Szerelmesek

I.

Este hét óra van.

Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis szalont és a dohányzót.

A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös, ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki sem érzi jól magát a körükben.

A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e? Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk. Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor viselkedésükben nyilatkozik meg.

Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot, amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju – egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be fogja szüntetni.

A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor. Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek a házból.

Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja meg a társaság érdekesebb részét.

A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött, szép öregasszonynak.

– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony.

– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.

– Találkozott magyarokkal?

– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…

Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.

A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.

– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…

– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.

Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.

– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta nem minden él nélkül.

– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.

A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.

– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén!

Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.

Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.

Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami meghódította neki az emberek rokonszenvét.

Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján. Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.

Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az orvos.

– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.

A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.

Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak, hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a szája mellett pedig két szomoru redő látszott.

Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony:

– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…

Az orvos csendesen mosolygott.

– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom.

Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.

– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.

Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra fakadt.

Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu, férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen csengő hangjában is volt valami megnyerő.

Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé állott.

– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki sem tudja, hogy maga Arady kedvese…

Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.

– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok, anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen, közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm. Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta, nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és talán kedvesebbé is teszi nekem.

Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé.

– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez?

– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek, mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen viselkednék…

Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán. Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki kiválóságait.

Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a kezét.

– Jöjjön el holnap! – mondta halkan.

II.

Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét.

Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak, amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte és Arady között történt.

Ez az ember végzete volt eddigi életének.

Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket. Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá.

Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó, amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak férfia. A kisleány lelki világában a férfi.

Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára vágyakozott és a bécsi keleti akadémia növendéke lett. Midőn a kitünő tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében, hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott át.

Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik.

Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal. Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton.

Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia és unokái közelében lehessen.

Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta, hogy nem született hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt.

Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni. Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett magában.

Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve, hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette.

A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális volt a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte. Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után.

Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő.

Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette – minden részét Sándorra kell bíznia.

Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes, szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna. Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről ideszakadt fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó rabság gondolatánál.

Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember.

Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek, bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit. Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb esetben is langyos.

Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony volt, hogy nem ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el. Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.

Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta, hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.

A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából, aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.

*

Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja hazudott neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt, az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult. Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet majd elbírni ezt a vígasztalan életet?

Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt: hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.

III.

A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le a bakról a podgyászt.

Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az attasé.

Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején, utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt levele, pedig éppen azt kereste.

– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.

(Nagyságos asszony: Klotild.)

– Semmi, – válaszolt az inas.

– Nem is járt itt?

– Nem.

Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette, hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor, semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.

Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés lealázó érzetével a lelkében.

Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen látogatást.

Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült, amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.

A levél így szólt:

Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet? Tilda?!

Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm, amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt, kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom, amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó, nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt, hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?

Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást elviselésében.

Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot, amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.

Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét gombolgatta.

– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van nála…

Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé halványabb volt, mint máskor.

– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor.

Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.

A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét. Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:

– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, – mondotta Klotildnak.

Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!

– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.

Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt, amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.

Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.

– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának az a Székely tanár?

– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten.

Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:

– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?

– Mindig! – válaszolt Sándor.

– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása felé ment.

Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet, főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.

Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte, jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra is.

IV.

Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a szép asszony iránt már nagyon megcsappant.

A báróné a páholy ajtajában fogadta.

– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz Putifárné elől?

Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége, nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér és puha keze volt.

Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót.

– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem ezért haragudnom kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…

Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer.

A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba ült vele.

A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt. Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában tovasuhanó bárónét.

A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három fiatal úr és egy vénkisasszony várták őket. Valamennyit Éderné rendelte oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen, vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében kompromittálhatják a szép asszonyt.

Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő lépre ment neki, akár ezek a tacskók.

V.

Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely tanár között:

– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.

Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten tekintett Székelyre.

Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.

– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit, amennyi még megmenthető.

Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.

– Mit tegyek? – kérdezte.

A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen és becsületesen:

– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy ez csak öntől függ.

Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta a maga dolgát, tovább fűzte a szót.

– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom, hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére. Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek. Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van. Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.

– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen és azt is tudja, hogy miért az!

A tanár vállat vont.

– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem. Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz, akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget, hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.

Székely fölkelt e szavak után.

– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam. Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig a kezeügyében legyek…

*

Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő levelet kapta:

Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó, erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra egyelőre még gondolni sem mert.

A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát, egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.

Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:

– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes Klotild…

Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.

– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve. – Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…

Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.

– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát… De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről tud, ami köztünk történt…

Sándor felpattant a székről.

– Mindent tud? Székely –?

Klotild nyugodtan bólintott a fejével.

– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a nejévé?

Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani. Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…

Klotild tovább beszélt.

– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…

Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.

– Isten áldja meg, Sándor!

A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.

– Legyen boldog, Klotild!

Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben. Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.

Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:

– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen, gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.

A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra, hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.

Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.

A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.

– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?

Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé.

Ez volt az eljegyzésük.

Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház, „valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.

Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi asszonynak.

VI.

Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság kísérte a bajt.

Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.

Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta, hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához, amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét után epekedik.

Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.

Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket. Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei között.

Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog, szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett, mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog asszonya.

Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.

A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni, miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte, bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt, mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te!

Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt mellette…

Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, kel, mint annakelőtte.

Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála, tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.

Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést. Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával. Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:

– Köszönj szépen a bácsinak!

A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:

– Tudja már Sándor – azt?

Klotild a fejével bólintott:

– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.

– Csodálkozott, ugye?

Az eljegyzésről beszéltek.

Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél. Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást, amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt, biztos és derült volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor egész idejét a gyermekszobában töltötte.

Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte, hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.

*

Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.

Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy fölöslegesnek tartott minden védekezést.

Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik, ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.

Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.

A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó boldogságát.

Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé teszik ezt a különös teremtést.

Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte, elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal. Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a másé!

Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.

A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére: