– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.
A másik pillanatban már szunnyadt.
Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is; s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:
– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.
Ezt az utolsó szót, voltak, a kik félreértették.
Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására egy szerető nőnek.
Ozmonda azt mondá magában: «no most már szabad a vásár!»
Rákóczy pedig azért érezte a szivét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által, hogy most már, senkitől nem kölcsönözve erejét, teheti azt, a mit saját hatalmas lelke parancsol, azt, a miből lealkudni nem lehet.
A «SPINNERIN AM KREUZ» ELŐTT.
Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!
Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing, (Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.
Csakhogy Rákóczy épen az volt.
Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a négyfolyamos ország czímerének.
Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.
– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.
Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt asszonyszív nem birja meg.
– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik üldözni fogják. Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.
Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket Ozmondától hallott.
– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.
Épen odatoppant erre a szóra az emlegetett.
– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.
A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig. Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?
Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a környék!
Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kisérni fogja Saroltát.
A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához, meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»
– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül maradtak.
– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.
Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.
Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.
A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»
A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.
Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.
Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.
Senki sem tudta ezt meg az arczáról.
Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött szobor.
Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.
Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.
A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt annak.
– Fiam! mondá az ifjunak Ocskay. Nem fáj-e a szived?
– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.
– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?
Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.
Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kisérte tovább.
Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.
Ez alatt visszaérkezett hozzá Jávorka.
Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:
– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?»
– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?
– De hát mért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?
– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.
– Miféle bolondságon?
– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.
– És most már nem tetszik ennek?
– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van a lázadó asszonyok ellenében.
– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.
– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»
– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.
– Csak alattomban.
– Hát más is alattomban.
– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.
– Elhozzuk mind a hármat.
Jávorka a fejét csóválta.
– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.
– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért ide fogják aztán adni mind a hármat.
– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen «valaki?»
Ocskay egészen közelhuzta magához Jávorkát s a fülébe súgta:
– Elfogjuk magát a császárt.
Jávorka összerázkódott.
– A hideg borzongatja végig a hátamat.
– Ha elmondom hogyan? nevetni fogsz rajta.
Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.
Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig minden.
Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni már a gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.
A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz; egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány ütés, annyi betörött fej.
S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok sem maradnak el.
Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.
Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.
Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?
A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.
A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.
Ravaszul volt ez a terv kifundálva.
A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga, kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.
A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.
A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült, eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkapkodva.
Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.
A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy boszuságára a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél, hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»
A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.
«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.
Jávorka folytatá a prédikácziót.
«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»
Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.
Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?
A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő szent János szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!»
A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.
Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső még akkor sem sirt. «Glacht had e!»
A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina fakadé! – Kiki magáért!»
Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.
– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.
A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.
A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek, kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz szerszám. De a mi még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes fegyverzetéből valók!
Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.
O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura kardos! Dikhecz a devlába!»
Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.
A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.
Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.
Ott voltak elhelyezve a vásártér végén a czimborái egy rideg gulyával.
Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a marhákat az országutnak.
A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett keresztültörni.
Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta! rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.
A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra, birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.
A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.
Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.
– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra szabad az út.
A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.
Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt: «Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»
Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig; nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt. A kurucz mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.
Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári kisérettől.
«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»
Fel kellett hagyni az üldözéssel.
De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ? Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.
«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!
A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol keresse őket valaki?
AZ APÁCZA.
Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt.
Rákóczynak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen; – s a kuruczok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a kapuja előtt.
Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki ujból a háboru. Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczy a felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megüzetést nem tudta megbocsátani ellenfelének.
A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s döngették egymás várfalait. Rákóczy Esztergomnak fordult s azt kemény ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, a mit viszont a császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni, az alatt, a míg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy franczia főtiszt, De la Riviere, ki fogolykép volt Pozsonyban letartóztatva, s onnan csere utján szabadult ki, jelenté, hogy Pozsony várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a várat, abban most is alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar, ellenben Stahremberg táborának egész élelmi készlete ott van felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre el van döntve. Ocskayra volt bizva a felvidék behódoltatása. Az egész országban megkezdődött a háboru.
Jávorka a megbukott kisérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is maradt s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt eredeti manupropriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások bölcseségét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna Rákóczytól, a miért tudta nélkül ily merénylethez fogott, a mibe beletörött a kése.
A ki a háboruban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a hires-neves Steinville lovasezredét, a császáriak legkitünőbb hadcsapatját, fényes nappal meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hirmondó sem ment el belőle: a ki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással össze-vissza kúszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabásu haditervét, a mivel az a fejedelem ellen fordult.
Akkor aztán kihuzta magát a játékból s ráhagyta Stahrembergre, hogy csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét készült összekuszálni.
Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő várának (Bibersburg), a mi Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, a miket a minap a pozsonyi vár boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült kémei által a felől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött, hogy milyen nevezetes helylyé lett Vöröskő vára egyszerre. Váratlanul, a hogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a megjelenésére kitárta előtte a kapuját s ő reggelre körülzárta Vöröskő várát.
Vöröskő-vár egyike azoknak az uri fellegváraknak, a mik mind e mai napig épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, a mi körüle szerteszét fehérlik a hegytetőkön, másfélszáz év előtt mind fényes úri paloták; most kisértet-tanya mind. Ez az egy élte túl a háborut. Vöröskő várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanuskodik a pompáról és magas izlésről, a mivel a hajdani magyar főurak várkastélyaikat berendezték: az egész renaissance-kori pazar diszítés a régi állapotban van fentartva. Még most is megvan a pompás szinház benne, melyben franczia művészek játszották valaha Racine, Corneille, Molière darabjait: a padlata szines kavicsmozaik, a falakon angyal-caryatidák emelik az aranyozott boltiveket, miknek felosztott mezejében mythologiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból kilépő Vénus fehérmárvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett szökőkutacskák, a mik egy véletlen lábnyomásra otkolon sugárt lövellnek a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi muzeumai sok századok alatt összegyűlt ősi pompának, a minőt csak főurak, dynasták szerezhettek össze, a kik mindig a hatalom polczán ültek, s éltető elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak még mai nap is azt a benyomást kelti, mintha ezek a sánczárkok most is ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, a mik a sziklába vágott kétemeletes pinczeüregekből torkollanak elő, most is zúgnának a bennrejtett «dandár» földalatti lármájától; – mintha ezek a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas sikságot. Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy kaszamáta-üregek csak pinczéül szolgálnak, a felvonó-hidat nem zárják be éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, a melyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült; rozsdás ágyuk guggolnak a szögletekben, egyéb harczijelek mind a vár muzeumába vannak már elrakva; a hajdani hires Pálffy-regement egész fegyverzetével együtt.
De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása. Köröskörül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mély uton lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész sikot uralják s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze alatt lehet csak előrehatolni.
A mi pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskő-vár megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében: «gavallérság». Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, a ki férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, a ki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett haragjában összehozta a fátum egy férfival, nem kérdezte ki az? mindenható császár-e, vagy védtelen meglánczolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának utjába, akkor meg nem volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek, hogy elgázoltassa vele az utjában állót, lett légyen az herczegnő, dæmon vagy czigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.
És Vöröskő-vár ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége, leányai. Ugyanazok a nők, a kik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani azt: «most én következem az én tűzcsókjaimmal!» s köszönetül a pozsonyi tüzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyulövés nélkül, úgy hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán ismét kezében van az élő zálog, a miért Saroltát és gyermekeit ki lehet csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerü terv volt az.
Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban levőket egy vizvezeték látja el a szükséges vízzel, a minek a kútforrása a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványu szökőkút, márvány-nereidáival, a minek a medenczéjében arany halak bujkálnak a zöld hinár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák, meg ezek az arany-potykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a kristálytiszta vizsugár! A ki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja ki a szomjat a várban.
Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják.
S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal van megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.
Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét.
A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott; egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy épen az ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mind abban a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.
Mindez a legnagyobb barátsággal történt.
A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt, már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz ellen.
A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj daczára is könynyen czélbavehetők.
Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga, lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: a midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett volt a golyó, irá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.»)
Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült czombjával nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát. Arra feltetette magát s tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncz-árok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak. A munkát nem lehetett félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már egymásra. Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.
A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.
Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.
Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.
– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.
– Épen jókor, mondá neki a sebesült vezér.
– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.
– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.
– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és teljesítse parancsát.
– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy meglássuk a betüket.
Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot védő muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.
El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még sem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.
– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! rebegé a nyargoncz.
– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy «hagyjak fel azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell megsérteni a bánt.»
– És mire vár most kegyelmed?
– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskővárt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon?
Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről abbahagyták a lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.
Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát visszahivatni a félig elfoglalt sánczokról.
Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenő idő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.
Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.
A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak.
Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán.
– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot egygyé ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják, hagyd abba! Kimélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt lábat, az a tied: azzal lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.
Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!
Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alchymista, a másik kitanult borbély.
Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig környezte, hogy testét nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.
Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.
Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő már sok sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-orvos pedig két külömböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-ki mentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy «consilium.»
A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, a mi az ő bajában használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol ezek a gyógyszerek teremnek!
A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni annyit, hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak azonnal czombtőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.
Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán felesége.
Thallósy az iródiák felolvasá azt a beteg előtt.
«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopœámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»
A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az irokat és flastromokat.
Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott tanácskozik körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefürészelik? vagy ha tüzes vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi chaoszt.
Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán, gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb.
Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen.
Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a száját: éhen maradt ördög! Az apácza a lábával dobbant s azzal huss! a kéménybe föl valamennyi.
Az arcznélküli kisértet marad magára egyedül a lázbetegnél.
Mit csinál vele, mikor egyedül marad?
Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete fátyolon.
Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a vért. Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-beteg úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal, vagy elalszik.
Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká. Csak este későn ébredt föl belőle.
Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban?
Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a napnak.
A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a félelem rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál, az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit deliriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.
– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját hallja.
Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát látszik, hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.
– Nem vágták le a lábamat? Ez volt a második szava az ébredőnek.
Az apácza sietett kezével és fejével tagadólag inteni.
A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.
– Régóta alszom? kérdezé ápolójától.
– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször felébredt kegyelmed, mikor megszomjazott.
– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a Vezuvba estem alá. Ki adott innom?
– Illés hollója; suttogá az apácza.
– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.
– A holló nem vár fizetést.
– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?
– Kik azok?
– A kik meg akartak kinozni; szét akartak darabolni.
– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed meggyógyítását. És ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.
– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a gyógyítás mesterségét?
– A szenvedés.
– Az pedig hires professor. S mivel gyógyít kegyelmed?
– Imával és jeges-vizzel.
– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen?
– Bizony mindenik ellen.
– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar több részt kapni a napvilágból?
– Az ellen is.
– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jól esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg a forró sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.
– Majd visszatér még a kegyelmed hite.
– Ki hozza vissza? Azt is a holló?
– Nem. A Noé galambja.
– Hát terem még az Ararát hegyén olajfa-levél?
– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy levele érkezett Stropkóról.
– Stropkóról! kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.
– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s bejönnek. Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.
– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a levélen?
– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay László brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék, anyai szeretettel.
– Az anyósom irja. Törje föl kegyelmed.
Az apácza fölnyitá a levelet s odanyujtá Ocskaynak.
A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni. A betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha mind meg volnának bolondulva.
– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a levelet.
Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban a reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani vél valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja, mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tünt el.
– Óh…
Elvette kezéből a levelet s olvasá halk, döngicsélő szóval:
«Szeretett kedves fiam uram.
«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és nem a felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben akadályozza. A mai szent advent vasárnapon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második fiugyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»
Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem volt neki elég annak a tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig kellett azon mennie, a hogy a vakok szoktak olvasni.
Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy utóirat, a mi nem lett felolvasva.
– Hát ez? Mi van még itt?
– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával: «Ilonka» és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit jelent az?
Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az apáczák ezt nem találhatják ki.
Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.
Az apácza suttogva beszélgetett hozzá.
– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?
– Áldott legyen, a ki ezt leimádkozta!
– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilalásokat a sebeiben?
– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérvesztéstől; nem látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet irni – haza – a drágámnak. Nem birok.
– Diktálja le kegyelmed én nekem. Én majd leirom a levelét a nejéhez.
– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért.
– A holló nem kér jutalmat.
Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült ágya mellé és odaült hozzá.
– Mondja toll alá kegyelmed, mit irjak a nevében?
Ocskay diktálta.
– Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.
Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen megszólítások?
«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk évangéliumi jó hire felőled».
Hm! Evangéliumi jó hir! Az apácza azt is csak leirta.
«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz valamit kivánnom a paradicsomból».
Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt mindent szórul-szóra.
«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy a küldött 100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…»
Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll. Talán nem is irta még le azt a szót soha?
A sebesült folytatá:
«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva hireszteljék, s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz irja levelemet: – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.
Az apácza irta hiven, a mit tolla alá mondtak.
Folytatták.
«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva. Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy…»
Az apácza az asztalra dobta le a tollat a kezéből és nem irta ezt le.
– Leirta kegyelmed? kérdezé a kór.
– Nem!
– Miért nem irja tovább kegyelmed, soror Arminia?
– Ezt?
– A mit mondtam.
– «Olyan igaz angyali sziv, miként te magad vagy».
– No igen.
Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult egész büszke tekintetével Ocskay felé.
– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, a hol a fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, a hol nincs elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs semmi lehetetlenség, a hol mindenek mindenekben tökéletesek: a honnan ember nem kivánkozik a földre vissza többé.
Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét, az apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.
– Ozmonda! suttogá.
Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.
– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt a másik nevet?
– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a sebkötelékre.
– Mit jelent ez az öltöny, a mit ön visel?
– Lemondást. Bűnbánatot.
– Hogyan?
– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit többé semmi szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel hajtom meg fejemet, arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed diktálása után irtam. S azért virasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert a mit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.
– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek.
– Amen.
A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt a szokatlan öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart arczu alak közeledik feléje.
– De minő rend viselete ez?
– A «Samaritana»-rendé.
– Soha sem hallottam ilyen apáczarendnek a hirét.
– Uj rend. Sarolta fejedelemnő alapította.
– A mi fejedelemasszonyunk?
– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.
– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?
Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a fogságából. Hisz a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, a kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbizott osztrák tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített a számára s elhagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba. A hir még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset szájrul-szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a fejedelemnővel, s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt, hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan titkolta mindenki, a ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba küldözték.
Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta, hogy a fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi czélra? Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.
Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé?
– Sarolta nem fogoly és nem fejedelemnő többé; mondá Ocskaynak.
– Tehát csak fogságot cserélt.
– Nem. Fejedelemséget cserélt.
– És a férje.
– Nem vágyik hozzá többet.
– Ki hihetné azt el?
– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.
– Hát Rákóczy nem az?
– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.
– Ki az az eretnek?
– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István koronája, az angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye, egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.