Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczy úgy készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha ennek erősebb volt a gyalogsága, ő nála a lovasság volt számosabb. Tizenhárom ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott magával, a mi megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Talán Lipótvár ostrománál volt azokra nagyobb szükség? vagy a régi magyar harczi szokás dívott még, hogy egyszer kilőjjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak jeladásra való, azt pedig hat ágyu is úgy megteszi, mint huszonnégy. Majd csinál elég lármát a maga ágyuival az ellenség!
Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kurucz seregnek. A hajduság jól felfegyverkezve, puskával és karddal. A kuruczok nem hordtak már a háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a hires jelszó, a mivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: «Előre dárdások! Utána kopjások! Ne féljetek szászok! A hol fáj, szúrjátok!» A magyar most karddal harczolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám? Bizonyos, hogy el fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, a melyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.
Egészen franczia mintára voltak felszerelve Rákóczy palotásai, a testőr-muskétások, sáfránszin dolmányban, kék paszománttal, s a franczia gránátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanóczát meggyujtani s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy erősített sánczot védelmez. A mi pedig a szabályos hadmozdulatokat illeti, azokban legkitünőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. A mellett szigorú fegyelemtartásáról is hires volt, vezére nem tűrt el semmi kihágást, s a milyen tréfás czimbora volt a jó társaságban, olyan jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind a kettőt: a jó katonát, meg a víg czimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kuruczság húzódozott a ví-árkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sáncz közé, s a hordó fenekére ülve, áldomásozott, s gitárral a kezében, dalolta a várbeliek boszantására azt a víg nótát, hogy: «Als die Schneider Hochzeit hatten, da waren alle froh!» A kuruczság kedvet kapott tőle, lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán együtt énekelték vele, hogy: «Da schliefen alle Schneider, auf einem halben Stroh!» (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy boszuságára, a kik hasztalan röpítgették feléjük a «pumáikat», egy sem talált oda.
Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot. Volt ott több ilyen német tiszt is. Általában az a jó regula volt, hogy hadifogoly senki sem szeretett lenni, hanem ha az ellenség el nem eresztette, beállt hozzá katonának.
De különösen kedvencze volt Sárody a kurucz sereg franczia táborkari főnökének, vicomte de Feirvillenek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczy táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, a mi a magyar tapasztalatlan főuri hadvezéreknél hiányzik, a kiknél a személyes vitézségből állt az egész strategia.
Sárodyval lehetett a francziának magasabb hadműveletekről is beszélni. S egyáltalában lehetett vele beszélni, mert tudott francziául, míg a magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztolylyal; annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképen rakja ki: «kézbeli cső makkjával áthajíttatott» (sclopi manuarii glande trajectus est).
Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit s a szerint, a hogy a kémek és portyázók hirül hozták a kurucz táborba, mely csapatok milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani? Úgy hogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét elkészítették, valóban kivánatos volt.
Karácsony éjszakája volt.
Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak, meg tréfálóznak, ropogtatják a kártyán nyert diót.
«De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!»
Ezt izené Rákóczy Bercsényinek, a ki szerette volna Heisternek engedni át a támadást s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.
Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a sikra, a hol előnyösebb a harcz a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva, nem akadályozzák a lovasságot.
A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterral, míg a két portyázó dandárvezér, Ebeczky a jobb-, Ocskay a baloldalon fogja azt közre, s a hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.
Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a harczvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak. Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött s abból jövendőt mondott. Gombóczokat főzött, a miben az a tréfa, hogy a forró viz melyik gombóczot dobja fel legelébb? Minden gombóczban czédula van valami névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a jelszó, hogy a mely nevet a legelső gombócz felhoz a viz szinére, az megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombóczaiba egy-egy csapatvezérnek a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy a kinek a gombócza legelébb felvetődik, az hal meg a holnapi ütközetben. A fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre felbuggyanó gombócz ezt a nevet rejté: «Balahó kapitány!»
Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, a ki rettenetes a fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában, ellenben mindig ő az első az ütközetben, a ki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.
Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden dibdáb labancznak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezemügyére, a ki a feleségemet ketté hasíttatta, a ki porontyomat dárdára szuratta, tudom, hogy egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebúbnak!
– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, Bruder, mondá neki Sárody. Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.
– Magam leszek az a legény! mondá Balahó uram. Csak rá ismernék az istentelenre!
– Óh azon könnyen segítünk, Balahó uram, mindjárt lepingálom én kegyelmednek az egész Heistert, a hogy áll és él, hol van egy darab papiros?
Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy odaveté a papirra Heisternak a carricaturáját, hogy a ki egyszer látta, rögtön ráismert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, a mit hosszú paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehuzódó szája, a mi fölött az egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik ép oly megátalkodottan lefelé irányul, a homlokon három egyenközű «s» betü alakú barázda; a nagy előre rugó dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpczös váll, ez a szakasztott Heister tábornok!
Mindenki kaczagott rajta s magasztalá a majszter remeklését. A sok magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is firkantotta a képnek, hogy «pinxit Sárody.»
– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről, mondá Sárody. Ha már akkor meg nem nézte jól, a mikor a feleségét ketté hasíttatta, s a kastélyát felgyujtatta Heister.
– Bomolj meg, német! sötét volt akkor! Hadd látom azt a képet! No iszen nagyfejű! Már most hát búcsuzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; a milyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy gyujtattad meg a szemem láttára.
– S annál se látta meg a képét Balahó uram?
– Vakapád! németje. Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent Herkopáterre, hogy a holnapi szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!
S azzal végig fekteté a kihuzott kardját az asztalon, hogy az a táblának az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy nevetése közben. Balahó uram pedig mind ehhez igen komoly képet csinált.
Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé Tormássy László, a nyárádi hajduk kapitánya, Esze Tamás fülébe:
– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak, mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.
– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, a ki mindig káromkodik.
– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik, mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.
– No majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember?
Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyufedezetet, ezt tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első sorba; mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdusága, aztán a háta mögött, a második vonalban Esze Tamás tiszántúli hajdui, jobbról Tormássy mellett pedig a tiszáninneni borsodi hajduk, azok között Ocskay gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.
Fehér karácsonyra virradt az éjszaka. Egész addig a szent napig megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdujsággal megfordult s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmetegtől husz lépésnyire s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik hirül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon s hadirendben áll a sikon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.
A fejedelem, kisérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító szavakat intézve hozzájuk.
Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok, szent Karácsony ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők felszakadoztak, a havazás elmult, s a két tábor meglátta egymást, szemközt felállítva ágyulövésnyi távolban. A magyar tábor, mint egy nagy E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben felállított tömegét.
Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kurucz tüzérek nem várva a parancsszóra, kisüték az ágyuikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte az ágyuzást. Különösen a fejedelem és kisérete volt az ágyutekék czéljául kiválasztva. Egy ágyugolyó Rákóczy közelében terítette le a kiséret egyik tagját, erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez s indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy. Rákóczy rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, a kik egy dombtetőn tanyáztak, onnan nézte az ütközetet.
A kurucz hadsereg kezdte a támadást, a kicsinált csataterv szerint. A jobb szárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.
A Heister tábora balszárnyán csakhamar össze-vissza volt keverve lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyuüteg felé, a minek e miatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával ragadta Ilosvayt, Deák Ferenczet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első hadsort, megrohanták az ágyuüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó nép, se dárdasövény, még az ágyutűz sem, mindenen áttörtek. Hanem ekkor következett egy fegyvernem, a mely megállította diadalmas előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A podgyász-szekerek. A mint a kurucz lovasság a császári podgyászszekér-vonatig eljutott, ez veszedelmesebb lett ránézve minden sánczároknál és tűzaknánál; ez megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem hallatszott többé se vezényszó, se «rajta magyar!» hanem csak az, hogy «cape! rape!» Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban az ütközetben nem tett többé emberszámot.
Hej nem így volt Ocskaynál! A hol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak a győzelemre. Ötezer lovas harczolt a nyomában. Maga Rákóczy azt irja felőle, hogy csodáit mivelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nem sokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kurucz lovasság azokat is elfoglalta.
Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, s verje vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! tiszta munka, a mit ő csinál, semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kurucz!
Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-, Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fuvattak.
Példás rendben indult meg az egész hajduság, hat ezred egy sorban. Szembe az ellenség ágyuütegével haladt épen a borsodi hajduezred. Annak kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: «bukj le!» kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de a mint az ágyugolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki s futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit. Ostromsisakos, pánczélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával ellátva. Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a kard-e, vagy a dárda? A kard volt a jobbik. A borsódi hajduk széttörték kardjaikkal az ellenük meredő dárda-erdőt s a három legvitézebb kompánia veterán hanyatt-homlok meghátrált.
A hajduezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is gyorsan rohant előre, s «megállj»-t parancsolt, nehogy az ellenség hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.
A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak nehány segédjétől kisérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni s kergette kivont karddal vissza a harczvonalba. Az arcza egész veres volt a dühtől. Sem látott, sem hallott.
Csak ez teszi felfoghatóvá, a mi ezután történt.
– No Balahó kapitány uram! szól egy tréfás hajduhadnagy a nagyszájú kérkedőhöz. Hát ihol van a nagyfejű la! Ott van maga Heister.
– A biz ő maga, a gyilkos.
– A ki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreg anyját megölette.
– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is egészen elhitte.)
– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal? Mindig azt mondta kegyelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. Hát most elég közel van.
– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg?
– Elhiszem, ha látom.
– No hát lásd meg!
Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta a kardját s elkezdett loholni arrafelé, a hol Heister szedtevettézve kardlapozta a muskétásait.
A hajdutársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kurucz, majd visszajön fele útjáról, ha megsokalja.
De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: «szegény feleségemet két fához köttetted, ketté hasíttattad, kis porontyocskáimat dárdára szurattad, öreg anyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted. Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!»
Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy öreg ember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? A mellett a tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.
És ezalatt egészen közelért a császári fővezérhez.
Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni balkézzel a lova zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: «egész familiám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!»
Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja aczélsipkával volt béllelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így csak egy kegyetlen ütést kapott rá, a mitől hátra lódult. Hanem akkor aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost s megsuhintva azt kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az, ha megéri, a nyeregkápáig hasítja kétfelé. De hát nem érhette. A sors harmadperczeken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér labanczhadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát s sziven lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.
Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót.
Ez volt az igazi kurucztempó. Csinálja utána, a ki tudja!
AZ ALTER EGO. (MÁSIK MAGAM.)
Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Külömben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, a ki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.
Két sakkhuzás, és azzal «matt!»
Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.
– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a tábornok.
Az a «Bärenhäuter» nem késett már. Sárodyt értették alatta.
Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.
Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott rá.
– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.
Ez az árulás egy percz alatt megfordította az ütközet sorsát.
Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.
Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?
A zürzavar tökéletes lett.
Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.
A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.
– Hová futtok? Hiszen miénk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labancz!
Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.
És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.
Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van; de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön felbomlanak.
E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?
Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt zsákmányolják.
Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?
– Indulj! Fordulj! Előre!
Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.
– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?
Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.
Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta őket podgyászfedezetnek.
Ocskayt boszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.
– Előre, legények! Utánam, a ki magyar! Én vagyok Ocskay László!
– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk. Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.
Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.
Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.
– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.
Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta? Neki szorították a Parna pataknak.
A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.
Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.
Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.
Ezer arany szép pénz.
A labancz az édes apját is levágja ezer aranyért.
Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő elnézte.
Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.
Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.
Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.
E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást mutat annak az arcza!
Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labancz jutott egyre-egyre.
De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember maga magát látni álmában.
Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:
– Ti csak verjétek le Ocskayt az alatt! s maga a most jövő ellen fordul.
S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:
– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!
S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.
– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg itt is?
A labancz szétfutott.
A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.
De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is, mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.
S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.
– De hát ki ez az ember itten? kérdi ámuldozva Csajághytól.
– Hát nem ismertél rá? Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.
Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.
A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.
– Épen ugyan jókor jöttünk; monda Csajághy.
– Hátha nem jókor? Dörmögé Ocskay László.
– Siessünk innen, vezér uram, szorgolá Pongrácz; a napnak vége van már.
Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!
Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:
– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?» Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.
És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy «nem.»
*
Az éj alászállt, a harcznak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kurucz igyekezett a kuruczhoz, labancz a labanczhoz találni – valahová, – erre-arra. – Az ágyúk ott maradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy bajvivást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az ott hagyott sebesültek, a kiket senki sem jő felszedni; a csatatér hyenái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott podgyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember: – Feirville, a kuruczhad franczia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és strategiai ismereteivel ki nem birja okoskodni, hová lett a háta mögül a kurucz tartaléksereg? hová tünt el a fejedelem? a hatalmas testőrmuskétások, a harczedzett palotás-ezred: Esze Tamás hajdui, az igazi hajduk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?
Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, a hol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak. Kinálgatja a kardját mindenkinek, a kit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák? A második német zászlóalj maradványa az, mely a kurucz táborban küzdött és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tenger-éjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.
A JÓ SZOLGÁLAT JUTALMA.
Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.
Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon Nagyszombat városában.
A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.
Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.
Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»
Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztül lőve.
S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kurucz sereg.
Senki sem akarta ezt elhinni.
Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu, lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.
Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.
Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyu ellen valók.
El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.
A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt, a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:
– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps» helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a korcsmából: nagy «Keilerei» volt.
Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.
Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az ütés daganatja keserves.
– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg van szolgálva.
Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres kancsókat, tele habzó árpalével.
– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.
Két ordináncztiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.
Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.
Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem látja.
A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz báró Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.
– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.
– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz semmi bántódásuk.
– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.
Azonban megérkezett már.
Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni, vagy tréfából. Közben nem volt semmi.
– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!
– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».
– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!
S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.
Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz költse el a szép refektoriumban.
– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.
Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.
Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.
– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, a ki ezt idekarmolta?
– Alatta a neve.
– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?
A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.
Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.
Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.
Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.
Odasasirozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyuit.
– Excellentiás uram, én vagyok Scharodi.
A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején mint két sasszárny, behemóthi hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:
– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.
Scharodi csak elhült: «no ez szép trakta lesz!»
– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?
– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? áruló!
Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.
– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.
– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!
– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége, a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.
– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.
– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.
– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod megtizedeltetést.
A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a fülébe:
– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.
Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.
– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. – Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.
– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.
– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.
Scharodi megmerevítette magát.
– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.
– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak czímezni.
– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.
– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak czímezd a folyamodásodat, tudod?
S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet: «Szamárevő!»
Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták legjobban haragusznak.
Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.
– Folytathatjuk az ebédet, urak!
KÉT KARÁCSONYFA.
A kis Jézus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanismus minden ceremoniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonyfát nem birta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. «Tavaly is volt, az idén is lesz?» «Tavaly is hozott valamit a Jézuska, vajjon mit hoz az idén?» Akármit higyjenek a pogányok, a skeptikusok, a socinianusok, a bafometimádók, a gnosticusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, a kik legméltóbbak rá: a gyermekeket.
Micsoda leskelődő várakozás ez! micsoda álomüző kiváncsiság! micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájszintés! a míg az «angyalka» azt mondja, hogy szabad, megnyilik az ajtó; s feltárul az a látvány, a mihez fogható gyönyörüségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, a minek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák czukorból, a lefüggő déligyümölcsök, a mikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, a mit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Jézus? Hát még aztán azok a ragyogó arczok, amik ebben gyönyörködnek.
A legkissebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.
Legelső, a mi az «enyim.» A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az «én.» Az aranyos pálczaló, meg a czifraostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.
Aztán következik a «bátya.» Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: «a bátyámnak is!» addig a magáéhoz nem nyul, bátyjának kiszemeli a rézágyucskákat, meg az aranyos szablyát, a nyillövő puskát. Ez az övé.
Az anya kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító feronièr-t, s a gyóntató atya a himzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.
– Hát az apának nem választasz ki semmit? kérdi pater Renatus, nyájasan megczirógatva a gyermek piros orczáját.
– Apa nincs itt: messze van.
– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.
A gyermek durczásan vállat von s pityeredésre görbülő szájjal mondja:
– Angyalka nem hozott apának valót.
– Dehogy nem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?
Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczy Ferencz számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azaz, hogy pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achat- és chalcedon-figurákkal. A kicsike nem reflektált rá.
– Nincs itt az, a mit apának kell kapni.
– Hát mi volna az, fiacskám?
– Egy korona.
Sarolta herczegnő ijedten sziszszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, Pater Renatus elmereszté a szemeit.
– De kis fiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.
– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.
Pater Renatus szelidíteni akarta a kérdést.
– Nem, kis fiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.
A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:
– Az én apám igazi háborúst játszik! s azzal durczásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, a mi az apának volt szánva.
– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat? mentegeté lelkét Sarolta herczegnő a gyóntatóatya előtt. Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.
– Imádkozzék érte, kegyelmességed, minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szivről e veszedelmes gondolatokat, a miket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szivébe!
A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.
Hogy Rákóczy döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.
A karácsonyéj a babonák éjszakája.
– Egy török «nimetullahita» dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet, monda a szőke hölgy Sarolta herczegnőnek, a miből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.
Egy nagy velenczei kristály-palaczkba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis phiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vizbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palaczk tartalma zavaros barna szint öltött, a miben, mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kigyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.
– Ez a kurucz tábor, ez a labancz tábor!
– Ott harczolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!
– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovasvitéz volna.
– Az bizonynyal a fejedelem.
– Mik azok a piros csikok, a mik utána úsznak?
– Azok a zászlók.
– Most a zöldek kerülnek felül.
– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.
– Hát azok a gömbök, a mik a fenékre leszállnak?
– Azok a halottak.
– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna szinüvé lesz.
– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszinre, a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén köröskörül.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy a kuruczok körülfogták a labancz tábort.
– Vagy talán azt, hogy a labanczok szétverték mind a kuruczokat.
A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoscopja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; a minek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a czukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…
… És épen ebben az órában II. Rákóczy Ferencz is ott állt a maga karácsonfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtüz, kezében az emlékkönyve, a mibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról oda hullanak reája, a miket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…
Újesztendő napján már megtudta Sarolta herczegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoscopja. Egész Bécs megtelt a diadalhirrel.
Az utczán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kurucz hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, a mikben el lettek számlálva a kuruczok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczy csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a franczia király hadvezére a kurucz seregnél.
Sarolta herczegnőnek is ki kellett világítania a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a szent István-templomában.
Az ablakából láthatta a triumphalis menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kuruczok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirvillet, a kit közcsufondárosságul körülhordoztak a város utczáin.
Sarolta herczegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utczahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.
– És én még sem hiszem, hogy mindennek vége; suttogá Ozmondának. Hogy lehetne ezt megtudni?
– Én tudnám, hogyan?
– Szólj!
– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.
– Olyan nincs.
– Hát én?
– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?
– A hogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.
– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztül vergődnöd, a császáriakén, meg a magyarokén.
– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.
– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…
– Én nekem van egy jó tervem.
– Mondd el.
– De senkivel sem szabad azt tudatni.
– Hát beszélek én valakivel a világon? monda a fejedelemné szomoruan.
– Még pater Renátusnak sem, gyónás alakban.
– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jó tetteiért, a mik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy «véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom?» Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért pœnitentiát tartani.
– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hirt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kisérlete után rögtön ide szállították a herczegnőt a Küszdenpfennig-házba, a honnan a Favoritára nem lehet ellátni.
– Te! Igaz, hogy azóta megint közeljárt Ocskay?
– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre s azt fel is gyujtotta.
– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.
– A nyomtatott lapok, a miket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az irott lap, a «Scandalia,» a miket a «Burzen»-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.
– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?
– Elmondom. Itt jön a vizkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a «currendfiuk» az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a «litániagarast.» Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, a mit nekik szántak, papirhüvelybe téve; a papirt meggyujtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. Este én is felöltözöm diáknak, a tornáczon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kivülről osontam be, míg ő bóbiskolt s kikerget az udvarból. Azután, mint éneklő «baccalár» bejárhatom egész Magyarországot; ott szivesen látják mindenütt a peregrináló diákot s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok?
Saroltának tetszett ez a kalandos terv. Gyanutalan szive nem is sejté, hogy a mit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a koczkáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.
Majd megtudjuk azt is.