Ezen az oldalon épen nem várták őket.
A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján vannak?
A sorompón és az első sánczkarózaton túl következett a császár kedvencz vadászó helye.
Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labancz korában maga is cserkészett az udvari kisérettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.
A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, a melyben a Krisztus töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apáczák laktak.
Ez volt a legelső nagy épület, a mit maguk előtt találtak.
– Ezt kell elfoglalnotok! parancsolá Ocskay a kuruczoknak.
Ez volt az, a mit az égbe ordított, mikor ocskói pusztakastélyában felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget megtámadja kínos veszteségeért.
«Add vissza azt, a mi az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem el azt, a mi a tied!»
Egy egész kolostort, tele szent szűzekkel, a kik az «Úr menyasszonyai!»
Erre tört, ezért fáradt, czélnál volt.
Benn, magában Bécs külvárosában, elfoglalni egy egész zárdát, Istennek szentelt asszonynépével s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt hitvesért.
Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, a mit az ő «egyetlene» hasztalan küldött fel az égbe.
«Rajta, kurucz! Rajta tatár!»
Hanem a vakmerő kisérlet, a mi a legnagyobb akadályokon mesemódon átsíkamlék, ime elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi embernek bátorságán.
Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfélezernyi csoport betörjön a császárvárosba s rémülettel töltsön el százezer embert, viszont az a lehetetlenség is megvalósúlhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában találjon hatvan olyan embert, a ki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt a kolostor falai mögé elhelyezve, hanem ezek az első támadásra oly gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.
A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírü vár, a minek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.
Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni.
Ocskay egy pár száz kuruczot leszállított a lováról, s maga állott az élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.
Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A védők granátokat dobáltak a támadók közé, a mik durrogva pattogtak szét a lábaik alatt. A kurucznak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.
Tombolt dühében. – Ő, a ki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult klastrom előtt kudarczot valljon!
Fogott egy granátcserepet, a mi a lábához pattant, s annak az élével felkarczolta a kolostor barna falára e szókat:
«hic fuit ocskay.»
Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal, a mik közül némelyik a pánczélingén siklott végig. Eléhivatta a tatárokat.
– Ha nem hozhatom őket ki, veszszenek odabenn!
Oh a tatároknak nem kelletett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek. Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanóczokat kötöttek a nyilaik végére s azokat meggyujták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva lángban állt a tető.
Benn a szent szűzek ijesztő rémsikoltozása hangzott.
Ocskay gyönyörrel hallgatta azt.
– Hát az én Ilonkám nem igy kiáltozott-e?
Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő s imára kulcsoltan látszott feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.
– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám, mondá kegyetlen keserüen. A hogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!
(Pedig meghallgatta mind a kettőt!)
– Lőjjed, tatár, lőjjed!
De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő nehéz vasasokat s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok, az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.
A pokolszomj el volt kissé oltva szivében. Hallotta az ártatlan nők jajordítását, jól lakott vele, talán nem is bánta már, ha megszabadulnak is. Tán nem ég addig rájuk a tető, a mig a tűzoltók megérkeznek?
Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe.
Az ellene küldött vértesezred megkisérté üldözőbe venni, de a sűrűben oly nyilzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt visszatérni. A nyil még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a harczok, a miket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek. A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyil.
A kuruczoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, a míg az ellenség odabenn összeczihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép zsiraffjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kurucz megkóstolatlan? a ki soha sem evett még ilyen húst. Sem czédrusfából, meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, a minél a pecsenyéjét megsüsse. Volt a császárnak két betanított párducza is, a mikkel őzekre, dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kaczagánynak Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalajai yaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul útközben.
Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek, látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a szorongatott metropolist megvédeni. Ez által a bal parton a kuruczokat üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, a gyalog hadai hanyatthomlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhirre.
Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt.
Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, a melyiken jött. Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, a hol még nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, a kik a túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.
A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, a hol most Petronell áll, rábukkant a várkastélyban azokra a nagyértékű régiségekre, a miket a romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek, de azért nem vitt el belőlük egyebet, csak a mi aranyból és ezüstből volt. A város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja: elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felirta szép gothicus betükkel:
«morgen komm ich wieder.»
A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, a hol a télire kikötött malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait s szépen átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.
Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, a kiket a fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az útját a visszavonuló kurucznak. Azokat menten megrohanta, levágott belőle annyit, a mennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat megrakatva kövekkel, neki ereszté a Dunának, s Pozsony közelében fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat. Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló kuruczot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.
Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a vásáron elkótyavetyélte, az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is kivette belőle.
«No az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.»
EGY NŐ, A KI A TÜZNEK ÖRÜL.
Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az utczákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.
– A kuruczok jönnek! ordíták odalenn az éjszakai hangok.
A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb hajolt az ablakon.
Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat.
– A Favorita-vonal felől jönnek! kiáltának odaalant.
A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü, tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott dandárnak, hogy nagy a veszély.
A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.
Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt. Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait árulja el.
A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»
Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.
A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: «igazán?»
A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»
Az utczák rémes zaja behallik ide is.
Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji levegővel.
– Óh készülj! Siess! suttogja utána a másik.
Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.
Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.
– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!
S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjü öltönyöket.
– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.
– Hol a néni? piszeg a kicsike.
– Csitt! mondá a nagyobb; nem néni: bácsi!
Itt jön már.
A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára lecsatolt viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.
– Készen vagyok, ha kell.
Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve; a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.
– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.
Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s lebocsátották.
A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.
Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.
– Mi nem megyünk utána? kérdé a nagyobbik fiu.
– Majd ha visszajön. Suttogá az anya.
Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»
Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria övezte arczképe.
A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, a ki olyan furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.
– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz, mondá neki a nagyobbik.
Kis idő mulva megint piszegett a kis öcs.
– Mikor jön hát már az apa?
– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja ezt valaki!
– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva selyemfürtös fejét.
Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!
– Látod? Ez az apa!
Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.
S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott kolostor tűzlángja volt az.
A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.
Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.
Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?
… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két fiucska az ő két gyermeke, az a sima arczú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.
Ők mind a hárman Bécs foglyai.
Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják.
Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.
– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége volt a reménynek.
A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent kép.
Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.
A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.
– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.
Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Sarolta herczegnő Ozmondától:
– Te! csakugyan oly szörnyalak Ocskay?
A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.
– Épen az ellenkezője annak. Szép, deli, délczeg levente.
– Te láttad őt?
– Láttam.
– Közelről?
– Nagyon közelről.
– Talán ismered is?
– Ismerem.
– Szólj! Lehet benne bizni?
– Olyan jól, mint az angyalokban.
– Olyan jól, mint te benned magadban?
– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.
– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.
– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.
– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.
Ozmonda áhitatteljesen csókolá meg Sarolta hófehér orczáját.
Ah! A női Judás!
Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive közepéig, minden csalfaság rajta.
Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság fohászkodásai!
Ez a nő – kém Sarolta mellett.
Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.
E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és még talán sok nemes szív vére.
A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.
«RITSCHÁN.»
Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.
Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.
Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kurucz portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.
Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt, – bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.
Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv volt.
Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. A kuruczoknak is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»
Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!
«Ritschán!»
Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?
Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!
Utána!
Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága.
Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van, négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár hónap s megfordítva van megint.
Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jabloncza, a Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán nem tudta.
A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.
Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán lovasságot.
– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.
A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.
Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott.
Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér kődtömegből egy zárt lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.
Jöttek fölfelé erősen ügetve.
Ritschán szemügyre vette őket távcsövével s nagyot nevetett.
«Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.»
Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.
«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a kurucztömeg közé.
A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt sem mondja: «köszönöm szépen!»
Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyut.
Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem lehetett megmenteni többé.
Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyut s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.
Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg látott belőle valamit.
A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát, rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.
A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vidék messzire belátható lett.
A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.
Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elől is, hátul is ellenség!
Itt most csak a vitézség segít!
Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri magáról.
A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.
Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.
Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargoncz, jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.
Ezek Bercsényi hajdui voltak.
Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.
«Megfogatni? Azt még nem!»
Hirtelen új parancsokat osztott.
«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!»
Csakhogy az nem akárki volt, hanem Ocskay László.
A míg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó lélekzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajduival és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyuzva, a míg a töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan adva oda a fegyvert kezéből, az alatt Ritschánnak a lovassággal hegynek fel kellett összemérkőznie Ocskay kurucz lovas-hadával. A morva felkelő-had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kurucz kézben volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál kardban volt a menedék.
Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint szembe találkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye. Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés fokozta a vitézséget.
Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay!
Mikor Ritschán meghallotta a támadó kuruczok csataordítását «Ocskay! Ocskay!» nevével, azt mondá: «no most el vagyunk veszve!»
Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi.
Ez utolsó roham széttépte a labancz lovasságot.
Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva folyóhoz, Ritschán közrefogva harczolt, csodáit követve el a vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal ádáz hevében kiáltozá harczosainak: «Aranyláncz annak, a ki élve elfogja, vasláncz, a ki megöli».
Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, a kik közül egy sem volt sebesületlen, keresztülverte magát egész Jablonczáig s bemenekült a várkastélyba.
Ocskay oda is utána.
Az a bástya nem is volt neki bástya. Hajduinak csak egy álom volt széttörni a sánczkarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.
Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hivják. Az egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:
– Hová tetted a feleségemet?
Ritschán nyugalommal viszonzá erre:
– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, a míg titkodat meg nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit tiszttársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntató atyát, a ki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén voltam, úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem semmit.
Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a sebesült ellenféllel: – megigazítá a feje alatt a vánkost.
– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, a ki bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk egymásnak semmiben adósok. Most pedig két czimbora vagyunk, a kik letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól: «hová tetted a feleségemet?»
– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz.
– Becsületedre mondod ezt?
– Lovagi szavamra. Igaz katholikus hitemre mondom.
Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércznyomástól szabadult meg.
Lebontá az övét a derekáról.
Ő hozta szokásba, hogy a kurucz vitézek finom patyolatból egy sokrétü övet viseljenek a derekukon. Az egykoru nóta megmondja, hogy mire való volt az: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek benne!» Épen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, a miből a turbánt tekerik a fövegre.
Elkezdte azt széjjelhasogatni s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni vele.
– Hogy a kastélyom elpusztítottátok, beszélt ezalatt hozzá, azt értem, megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?
– A magasabb politika kivánja így: összefogdosni a lázadó vezérek nejeit, azért, hogy férjeik engedékenyebb szivüek legyenek, hogy végletes rendszabályokhoz ne nyuljanak, hogy visszatorlástól félve, kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczy felesége; – fogolynak tartatik Vak Bottyán ifju hitvese, ezért lett rabbá a te nőd is. A hogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel, tudnotok kell, hogy épen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Conventio ez. Mézért mézet, méregért mérget.
– Hová vitték a nőmet?
– Bécsbe.
– S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve?
– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy a mi nődet legjobban megvédi, ez az a fölséges erény, a miről a ti asszonyaitok hirhedettek. Magad ismered őt legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. De hogyha épen kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz birni, hát azt is közlöm veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szentszüzek kolostorába zárták be.
– A melyik a császári vadaskert mellett áll? kérdé Ocskay ijedten.
– Igenis. A melyet te a minap megostromoltál, s felgyujtattál a tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.
Ocskay háromszor keresztett vetett magára.
Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé:
– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyult ki felém, összekulcsolt kezekkel: s én akkor azt gondoltam magamban; «csak törd a kezeidet! az én nőm is így törhette azokat, mikor őt rémítették».
– S meglehet, hogy épen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se történt. A tetőt fölépítették ujra, s ezuttal rézből: azt többé fel nem gyujthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a császártól és a pápától menhelyi privilegiumok van. A Dornenkränzerinek ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epilepticus asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?
– Ha így van, és igaz.
– Bajtárs! A haldoklók tanuságtételét authenticusnak ismeri el minden törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb kezemről épen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.
Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt.
«Látod, mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési parolát megadta. Ezért irtam fel én a szobád menyezetére ezt a szót: «hic fuit Ritschan,» hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged után?»
Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A fővezér bizhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, a ki nem oly lovagias, nem oly becsületes és nem oly tisztelője a női erénynek, mint ez volt.
Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért.
A nagyszombati jezsuita-atyák, a kik a szomolyáni ütközet után kijöttek a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, a ki bő plundrát s bivalybőr-pánczélt viselt.
Ott vesztek a tábornok ágyui, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete. Bercsényi Te Deum laudamust tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap után.
CZINKA PANNA.
Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Czinka Pannája. – Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.
Czinka Panna czigány leány volt.
Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott.
E miatt is nagy belháboru folyt a vezérek között.
Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Czinka Panna az ő nagybátyjának a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.
Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Czinka Panna nem jobbágya senkinek, mert a czigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a sátorát odább.
Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen nagy fastus? Czinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy ezredes-kapitány egy czigány leányt hordozzon magával egész táborozásában, a ki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?
Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgy is elég sok léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Czinka Pannája van; azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön kiki a maga sátora előtt.
Utoljára is magára Czinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e maradni Ocskaynál, vagy a régi patronusához, Eszterházyhoz akar visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Czinka Panna aztán azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.
De még Ocskay is nagyon szerette Czinka Pannát.
A czigány leány remeke volt az asszonyi rútságnak.
Az arczáról nem lehetett megtudni, hogy a harmincz esztendőt gázolja-e már, vagy a negyvenet? az olyan ránczos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ránczot vetett a bőr. A haja sűrű volt és annálfogva gubanczos: jaj volt annak a fésűnek, a ki abba rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szivelhette magán: addig nem is türhette azt a testén, a míg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoltozni világoskék folttal valami fejedelmi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, a miből az a drágább, a mi nagyobb (karat számra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét szineivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s a mikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.
Ez volt Ocskaynak az a kedvencze, a kit a másik két vezér mindenféle praktikával el akart tőle rabolni.
Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg czigány leánynak egy hegedüje, a minek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyüvel, hogy azokon megesett a szive annak, a ki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.
Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. A «halott-táncz,» a «háromszáz özvegy nótája,» «ősapáink dala.» De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!
Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Czinka Panna Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s majd megint fölugrott, s a lábaival tombolt és a karjaival hadonázott a levegőben. Jaj, de érti az a czigány: kicsalni a lelket a magyar ember szivéből! Ez a czigány leány jobban értette, mint valamennyi. Emlegette azt az egész ország, mert a ki egyszer hallotta hegedülni, soha el nem felejtette. Aranynyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna akárhány nagyur, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan volt, mint a vad madár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon. Aztán olyan a czigány: pénzedet adod neki? húzza a hegedüből; de, ha a lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen más! Valami más!
Czinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy a mint ő a hegedüjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő húrjain s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek látja azt az, a kit zenéjével elbüvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg tudja kinozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az ő hegedüjével. Az ilyent szereti a czigány!
Aztán meg tetszett neki az az élet, a mi Ocskay táborában dívik. Ma itt, holnap ott, sátor alatt mindig, a hogy a czigányok. Egyszer «hopp,» másszor «kopp!» Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta viz is drága. Senki sem gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát, sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű laptikájával, a mibe kis tatárlova van fogva. A laptikán tokajiboros átalagok, lengyelpálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint teli vannak. Czinka Panna el-eltünik, ha üresek a hordók; nem kell őt félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az Ocskaytól! El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa a varázsmondatot.
… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az alvezéreit az elfoglalt jablonczai kastélyba.
– No, Czinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz!
A ki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt.
Ocskay eléje sietett s a nyakába borult.
– Czimborám! kiálta, indulattól reszkető szóval; megtudtam, hogy hol van a feleségem!
Abból a melegségből, a mivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy, mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! Meg volt vele elégedve.
– Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.
(«Most már az egekre fogadja, nem a poklokra», gondolá a puritán alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)
A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ez alatt, Borbély Balázs, Móricz István, Balahó Mátyás.
– Halljátok csak a tervemet! sietett kirukkolni Ocskay.
Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a czigány leány is itt van.
– Dejsz a felől beszélhetünk. Lassú tüzön pirítanák, sem vallana az ki semmit. Külömben is része leend a tervünkben s neki kell azt leginkább előmozdítani. Jőjj ide közénk s hallgass rám, Czinka Panna.
A czigány leány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhuzta a tarsolyából a kurtaszárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyujtott, s a pipát az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a földre; nem szokott ő széken ülni.
– Czinka Panna, neked itt kell engem hagynod.
– Nehéz lesz az.
– De még a hegedüdet is.
– Az még nehezebb lesz.
– Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez.
– Már akkor minden könnyű lesz.
– Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni?
– Hogy ne tudnék? Láttam elég kórságost életemben.
– Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könynyen.
– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbácscsal gyógyítják meg; de ha semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelykét a markából, akkor igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam.
Czinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepsis rohamait utánozni, s az erős férfiak ketten sem birták a hüvelykujját kifeszíteni.
– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább.
– Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször.
– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herczeg idejében mindig ottan farsangoltam.
– Ismered a Krisztus töviséről nevezett apáczák kolostorát?
– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprüzni, a mért kártyát vetettem a kapusnénak.
– Annak a háznak kapuja előtt kell összerogynod és a nyavalyatörőst mutatnod. Ott azután majd fölvesznek és bevisznek az apáczákhoz. Azok közt van az én feleségem.
– S miről ismerek én rá a te feleségedre?
– Bolond! Hogy ne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon.
– Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal?
– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak czigányul, meg magyarul. A bécsi apáczák között pedig senki sem tud magyarul, csak az én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy? mi vagy? honnan kerültél ide?
– Mit hazudjak?
– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, a mikor más nem hallja.
– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki?
– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt ágyukat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyuinkkal, haubiczainkkal zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap felirtuk: «Morgen komm ich wieder.» Beváltjuk az igéretet.
Tetszett a vállalat mindenkinek.
Csajághy azonban észrevételt tett rá.
– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet hatolnunk Bécs külvárosáig s ott megint összeverekedhetünk a helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy a mire mi a Favorita-vonalt felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból s biztosabb zárt helyre rekesztették el.
– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok.
Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harczi idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucznak. Itt is sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhidját kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkivüli jó tulajdona is megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni: megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget el nem ismerő perversus ember volt ő kegyelme. Másforma öltözetet most sem viselt, mint révész korában: parasztgunyában járt, begyürt tetejű süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arcza, szélfuvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre összehúzva, mint azoké szokott lenni, a kik mindig a vizet nézik.
– Hallom a szép szót. Monda Balahó uram Ocskay megszólítására.
– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig. Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombáczokon s másnapra ott vagyunk. A ki odáig utunkat állja, magára vessen érte, a mit kap; de fel nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott most az elhagyott török sánczokat megszállva tartják a császáriak s ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik? Meglehet, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül s viz ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, a hol a császári vadaskert és az apáczakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév van. Mennyi idő alatt történik ez meg?
– Ott leszek másnap éjfélután két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.
– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy márványrondella, a mit két oldalt roppant nagy szomorufűzfák takarnak. Ezeknek a közelében fog maradni. Most hallgasd te tovább a magadét, Czinka Panna. A mint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én megérkeztem Schwechat alá. Az nap te egyszerre csodamódra meggyógyulsz s kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odább mehess. Az éjszakát azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd, a feleségem arczát (magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.
– Hogy még szebb legyen! szólt közbe Czinka Panna.
– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajőjjön! Ő felveszi a te gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Te rajtad ismét kitör a nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy; a nőm pedig siet a Dunaparton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek, nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék bottal a nyomát? Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?
– Veled megyünk, a hová vezetsz! Monda Csajághy, s a többi kapitányok, hadnagyok is rázúdúltak: «még az operencziás tengerig is!»
– Oda megyek, a hová küldesz; mondá Czinka Panna. De úgy gondját viseld ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!
– Hát Balahó uram, mit szól hozzá?
– Kordéval kápsáló faczipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!
És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a tervnek a sikerültére.
Czinka Panna soha sem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, a mikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan puszták éjféli szózata; örökbehagyott keserűség; álmok ábrándozása, a mikből soha nincsen fölébredés; a félvilágot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi névnélküli érzésnek harmoniává alakult chaosza; jókedv és szomorúság, együtt: vagy ki tudja mi? egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könytől. Mi az?
És még ezt is odaadja Ocskay, azért, hogy a feleségét visszaszerezze!
Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!
BALAHÓ URAM TEMPÓJA.
A második betörésnél Ausztriába, Ocskay a Duna jobb partját választotta küzdtérül.
Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől, hogy forduljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész derékhadával megindult Pozsonyból s Rákóczy ellen siet, a ki seregével Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet, a fejedelemmel egyesülni; ha nem lehet, fogja oldalba Heister seregének balszárnyát s igyekezzék azt apró csatározásokkal feltartóztatni.
Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyüvé tenni. Még jól ki sem áldotta magát, a midőn betoppan a sátorába Czinka Panna. Ő már megjárta Bécset.
– Nincs a feleséged a kolostorban.
– Hát hová tették?
– Bevitték a belsővárosba s ott bezárták. Strázsa áll a kapuja előtt.
Ezzel aztán porba esett az egész szép kicsinált terv.
Balahó uramnak sem volt miért fölevezni csónakjával a Dunán.
Lehetett visszamenni.
Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab vágómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.
Ime a «közös hadügyi budget!» Semmi sem új a nap alatt!
Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehérhegyek közé, hogy ott alkalmatlankodjanak Heisternek, ha arra felé akarna átkelni, a lovasságával és a hajduival pedig átment a Csallóközbe, úgy került el a császári derékhad háta mögött. Hid volt akkor mindenütt a Dunán: be volt fagyva keményen. Deczember vége felé járt az idő. Az ágyukat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat ökör se vontat keresztül egy ágyut.
A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehérhegyek keleti oldalán vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a «talpas»-ainak az ezereit oda küldte strázsálni.
A hajduságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az ő feladatában gyalog népre nem volt szükség.
Mielőtt útnak indította volna őket, összegyüjté valamennyit. Sok mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy ünnepélyességgel egy pompás veres selyemzászlót adott át, a mit háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga, lóhátról tartott nekik egy szép lelkesítő orátiót, a miben sok drága igazságot elmondott a haza szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek előadása lévén, párosulva a legcsengőbb organummal, beszéde bizonyára nagy hatást keltett a harczosok szivében. Siettek is neki az alvezérei gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány vivátokat.
Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen.
– Nem tökéletes munka ez! mondá Ocskaynak. Majd én hadd beszélek az én nemzetségemnek!
Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú kardot, hogy hatalmas termete mellett is, az állával támaszkodhatott a markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Czinka Panna kordéjának a kassába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.
– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer az egész ország! Én vagyok az a hirhedett Balahó Mátyás, a ki egész életében a nemzetet szolgálta és semmi veszélytől soha meg nem rettent. De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kivánt révpartra! (Igaz is volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak Tiszáninnen és Tiszántúl (nádgunyhó tudniillik), s mindennap száz meg száz jó ember pihent meg azokban. Most mind ennek vége! A gonosz labanczok gazdag vetésemet mind elpusztították, lábon meggyujtották; erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam meg, a hogyan itten láttok, a gunyám csupa rongy, testemen annyi seb, a hány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkinoztak, börtönbe vetettek, körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat eláruljam; de mégsem tettem meg. De mit panaszkodom én a magam bajáról? Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, a mit házam népével gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem, derék hűséges asszony, azt két fára kötve, kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére, szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a kútba ugrott, öreg nagyanyámat szurokba mártották és úgy gyujtották meg! (Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajduság közt.) És ki tette mindezt? Maga a «nagyfejű», az a gonosz Heister. Az ő parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én cselédimet s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá! ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz hitemre, hogy addig nem nyugszom, a míg ennek az élét csorbára nem verem a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra. Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kis gyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit keresnünk, hanem a gyilkost, a gyujtogatót kell keresnünk a csatatéren, s a hogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez az én kardom, a hol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is, ottan ordítsátok: «halál a nagyfejűre!»
Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, a mit a hajduságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már, a mivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonosan kitörő ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig birt ez a vihar lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész multa után még soká elháborog.
Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a kordéról s rágyujtott a makrapipára.
– Mi a tatár! Balahó uram! mondá neki Ocskay. Hogyan égethették le a labanczok a kelmed vetését? hisz a kelmed egész dominiuma a Tisza háta volt.
– Hát biz azt sehogy sem.
– Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?
– Soh’ se volt nekem feleségem.
– Hát a kis fia, a kit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol vette azokat?
– Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket.
– Hát az öreg anyja?
– Husz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg!
– E szerint hát azt sem égették meg?
– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, a hogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek, elbusulja magát, elszomorodik rajta. A busulástól pedig az embernek csak az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert megszomjazik rá s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort, hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, a hogy én kiraktam. Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni, hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!
Azzal benyomta az égő taplót a pipájába s a nagy bolond kardot a vállára vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!
Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajduságát s a Duna jegén keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.
Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attólfogva mindennap volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról körülcsiripelték, s a hol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labancz sereg indult meg a hadjáratra, a mit kétharmadában kénytelen-kelletlen felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rácz hordák képeznek: könnyű ellenfél a kurucz lovasságnak, hanem egy egész rendezett valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a szine-java a hős Eugén herczeg seregének, a zentai diadal veteránjai, kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehéz lovasság van együtt, a legkitünőbb ezredekből, s azonkívül csak három század magyar labancz huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás, új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva, huszonnégy ágyút visznek magukkal.