A VAK LÖVÉSEK.
Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora. Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a másikat a szivében, az utolsót, hahj! azt az egész valójában!
Szép mulatság várt rá odakünn a «platz»-on.
Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok még jobban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is egyrakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdu, zöld hajdu, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús, összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lármázni tudtak minden nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hallani nem akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem volt. Nem is lett volna kivel. A kiket Jávorka az éjjel az Isztriczén fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot. Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett félni, nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók már eddig is demoralizáltak mindenkit, a ki utjokba esett. Azt hiresztelték, hogy harminczezer német jön a sarkukban aztán mágneses golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.
Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A prófont is mind ott veszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az mind oda tódult Ocskayhoz a kastélyba s kenyeret, húst, bort követelt.
Ocskay szidta őket, mint a jégeső.
– Hát koldusbiró vagyok én? Ott volt előttetek az ellenség, mért nem ettétek meg? A hol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet.
Hanem a kurucz atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem adnak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.
Ocskay megkisérlé egyes csapatokat öszszeterelni, rendbe állítani; de mire hátat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind requirálni mentek.
Azután meg azt kisérlé meg, hogy eltolonczozza őket előbbre. Akkor meg nem birta őket a helyükből kimozdítani. A kiket a falu egyik végén kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan utitárs a szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, míg jól nem lakott.
Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, a ki csodákat tudott mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugrócz felől s a milyen tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utczán: «Itt jönnek a ráczok!»
Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemencze kenyeret, s futott szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: «a ráczok, a ráczok»!
– Na nézd, hogy futnak a ráczok elől! monda keserves kedvében Ocskay Jávorkának. Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma elég a ráczok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A bika elszalad a vörös posztótól. Így tesznek mindig. Ha egy csatát megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a rókalyukba is be akarnak férni.
No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a sereghajtó hadtól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt fáradt; hanem meg volt mellette az a baj, hogy a ráczok csakugyan jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróczi úton nagyon vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.
Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk levő lovasságot s verjék vissza az ugróczi úton közeledő ellenséges csapatot, a mi utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.
Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem tanácsolják azt a kisérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.
– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes, szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem azt, hogy magamnak is el kell szaladnom a ráczok elől.
– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk.
– Ezer sánczárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.)
E pillanatban érkezik a «kertek alól» nagy török sípszóval egy csapat, valami háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. A ki most török sípokat fuvat masirozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt? Honnan cseppennek ezek ide?
Mindjárt meg lett oldva a talány, a mint a csapat közelebb jött. Az egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.
– Hahhó! hisz ez a rongyos gárda! kiálta Ocskay. Valami ötlött az eszébe. «Vágtassunk eléjük», mondá Jávorkának; «a míg össze nem jönnek a többi bús magyarokkal»!
Azzal a lóra kapott s a felvonulók elé tartott.
«Azok» voltak biz azok: a rongyos gárda. A hány, annyiféle mundurban; a legtöbb egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelől: az volt a vezérük.
– Soha jobbkor, karikalábu szent öcsém, Balázs! kiálta rá Ocskay messziről. Honnan jöttök?
– Temetvényről.
– Nem hallottátok az ütközetet?
– De hallottuk a szotyákoktól, hogy nagy futás van erre felé.
(A rongyos gárda most már spekuláczióra üzte a hadi mesterséget: nem volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajczihőt; ő a végén szokott inkább megjelenni, a mikor a dividendára került a sor; addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)
– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet csunyáúl! Most azt kergetjük: hol mi elől, hol ők hátul. Épen itt kerítünk meg most egy csapat ráczot, a ki erre felé tévedt. Akartok-e részt kapni a veres köpenyegből?
De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: «hol mi elől, hol ők hátul». Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat: «hol az a rácz»?
– Gyertek velem! viszlek rája.
Akkor meg már épen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté őket. Azzal «rajta Miska, rajta!»
Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a többi kuruczok savanyú pofáitól ezek is elbusulták volna magukat. Az országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres köpenyegeket.
A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, neki rugaszkodott a szemközt jövőnek s egy gondolat alatt szerteszét piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az «oroszlánt keresték azok, csak a nyomát.» Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes lekonczoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, a hová lóháton nem lehetett utána törtetni.
Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kuruczok elé. Ocskay ismerte őket egyenruhájukról. A Schlick vértes-ezred csapatja volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay hadjárati tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fuvatott ellenük, «rajta kurucz!»
Hanem akkor oda állt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.
– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a vasasok hányan vannak ott benn az erdőben? Aztán ha mi támadunk, hegynek fel rohanunk s az nem egészséges.
Ocskay végignézett a czimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja az ellenséget? hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor rohamra kell menni? Szépen vagyunk.
– Hát mit gondolsz? kérdé Borbély Balázstól.
– Tartsunk elébb haditanácsot.
– Tudsz francziául?
– Nem többet annál, hogy «ü le koma, itt a kű!
– No hát az épen elég. Ülj le koma, ott a kű! Álljatok fel az országút mellett két felől a cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en reserve; egy detachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget flankirozni; két róta eklerőrnek harzelirozza az ellenséget frontban.
– Köszönöm, elég volt már a francziából. Mindent megértettem.
A kuruczság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt.
Ocskaynak eszébe jutott, hogy épen így állt Zólyomnál, és épen így Strázniczánál szemben, álló egész nap, kurucz és labancz s nézett farkasszemet egymásssal, várva, hogy a másik támadjon.
Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek nemakaródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér közepére s kihitták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az akkoriban. Ő is megpróbálta.
Végig lovagolt a hadrendbe felállított rongyos-gárda előtt, s megszólitá a török-sípfuvó trombitást.
– Hej fiam! tudod-e a nagyszombati nótát?
– Hogy ne tudnám!
Szép nóta volt; de a hozzávaló verset még nem igen énekelgették a közvitézek: azt csak az urak danolták maguk között.
Magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk
Rebelliseknek.
Szuhay Mátyás, Esze Tamás
Kopasz fejének
Nagy pipáju, kevés dohányu
Magyar nemzetnek.»
– No hát fujdogáld ezt nekik.
A török-síp fujta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba kapta a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre s annak a közepére érve, a honnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett átkiáltani a németekhez, körültánczoltatva a paripáját, s magasra emelve a kardját:
– Héj, német: nem vesz apád csibét? hallod-e. Kinek van lelke ide jönni egy pár barátságos kardcsapásra?
A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedűl, minden kiséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.
Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.
Egymásra nyargaltak s aztán öt hat kardvágást váltottak egymással, a minek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén. Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.
– Hagynók abba, brigadéros uram. Szólítá meg előbb a bán Ocskayt. Úgy sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva. – Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputytyal itten?
– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.
– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom, hogy szivesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképen is.
– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem.
– Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztriczen legfeljebb kétszáz kurucz lovasa nyeregben, a melyiknek csak a fele józan: tudniillik a lova.
– De ott vannak az öcsém Sándor, Csajághy Márton pihent ezredei.
– Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekujvár felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok válunk el egymástól, az az, hogy «jó» ellenségek: kegyelmed se kisérgessen engem, én sem kegyelmedet.
– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát: hátha ez a bolondfejü Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön kaphatja a trencséni hérost, s még felcsufolja a diadala végén?
– Hát az sem lehetetlen.
A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a paripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót.
– Hogy van odahaza a kedves familiája kegyelmednek? szólt a bán.
– Köszönöm kérdését, mind egészségesek.
– Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulaszszam átadni.
– Nagyon örülni fog rajta.
– No már most hát Isten megáldj. Alá is út, fel is út! Én jobbra, kegyelmed balra: a míg az utaink megint össze nem találkoznak.
Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára s aztán megfordultak, széjjel mentek.
Mikor valami harmincz lépésnyire távoztak egymástól, a bán visszakiáltott Ocskay Lászlóra.
– Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra pisztolyainkat?
– De ez jó lesz.
Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók elfütyöltek erre-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához.
A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után hangzott a vezényszó, a mire az erdő szélen felállított katonaság megfordult, s visszahuzódott a sűrűbe.
Erre aztán a kuruczságnak megint nagy kedve lett volna utána vágtatni a visszavonuló ellenségnek, s nagy volt a zugólódás, mikor Ocskay szájából meghallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztriczére.
Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája.
– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fuvatna kegyelmed! Mind megennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Had fujjam a népnek azt a nótát, hogy «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még? (Ez volt a lovasság kedvencz csata-indulója.)
– Csak te fujd fiam azt a nagyszombati nótát.
De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk volna? Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz. Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a rongyos gárda megy el üres kézzel.
Ocskay aztán oda dümmögött neki a fülébe.
– Ne kivánj magadnak abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az utolsó csapat, a mi veretlen marad a hadseregből: szétverte az ármádáinkat tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett. Az ő menekülését védtük most ezzel a visszacsapással.
Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy «úpré púpos!» s a ki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanusított, mintha nem törvényes szülötte volna az apjának.
A zúgolódó rongyosgárdának aztán be kellett érni azzal, hogy visszatérőben a mezőn levágott rácz gyalogokat kifosztogathatta, a veres köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen, a mikor Isztriczére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A ráczokat úgy kiirtották, hogy egész Ráczország üresen maradt, azután meg Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasas ezredével: csak annak köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.
Erre a diadalhirre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve támadt a verekedéshez; most már ők is mennek.
– Mentek fiaim, alunni. Mondá nekik Ocskay László. Megérdemeltétek: sokat fáradtatok az éjjel.
Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további üldözést megkisérteni. «Ezért» is, meg «amazért» is.
Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: «Ocskay László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.»
Azok között volt Bercsényinek három levele.
Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele. Találgathatta, hogy melyik a legutolsó keletű.
Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a Nyitrán túl Zerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta, hogy a mint felzavart hadának rendbeszedésére rohant, két mély vizmosáson kellett átugratnia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe s nyakát szegte: maga a fejedelem estében félrevetette magát s így kerülte el az agyonzúzatást, de az arczát megütötte és elájult; most már ismét talpon van s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a Nyitra hidját.
A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel tartott haditanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekujvárra, az erősség védő seregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek között a saját ezredét összeszedni.
Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két alvezér, a ki az isztriczei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta neki a fővezérrel szemben.
Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszünt az őrállás Ocskay László fölött. A kik vigyáztak rá, a kik féltették, hogy eltántorodik, a kik szivének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok lettek tőle messze elszakítva.
Most már szabad a vásár!
De hát, hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?
A FEHÉR BARÁT.
A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű hősre volt bizva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kurucz vezér egész hadtestével Ausztriába tört be s egész Bécsig nyomult.
Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekujvárnak. Másnap már ott volt az ezredese a tiszteivel együtt s jelenté, hogy beérkezett a rendelet szerint.
– Hát a zászlók? kérdezé Ocskay.
– Itt vannak mind az udvaron.
– Nem látom.
– Dehogy nem. Ott vannak a szekéren.
Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.
Ocskay minden rossz kedve daczára kénytelen volt nevetni.
– Hát a hozzávaló legénység?
– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.
– No hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak Bottyánhoz.
Épen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.
Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kurucz sereg nagy tömegben, rendes haditerv szerint megütközni nem tud.
Maga Bercsényi keserüségében azt irja a kurucz hadról: «A hadaknak oszlása a szokott nyavalyánk. Elébb fogy el a prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója, mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzhet, mintsem reá indul.»
Ocskay lelke végképen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, a mely az ellenség trombita szavára az erdőnek szalad.
Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon buzgó katholikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciscanus, a kinek a titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt tartására.
Egészen a szive titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát, a præmonstratensisek rendéből, a ki átutazóban volt, a fejedelem táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne, Mednyánszky Pált.
Ennek gyónta meg minden bűnét.
Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a fehér barát:
– Már most én gyónok meg neked.
– Nekem?
– Igen. Én előttem most sem vagy egyéb, mint pap. A kinek a homlokát a szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak collega vagy. Hajtsd hozzám a füledet s hallgasd meg, a mit én fogok gyónni.
– Hallgatom.
– Legelőször is, confiteor, hogy én nem Rákóczy híve vagyok; hanem a koronás királyé.
Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!
– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy Istencsapása után is, a mely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt akarja a magyar trónra hozni, s e végett szövetséget kinál a protestáns államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az orthodox muszka czárnak a katholicismus megrontására.
– Igazak-e ezek?
– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész dandárával együtt átálljon.
– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?
– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal, Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a Dunántúl.
Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról-sorra teljesülnek. Mindjárt ő rajta magán lesz a sor.
– Hallgasd tovább, mondá a fehér barát. Confiteor. Én, a midőn a fejedelem által megbizattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon felnyítottam a pecsétet s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben a fejedelem azt irja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert «egy áruló» van a hadseregben, a ki az ellenséghez át akar szökni. És oda volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele te hozzád, a mit utközben elfogtak.
– Én hozzám?
– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy «mind azok az ajánlatok, a mik a minapi három kegylevélben te neked téve voltak, s a miket oly gorombán elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod fogadni.» Ezért vigyázzanak rád, irja a fejedelem.
– De én hozzám nem is jutott el ez a levél.
– Azért mégis ki vagy péczézve. Halld tovább. Confiteor. Én most innen Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki, hogy állnak a dolgok? és azt is, hogy te nálad voltam és veled beszéltem. Ezek voltak, a miket meg kellett gyónnom. Megadod-e az absolutiót?
Ocskay el volt szörnyedve.
– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, a miket most nekem elmondtál.
– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót; szólt a fehér barát, ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.
– Isten bocsásson meg neked… rebegé Ocskay.
– S mily penitentiát szabsz rám?
– Penitentiát? Te rád? Járj mezítláb a tövisvetésen, a minek a magját elhintetted. Virraszsz a halottak lelkeivel együtt, a kik kétségbeesve kimultak. Érezd az ital vizen a hazafiak vérét, a mi belé vegyült. Lásd ébren és álmodban az égő mindenséget, a mit felgyujtani segítettél. Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a lánczok csörgését a legnagyobb csendesség közepett s ne találd hazádat sehol a földön.
– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák, miket a hős mondott; add fel a kánoni penitenciát, mint piacularis sacerdos.
– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Paternostert és tizenkét Ave Máriát.
– És hány Credot?
– Semmi credot! Nincs már a világon «credo!»
A fehér barát tovább ment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szive elevenéig verve.
Már ki van péczézve!
Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítve tartogassák!
Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.
Ezredét, mely a vesztett ütközet hirére épen úgy szétoszlott, mint a többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyüjteté, az ott várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes parancsnoka.
Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle Ozmonda? hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s átszökik a királypárthoz. S még ime itt van. Hát még sem oly pontosan teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.
Ez alatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken. Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kurucz sereg után szaladgálni, azt úgy sem érik utól. Ellenben a Dunántúl, meg Ausztriában ott hatalmaskodtak a kurucz vezérek, Eszterházy, Balogh Ádám, Vak Bottyán s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sirdombot emeltek halottakból, hogy a trencséni troféumokkal fölért. Heisternek, Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A felföld magára maradt.
Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich alatt összegyült ezredét átvegye.
Utközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, a ki több rendbeli leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt irva: Cito, citissime! ad proprias manus! (Leggyorsabban! saját kezébe!) Ez Blaskovich irása volt.
«Kedves barátom, brigadéros uram!
«Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is irni azokat a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester uramnak a levelét, a kit Egerbe küldék a fejedelemhez, a végből, hogy szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és munitiót. Az irá sub rosa a következendő levelet. A melyet is, hogy kegyelmed elolvasson, fölöttébb szükséges. Mert, ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével haudquaquam.»
(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy «éppenséggel nem.»)
Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz volt czimezve; ez állt benne:
«Vitézlő ezredes kapitány uram!
Nem mondhatnám, hogy valami nagy nyájassággal fogadtak volna a fejedelem udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy kudarczát nehéz szivvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, a ki a fejedelemasszony kiséretében Érsekujváron járt a táborunkban, s a ki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát, talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni. Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy czigányleány, a ki a magyar táborban kóriczált s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg tudta venni. Egyszer csak eltünt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán seregéhez szökött át. Ennek a czigányleánynak köszönhetjük a nagy gyalázatot, a mi fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonynyal a bánnak, hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének balszárnyát Pekri Lőrincz szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is két-balkezű ember, a ki a mit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni, minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik ennek a hirnek a valóságában. Azt is beszélik, hogy az a czigány leány nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, a kinek az apósa Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. De mindenekfelett való nagy galiba az, hogy ugyanazon czigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig beszélgetni, a honnan megint észrevétlenül úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, a kik látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László uram felől rossz szél fúj! Azért is elő sem merem most hozni a zsold kérdését: várok jobb időkre… stb.»
Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A czigányleányról tudnak valamit! Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. Ő volt az áruló hirmondás megvivője. Ez mind nemcsak valószinű, de bizonyos! És ugyanezt a czigányleányt látták ő nála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet «után,» nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy ő neki semmi része nincsen az árulásban; ő nála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem tudott, mint hogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede sem képes sikra szállni; ámde a trencséni kudarczot ő nem okozta. Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a czigány leányért? Kibeszélje országnak-világnak, irásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? «A czigány leány dalolt, én meg tánczoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, tánczoltunk együtt, ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!» Ezt vallja-e be, ha birái elé állítják? Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az áldott jó asszony, a ki férjében egy szentet imád, a ki őt a mesebeli hattyu-lovagok egyikének tartja!
A pestmegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt irva «vertatur» (fordíts). Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni való.
«P. s. Épen most veszem a hirt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta ez összeesküvés fejeit, magát sógorát Botka Mihályt és Somogyi ezredest; mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami teher odahátul a saraglyában, akkor a merre nincs bedeszkázva a világ, csak nagy hamar «ad ugrandum.» Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugrócz alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögették egymáshoz a kardjaikat, s a mellett igen nyájas discursust folytattak stb.»
Ha valaki e perczben látta volna Ocskay arczát, a sápadt rémülettől halott szinével, e vonagló izmokkal, e veritéket gyöngyöző homlokkal, a min keresztbe álltak a ránczok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a «bűnöst.»
Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik, megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett semmit.
Semmit?
Hát az a csók Deliancsa ajkán?
Mit? Csak egy csók?
Az hozza magával a többit.
Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.
Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; – a másodikat meg nem tenni már nagyon nehéz; – a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi.
A mint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az egész valója, a minek a neve hős, hazafi, derék ember, hű férj, családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik, porrá lesz az az egész dicső jellem, a mi érczből volt alkotva. Meghal a hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a «kalandor». Az ős természete szivének visszafoglalja egész valóját.
Nincs már ott a jó barát közelében, a ki kemény tekintetével emlékezetébe hozza: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít és önmagad ellenkezőjévé tesz». S most itt volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.
Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most keresve-keresik az ürügyet, a miért minden koszorúját letéphessék sisakjáról: megmérgezik a hiven hivő feleség szivében a szerelmet; megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas megtelt mézzel.
«De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen uraim!»
Csalatkozni fognak, a kik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt, Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no az már el van temetve, alszik; – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott munka lesz a fölébredése!
Összecsikorgatta a fogait s a közben nevetésre torzult el az arcza!
– «Ad ugrandum!» ugy-e? Ezt tanácsolják, a kiknek olyan nagyon útjokban állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!
A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal. Elfoglalta helyét a dölyf: a boszuálló kevélység. S talán még valami más is.
Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van heverve, ujra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!
Ha mind úgy keresik a czigány leányt, – hát az legyen szerencsés, a ki megtalálja.
Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.
Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette elő legelébb.
Elhallgatta társai előtt mindazt, a mi keblében forr. Derült, nyugodt arczot mutatott mindenki előtt.
Leült leveleket irni, a fejedelemhez, és Bercsényihez.
Nem látszott az irásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai, hogy a szive megkeményült; szép calligraphiával írt mind a kettőnek, alázatos hűségét bizonyítva s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra. Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön insurgáltatni a fejedelem mellett a «tót impérium»-ot. (Így tisztelték akkor a magyar felvidéket, a minek a népéről Rákóczy maga azt írja, hogy Ocskay Lászlót «kis Istenének» tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön általtör Morvába, a mit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe s ez által kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri e végett, hogy küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehérhegyek közötti várakat.
Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.
A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek ujjászervezésére, s azokról a várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert épen akkor jött a rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt kaput nyitott. Labanczból áttért német őrség volt benne; azok az első ágyuszóra megint visszatértek a labanczokhoz. Félő volt, nehogy a többiek is úgy tegyenek.
Bercsényi tehát épen akkor, a mikor gyanuját minden lánczáról szabadon kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a futónak: – akkor kergette azt be aludni a dutyijába s egész jó hitében utána küldte Ocskay Lászlónak az összegyült ezredét Blaskovichcsal és Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.
Ott aztán nem őrizhette őt senki.
Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László maga; – de hol volt «az» már!
A BUDETINI BORZ.
A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, a mi úgy van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők köröskörül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, a minek a medre itt mély, sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta, átjárhatatlan.
A Vág tulsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül, büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az idegen földről jövőnek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett erősség, strategiai kiszámítással alkotott várművek rendszerével, a mik egymást védik, s a betörőt siralmasan kelepczébe zárják, hogy ki sem tud többet jönni.
Van is benne valami.
Vág-Besztercze, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind megannyi hatalmas sziklafészek, a mit sas legyen, a ki meg akar szállni. De még a völgyben fekvő uri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal vannak körülvéve, felvonó hidakon lehet beléjük járni, s földalatti rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.
Ez a sok vár akkor épült még, a mikor a földesuraknak nem volt egyéb dolguk, mint egymás ellen hadakozni: a mikor folyt a kedélyes bellum omnium contra omnes (mindenki harcza mindenki ellen). Akkor volt az még, a mikor Vág-Besztercze urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd uraságok jobbágyait rabságra elhajtva, azokkal egy merész vízvezetéket építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba kényszeríté folyni.
Ocskay idejében már mind jó czimboraságban éltek a tót impérium földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha ellenség közeledett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az ellenség tovább ment, ők is haza mentek, s folytatták a dolgukat, meg a mulatságukat.
A körülfekvő erdőség még mai nap is olyan idylli hely, hogy mikor a zab érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő, a hogy az a vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy uri kastélyban most is azt az óriási maczkót, a ki öngyilkos módon lőtte magát agyon, a tót bognár által szerkesztett furfangos elsülő géppel.
Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek bontakoznak elénk, s a mint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész előlünk az út és a kisérő patak, mintha igazán be volna deszkázva a világ. Titáni bérczek emelkednek fel szédületes magasban egyenesen, kopáron, mint megannyi torony: egy közűlök olyan, mint a pisai torony, ferdére dőlve; Istenkéz alkotta szörnyü obeliszkok, merész gulák, zeg-zugokat képező hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy vár, a közelben egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a váralaku bérczegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető ösvény maga egy kigyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső képezi. Ezt a sziklafészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide. Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bérczfaltól, mint egy kaputornácz. Valódi vaskapu. A kinek onnan felülről Rohács várából azt mondják: «megállj!» hát annak nem szabad ezen a kapun keresztül menni. Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.
Innen nyilik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, a mi még Zsigmond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő közepéből emelkedik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani romjaiban is tiszteletet parancsoló tömkelege a bástyáknak és tornyoknak, a miknek ablakai kétemeletes lakosztályokból nyiltak, s valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda, a minek rézkupoláját boltozatos arkádok látszanak emelni, úgy, hogy a távolból olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyü szemekkel, felnyitott nagy szájjal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet a várig, mely az erdő szélétől még ágyulövésnél is nagyobb távolban egy kopár dombtetőn emelkedik, a honnan ágyúkkal végig lehet seperni a bokortalan avart. A tulsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a tulsó oldalon rengeteg hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.
Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául.
Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.
Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez a várhoz épen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, a ki a férjétől annak a hűtlensége miatt még harmincz esztendővel ezelőtt elvált, s azóta megmaradt a férfigyülöletben; az egész világtól elzárkózott, és a mellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehetett.
Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis elfoglalta valamennyit. Odajött, mint vidám czimbora, összeült a várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére: a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez, meg a fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában a Balassa urakat, a likavai híres Chócs várában az Illésházyakat, Vág-Beszterczén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, a mely tudósításokban épen az nem volt igaz, a mi igaz volt. – Egyszer majd rajta is vesztett: a midőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből is azt a tudósítást irta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, a ki a császáriakhoz átszökött, a kuruczok elfogták s rövid processust csináltak vele; ott mindjárt összevagdalták. – Az már aztán mégis csak goromba állítás lett volna, hogy e fölött a megölt ur familiája valami nagy örömre van gerjedve.
A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon valamerre, a hol ellenséget talál, nem szaladnak azok a várak el.
– Mindjárt, mindjárt! mondá Ocskay, csak még Lietava várát kell biztosítani; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.
Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a várurak előtt, ott hagyott nekik a nyakukon, sub titulo «helyőrség» egy pár compánia imitt-amott összeverbuvált «talpast» s ment Lietavát biztosítani.
Tudta, hogy oda csapatostul be nem eresztik. Lengyel Magdolna nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kis ajtóra került.
Előbb is levelet irt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy «én nekem legkegyelmesebb asszonyom és rokonom», s úgy irva alá magát, hogy «legalázatosabb szolgája és atyafia». A levél tartalma pedig odavergált, hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szivét feltárni.
Ez a szív, ez volt Lietava várához a kis ajtó.
Lengyelné nagyasszony, a hogy az ilyen világtól rég visszavonult s sziveikben megkeseredett hölgyek szoktak, gyülölve az egész férfinemet, a maga ábrándvilágában alkotott magának egy bálványképet, a kit azután képzeletében minden férfiui tökélylyel felruházott. Ez az ábrándkép volt Ocskay László.
Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta felőle mindenkor.
Ő maga lefestette az arczképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a mások leirása, meg a saját képzelete után, az az arczkép ott állt a legelső szobájában s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva koszorukkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorut raktak a képe körül, úgy, hogy a babérlevéltől nem látszott a rámán az aranyozás.
Rá volt irva mindenik koszorura, minő hőstett szerezte azt meg: csaták, bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszoru mindezek felett, a mi a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: «A hű férjek mustrája».
Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme Lengyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon. Az volt róla a mondása, hogy ha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy az asszonyok pulverizálják s kiki a maga férjének egy csipetnyit beadjon a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.
Ezt mind elhistórizálták a víg czimborák Ocskaynak, s annálfogva ő nagyon hamar készen volt a maga haditervével.
Egyedül, még pedig szekéren, ment fel Lietava várába s ott a vár asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét, a mi igen jó véleményt támasztott kegyes indulatai felől. Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott ebédre; a ki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az urasszony a mai napra leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, a mi ritka eset, s csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.
A déli harangszóra két czifra csatlós jött a vendég ur előtt az ajtót megnyitni, s azontúl a hány ajtó elé érkezett, a melyen keresztül kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta előtte, míg végre a pompás elfogadóterembe megérkezett, a hol az urnő várt reá.
Magdolna asszonyság már akkor hatvan éves volt; szikár, összetöpörödött alak, a negyven év előtti franczia divat szerint öltözve, mintha most szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A fejét csupa hamis hajhurkák diszítették. Minden más ember nevetett volna rajta, ha úgy szembe akad vele.
Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr-kesztyün érzett a kámfor szaga.
Magdolna megczirogatá kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá: «csodálatos, nagyon csodálatos».
S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy lefüggönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinorrántással félrehúzta: az alatt volt az emlékezetes arczkép azzal a sokféle koszoruval.
– Mintha csak előttem állt volna! suttogá, a képre mutatva. Szeme, szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először. Ugy-e, hogy magára ismer kegyelmed?
– Leszámítva a körülirt mondatokat, szabódék Ocskay.
– Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a legelső mondatot, azon az immortelle koszorun csak elismeri kegyelmed igaznak?
Még nem régiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi hűségeért koszorut készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki, hogy «eredj a koszoruddal a tatárba! a mi országunkban a férjek hűsége nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot». Hanem ma már volt oka rá, hogy elfogadja a magasztalást s nagy dolgot csináljon belőle.
– Bizony kedves asszonynéném (bocsásson meg e czímezésért).
– De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a nagyanyáink Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei. Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvan éves vagyok. Megérdemlem a néném czímet. Szólítson úgy.
– Tehát, kedves asszonynéném, épen az volt az oka e mai váratlan látogatásomnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.
– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami veszedelem?
– Még nem történt, de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi dispositiókat jól ismervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleséegmet és gyermekeimet félek magukra otthagyni védetlenül.
– Hozza őket ide kegyelmed! szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva be, hogy kérje rá Ocskay. Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édes anyjuk szárnyai alatt volnának. Katholika a felesége?
– Nem. Reformata!
– Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a számukra egy termet, a mit imaházul használjanak. Abban se legyen fogyatkozásuk.
– Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki tudja rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, a mi nagyon invitálja a martalékra áhitozókat.
– Hozassa ide kegyelmed az arany-ezüst marháit társzekerekkel; rendelek számukra biztos boltot, a hol meg lesznek őrizve; hozassa el a kincstárnokát, a kulcsárját, a strázsa-állóit, őriztesse azokkal.
– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan elragadozzák.
– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szivesen szolgálok kegyelmednek; egy évig, kettőig, a míg a háború tart; a míg kegyelmed visszajön értük.
– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni.
– Ne is gondoljon rá. Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam, akkor bizonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom lesz. Jöjjenek minél előbb.
– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem ereszthet utra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen egynéhány kincsterhelt társzekérrel.
– Bizonynyal nem. Erős kiséret mellett hozza el őket kegyelmed. Derék fegyveres csapatot rendeljen melléjük. Mindjárt kiadom a rendeletet a várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy Ocskay László öcsémet, familiáját, a mikor jön és megy, minden kiséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón általeresszék. Megiratom kegyelmednek a levelet az iródeákommal.
Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be lehetett juttattni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor Ocskay legyen ott a parancsoló.
A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a káplán, a felolvasó, az iródeák, a tiszttartó, az udvarbiró, egy pár szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony, az öreg társalkodónő, segítének végigülni a hosszú asztalt; az urnőnek azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy épen tizenhárman vannak, s annálfogva tizennegyediknek meg a kántor is behivatott, a ki különben nem volt kellemetes személy.
Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nem rég rá nem lehetett volna birni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a legbizalmasabb jó barátai előtt is, most úgy dicsekedett, mint egy obsitos katona, ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.
Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság engedélylevele a «cum gentibus» bejövetel iránt.
Az urnő áldását adta a fejére.
Ez a vár is be lett volna hát véve szép szerével.
Még egy vár volt hátra: Budetin.
Ha valaki repülni tudna, félóra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan közel vannak egymáshoz. Hanem ez csak madárnak, vagy kőszáli kecskének való út, vagy olyan embernek, a ki szökik s nem gondol a nyaka törésével. Igaz járatban levő embernek vissza kell kerülni megint a szulyói vaskapuhoz, körüljárni a várakat, s úgy térni fel a vár mellett Zsolnáig; onnan azután dobogó hidon keresztül a tulsó partra, ott van Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.
Ez Ozmondának az apósa.
Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak czifra históriája van.
Hanem az nem tartozik ehhez a történethez.
Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le nem taposta. Abban a jó hirben állt, hogy semmiféle utját és módját a szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig nem találkozott olyan ember, a kit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna. Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is. Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a napnak, hogy azzal a szóval ne fogadta volna: «ejnye de kár, épen most végeztük az ebédet», ha pedig valaki kibőjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott tőle.
A mellett durva, goromba ember volt, a ki nem tudott úgy megszólalni, hogy valakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha észrevette, hogy valakin könnyű szerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz aztán megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta meg, veszekedő mogorvasága átváltozott kiállhatatlan hizelkedéssé; csupa nádméz lett, a mi természetesen csak addig tartott, a míg megkapta, a mire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni, mint a pokrócz.
És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak.
Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem tisztul.
Este fele járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár kapuján behajtott. Kiséretül csak tiz lovasvitézt hozott magával. Az egész csapatja Zsolnáig kisérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.
Budetin nem valami erősség, a külső sánczait, az őrtornyot nem is őrzi senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső kastélyban éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó, ablakain kidülledő vasrostélyok s a feljáró lépcsője olyanformán vezet fel az előtornáczba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák vannak, a miken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha kell, puskatüzzel is oldalba köszönteni.
Ismerte ezt a helyet jól Ocskay.
Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy csak úgy viszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt ismételnie, míg onnan belüről megszólalt egy hang, a mely olyan volt, mintha be volna rozsdásodva.
– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn?
– Vendég, gróf uram.
– Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.
– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról.
– Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem vendégfogadó. Falu végén van a korcsma.
– De én épen ide akarok szállni.
– Én? Én? Minden bolond «én». Kinek hínak?
– Ocskay László!
– Micsoda? Az a gézengúz?
– Nem. Az a másik. Az a derék ember.
– Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót.
– Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek.
– Ez actus majoris potentiæ!
– Nem az. Exmissióból jövök.
– Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol.
– A császár nevében.
Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány percz mulva csörömpöltek az ajtót elzáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyilt.
Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolta a találó elnevezést. Épen olyan behuzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek és lábak, az orrig feldúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy gömbölyű üvegü pápaszem.
Ocskay megölelte a kedves házigazdát.
– Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám?
– Az okulárémtól.
– Az okuláréjától?
– No igen, hát az olyan üveg, a mivel irást olvasni közelből jó, de messziről embert megismerni nem jó.
– Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám.
– De mit urambátyámozol te engem?
– Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja!
– Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a «per tu»-nál, mintha csak együtt őriztünk volna disznókat.
– Jól van öregem. Hát ereszsz bennünket egy kicsit beljebb innen az ajtóból.
Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.
– Vagytok-e még többen? kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tiz ember, mindenik hoz valami uti motyót magával.
– Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a helyük.
– Hát te mikor akarsz tovább menni?
Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.
– De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek. A lovakat lenyergelhetitek.
– De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.
– Beérem azzal, a mit a gazda maga eszik, ha szépen megkinálnak vele: «egyetek eb vendégei, ha az ördög idehozott».
– Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket, meg kenyeret. A borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod.
– Lesz itt bizonynyal, a ki vacsorát tud főzni.
– Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.
Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:
– Hát «Ozmonda»?
Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.
– Ahá! Hát ennek «érzi eb-orrod a szagát?» Ez csalt ide látogatóba? Dej’szen «orrod tőle foghagymás!» Abból meg épen nem eszel. – Dej’szen nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, a ki mondta. Az én házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény Gáspár fiam elölte magát a török háboruban.
– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát.
– De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is huztad a szénáját, lélekadta!
– Nem biz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.
– Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, a ki a menyem után tudakozódik.
– Hát hiszen nem is az után tudakozódom.
– Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, a hova mulatni járnak. Ha jön: nem azért jön ide.
– Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát is kiátkozni a házadból.
– Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyuktojás négylábú állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.
– Jár bizony, a mit Ozmonda fizet te neked.
– Micsoda? kiáltá fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?
– No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem is azért a másikért. Igen nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.
– Úgy nem is találsz meg.
– Nem is mint Ozmonda apósát.
– Úgy még kevésbbé.
– Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit.
– Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.
– Akkor már itthon vagyok.
Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, a mint ilyen szépen megadták a tisztességet.
– De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyujthatsz. Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?
– Hoztam. Itt van a vasládámban. Az összes ékszereim, a miket a wsetini diadalnál szereztem.
– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükfatapló, csiholj ki magadnak.
Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat; aztán felemelte a nehéz vasajtót.
– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy dominiumért meg nem lehetne szerezni valamennyit.