a mit svéd nyelven beszéltünk, azt hitte: az is az előadáshoz tartozik s el volt ragadtatva. A leány eltávozásakor felém tekinte s láttam, hogy két könycsepp ragyog szemeiben.

Ez diadal! Ismerem én már a könycseppeket.

Ezúttal Amurat nem szökött utána, csendesen fekve maradt, s kigyózó farkával csapkodta a padlatot kétfelől.

Biz’ ez egy nagy bolondság volt tőlem, házasságot igérni egy menazsériás leánynak; de ismerek embereket, a kik hasonló bolond igéreteket meg is tartottak.

Másnap Karolin atyját véletlen halál érte utól. A hímoroszlán, melynek mindennap torkába fektette nyakát, állkapczáinak egy téves összecsukásával megölte őt. Bizonyosan szórakozottság volt a szereplő hőstől, egy akarata elleni gixer. Ha jury volnék, fölmenteném. Nem volt szándékolt gyilkolási tény.

Hanem azért Karolina mégis csak árva lett, s most már nem volt, a ki előlem őrizze.

Most már elfogadhatta látogatásom mindennap. Igaz, hogy nőül kértem őt. Most már meghallgathatta őrült szerelmem szavait, s nem védhette magát ellenük. Atyja tragikus halála után két hétig nem látta őt a közönség, s távolléte igen természetesnek találtatott. Én mindennap azzal a szóval bucsúztam el tőle, hogy váljék meg végkép szörnyű művészetétől; hagyjon fel az egész állatsereglettel.

Ő mindannyiszor mélyen fürkésző szemekkel tekinte szemeimbe, mintha még valami egyebet is várna; mintha azt kérdené: «hát aztán?»

«Aztán?» Milyen sok leány várta hiába e kérdésre a feleletet; a mi pedig csak egy szó. Mi lesz belőlem aztán?

«Nőm!»

Hogy én e szóval oly fukar voltam!

Igaz, hogy egyszer mondtam azt neki, de az még atyja életében volt. Nem gondolhattam-e arra, hogy a védtelen ellenében nem szükség már e szót ismételnem? Igazán áruló voltam-e? én magam sem tudok rá felelni.

Február 25-ike volt, midőn ismét e szóval váltam el tőle:

«Hagyja el kegyed e rémes életpályát – az én kedvemért.»

A leány megszorítá kezemet, közel hajolt hozzám, mintha megakarna csókolni, hanem azon perczben, melyben át akartam karolni, ügyesen, mint a szilaj párducz, kisiklott kezemből s elfutott tőlem, mint szokott a tigris elől.

És én akkor sem mondtam neki, «hát aztán?»

Másnap reggel még ágyban hevertem, midőn a színlapot hozták. A hirdetmények közt nagy betükkel látom kitéve: «Karolin kisasszony ismét megkezdi mutatványait Amurattal.»

A meglepetés, a boszúság, a szégyen erőt vettek kedélyemen. Elfeledtem, hogy legelőbb is önmagamnak kellene szemrehányást tennem valami nagy mulasztásért.

Hirtelen siettem Karolin szállására.

A hotelben már a kapus tudósított, hogy Karolin máshová költözött s új szállása czímét nem hagyta hátra. Hanem egy levelem volt tőle, a mit a kapus átadott.

A levelet kocsimban olvastam el; ez állt benne:

«Uram! Amuratnak jobb szíve van, mint önnek. Én ő vele maradok. Ő nem öl meg engem.»

Végtelenül fel voltam ingerelve. Hát minek kétkedik bennem? Azt nem akartam elismerni, hogy volt oka a kétkedésre. Ritka emberben van annyi igazságszeretet, hogy saját magát arczúl verje.

Engem egy bolond vadállattal hasonlítani össze!

Elhitettem magammal, hogy ez az egész nem egyéb komédiás büszkeségnél. Ez a nép azt hiszi, hogy azon a deszka piedestálon, melyre magát élő bálványnak felállítja, legyen az színpad, vagy tigriskalitka: valami istennő; – míg férjénél semmi más, csak asszony.»

De hát mondtam-e én neki ezt két hét alatt, míg minden szavamat úgy leste, mint virág a harmatot?

De ez mind nem jutott eszembe.

Valamit éreztem e hölgy iránt, a mi keveréke a szerelemnek és boszúnak, a bámulatnak és megvetésnek, a gyönyörvágynak és a gyilkolásnak.

Hogy megfelelő szót találjak rá: éhes voltam erre a nőre.

Másnap már egy órával a mutatvány ideje előtt ott voltam az állatseregletben. A majmokkal játszottam, a míg elkezdődik. Minő tökéletes lehetne a világ, ha az alkotás műve megmaradt volna a majmoknál. Ha mindnyájunknak ilyen képe volna, mint ezeknek az okos állatoknak, akkor egygyel kevesebb baj volna a földön: a szerelemmel. Egy ilyen orangutang-pofa birtokosa csak nem lőné magát főbe egy ilyen orangutangissáért.

Csengettek, s ez majom-studiumaimat félbeszakítá. Az előadás kezdődött. Elébb valamelyik állatszelidítő-segéd gyakorolta barbarismusát az apróbb tehetségű barmokon; összeeresztett jegesmedvét, hyénát, s evett velük egy tálból nyers húst. Ez most engem a szokottnál is jobban untatott.

Végre hangzott a második csöngetés is, a tigris kalitjának hátulsó ajtaja felnyilt, s a bámész sokaságon a meglepetés moraja futott végig; – Karolin talpig feketébe öltözve lépett elő. Hiszen gyászolt. De az mégis olyan különös volt, komédiát játszani gyászruhában! Arcza is halványabb volt a szokottnál, s szemeiben hiányzott az a megverő igézet, a mi máskor bűvkört alakított körüle.

Meglehet, hogy a fekete ruhának volt hatása a tigrisre; ezek a vadállatok, nem tudom miért, úgy haragusznak a civilizált világ általános színére; az is meglehet, hogy hetek óta nem látva úrnéját, elszokott már igézésétől; annyit észre lehetett rajta venni rögtön, hogy rosz kedve van s ma nem lesz engedelmeskedő szeszélyében.

A mint Karolin belépett hozzá, fejét a földre eresztve, azon dörgő ordítást hallatá, mely az állatoknál a támadást jelenti.

A közönség feszült figyelme ösztönszerű félelembe ment át; s midőn Karolin első közeledő lépésére a tigris hirtelen két lábra állt s fenyegetően tárta fel haláladó torkát, öldöklő fogaival, több hang rémülten kiálta Karolinnak, hagyja el a kalitkát.

Nem tette azt a leány. A helyett hátravetette sűrű hajfürteit s egy rögtöni szökéssel a tigrisnél termett, s úgy ütötte azt pofon picziny tenyerével, hogy csak úgy csattant.

«Helyedre, szolga!»

A szívdobogása megakadt, a ki ezt látta. A mint a feketeruhás leány, mint egy alvilági tündér, e csodaerejü állatot arczul merte ütni, s a mint a dühödt állatkirály ez ütéstől megalázódott, összehúzta magát, irgalmat, bocsánatot esdekelve a leány lábaihoz csúszott és reszketett.

Nem jobban, mint én magam.

Oh! ez az ütés engemet is ért. Engemet kegyetlenebb ütés ért.

A leány szemei megtaláltak engem a sokaság között, s valami mondhatlan gúny, kihívás, szemrehányás sugárzott azokból felém.

Úgy látszott, hogy Karolin ezúttal meg akarta mutatni bűvészete egész hatalmát. Kézcsókra nyújtá a tigrisnek keztyűs kezét, s azután levonva a fekete keztyűt kezéről, odaveté azt eléje s kényszeríté, hogy adja fel fogaival. Az állatkirály engedelmeskedett, mint egy kutya.

Akkor azután elkezdett neki szokottan hizelkedni, a tigris roppant első lábát fölvette kezébe, megsimogatta azt; azután leoldá a haját összetartó fehér szalagot, s azt a tigris nyaka körül kötötte: mint a hogy egy szelid báránykának szokták.

Nem nézhettem tovább.

A kalitkasor háta mögé kerültem. Ott állt őrt a tigris kalitja mögött Duvald barátom; régi ismerős szolga az állatseregletnél, az ajtónyitást lesve.

– Jó napot öreg! – köszöntém őt. – Mit csinálsz itt?

– Ügyelek, míg ő visszatér.

– Soká fog tartani még?

– Ma tovább, mint máskor.

– Nem lennél szives nekem átadni helyedet?

– Minek, uram?

– Meg akarom lepni úrnődet, mikor kilép. Én hadd nyissam ki előtte az ajtót. Hiszen ismersz.

Az öreg értően hunyorított szemével, sokszor látott az utóbbi időben úrnőjénél; azt hitte, egészen értjük egymást.

– Hanem aztán valami baj ne legyen belőle, uram. Nézze, itt ez a kis kerek nyílás az ajtón arra való, hogy ezen keresztül nézzük, mikor van vége a mutatványnak. Azt el ne téveszsze ön. Mikor látni fogja, hogy úrnőm hátrafelé szökik, akkor egyszerre sebesen tárja fel az ajtót, s aztán, a mint ő kiszökött, ne sokat foglalkozzék vele, hanem csapja be hirtelen az ajtót, s tolja eléje a reteszt, különben Amurat úrfi szintén kijön utána; no iszen az lenne aztán szép mulatság a publikumnak!

Kedvem lett volna azt a szép mulatságot megszerezni a publikumnak; azonban biztosítám az öreget, hogy eszem ágában sincsen ilyen rosz tréfa.

– De talán még sem teszek valami egészen okos dolgot, ha önt egyedül hagyom itten.

Egy pár markába nyomott louisdor felvilágosítá az öreget, hogy egészen okos dolog lesz az; azzal ott hagyott. Gondolta: elég okos emberre hagyta ezt a helyet.

A mint magamra maradtam, bepillantottam az őrnyiláson. Karolin abban a pillanatban dűlt rá karcsu termetével a meghódított állatkirályra s diadalmas tekintettel keresett valakit a néző sereg között.

Az a valaki itt van.

Én nem tudom, meg voltam-e őrülve akkor? rám is elragadt-e a varázs arról a másik oktalan állatról? – Mit akartam? – Meg akartam-e mutatni ennek a dæmonnak, hogy épen olyan bátor vagyok, mint ő? Meguntam-e saját életemet? vagy az övét akarom elvenni? Imádásom áldozatát akarom-e neki bemutatni, vagy meg akarom gyalázni a világ előtt? – Kinyitottam az ajtót s beléptem a tigris kalitjába.

A közönség ijedelmének hörgő moraja fogadta megjelenésemet. Karolin nem vette azt észre.

Én pedig csendesen odaléptem hozzá, s a mint a királytigrisre volt hajolva karcsu termetével: egy teljes forró csókot nyomtam arczára.

Erre egy sikoltás hangzott. Karolin ijedten szökött fel fektéből.

Most csak két pillanatra emlékezem még.

Az egyik pillanat az volt, midőn a tigris meglátva engem, egy szökéssel fölém került és egy csapással lesujtott a földre; a másik pillanat az volt, midőn Karolin az újra nekem rohanó vadállat elé veté magát, két kezét maga elé tartva, s ezt kiáltá felém:

«Meneküljön ön, nekem végem!»

És aztán láttam, hogy a tigris éles körmei mint csaptak le fehér vállaira, láttam, mint szökik fel a vér drága kebeléből, és azzal elsötétült velem a világ: eszméletemet vesztém.

Mikor, nem tudom, hány nap múlva, öntudatomhoz kezdtem jönni, a kórházban találtam magamat, erősen bekötözve és tapaszokkal beragasztva. Egész csapat orvos állt körül, kik közül a legokosabbik erősen gratulált hozzá, hogy ilyen szépen megmenekültem. Ez nem minden emberrel történt volna meg ilyen símán.

– Hát Karolin? ez volt első kérdésem.

– Neki semmi baja! – felelének.

Csak akkor mondták meg, mikor egészen felgyógyultam, hogy őt szerteszét tépte a vadállat. Velem történt volna az, ha ő mentségemre nem siet.

A mint lábra állhattam, az volt a legelső, hogy törvény elé idéztek. Legelőször a közbiztonsági hatóságnak volt velem baja, a miért ily élet- és közbátorság-veszélyeztető merényletet követtem el; az fizettetett velem nem tudom, hány ezer frankot. Azután a polgári törvényszék tudatta velem: hogy Karolinnak egy anyai nagybátyja, mint a menazséria egyetlen örököse, nem tudom, hány ezer frankot akar rajtam megvenni, a miért az állatszelidítés klenodiumától megfosztottam az intézetet.

Ahhoz elmentem magam, hogy egyezzünk ki. Tízezer frankot kért széttépett unokahugáért. Ennyit bizton követelhet, mert most kénytelen egész állatseregletét eladni.

Mondtam, hogy adok neki huszezer frankot: adja el nekem a tigrist. Megegyeztünk.

Én aztán fogtam egy pisztolyt, s Amurat barátomat, mikor legnyugodtabban nézett rám topáz-ragyogásu szemeivel, úgy homlokon lőttem, hogy fel se jajdult.

És most vetélytársam bőre, ki szeretőmet elrabolta, ott van kiterítve hálószobámban, s valahányszor ágyamba lépek rajta át, eszembe jut róla kidobott husz és egynehány ezer frankom, s az a két szép varázs ragyogásu kék szem, a mit soha nem fogok elfelejteni.

* * *

«No ez bizony elég nagy bolond volt!» mondá a klubb elnöke. Lássuk, ki vitatja el tőle az elsőbbséget?

MÁSODIK BOLOND,
A KI EGY KIRÁLYNÉBA SZERELMES.

(Ez is önéletirás.)

Egyszer egy fénykép lepett meg valamelyik pesti műárus kirakatában. Egy fekete ruhás hölgy képe; valóságos madonna-arcz; fejét fekete fátyol borítá, s a fátyol szögleteit összefogva tartá finom fehér keze. De ha a vonásokban madonna volt is az arcz: kifejezéseiben inkább a saragossai leány volt, az orleánsi szűz; a szemekben a szenvedély, melynek nem földi tárgya van, s az ajkakon a jelleg, mely boldogságot nem árul el.

Bementem a műárushoz, hogy megvegyem ezt a fényképet. Volt neki belőle még tiz. Mind a tizet megvettem. Kértem, hogy ne tegyen ki többet belőle az utczai kirakatba.

– Kinek az arczképe ez?

Nem tudta megmondani. Utasított a fényképészhez, a kitől sok más egyébbel együtt bizományba kapta.

Futottam a fényképészhez: «Kinek az arczképe ez?»

Az sem tudta. A mintát Bécsből kapta egy ottani műárustól.

Felutaztam Bécsbe. Felkerestem a műárust: «Kinek az arczképe ez?»

A müárus elmosolyodott rajtam s azt kérdezte, hogy minek akarom ezt megtudni?

– Mert nekem e hölgyet látnom kell, ha valahol e földön meglátható.

A műárus most még gúnyosabban mosolygott s azt felelte:

– Az nehezen fog menni, uram, először azért, mert ez a hölgy – egy királyné… Másodszor azért, mert ez a hölgy egy olyan királyné, a kinek nem csak hogy fiatal férje van, hanem a kinek azonfölül épen e perczben egy király udvarol, égő bombákat és granátokat hajigálva lábaihoz, s a ki e királyi ajándékokat visszahajigálja.

A műáruson volt ezután a sor az elbámulásra, midőn a helyett, hogy e fölfedezésre szépen behuzzam a fejemet gallérom közé, s elbujjak a kalapom alá és csendesen odább osonjak: minden ujabb szavaira azt láthatta, hogy arczom hevűl, szemeim égni kezdenek a belső hőségtől. S midőn megtudám, ki e hölgy, lelkesedve szorítám arczképét szivemhez: «Igen, igen! egy királynét, egy hősnőt képzeltem benne mindig, s most már esküszöm, hogy látni fogom őt, ha odáig el nem veszek.»

A műárus azt mondta, hogy nem bánja, akármit csinálok, csak az ötven krajczárt fizessem meg a fényképért, mert annyi az ára. Ettől fogva el kezdtem futni.

Futottam nem csak az utczán: a föld minden utazásképes alkalmatosságain, hanem a légben, a holdban, a képzelet világában. Elfutottam hajdani meggyőződéseimtől, bölcs rokonaimtól, vagyonom egy részétől, ép eszemtől; elfutottam saját féllábamtól, és rövid ifjuságomtól.

Hiszen négy év előtt nem voltam én sem ősz, sem sánta, sem reactionárius.

Legelőször is tehát elfutottam az olaszok iránti sympathiáimtól; – ha ők Garibaldit imádják, én Croccot imádom; bemegyek az ostromlott várba, ha vérben uszom is odaig keresztül, s harczolok e hölgyért, és elveszek érte. De neki meg kell azt tudnia, hogy ő érte estem el.

Igazán mondom, olyan hihetetlen ez a történet, hogy ha valaki nekem mesélné el, azt mondanám, hogy hiszékenységemet akarja kipróbálni; pedig rajtam annyira megtörtént az, hogy ha akarnám, se tagadhatnék el belőle semmit, mert fél fejem és fél lábam lépnének fel ellenem tanunak.

De hát kezdjük elől!

Itthon nem szóltam senkinek, hova megyek? Mindenünnen felszedtem a pénzt, a hol hiteleztek; azt mondtam: nagyszerű jószágvásárlásba fogok. Azzal szép csendesen elrobogtam Triesztbe, felültem a legelső olasz gőzösre, mely Anconába volt lapátolandó s azzal olyan szerencsésen jutottam el az olasz partokra, hogy a zivatar odacsapott bennünket egy sziklához, s én az övembe rejtett váltóimon kívül semmit sem mentettem meg a velem vitt tárgyakból.

No de legalább az a hasznom volt a hajótörésből, hogy nem kellett a passusomat vizáltatnom, s a míg Rómába értem, nem rabolhattak ki.

Mikor Rómába értem, már akkor javában szervezkedtek a legitimista szabad-csapatok, a mik az ostromolt Gaeta felszabadítására az Abruzzokba betörendők voltak.

Ott találtam néhány párisi ismerősömet, az ottani jeunesse doréeból, kiket szintén azon magasztos eszme vezetett ide, hogy egy megtámadott királyi hölgy segítségére siessenek. Mindnyájan beedzettük karjainkba a meztelen bőrre az ő nevének előbetüjét, a királyi koronával; az olaszok nagyon értenek ehez. Apró tűszurásokból alakult betüt bedörzsölnek valami piros festékkel, s az holtig ott marad.

Én elmondtam ismerős barátaim előtt szándékomat. Magam alakítok egy szabadcsapatot, s azt személyesen fogom vezetni. Igen helyeselték. Mingyárt eszközöltek ki számomra toborzási irodát, szereztek impressariót, megismertettek fegyverszállítókkal, emberkufárokkal, s én gyönyörrel számítgattam minden estén pénzem fogyatkozásáról, mily mértékben növekedett csapatom? – Derék napbarnította ficzkók voltak; regényes viseletekben: a hány, annyiféle alakú fövegben; ritkaság volt náluk a csizma. Izmaikat igen kevés öltöny takarta, és az is ritka összefüggésben állt saját magával. Nálunk parasztosan úgy mondanák, hogy nagyon rongyosak voltak a ficzkók. De ki néz ilyesmire az igaz ügy bajnokainál? Elővigyázatból mégis megnyirattam valamennyit.

Párisi bourbonista barátaim a saint-germaini negyedből, azt tanácsolák, hogy legalább kétszázra engedjem felnőni szabad csapatomat, s miután néhány hétig hadgyakorlatokat tartottam velök, akkor csatlakozzam a kitünő vezér, Rossolino Pilo zászlója alá. Ezt azonban nem fogadhattam meg, mert azt tapasztalám, hogy mikor én egy nap harminczat fogadok, másnap húsz hiányzik belőle, a mit hajlandó vagyok azon szórakozottságnak tulajdonítani, a minek valószinűleg a klima az oka Olaszországban; annálfogva elhatározám magamban, hogy mihelyt hatvannégy emberem lesz együtt, azokkal én rögtön megindulok a határ felé.

Ez a hatvannégyes szám nekem strategiai szám volt. A hadseregnek minden része folytonosan négyfelé elosztható. Ebből én saját hadműveleti tervet alkottam. A hadsereg minden ütközet után megkétszereződik, míg végre az ellenségé fölé kerül.

Vettem mindegyiknek egy pompás karabint, két pisztolyt, egy vágó szuronyt; a többi magától fog jönni. Hisz én magam is csak annyit ismertem a hadi tudományból, a mennyit a sakktábla és a Napoleon-patience után el lehet sajátítani. Elég is az!

Lőni, vívni a magam részéről még hazulról jól tudok; aztán mikor a csatába megy az ember, fölteszi az ellenségről, hogy az mindezekhez nem ért. Ez szüli az önbizalmat.

Csapatomnak még trombitása is volt, a ki igen jó fiú volt, csakhogy külön adag rhum kellett neki, mert mindgyárt kiszáradt a torka.

Rómából este későn értünk a legközelebbi határszéli faluig, a hol Rossolino Pilo főhadiszállását tartá. Siettem magamat és csapatomat rögtön bemutatni a generalissimusnak.

A fővezér úr alacsony, zömök termetü ferfiú volt, s a mit nagyon apprehendáltam tőle olasz létére, igen szőke. No de mindegy! Ki néz a színre? csak a szív legyen jó.

Előadtam neki szándékomat, hogy én kis csapatommal az igaz ügyért szándékozom utolsó csepp vérig hadakozni, azért nem kérek semmit oly epedve, mint hogy ereszszen engemet és vitézeimet legelől a megkezdendő harczba.

A generalissimus hangosan felkaczagott e kivánságomra.

– Ez a mossiö nagyon naiv! Jó is volna előre berohanni, s az orrunk elől a zsákmány javát elkaparintani!

Én csak elbámultam e szóra.

Aztán egész felháborodással feleltem a generalissimusnak:

– Uram! Én nem jöttem ide rabolni, hanem az igaz ügyért küzdeni.

A vezér vállat vont, rám vigyorította két sor szép fehér fogát: ráfoghatnám, hogy mosolygott, s azzal azt mondta, hogy jól van, akkor hát maradjak a depotnál, s őrizzem a podgyászt, – őrizzek!

A vezér pedig egyenesen kimondá, hogy másként egész vállalatomat nem autorizálja, ha csak nem kötelezem magamat, hogy a kész zsákmánynak egy negyed részét s a foglyok váltságdíjának tiz százalékát, minthogy ez nehezebben behajtható, neki fogom átszolgáltatni.

No ezt meg már épen nem értettem. «Hiszen uram: a hadi foglyokért csak nem veszünk tán váltságdíjat? Ki fizetné azt ki?»

– Nem épen hadi foglyokról van szó! – magyarázá azután a vezér, – hanem megesik, hogy egy-egy gazdag bérlő, egy előkelő úrfi, vagy úrnő, vagy más afféle, kerül hadműveleteink által hatáskörünkbe; azoknak rokonaik vannak, kik örömest megerőtetik magukat bizonyos összegek nélkülözésére, miket az igaz ügy bajnokai jobb czélokra tudnak felhasználni – csak hogy szeretteik személyét egy darabban kaphassák ismét vissza.

Ez a neme a hadviselésnek legkevésbé sem nyerte meg tetszésemet. Azt feleltem rá: «Addio signor!» s kvártélymesteremmel, Trivulzioval neki indultam csapatom számára szállást keresni, mert hogy Italia ege igen költői ég, olyankor, mikor eső nem esik; most azonban épen nagyon esett. Abban a faluban minden ház tömve, dugva volt már korábban jött halandókkal, s az én egész szállásmesterségem nem terjedhetett tovább, mint hogy kinn a gyepen kifeszítettem azt a ponyvát, a mit magammal hoztam sátornak.

– Capitano! – monda oldalba döfve könyökkel Trivulzio, mikor kinn voltunk a falu határán. – Én azt mondom, ne csináljunk mi itt sátort, hanem gyújtsunk őrtüzeket, s míg azokról azt fogja hinni minden ember, hogy mi itt pirítjuk a fogainkat: én az éj sötétében, az esőben, az ismeretes szakadékokon keresztül bevezetem önt az igéret földére, s aztán kezdjük a vállalatot a saját szakállunkra.

– De hogy tegyünk ilyen merész kezdeményezést a fővezér tudta és akarata nélkül? Mit szólna ehez Rossolino Pilo?

Trivulzio elnevette magát:

– Hiszen nem Rossolino Pilo az, hanem Crocco, a fülmetsző. Most eresztették ki a Bagnoból. Itt minden ember valami más nevezetes embernek a nevét viseli. Azt gondolja ön, hogy engem otthon Trivulsionok hínak? ön is jobban teszi, ha valami hires nevet elfog a maga számára Önnek olyan jó angol képe van, capitano; jól tenné, ha Wisemannak nevezné el magát; az a név ezen a tájon igen jó hangzással bir.

– Nekem nincs szükségem álnévre. Viseljenek álarczot azok, a kik félnek egykor tetteikért számot adni. Én csak olyan hőstettekre készülök, a mikkel dicsekedni szokás.

– Mi mindnyájan, a kik önnel vagyunk, capitano, – biztosíta az olasz. – Minket csak a szent ügy lelkesit. Óh madonna! Itt viselem keblemen a képét, s minden este, minden reggel megcsókolom. Hát ön nem visel-e madonna képet a mellén? Még egyszer sem láttam, hogy azt ajkához érintette volna. Pedig az áldást hoz, signore capitano: az megóv a golyóktól, az árulástól, a kémektől, és a rothasztó láztól.

Félbe kellett szakítanom a fecsegőt; olyan tárgyról beszélt, a mi már is elvette eszemet.

– Tehát te nem hiszed, hogy bennünket ezen csapatvezér parancsa kötelez?

– Egyiké sem signore capitano. Óh legyen ön arra készen, hogy találkozni fog ön még nagyobb nevű emberekkel is. Ne csodálkozzék rajta, ha egyszer magával Ferencz királylyal is össze fog találkozni: mert akadnak szemtelenek, a kik az ő nevét is felveszik; de én majd ráismerek az én emberemre. Sőt megeshetik az is, hogy egyszer valami kalandornő tévutra vezeti önt, magával a hős királyné nevével. Óh capitano: őrizkedjék ön a szép asszonyoktól.

Majd kiszalasztottam a számon azt a szót, hogy: óh arra meg már én fogok ráismerni! Hisz egész lelkem tele van az ő képével.

Én tehát egészen megnyugodtam abban a szerencsés véletlenben, hogy íme, a jó sors kezemre adott egy becsületes, lelkesült hadfit, ki helyettem is bír elég ravaszsággal a mindenféle jellegü sok hamis ember eszén túljárni, s rábiztam, hogy kalauzolja tehát csapatomat, a merre legsikeresebben czélhoz érni remél. Még azon éjjel neki vágtunk a hegyeknek.

Három nap és három éjjel vezetett bennünket Trivulzio, mesés járhatlanságu hegyszakadékokon, regényes bozótokon, hídtalan hegyi patakokon keresztül, mely idő alatt zöld borsónál és nyers káposztánál egyebet nem ettünk, s melynek végén egész csapatom velem együtt épen olyan rongyos volt, mint mielőtt új ruhába felöltöztettem valamennyit.

Ellenségre az igaz, hogy ez idő alatt nem találtunk: miután nem is volt valószínü, hogy az ellenségnek valami különös bolond kedve támadjon ugyanazon az úton velünk szemközt sétautat kezdeményezni.

Hanem azért a hadviselés legelső próbatételén mégis szerencsésen által estem.

Nehéz e legelső próbatettet úgy praecise körülirni, hogy azt megértsék, és még se értsék. Pedig a hadjáratok legnagyobb hősei mind tudnak arról eleget beszélni.

Van egy titkos borzalom mindenkiben, a ki még táborozásban nem volt, s először indul neki az ismeretlennek.

Ki ez az ismeretlen?

Talán a repkedő golyó? Az igaz, hogy ezzel is kell egy kis idő, míg megbarátkozunk. Az első füttyentés olyan rémületes, úgy zeng, zizeg, nincs az a kisértetes accord, mely azt ki tudná fejezni. És mikor az ember a legelsőt megkapja, mikor hallja pattanni a saját bőrét: még a fájdalmat nem érzi, csak a megdöbbenést. A golyó felszentelte! olyan, mintha az ember az egyik életből a másikba lépne át teljes öntudattal. Az egy nagy, egy ünnepélyes pillanat: hasonló az oltárelőtti esküvőhöz. De már a második golyónál nincsen az, s mikor az ütközet hevében egész darázsraja a golyóknak döngi a halálos disharmoniát, semmi hatása sincs ránk többé.

De a legelső próba, a mit a hadfi kiáll, nem a golyó, nem a seb, hanem egy bizonyos állapot, melyen keresztül kell mennie, és melyet ki nem kerülhet: ha pánczélinget viselne is, és ha sarkig a Lethe vizébe mártatott volna is, hogy bőrét ne fogja fegyver, – nincs számára menekülés. Benne van ez állapotban a legelső közös bivouac után, melyet hiveivel egy közös szalmán heverve eltöltött. A legelső csípés az az embernek a nyakán.

Egy megnevezhetetlen, egy leirhatatlan szörnyeteg, melynek nálunk, a magas társaságokban még a nevét sem ismeri senki. Egy borzadalmas megalázója az emberi nemnek, egy mikroscopikus fenevad, kinek puszta egyoldalu barátsága is, bár nem viszonoztatik, még is szégyenítő; és a ki ellen nem véd se vitézség, se vasjellem, se hadvezéri óvakodás: hogy egy bajtársi csókkal fel ne avassa a többiek egyenrangu kollégájává.

Ez az első próbája a hadjáratnak, a min a hadfinak keresztül szokás esni. Később aztán a helyzet attributumának veszi az ember, s egészen normalis viszonyba jön vele; s akkor harcz és bivouac-edzettnek nevezheti magát, s a dologban még bizonyos szabályszerü összeköttetést talál a tiszt és közlegénység között; de én soha sem békültem ki az átkozott helyzettel, s a hozott áldozatok legnagyobbikának nevezem azt most is, mint neveztem akkor, midőn a gyehennai szalmán heverve bajtársaim mellett, az imádott képet invocáltam: «Oh madonna! lebegj előttem, hogy ne érezzek semmi földi érzést!»

N’en parlons plus! – A kipróbáltatás nálam e nemben tökéletes volt.

Harmadnap estére értük utunkban a legelső falut.

Ott beszállásoltunk a pap házába. A népség mind elszaladt előlünk az erdőbe, a pap is; olyan nagy volt a rokonszenv irántunk. Hanem annyi kecske mégis maradt otthon, a mennyi csapatomnak vacsorára elég leendett.

Mig azt főzték, én kiterítettem a kőasztalra térképemet, s elkezdtem belőle tájékozni magamat, hogy hol járhattunk eddig, és hol vagyunk most?

Hát majd a gerendáig ugrottam dühömben.

– Corpo di diavolo! Te Trivulzio! cane maledetto! Hiszen három nap, három éjjel azért járattad velünk a bolondját, hogy ma este négy egész migliával távolabb vagyunk Gaetától, mint a honnan kiindultunk ezelőtt négy nappal.

Még nevetett rajtam.

– Hiszen, capitano, ezt nevezik diversiónak, a mi az ellenséget szintén megfelelő diversióra kényszerítendi.

– De én nem jöttem ide az ellenséggel menuettet járni. Én egyenesen rajta akarok törni. Én harczolni jöttem ide, nem a hegymászásban a térdemen lyukakat koptatni, s zöld borsót enni nyersen. Fogj hozzá, hogy czél felé vigy bennünket, vagy elcsaplak pokolba; megköszönheted, ha meg nem lőlek, mint a kutyát, aztán vezetem magam a csapatomat torony irányában, a hol országutat látok a mappán.

Ez elég világosan és érthetően vala mondva signor Trivulzionak, a ki azután nem is tett semmi ellenvetést, hanem engedelmesen megadta magát s igéretet tőn, hogy akár holnap mindgyárt belevisz az ellenség kellő közepébe.

Szavát tartotta.

Másnap hajnalban fényes napvilág mellett rukkoltunk ki a járt útra, s a hogy iránytűm tanusítá, ezuttal a tengerpart felé vett irányban.

Első napi hadjáratunk sikere meglepő volt.

A hány falun és majorházon keresztül vonultunk, mindenütt az olasz tricolor lobogott már; a népség teljes lázadásban a legitim dynastia ellen. E gonosz lázadást puszta megjelenésünk legyőzte mindennütt. A lobogókat rögtön felcseréltettem a Bourbon zászlókkal, a birákat és véneket felesküdtettem a dynastia iránti hűségre, s a fegyverfogható ifjuságból kiválogattam a javát, mely velünk harczolni igérkezett. Minden ponton «jöttem, láttam, győztem!» Fel nem tartóztathatta diadalutamat senki.

Másnap déltájon, a mint egy hegyi patak völgyén felfelé vonultam, mintegy százra felszaporodott csapatommal, egyszerre egy malom fogta el utunkat.

A malom úgy volt építve a hegyvágányon keresztül, hogy mind a patakot, mind az utat befedte; a patak a kerekei között, az út a kapui alatt vitt keresztül.

A malom kapui pedig be voltak zárva.

És a malom ablakából nagy kihívóan lengett alá egész a földig egy hosszú három színű zászló.

– Capitano! – mondá ekkor az én Trivulziom. – Mi itt most csunya zsákutczába jutottunk. Ez a Rampognoso-malom. Úgy számítottam rá, mint bizonyos szállásra a hol megpihenhetünk. Az öreg molnár legjobb hívünk volt, s most ime, ő is a forradalmi zászlóval fogad bennünket. Alkalmasint a fiatal asszony az oka, a kit a fia hozott a házhoz a Romagnából. Ezek az asszonyszemélyek mind exaltadók és italianissimák. Innen most vagy vissza kell fordulnunk, vagy ostromot kell a malom ellen intéznünk.

– Szamárság! – feleltem én Trivulzionak. – Egy malom! Ezzel elbánunk. A molnár kitüzte a tricolort, mert bizonyosan valami ujságban azt olvasta, hogy most ez a divat; egyszerűen megüzenjük neki, hogy vegye le azt a háromszínüt, aztán nyissa ki a kaput s akkor majd eszére tér. Eredj oda és szólítsd fel.

Trivulzionak több esze volt, mint hogy szót fogadjon; a helyett felkeresett a csapatban egy fiatal sihedert, azt küldte a malomhoz, azzal az üzenettel, hogy Fra Trivulzio tiszteli a Rampognoso gazdáját, nem engedné-e meg néki, hogy egy zsák tengerit bevigyen a malomba őrletni?

Mi a sziklautban meghuzódva vártuk a küldetés eredményét.

A malom tömör épülete mintegy ötszáz lépésnyire lehetett előttünk. A discursust küldöttünk és a Rampognoso lakói között nem lehetett hallanunk a malomzuhatag robajától, hanem azt jól láthattam, a mint egyszer a malombástya egyik ablakán át egy fehér kéz és egy fehér kar kinyúlt, s parlamentairünket egy fazék forró vízzel nyakon öntötte.