Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál vele; de vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem mult dicsőségednek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek, mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is, a mi utadban ér.
Leégetted ősi hajlékunkat, szegény anyám szive megszakadt miatta. Titkon elsirattam, neked nem mutattam; könyeimet, keserüségemet magamba fojtottam.
Szivedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad. Özvegygyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt. Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.
Ide hoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem bánom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem hagyhatlak, engedelmeskedem.
De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, a ki az én szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.
Nincs szó, a mi leirhassa azt a nagy fájdalmat, a mit én most érzek; de érezni fogom azt örökkön-örökké, mind a míg csak élek.
Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom te éretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt a bűnöd, a mit emberi sziv meg nem tud bocsátani.
De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket s elviszem magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges szolgálattal fogom megkeresni számukra a mindennapi kenyeret.
Semmit el nem viszek rajtuk kivül magammal: tudod, hogy ellenségeid mindenemtől megfosztottak. A mi gyöngyöket adtál, azokat is itten hagyom: a gyöngy könyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad holtigvaló elég.
Isten Hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élünk; de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám többet az Isten, a ki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas Isten.
holtig való alázatos szolgálód
Ocskay Lászlóné, született Tisza Ilona.»
A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyöngygyel. Ilonka a két gyermekkel úgy eltünt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni szökését.
ELVESZTVE ÖRÖKRE.
Az urak odaát az ivó-teremben késő éjfél után végezék a búcsuáldomásozást.
Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös kemény harcz megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította félbe hamarább a mulatságot, mint különben szokás volt.
De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kivánjon a mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.
Benyitotta félig az ajtót s halkan mormogva köszönte:
– Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?
Semmi válasz sem jött a köszöntésére.
Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélekzetvétel hangja.
Nem itt volnának-e?
Felkapta a karos gyertyatartót az asztalról, s átment a szobába.
A nagy nyoszolya, a hol mind a három számára volt megvetve az ágy, üresen állt.
Nem idejöttek-e? Máshol feküdtek le?
Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a tanyájuk.
Akkor aztán megtalálta a levelet is s az megmondta neki, hogy hová lettek.
Olyan szivfájdalom fogta el e levél olvastára, hogy a halált kivánta inkább.
Átrohant Ozmondához. Tudta jól hol van annak a szobája, s szabad bejárata volt neki azon a tilalmas küszöbön.
Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az ajtón és leste, hogy mi fog most történni?
Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.
Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón szobája ajtajáig. Alig öt percz mulva ugyanazon léptek sietve dobogtak az ő ajtaja felé.
Mi történt?
Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő megrettent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott lélek feldulta minden vonásait, sápadt volt, mint egy halálraváló. A szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.
Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve tekinte fel e kétségbeesett arczra.
Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett azt olvasni. Odáig csak reszketett a nő, a míg a végsorokhoz ért; de a mikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre s soha többet őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arczon a titkolhatlan öröm ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő maradt a győztes, ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforhatlanul törte szét a kapcsot sziveik között, övé a diadal!
– Te tetted ezt? kérdezé Ocskay.
– Én!
– Légy érte örökre átkozott! ordítá a férfi s úgy üté öklével homlokon az asszonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.
Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni gondolatjait. Valamitől nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával, a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje. Erről tért öntudatához.
– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen, a hol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni velem… Jaj neked Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én is. Meghalunk mind a ketten!
Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen helyen. Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, a kik közül az egyiket ölében kell vinni?
Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak innen el.
A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!
Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa s hírt mondjon a keresőinek. – Kertek alatt bújdokolva jutott el a város végére, még a kutyák sem ugatták meg.
Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre forduljon?
Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz lobogott fel. Egy férfi-alak állt előtte, a kinek az árnyékát, a hol fellobanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta, a kopár síkon.
Ilonka arra felé vette a útját a két gyermekével.
Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek közé került?
Sátoros-czigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, a miről csak nem rég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az agyag-verem mélyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott tüznél sütött fanyárson egy malaczot. Kettő a szekér alatt heverészett pipázva, egy a lovakat őrizte.
Az, a melyik a tűz előtt állt, (talán őrálláson), a mint a tanyájukhoz közeledő alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú csigákon vállára omló fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy ezüst-gombokkal; bocskor a lábán. Fekete arczának csak a körvonalait rajzolá vérfénynyel a lobogó tűz lángja.
De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé. Mit félt most ő a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.
– Oh jó emberek! lihegé a nő, fáradtan; könyörüljetek rajtam. Üldöznek, menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal. Nekem semmim sincsen, nem fizethetek meg; de meg jutalmaz érte a jó Isten. Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem birnak a lábaim tovább; pedig futnom kell, a míg csak birok.
A czigány odahajolt az úrnőhöz s mereven nézett annak az arczába, a mit megvilágított tűz a lobogványa.
– Ej-ej, szép asszonyka, mondá azzal a furcsa dialectussal, a mi olyan tréfás kifejezést ad a czigány minden mondásának. – Hát világgá futsz? Az urad elől futsz, úgy-e? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?
– Nem. Nem! tagadá Ilonka, eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.
– Hiába tagadod! nyujtá a szót a czigány. Mi czigányok jövendő mondók vagyunk, a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay Lászlóné a te neved?
Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, a melyre lepihent s tova akart futni. – Hanem a czigány egyszerre odaborult le eléje s átkarolva két izmos karjával az asszony térdeit, most már nem czigányos hangon, hanem zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: «Oh te édes szent asszonyom! Hát ide jutottál? Világgá kergettek, oh az átkozottak!»
Ilonka ráismert a hangról.
– Jávorka! Kegyelmed az itten?
– Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint a hogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más czélja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.
– Oh édes jó barátom! könyörgött Ilonka. Ha valami kis jó emlékezettel van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját s szabadítsa meg annak a feleségét, a kit olyan nagyon gyűlöl.
– Megszabadítsam ő tőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony, milyen imádságképen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay Lászlót, a míg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a vargabetüt. – Héj moré! iszkiri! zsákba azzal a féligsült malaczczal! Majd vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok föl szőrére; aztán toljuk az országutat a kerékkel!
Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyva-ernyő alá; bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy czigány kordéban!
Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigánymódra, «hegynek tarts, völgynek hajts!» Utközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.
– De hát már most hová menjünk, hová vigyem kegyelmes asszonyom?
– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kivánkozzam, a ki magához kivánjon.
– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vőröskővárra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igaz jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája; mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda? S ez az egy hely az a világon, a hol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László, s a honnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.
– Valóban jó lesz; köszönöm a jótanácsot.
– No hát most csak ballagjunk, a míg ballaghatunk. Ha a gyesőre felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is feljön, a ködből is kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba s aztán visszatérek.
– Visszatér? Mért?
– Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót és bakó kezébe adjam.
– Ne segítse meg benne az Isten!
– Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.
– Oh mi pogány beszéd! Mondá Ilonka borzadozva.
– Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de egyet meghagyott még is, az Istent. – Tőlem még az is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed, magáról tudhatja, hogy a ki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szivemet is vágja; de mégis levágja. – Alugyék kegyelmed, hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.
A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé, a fakó szekér lassacskán döczögött előre. A hold már feljött a Fehérhegyek mögül; a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötét-zöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos lovag volt észrevehető, a mint az úton fölfelé vágtatott.
– Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előre-haladt lovasokra. Akármi legyek, ha nem Ocskay László vágtat erre felé egyedül egymagában.
Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan!
Ilonka meghallotta e szót, s a szekér-echo hátulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegé:
– Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!
Ő legjobban ráismert.
Egyedül vágtat fölfelé az úton, s még hozzá fegyvertelenül. Csak úgy, a hogy a házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején, szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.
Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújtá a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja vele.
– Oh édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! Küldjétek másfelé, hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt.
Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét.
– Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördögnek a fogai közül is, a mikor már viszi a pokolba! Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány legények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető vendég.)
Aztán odahajolt Ilonkához.
– Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy a hol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én viseljek minden átkot, a mi az ő fejére hullt! S most te rábirsz, hogy megtörjem az eskümet. Hát megtöröm. Olyan szent előttem a te szemednek minden könyharmatja, ne öntözze meg ezt a földet. Tartson meg az Isten a jövő találkozásig jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt, s nem a demiurgus, a ki így belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze!
– Oh köszönöm! rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket.
– Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem láttatok-e az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében?
Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét.
– De hogy ne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyest-prémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két kis úrficskának sárga volt a haja, a kicsike az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyét-prémmel.
– Igen! Azok voltak! Merre mentek?
– Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a predméri révhez? mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, a hol eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.
– Mikor volt ez?
– Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban; kivált hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja, ha lemegyünk predméri búcsúra, vagy a hradnói sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk, minden esztendőben mi reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két dénárig a hozzátartozóját?
Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy czigány?
– Itt van a két dénárod fejében! mondá Ocskay, egy tallért hajítva Jávorka felé, a mit az röptében elkapott s czigány-alázatossággal elhálálkodott érte.
– Csókolom a lába-újja kis körmét a fölséges excellentiás fejedelem úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette.
– Veszsz meg! dörmögé Ocskay boszúsan, (hat szekér ezüstöt!) s megfordítá a lovát.
– Apád-anyád idejöjjön! mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s aztán benyújtá azt a ponyva alatt. Nesze czigány asszony! dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér.
Jó volt, hogy így tréfált; mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiu s a bunda alól egyre nyafogta: «apám! hallod apám!» Még Ocskay gyanút foghatott volna. S akkor az az ő veszedelme lett volna.
Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva nyargalt vissza a megtett úton, a míg a predméri kanyarodóhoz ért.
Jávorka sokáig utána nézett.
– Ni, hogy kergeti maga-magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad a rosszabbik lelke, maga szalad középett lélek nélkül.
Harmadnapra eljutott a czigány kordé Vöröskővár aljáig. Itt leszállt Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel.
Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:
– Igérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön tudtul adja.
– Megigérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdits meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom.
A HÁROMÉLŰ DÁKOS.
Ezután a nagy veszteség után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga.
Hogy feleségét, gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta, nem maradt egyéb világa, mint a harcz és tivornya.
Azok se váltak már be nála, a dáridóban fejébe ment a bor, s a harczban hullott fejéről a babér.
Katonái szöktek tőle, s a kik vele maradtak, azoknál is elmult minden erkölcs. Verekedni sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem sokra becsülni, se vitézségét, se hadi tudományát.
Még ez az «egy» nemesebb érzés ébren maradt szivében. A többi téli álmát aludta már, mint a lárvabáb.
A hír, a dicsvágy melegét kereste.
Haditervet csinált; merészet, nagyszerüt. A hadjárat tűzgócza akkor Érsekujvár vala, a hol Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel járul a fővezér elé:
Két nap egymásután a Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László hadnagyai a csikós csapatokkal az ujvári sánczok legszélső ravelinja felé, a hol a várbeliek vágómarhái legelésznek, mintha azokból akarnának elkapkodni. A kuruczok erre természetesen kirohannak a sánczból a maguk lovasságával s összecsetepatéznak, mire a hadnagyok visszavonulnak a szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók csapatja nyomában maga ront elő Ocskay László az egész huszárságával, a mit még akkor ezrednek nevezett s komoly harczba keveredik a kuruczlovassággal, azt visszaveti, összekeveredik vele, úgy, hogy kuruczok és Ocskayék egyszerre jutnak be a ravelinba. Ott aztán hirtelen neki fordítják az elfoglalt ágyúkat a várbelieknek, mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról megtámadja. Ilyenformán foglalták el egykor a kuruczok is ezt a nevezetes várat a császáriaktól, miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?
A fővezér elfogadta Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az intézkedéseit. Ha Ocskay László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy rohammal el van foglalva Érsekujvár.
Egy ilyen fényes sikerre nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb Ocskaynak.
Hogy a merész csapás annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is bátor lelket ébreszszen, azt tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot vezette ő maga személyesen, a harmadik napon. – Pedig már akkor tudta azt, hogy négy hajdani bajtársa összeesküdött ellene, hogy őt élve elfogják. Egy népballada maradt abból a korból, a miben ezt megéneklik, s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatásban.
Mikor a csikós gúnyába öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a rekettyésből, a ravelin kapuján egyszerre szemberohant rá egy kurucz csapat. Ráismert messziről a vezérükre, Rácz Miskára.
Az egyenesen Ocskaynak rugaszkodott, jobb kezében egy összegöngyölt pányvát tartva; nyilván azzal a szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt a lováról.
Ocskay László bevárta a kurucz vezért csendes nyugalommal, s mikor az közel ért hozzá, egy pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az hanyatt bukott, a lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.
– No, fogod-e már Ocskay Lászlót? Rácz Miska! Kiálta az elbukottra a győztes ellenfél, s azzal kirántva a kardját, neki vágott a kurucz csapatnak, a ki nagyhamar tapasztalá, hogy nem a tegnapi csikós hordával van ezuttal dolga, s futott visszafelé.
Nagyhamar azonban segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt század Bercsényi-huszár; rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy ezredes vezénylete alatt. – De ugyanakkor előrobogott Ocskay László ezrede is a fűzfaerdő mögül, s ekkor aztán ő vette át maga annak a vezetését.
A két lovas-ezred szép rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt; messze a csapatok előtt a két ellenséges vezér: egymást keresve a lovagi találkozásra, a hogy vezetőkhöz illik.
Ez időben mind a két félen, a rendes könnyű lovasság is hegyes csúcsú vas sisakot viselt, hátul réteges nyakvédővel, elől pedig egy, az ernyőről harántul lenyuló keskeny arczvédővel, mely csak az orrot és az ajkat takarta, de a mely miatt mégis az arcz ismerhetlenné vált.
Mikor a két vezér összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a kettő. Nem volt szokás a parirozgatás. A kurucz vezér kardja nagyot csattant Ocskay László mellén, de nem tett benne kárt a pánczéling miatt; Ocskay ellenben a maga fortélyával visszakézzel csapott az ellenfele fejére úgy, hogy attól az ütéstől a sisak hátulról előre bukva, leesett annak a fejéről.
Ráismert azután. – A testvére volt, Ocskay Sándor.
Két ilyen nehéz ütésre, ha vér nem eredt is utána, kell néhány pillanat, hogy kábulatából egyik is, másik is összeszedje magát és a mint a vágtató paripák egymás mellett rohanva elvitték az összecsapókat, ismét szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.
Ocskay Sándor, észrevéve, hogy ellenfele pánczélinget visel, változtatta a fegyvert. A kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az az öt láb hosszú, háromélű fegyver, a minek «pánczéltörő» a neve; azt ragadta kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten tekinte testvére arczába. Az egész ég, az egész harczmező ezt a szót dörgé a fülébe: «a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!» Azt is elfeledte, hogy megvédje magát, hogy kezében a kard, és az arra való, hogy a dákos döfését elhárítsa vele.
Ocskay Sándor pedig nem ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a német? bajusztalan?
Csak akkor ordított fel Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt az halálos, nem is volt nagyon mély, a pánczél lánczszemei nem engedik a tőrt messze behatolni, de mégis eltemető szúrás volt az. A testvér adta.
Ocskay László rémülten fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba kapva, lélekvesztett kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül; folyvást testvérének haragos lihegését vélve hallani a háta mögött, s mikor egyszer a háta mögé mert tekinteni, olyan messze volt már a csatatértől, hogy se kuruczot, se labanczot nem látott sehol.
Üldözőjének a lova valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik, Ocskay László hátulról kapott sebben esik el testvére kezétől.
Ez a rémjelenet az utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz többé. – Kerülte a harczot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint egy leszámolt emberrel.
EGÉSZ A FENÉKEN.
Nehezen gyógyult be az a seb, a mit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.
A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, a mi azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harczolt egymással, mint a kinek nem a győzelem a czélja, de a boszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfélének összekúszálása. Nehéz sohajjal jövünk ki a történetiró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.
Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyjai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarczot vallattak vele. – Bittse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősileg harczolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor épen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kurucz ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgy, hogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kurucz részen, mint a labanczoknál; s Rákóczy a visszatért ezrednek épen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.
Ocskay László most már kerülte a harczot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, a miből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.
A késő bánatot (az eb-gondolatot), a visszasiró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harczot, csak a tivornyát.
Eltékozolt egy esztendőt, alászállva minden becsületben.
Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.
Ocskay Losonczon volt ezredével.
Egy deczemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a harczszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.
«Valaki» tudtára adta, hogy hol vannak!
Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.
Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két leghívebb czimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival, maga mellé véve, megindult kora hajnalban.
Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig birt a nyomában maradni. Neki csak harmincz lovas kurucz vitéze volt.
Jávorka maga is csak nem rég gyógyult fel a nehéz sebéből, a mit a mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának: Ocskay Lászlót élve elfogni.
Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott vármegyében, egy maroknyi kurucz csapattal, bujkálva, rejtőzködve, nyomban kisérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a berkekben, erdőkben meghuzódni, tarisznyában hozott száraz kenyéren bőjtölni s éjszaka a falvak alatt, a városok mellett nesztelen elsurranni, mint egy farkas-falka, s aztán a befagyott folyókon, a hómezőkön keresztül toronyirányában megint megkerülni a jó előre haladt áldozatot s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.
Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.
Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén, ocskói kastélyába. Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt; – ha nem is oly ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfitanyának elég kényelemmel.
Környékbeli víg czimborák, kortyondi fráterek, híva és hivatlan ott termettek s folyt a dinom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.
E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.
Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágujhely táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hirt kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekujvárra.
Volt Jávorkának egy czigány kéme, a kinek legnagyobb virtusa volt a lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka rendeletéből a czigány kémnek egyedül kellett mindenütt kisérni Ocskay csapatját gyalog, úgy, hogy soha szem elől el ne veszítse. S ha azután egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a czigánynak Érsekujvárra, a hirrel.
Deczember 29-én jött vissza a czigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay László Ocskón ül és tivornyázik.
Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.
Mikor Szluha Ferencz, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?
– Madarat fogni megyek. Ujesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.
– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynéhány aranyat adok.
Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak kurucz lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket. Folyamok mentéhez tartották magukat, a jégen haladtak fölfelé, az olyan út, a melyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy haladtak előre, puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labancz-hadakba ne üssék a fejüket. – Majd meg egy végeszakadatlan hosszú lapályos erdőségbe kerültek, a hol szálfán és bozóton kívül napijáróra nem találni semmit: se falu, se szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti hosszú lapály: a falvak mind a tulsó két parton vannak, itt közbül az erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.
Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.
Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon Jávorka a csapatját.
Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a czigányt a kastélyba hirt hozni.
A czigány visszatért azzal a hirrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak nagyban a báróék kastélyában.
A verbói bárók maguk is olyan víg czimborák voltak!
Karácsony reggelén, mikor épen templomba kellett volna menni: kapott egy levelet Verbóról Ocskay, melyben meghíják a bárók, hogy menjen át az ünnepekre ő hozzájuk.
Hiszen ráért volna a meghivásnak mise után is eleget tenni, ha a meghivó után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:
«Itt vagyok!
Deliancsa.»
Erre a névre, még a mi kis esze volt, azt is elveszté.
Nem ment már a misére, még az Istenét is elfelejté. Rögtön nyergeltetett, s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra s nagy üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. – Nincs szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a szépségükről; – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, a mik kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg akarja érdemelni a «Nero» nevet, a mivel a német krónikairók felruházták.
Jávorka nem akart hinni a hirnek.
Ilyen mély sülyedést nem bírt elképzelni.
Hogy azok után, a mik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét kiinni.
Ez már undorító!
Nem birta elhinni, pedig bizonyos hirét hozták a Verbóról panaszra, átkozódásra szétfutott anyák.
Vakmerő kisérletre adta a fejét. Kolduló czigánynak álczázta magát; maga előre ment egyedül Verbóra, a harmincz vitézét elrejtőzteté a Verbó melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.
Reggel volt már, új esztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az ó-esztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.
A hir igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a féktelen orgia közepett.
Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kivánni, czigányos hálálkodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény, meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.
Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.
– No czigány, ha tudsz hozzá, szólt nevetve, hát mondj szerencsét a menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat?
Jávorka a tenyere után nyult Deliancsának s belenézett.
– Jaj, te drágalátos herczegasszony, neked nagy szerencse áll. Generális vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy, hogy soha sem veszt el.
– Hát hova visz magával? mondá Deliancsa.
– Azt akkor mondom meg, ha ő méltósága aranyos tenyerét meglátom.
Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.
– Jaj te neked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekujvárt hamarább, mint hinnéd, oda viszed a gyönyörűséges szép mátkádat.
– Nesze czigány! mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hizelkedő jövendőmondásért s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.
Javorkának elég volt, a mit látott.
Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, a kik mind nagy tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett vissza az erdőben hagyott társaihoz.
Ocskay és czimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s új esztendő délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.
Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját harczi paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a verbói bárók istállójából, a mi még nem volt nyereg alatt; arra ült fel. Legénykedett vele, hogy ő azt is megbirja fékezni, akármennyit vesztegetett is eszéből, erejéből.
Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is váltottak egy búcsúcsókot.
– No már most még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.
S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári tábortól elfoglalt területen, messze a kuruczok minden seregétől.
Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva, a mik közé a meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.
A mint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt, kirohant reája Jávorka a harmincz kurucz vitézzel.
– Itt a kurucz! Ill a berek, nádak, erek! ordítá a megrémült had, s szétrobbant Ocskay mellől, futva, a merre nyitva a világ, s se a maga, se a vezére védelmére még csak nem is gondolt.
Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arczú lovagot látott maga felé vágtatni.
Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvencze: Jávorka.
Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.
Érzé, hogy ez a nemesis lovagja.
Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: a helyett, hogy elfutott volna, csak ágaskodott és egy helyben forogva toporzékolt.
Ocskay a mordályához kapott s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy nincs az megtöltve, ki lett lőve Deliancsa búcsuüdvözletére. A fegyver nem dördült, csak csettent.
Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.
Ocskay a mordálylyal hárítá el a csapást, de a kard hegye mégis az arczát érte s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg, akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy Ocskay kábultan rogyott le lováról.
Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.
A mint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett egy levelet írt Ilonkához.
«Holtig tisztelt édes szent asszonyom.
Igéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon, újesztendő napján, Isten ő felsége kezemre adta Ocskay Lászlót. – Mától fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáról irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom neki: «barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a lánczaidtól azt a dicső teremtést, a kire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad a bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!» Ez volt a szándékom. Van Isten: ő tanum, ő látta ezt a gondolatot a szivemben. – De van ördög is, s ez meg azt súgta Ocskay László szivének, hogy ne a hű hitvesét, őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni még egyszer azzal a dæmonnal, a kinek száz neve van, de előttem egy sincs. – Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével lássak.
A mit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! – Tegyen meg kegyelmed minden próbát, a mit hűséges asszonyszív véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkisérté miatta, de én bizonynyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg kell neki halni!
örök tisztelője:
Jávorka Ádám.»
Ezzel a levéllel utnak indítá Jávorka Ocskaynak egyik foglyul esett lovászát Vöröskővár felé.
Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.
Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.
Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel épen ebédnél ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, a midőn Jávorka megérkezett a sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.
A kurucz vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.
– Ah itt van a drága császármadár! kiáltá Csajághy.
Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.
– Mit gúnyolódik kegyelmed? szólt Ocskay; jobb, ha borbélyt hivat, a ki sebeim bekötözze s meggyógyítsa.
– Majd hivatok én neked olyan borbélyt, a ki úgy meggyógyít, – semmid sem fáj többé.
A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.
A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.
Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:
– Mit tettél ember?
– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom magamat. Gyűlölöm az embert, a ki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet, csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót. Válaszszátok ki a halál nemét, a mit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, a kik ily nyomorulttá tettek, s izekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.
– Késő már Ocskay László! Nem hisz már senki annak, a mit te mondasz. Ellenben a mit én mondtam, az megáll: «ha te valaha ezt a hazát elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lészsz: – én leszek a megölő hóhérod.» – Eredj börtönödbe s készülj halálodra.
Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította volna a haragos itélő-birák kemény szivét.
A VÉGSŐ KISÉRLET.
A mint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira ült s éjnek éjszakáján utra indult Pozsonynak.
Ott volt Heister főhadiszállása.
Ilonkának megsugta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet Ocskay László számára. A kuruczokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.
Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a fővezérhez.
Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.
Várt nagy szívdobogások közt.
Elmult egy óra, kettő, három, még sem mondták neki, hogy szabad a bemenetel. Jöttek az alatt sokan utána: mindnek várni kellett.
Ekkor ismét nyilik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépség-legyecskékkel a kifestett arczán, magas aranyozott sarku czipőiben kevélyen lépegetve, mint a páva.
Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról s átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak átöltözni.
Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.
Angyali jó szive közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta. Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe, hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:
– Óh asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.
Ozmanda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:
– Madame, ich verstehe kein Türkisch!
Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni! Németre fordítá a szavát.
– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh könyörögjön mellette a fővezér urnál.
Összetett kézzel esengett előtte.
A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:
– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy urhölgynek a szemébe mondani! Mi közöm hozzá? Ki nekem az az ur?
Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:
– Melyik az az urhölgy, a ki Ocskay László felől akar ő excellentiájával beszélni?
Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, a mit az udvaroncz készséggel tárt föl előtte.
Erre elhagyta Ilonkát vértanui türelme, megkapta Ozmonda ruháján a bouffant s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem, s azzal indulatosan kiálta fel:
– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a feleségének!
S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló udvaronczot, berontott erőszakoson a tábornagyhoz.
Heister az ablaknak háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az arcza, mint egyébkor.
Ilonka odarohant hozzá és térdre esett előtte.
– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh szabadítsa meg kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.
Heister haragos volt.
– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápitozó asszonyok, hogy megmondják, mit cselekedjem? Már megtettem, a mit kellett. Három órával ezelőtt elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekujvárra Csajághyhoz, a kurucz vezérhez, Ocskay dolgában.
Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a háládatos asszony.
Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay László érdekében?
– Igenis. Dörmögé a vezér. Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni szoktam. Megirtam Csajághy Mártonnak, hogy ha ő foglyul ejté Ocskay Lászlót nekem meg három kurucz-vezér esett a kezembe: Fodor László, brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferencz főstrázsamester.
Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó barátjai voltak. Az érsekujvári napok alatt sokszor találkozott velük. Ez a három bizony-bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.
A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.
Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy valakinek örömöt csináljon.
– No hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében ezt a három kuruczvezért nyakaztatom le.
Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.
Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.
Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából.
Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.
Most az ragadta meg az ő kezét s ezt suttogá a fülébe:
«Özvegy vagy már…»
Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?
Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz; – vagy kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.
«Hajts Érsekújvár felé!» mondá a kocsisnak.
Senki sem kisérte, senki sem tartóztatta.
Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.
Künn a piaczon a hajduság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva követelte rettentő halálát.
A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, a mivel csak országos gonosztevőket szoktak kivégezni.
Hasztalan volt már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a vérbirák előtt, mi végzetes lánczolata az eseményeknek sodorta alá ebbe a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba huzatást.
Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését a hazáért mind fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elitéltnek ellensége, el arról is, hogy birája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a vérében gázló hitszegő: – csak az jutott eszébe, hogy testvére.
Csajághy szive nem lágyult meg; de igazságot tartott.
A mérlegre tette az öccs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátyja vétkei, hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes haláltól a nemes embereket megillető pallos-halálra. Az is nagy kegyelem volt.
De meg kell neki halni!
Mikor az itélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piaczra Heister levelével a gyorsfutár.
Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.
– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No hát feleljük neki ezt: – «ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három kurucz főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogolytisztet; köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, a kik kezeink között vannak! Ez a mi válaszunk!
Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldönczöt.
S ezt határozva, kettétöré a fekete pálczát, s odadobá Ocskay László lábaihoz.
Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet irhasson.
Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint a ki sorsával leszámolt s hazamegy pihenni.
Öcscse Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.
Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öcscsének:
– Meg van még nálad az a levelem, a mit egykor azzal a szóval adtam át, hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.
– Nálam van.
– No hát bontsd fel.
– Bátyám!
– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.
A levélben ez állt:
«Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Ugy légy áldva, a hogy ezt tenni fogod.
Bátyád: László.»
Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta.
– Neki is megirtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni, végrendeletemmel együtt. Én e szegény nőnek a szivét darabokra törtem: alkosd még egyszer egészszé. Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj magamra; – Istennel akarok kibékülni.
Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még egyszer: «Légy atyja gyermekeimnek».
Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas jött vágtatva az utczán, őt keresve.
Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt bejönni a kurucztábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél tartóztatták fel.
Odakünn már verték a dobokon a gyászchamadeot. A vérpad fel volt már állítva a piacz közepén.
Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábirta a kurucz előhad semptei parancsnokát, hogy őt keresztül bocsássa a hadvonalon. Ha jókor érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az már a pallosát emeli föléje.
Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arczczal, ha nem jön-e már Érsekójvár?
Végre feltünt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsáncz.
Azon a sánczhatáron meredt föl egy magas árboczfa. S ennek a hegyén volt valami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égremeredő sötét jel.
«Mi lehet ez a sötét jel?» kérdezé magában borzadozva a kétségbeesett nő.
Mielőtt oda érkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor volt.
– Vissza! vissza! – kiáltá a lovag, a mint Ilonkát felismerte, s feltartóztatta erőszakosan a robogó lovakat.
Ilonka kiszökött a hintóból s odafutott Ocskay Sándorhoz.
– Mi az ott? Mi az ott? kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét sánczorom felett, megragadva kezeivel Sándor karját.
– Óh ne kérdezd! ne nézz oda! Fordulj vissza! rebegé Ocskay Sándor, keservesen zokogva.
A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze.
Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a feje volt, árboczhegyre tűzve.
POROK ÉS HAMVAK.
Heister szavának állt. A mivel fenyegetőzött, betölté. A kivégzett Ocskay Lászlóért lefejeztetett három kurucz vezért.
Erre aztán megint a kurucz-vezér itéltette halálra a hét fogoly osztrák vezértisztet, azok között Ritschánt.
Lélekfájás ezekre az időkre visszagondolni!
Ocskay Lászlót eltemették, künn a szabad mezőn, nem megszentelt földbe; jeltelen sírba, még csak keresztet sem tettek a fejéhez. Csupán sűrű tövissel vették körül, mint a pogány időkben a villámütés félelmetes helyét.
Úgy sem fogja azt látogatni senki.
Egy reggel a czirkáló őrjárat egy női alakot látott meg e síron fekve.
Odamentek, megszólították. Arczczal feküdt a síron, nem felelt. Költötték: nem ébredt.
Egy török-kés volt nyelével lefelé a sírhalomba megerősítve, felfelé álló vasával az alvó nő szívén keresztülszúrva. Két karjával átölelte a sírt.
Voltak, a kik ráismertek benne a szép Szunyoghy Ozmondára, született Eszterházy grófnőre.
Annyira szerette-e őt, hogy képes volt megölni, s úgy egyesülni vele a halálban? Ő vitte-e imádott bálványát, kiszámítva a vérpadra, hogy a sírban legyen az övé? – Átvitte e titkot a másvilágra, s bizonyára kegyelmes bírára talált, a ki nem emberek gondolatai szerint ítél, a ki nem azt nézi, hogy mit tettünk? hanem azt, hogy mit éreztünk?
Még abban az évben utoljára hangoztatták a tárogatók a szvihrovai nótát a Kárpátok ormairól, mikor Bercsényi búcsút vett hazájától örökre.
Rákóczy hadseregének maradványai a majtényi síkon lerakták a fegyvert. A négyszögü tér, a hol az megesett, be van kerítve sánczczal, s ma már sűrű erdő, bozót nőtte azt tele. Soha ember be nem lép a bozótba, vadász nem keres ott zsákmányt, vándor nem vág utravaló pálczát a gesztjéből: ott valami kisért!
Pálffy János, a bán, és Károlyi Sándor, Rákóczy vezére megalkudtak a békekötésben: szathmári békekötésnek hívják azt az okmányt.
I. József már azt nem érte meg: ifjan halt el a hadjárat bevégezte előtt.
A békekötés után Ocskay Sándor hazatért birtokaira, miket a conventió visszaadatott neki.
A krónika azt mondja, hogy a béke helyreálltával nőül vette szerencsétlen bátyja özvegyét, Tisza Ilonát. Ocskay Lászlónak egy gyermeke sem ért emberkort. A hatalmas, nevezetes Ocskay családnak Ocskay Sándor a törzse.
Ez volt a története azoknak, a kik szerettek, és a ki szeretve volt mind a vérpadig.