Szeretve mind a vérpadig (1. rész) / Történeti regény a Rákóczy-korból

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyujtá Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arczát.

– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el van temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most vezess át az «édes anyádhoz».

… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó ismerős volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.

S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.

(«Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves, aggodalmaskodva.)

– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: meg ne keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh tudom, hogyha meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a sirból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már öldökölik.

Édes anyja észrevette felindulását, s könyjein át mosolyogni kezdett.

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti nektek valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok meg ti is.

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben meghalt fia öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a himzett mellény.

Kivette, széttárta.

– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára gondolt, mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett öltönydarabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

De a fájdalomtorzította arcz mosolyra derült egyszerre.

– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen áldott az Úr, a ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam. Áldassék az Isten.

S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.

A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s végigfutott azon az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most nem birt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem örökre; azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem valaha miattad.

S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.

… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel szemközt.

Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:

– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!

– Soha ez életben! suttogá Ocskay.

– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem nincs. Eredj vissza hozzá.

… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az udvarra, a lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt: Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a láttára.

– Te, legény! Nem Marczi a neved?

– A vaóna, ha más nincs.

– Nem te voltál Gábor urfinak az inasa?

– Reegen vaót a: talán nem is igaz.

– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tisza-Becsnél?

– Ím nem valeek ottan.

– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a nyelvedet, hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha megtalál szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te nagy tökkolop fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a mennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak eleeg!

Csajághy felkapott a lovára s elvágtatott.

MÉZESHETEK.

Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a mit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. – Mennyire szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt czíme a leveleiben: «az én drágám», – «az én angyalom».

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifju menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik az asszonynak, ha az a gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy mindezideig a Sándor öcscse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, a miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A baromfi-udvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket, s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak, a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni, lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».

Mindig csak «kettecskén», mindenütt «mi ketten».

Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hivogat jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak ketten.

Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette, hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka, most asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a feleségének a franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz, elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész francziának tanítja ki a nejét.

(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá, hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-kapitánynak a fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének? Node az az örvendetes volt abban is, hogy ez alatt is mindig együtt vannak ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez is jó tünemény.)

Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a maga számára is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez. Valami nagy, kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül; a hol comma van, az egy csók, a hol semicolon jön: az a kettő; a pausánál egy ölelés.

(No ez nem rossz methodusa az interpunctiók megértetésének.)

Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a «szerelmem» diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, a hogy a toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.

(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az olvastára Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a Bellarminiusnak. Ennek az olvastatásával téritették el a jó Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a «drágalátos egyetlene» Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén ringatja.

A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.

Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette egyik magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok, főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen, szindarabokat adtak elő, a mikben a papokat agyoncsufolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az «ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a mely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban pedig egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz (Rákóczy) fejedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, a min a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a szivekbe; – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek nincsen már értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért, hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki? Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idylli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagemát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a mint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb hadműveletnek tartá e helyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy mókust. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét, megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás, meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba dugott, levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébbvaló dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony mulattatására szaladgálhasson.

Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól a férje kezében.

A vas ember arcza semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor.

– Adjon Isten jó napot.

– Fogadj Isten.

Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba fonva Ocskay előtt.

– Mit csinálsz te itt?

– A mit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.

– Hat hét óta teszed ezt már.

– S tenni fogom, a míg a hosszú életben tart.

– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai.

– Csókoljátok őket vissza.

– Nem kaptad a táborból a leveleket?

– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.

– Hát micsoda?

– Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Ugy sem fogadtam volna meg.

– Nem fogadtad volna meg?

– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet, hogy a ti bajaitokban részt vegyen.

– Ember! Mi történt te veled? Kilopták belőled a lelket?

– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, a melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.

– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához vagytok elegen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-viharba mentek akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy vak lármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kuruczság.

– Szedje őket össze, a ki akarja.

– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, épen azzal a csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László is.

– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége, a ki befogja.

– De, czimbora! A szép feleség miatt odavesz minden babérod!

– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A kötelességmulasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból. Tegyen helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek, leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok engem magamra.

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. A ki az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked lenni kell, az nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt hittem, hogy köröskörül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit összeállítottatok egy éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, a mihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két ember a földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányulok, hogy én azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyurjon át!» Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna birni valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, a mit magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

Ez az egész patheticus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert.

– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve vagyok hozzád; még pedig egyenesen a fejedelem által. Ime ő felségének a levele.

Ocskay átvette a levelet s dölyfösen mondá:

– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket nem bontottam fel.

– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én, parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz huszárt hozék magammal.

– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan Ocskay s kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.

A vas embernek az arcza még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt bizonynyal el fogod olvasni. Anyád irja.

Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává fogadta.

Ennek a levelét fel kellett bontania.

Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás stylus; de egészen szívhez szóló.

«Kedves édes szeretett fiamuram!

«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn. Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem másoké is, a kik bizalommal vetik reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát elfoglalta az ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden nap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették a várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba téve küldik meg én nekem.

Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk. Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából. – Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél alá:

«Engedelmeskedem. – Fia: László.»

Azt a levelet otthagyta az asztalon.

Azzal inte Csajághynak.

– Mehetünk.

– Nem szólsz a feleségeddel?

– Majd elmondja neki ez a levél.

S indulni akart.

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.

– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.

– Nincsenek-e velem a könyveid?

Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.

Ocskay még abban az órában távozott hazulról.

Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott vissza.

Olyan rövid volt ez a hat hét!

Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.

Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is megirt.

Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:

«Datum Levæ.»

«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»

PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM KARD, SEM GOLYÓBIS.

A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?» S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni.

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet; a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen lehetett bizni, t. i. az ágyukban.

Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.

A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.

E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki a vitézebb?»

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!

A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós.

– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.

– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.

Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!

S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele?

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával, mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokróczból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl maradhasson Csajághyval.

– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.

– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal. Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a patiens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak verekedni Andapál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább?

– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos rendelete szerint.

A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el az ő kuruczait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogolylyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.

– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy «kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:

«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette? Standár semmi».

Biz azt fölszabták kenőcspólyának.

HOGY VANNAK EZ ALATT OTTHON?

Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került. Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elhagyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga veszekedése.

Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek valami értékes kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.

A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet! részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol még a török szultán pasái parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is lehetnék még generális.

Csajághy megfogta Ocskay kezét s a szemébe nézett élesen.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom.

– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt.

– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.» De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem, mondá rá Csajághy.

– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva, nyitva.

– Mi történt itten?

Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.

A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.

Hát még a kastély!

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre? merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt?

Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény, velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok?

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Senki sem merte őt vigasztalni.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom.

Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!»

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen.

Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba.

Mi volt ott látható?

Az égszinkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felirva e szavak:

«hic fuit ritschan.» (Itt volt Ritschán.)

– Látod?

– Látom.

– Most már tudom, hogy mit teszek.

– Én is.

– Azt tudod, hogy én mit teszek?

– Azt.

– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.

– Hol?

– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn haladok.

– Ott leszek napjára.

Azzal megszoríták egymás kezét.

– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam van.

Ezzel Ocskay elsietett.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.

Nincs már más, a kit csókoljon.

«Hű maradsz hát mind a kettőhöz!» dörmögé magában a vas ember.

AZ ÉGŐ KLASTROM.

Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szivében olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, a ki az alvezérei psychologiájára bizná, hogy találják ki, mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv? s ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, a mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtüz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyilt rá! Az alkalom kedvez! A régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahivták, helyette Heisztert küldték le; a ki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük: «Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!» odáig «kiki magáért!»

Derék munka volt, a mit «odáig» is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték, Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, a kik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, a kiket «tót hajduknak» tiszteltek, Turóczy hanákjait, a kik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István Tiszavidékről idezüllött orosz hajduságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) töröktatár hadát, a kik még nem vették be a puska használatát, hanem nyillal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs Borbély Balázs csapatjára is, a kivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a kit vezetett. Hogy lettek így megtépve? ezt az az út tudná megmondani, a mit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. «Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk!»

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok czélját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál, akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek?

«Be Ausztriába! Fel Bécsbe!»

Volt erre a szóra őrjöngő riadal!

Hiszen erről álmodozott minden ember.

S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezeren. Ötezer olyan ember, a kinek nincs mit veszíteni e földön. A kinek a szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte áll a megnyilt paradicsom, még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborut nem látott a vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pinczék telve; istállók, aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón!

Ocskay ezt adta ki napi parancsban:

«A hol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. A ki fegyvert nem visel, azt meg ne öljétek, asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. A mire szükségtek van, azt elvehetitek, a mire nincs, azt el ne rontsátok, a mi lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyujtsatok, mert még többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. A ki ez ellen vét, golyóba fut!»

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a rongyos gárda egy csapatja (a kinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átusztattak a Morván a tulsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat s éjfélig átszállították rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis, annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték s az álmos várőrség kezéből kiszedték az egyet-mást, a mi emberölő szerszám lehetne, s azután szépen átkoczogtak Hof városba, szerencsés jóreggelt kivánni, ott megfrüstököltek vigan, s kivetették a sarczot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek s folyvást az országúton haladva, ebédre megérkezének Witzelsdorfba, a hol a népség már eléjük jött békedeputatióval s megköté a kapitulatiót, hozta társzekerekkel eléjük a sok élelmiszert, s beleegyezett a sarczba. Abban a városban csupa posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth daróczot, és karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, a mi lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés hire nagy messze földet befutott. A rémület, mint a futótűz, terjedt mindenfelé, s vele együtt futott a nép is, a merre látott. A kuruczokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint roppantul nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után, a miért aztán a városra kemény sarczot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kuruczok félnapi járóra a császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora védsereget kiállítani ellenök, a mi azokat agyonnyomhatja, aztán a várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sánczok védik, a mik még a török szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles számú helyőrség a fővárosban; de mégis megdöbbentő volt az a mesés vakmerőség, hogy az a féreg, a kiről a hadi bulletinek egyre azt hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a császárváros határában üti fel szarvasfejét s itt a közelben okádja sárkánytüzét.

A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta, trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyusokat a sánczágyúkhoz állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő kuruczhadnak egy olyan leczkét adni, a mitől annak örökre elmenjen a kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a szine-java voltak a hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruczsereg nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előre küldött portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok közelítenek, nagy okosan visszahuzódott Enzersdorfra, a hol Ocskay volt a derék haddal.

– Bécsig már nem mehetünk, mondá a vezérnek. Az osztrák fölébredt, s ágyuival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyöngébb fegyver, a népünk nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.

– Helyesen mondod, szólt Ocskay. A czélunkat elértük. Zsákmányt ejtettünk, élelmi szert gyűjtöttünk, a mennyi a hadunknak elég; most az a főgond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre, magad a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni. Én pedig az alatt megteszem a kurucztempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat verve, vakon előre rohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé szorítod? Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket, te csak vidd magaddal a saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos) mikor alkonyattájon csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az arabs ló alatta, a miről a «nyalka kurucz»-ra ráismertek már messziről, hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány, de azért erős csontos ló alatta, a miről a tiszabecsi peteknél hires lett.

– No rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem jönni? Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele, ha kivánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a töröktatár légiót is magához vette, s ezzel a szedett-vedett haddal félre állt a derék seregtől, a mit elébb a társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgy hogy a dámvadak néha átugráltak a kerítésen s átusztak a nagy szigetbe, a miben pompás gyümölcsös-kertek valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna áradása miatt. Nem lakik itt most élő ember.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait, átusztatva a Duna keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.

Ez a mai éjszaka mindenképen viharosnak indult. A császári parancsnok, tudva jól, hogy a kurucz sereg nem végezheti a visszavonulását elég gyorsan, a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább utólérje; e végett a lovasságát erősített haladásban indítá előre s még az éj homályában utól is érte a kuruczok utóhadát, míg a gyalogsága hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, a mit az ágyúk lobbantottak az égre, a mint Strassoldo és Csajághy összetalálkozának.

– No most mi következünk, fiuk! mondá Ocskay. «Előre!»

– A bal partra át? kérdé Borbély Balázs.

– Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen megyünk!

Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos ficzkóval, meg háromszáz nyillövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt tőlük, hogy megtegyék! Hova híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek volna?

Átusztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok között, észrevétlenül, mint a kisértettábor, keresztül az elhagyott török sánczokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István torony, messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold feljött a laxenburgi halmok mögött, épen akkor szállt le a török sáncz oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek, az sem volt valami erős sánczolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

A mint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított őrség eldobálta a fegyvereit s futott keresztben a mezőkön, káposztáskerteken szerte, ordítva: «itt vannak a kuruczok!»