Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: «de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be». S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok: előttük-utánuk jár a hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lányok a hitetlenség koszorúját sorról-sorra, van most egy a familiájukból, a ki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…
Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony, a medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.
Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!
CIRCE.
Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt. Mikor a «kőkút»nál bekanyarodik az út, a hol az a négy szomorú fűz áll, a mik alatt szép Katinka találkozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hidnál megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából s hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a lova. Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt derekához.
Ocskaynak nagyot dobbant a szíve: – a rosszabbik szive. Mindjárt kitalálta, hogy ki ott az a némber? Odaléptetett hozzá s megszólítá:
– Te vagy itt Ozmonda?
– Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? suttogá a fehér alak. Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogy ne várnék én rád, mikor azt igérted, hogy megjösz: és ma már szent-Mihály napja van.
– Nem jöhettem hamarább; dörmögé Ocskay.
– Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!
Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.
– Itthon van az öreg? kérdezé Ocskay.
– Még nem érkezett meg, suttogá Ozmonda. Mindennapra várjuk. Addig egyedül leszünk magunk a várban.
Mint a forró sirocco, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban: «egyedül magunk a várban».
A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.
– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy hogyan fogadjalak? Ugy akartam, hogy mikor megjösz, én befalaztatom magamat abba a fülkébe, a mibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, a hogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél volna értem?
– Hogyne?
– Aztán elvittél volna magaddal, a nyergedbe ültetve?
A kérdezésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s a mint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet; alig biczczentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován a háta mögött.
– Ejh, valaki meglát! suttogá Ocskay.
– Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?
S átölelte a lovag derekát, úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán omlott végig.
Ugy haladtak a fűzfákkal szegélyzett úton egész a budetini várig.
Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Ő alatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.
Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.
Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! nem úgy, mint Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornácz, czifrán felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát, pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is bevált volna. Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki? Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malaczot se ád hozzá.
Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.
Nem volt szükség tanura azokhoz, a miket ők egymással beszéltek.
Tudva van, hogy a lépes-méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor megint nem olyan édes. Ha egy ember két pohárból iszsza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.
– Mikor jön haza az öreg? kérdezé Ocskay.
Ozmonda felkaczagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:
– «Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!» Hahaha! De nagyon kivánod az öreget!
– Nem az öreget; hanem a pénzt.
– Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, a mennyi kell, elég. A mikorra kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd vaczkalódjék el innen ez a sok cselédség!
A mint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a legbelső szobájába vezette Ocskayt, a honnan nem hallatszik ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik s azon is vastábla van.
– Ülj ide a kerevetre mellém. Aztán add ide a török késedet.
Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes, görbe kés.
A hölgy az akkori divat szerinti pánczél-vállfűzőt viselt, a mi a női derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző varrásait; s mikor azt lefejtette testéről, akkor kitűnt, hogy kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, a miket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnestiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.
– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? kérdezé nevetve.
Oh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit, mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a bársonykebel. Mért is nem tette meg?
Ott tartotta őket a kezében.
Az egyik kezében az iratokat, a másikban a síma vállat.
A vér agyának tódult.
Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.
– Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad, szólt Ozmonda, odakönyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz, a mivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. Ezt nekem a bán világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jösz is, szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanúl szükséges, hogy legalább a saját ezrededet áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. A mint az öreg pénzedet átadja, te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját s aztán küldje őket hozzád. A kurucz fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: ha Ocskay pénzt küld az ezrede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni a vezértől, mert különben a pénzzel együtt futna. Mikor aztán együtt lesz nálad az ezred, akkor megindulsz vele ellenséget látni. A bán olyan intézkedéseket tesz, hogy a kuruczaid észre sem veszik, mikor egyszer körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucznak a szép szót; aztán hoznak nekik jó bort, fehér czipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett úgy átáll a kurucz a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre. Ocskay László pedig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után a milyen réme volt a császári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma lesz aztán, s a Rákóczy mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet visszhangozni fogja az egész világ!
Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a szőkehajú alirumna által a kisértetes pusztára, a hol a gonosz lelkek elkapják a magában kóborlót.
Mikor Ilonkának azt mondta: «olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra, a mire büszkék lehetnek!» erre gondolt.
– De nemcsak ragyogással él az ember, folytatá tovább a csábító tündér. Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.
– Lietava! szólt elbámulva Ocskay.
– A legszebb birtok itt a tót impériumban.
– De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé.
– El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy megnótáztassék. Nyiltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok gyüjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyüjtve felőle a nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené, hogy máglyára vessék! Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyvereseidet. Így most egy kézcsapással tied a vár is, a dominium is.
Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása, arczának halálsápadása, a gyöngyöző veriték homlokán, hogy Ozmonda minden gondolatját leolvassa róla.
Elnevette magát, s Ocskay arczát két tenyere közé fogva, megcsókolta a homlokát.
– Édes bolondos fejem te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal, hogy «mit? én? elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás ürügye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? A ki nekem és a pereputyjaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez szégyen-gyalázat volna!» Ugy-e, ezt gondolod most, édes bálványom? De hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára: vétettek te neked valamit azoknak a váraknak a lakói, a kiknek a halináját elvitted magaddal? azok a falusi parasztok, a kiknek a teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömérdek kincs, a mit elhoztál Wsetin várából? pedig donatiós leveled sem volt hozzá. Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változott meg. No, ne csinálj ilyen fancsali arczot! Hát hiszen, ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem, én aztán annak adom, a kit én szeretek. No hát, hogy csókolja meg a csóka a fiát?
Hiszen köztudomásu dolog az.
A két keze a két újja-hegyével megcsipi a két orczáját, s aztán úgy csókolja meg a száját.
Ocskay e pillanatban rettentően felkaczagott.
Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy Ozmondát, mint ez a váratlan kaczaj.
– Megőrültél? Mit kaczagsz most?
– Hahaha! Tégedet, meg magamat.
– De miért?
– Hahaha! Nem mondom meg.
– Nem mondod meg? hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. Te nevetsz rajtam, s nem mondod meg miért? Kivallod mindjárt?
S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kaczagott, Ozmonda belemarkolt mind a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a nevető fejét, s aztán leteperte maga elé s rátérdelt a mellére: «kivallod, hogy miért nevetsz?» Utoljára felkapta a török kést a markába. «Megmondod, hogy mit nevetsz? vagy levágjam ezt a másik füledet is?»
– Vágd le! Azért csak folyvást kaczagott.
Ekkor aztán Ozmonda hizelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét, lesimogatta a szétkúszált hajfürtöket, odabujt az ölébe, úgy könyörgött neki, úgy csalogatta ki belőle a titkát drága igéretekkel, nyájas édelgéssel: «mondd meg, kérlek szépen.»
– Majd megtudod egyszer. Mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott magának hizelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki a min olyan nagyot nevetett.
Mert az csakugyan nagyon kaczagni való gondolat volt.
Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcznak egyszer csak azt súgná a fülébe, hogy: «Hiába csaltál el osztrák hazájába, a feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle.» Hah! Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!
Ez volt igazán a nevetni való!
Ocskay azt mondá magában:
– No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt megcsalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcseség quintessentiája.
– Mi rosszat álmodtál kis fiacskám? kérdé Ilonka a kis fiától, a mint éjszaka a gyermek az ágyban felsikoltott s futni akart.
– Jaj! jaj anyám! Az édes apám… úgy nevetett,… úgy nevetett… úgy nevetett!… Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!…
Ilonka magához ölelte a gyermeket és elaltatta. Maga nem tudott elaludni többet.
… Hát hogyan nevethetett?…
A RÁK «FORDULÓBAN».
Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyelországi útjából.
Ocskay azzal fogadta, hogy «ugyan régen várlak már itt!»
– Talán untad is magadat a házamnál? vágott vissza Gáspár úr, cynicus gunyorral.
– Én nem, hanem a katonáim, a kiknek szorgos a hópénz.
– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? hiszen nem vagyok én szép asszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak, ott fizetik már azoknak a hópénzt.
Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől.
– Ki mer ilyet mondani?
– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, a hol csak megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.
Ocskayval csak úgy kerengett a világ.
– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted, bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, a hol pénzt és hivatalt osztogatnak, a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre s oda mennek veled, a hová viszed. De hát ez a te dolgod. Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. Elhoztad-e az ezüstmarháidat?
– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.
– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mértföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz? Soha se hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abracadabrán, hogy kirugtál! De hát ez a te bajod. Hanem az ezüstödet soha sem fogod látni többet, az mind ólommá válik.
– No hát az is az én bajom.
– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.
Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végig számlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.
– Megszámláltad te is? Annyi-e?
– Jól van, jól öreg, csak söpörd össze.
– De nem «jól van, jól öreg,» hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb csináljunk egy kis computust.
– Hisz az utiköltségedet előre kifizettem.
– Igen, húsz napra. De én huszonkilencz napig voltam oda, s a te tíz embered az alatt is itt evett-ivott.
– Hát azt húzd le belőle.
Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.
– Hát te magad? Mióta vagy itt?
– Öt napja.
Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát, meg krétát, épen mint a bécsi kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.
– Jó ebédet adott a menyemasszony?
– Jót.
– Vacsorát is?
– Még jobbat.
– Bort is ittál?
– Azt is ittam.
– Sokat?
– A mennyit győztem.
– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?
– Az is volt.
Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A czigánynak is dukálna annyi.
– Egyebed nem volt?
Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigasságért, tíz arany.
Összeadta: summa summárum nyolczvanöt arany. Az még leszállt a kölcsönösszegből.
– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. No most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.
Főztek is ők együtt, de mit? Végzetes cselszövényt, ország-világ megrontására.
Sakk-partie volt az: a legfurfangosabb, a mit valaha két remekjátékos végigjátszott.
Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ezredét küldik hozzá. De egyuttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a felvidéken összegyüjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garam-Szentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a «rochade»-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhuzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepczébe, ő a kengyelben tartja a lábát s úgy laviroz, hogy ha a kapcza szorul, egy ugrással Vöröskővárott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jőjjön bátran a maga két zászlójával az ezredéhez.
Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.
Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül, azt tették elegen, mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan kelepczébe vigye, a hol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arczvonalt, megvenni az alvezérek szivét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kisérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajta veszteni… Hanem átvinni az egész rábizott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat!
Sikerült.
Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekujváron kellett maradniok, azok onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.
Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyüjtögette maga körül.
Pálffy bán Nyitra várát vívta.
Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.
Ocskay előre küldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagy-Tapolcsányra, s maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilenczszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Blaskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek?
Mikor Nagy-Tapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előre küldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.
– Vivát! vivát! hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. «Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborunak!»
A nemesi hadak közé elegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel hiresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak, a fejedelem föltételei el lettek fogadva.
Örült neki még a kurucz is. Bele voltak már fáradva a háboruba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.
A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott s megáldotta a csapatokat.
Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos-szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.
A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, még pedig a kis fejedelem-fiukkal együtt s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. Hát hiszen olyan elhihető volt. A multkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, még pedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség főfészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.
Mikor indulót fuvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.
A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.
Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az épen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a pánczélos dragonyosok.
A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.
Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kuruczainak nem lehetett azt észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi banderiumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.
Még senki sem sejtette az árulást.
Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előre vágtat s a tulsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s a mint összetalálkoznak, kezeiket nyujtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt és megcsókolja az orczáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.
Az első perczben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.
Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kuruczok arczvonalából egy közhuszár a gyepre s odakiált Ocskayra:
– Megállj! kutyahitű! én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!
Marczi volt ez, a palócz legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, a kit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.
S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán aczélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay pánczélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palócz legény s odakiálta a társainak: «csülökre legények!»
Az ott épen Jávorka százada volt.
Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen; satyricus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kuruczok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiut. A satyr-alak egy mesebeli hőst rejtett. Szivében szerette azt az ügyet, a mit szájával kigúnyolt.
– Egy életünk, egy halálunk! ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott s keresztül törte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kurucz.
Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett kudarcztól, hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!
A bán is fel volt indulva.
– Utána kell rohanni a futamodóknak! parancsolá alvezérének, Eszterházynak; a ki meg nem tér, össze kell vágni. A ki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.
Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utána vágtatott Jávorka csapatjának, a kiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartottak.
Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? Úgy tudott futni, mint a róka, zeg-zug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átusztatott rajta s hátra sem nézett többet.
Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A tulsó végén ugyanannak a falunak épen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.
A labanczok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, a melyiket nekik össze kell aprítani és se kérdve, se hallva, neki vágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskővárba. A kit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.
Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.
– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat s el hagytátok futni az árulókat.
(Már «áruló» volt a nevük előtte!)
Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. A félsiker egyenlő az egész felsüléssel.
Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer ebédeltek: megtették.
– Csigavér! Mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arczán a kedvetlenséget; mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész hadi tervem van. Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, a míg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagy-Tapolcsány, Nagy-Ugrócz, Nagy-Bajmócz várakat elfoglalni, ezekben mind kurucz hajduság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bizandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garam-Szent-György városát, ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz huzva a kuruczságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézrekeríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?
– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.
Ocskay László önérzetes mosolylyal vonta elő kebléből a pergament, a melyre vezérőrnagyi kinevezése volt irva, a császár neve és pecsétje rajta.
– Ismerem én ezt az irást nagyon jól, mondá a bán, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, a mik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; a míg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.
Ocskay le volt forrázva.
– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszámítva s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.
– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredével és a rácz portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagy-Tapolcsány, Ugrócz, Bajmócz várait. Lesz gondom rá, hogy azok, mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.
Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a boszut, mind a dicsőséget elveszi előle az «új» jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.
Pálffy észrevette a rossz hatást s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá.
– A mi pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.
– Én? Bécsbe?
– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kiséret födözete alatt.
(Nem ilyen Bécsvárosi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.)
– A császár várja kegyelmedet és óhajtja látni. Ő felsége én előttem fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, melylyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar szine előtt lesz kegyelmed ő felsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás szine előtt fogja ő felsége kegyelmed nyakába akasztani az aranylánczot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánczczal együtt jár a birodalmi lovag-czim; azontúl kegyelmed «Ritter von»-t irhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy «méltóságos»-nak czimezzék. – Szintén a végett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele, mivelhogy az ő felsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quæstora fizetheti ki és csupán a kegyelmed kezeibe. Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed a mint azt a három váracskát kézrekerítette, azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon várják.
… Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában,… üveges hintóban…
A KIK A HOLDRA ESKÜSZNEK.
Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, huzta össze magát a nyitraparti topolyfaerdők sötétjében.
Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig birták elhinni, a mi történt, a mit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.
Jávorka maradt leghátul; neki legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertás keveset ért, de sokat nyomott.
– No pajtások, szól ledobva a nyergéből a pénzes zsákot: itt az utolsó fityingetek, oszszátok ki a hányan vagytok.
Megosztoztak a lénungon.
– És most aztán szerteszéjjel, ki merre lát! A hogy ló és ember birja, vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, ordítsátok végig az utczákon, hogy Ocskay labanczczá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szin alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy, meg te Köröskényi zászlótartó egy egész compániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beorditasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg s fusson a merre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg.
Mindenki sietett nyergébe ülni.
– Hát én velem ki akar «itt» maradni?
A kuruczok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: «itt maradni?»
– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?
Mind, mind valamennyinek. Akár mind vele maradnak.
– Nekem nem kell ám sok ember, hanem a ki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. A ki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, a ki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell egy oroszlánná, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. A ki hét számra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. A ki nem sajnál koldusrongyot, czigány-mondurt hordozni, a ki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. – Aztán a kinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha kell tótul, ha kell csehül, ha kell németül kalatyoljon, s a mikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, a ki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz? az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja és hóhérnak adja!
Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kivánság volt az.
Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.
Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betük, a hová a krónika beirta.
– Mi veled megyünk, veled teszünk.
– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No most szerteszét a rossz hirrel, halálmadarak! Visítsd fel kuvik minden házban az alvókat: «elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!»
A menekült kuruczok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.
– Tegyünk esküt egymásnak! mondá Jávorka társainak.
– De hát mire esküszünk? szólt Beleznay. Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, a ki veled akar tartani.
– Nem is esküszünk ma azokra, a kiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, épen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a mi szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy kártevő csillag! Te üszög-hintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, a ki meglopod a napot s felszívod a tengert, a ki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyikot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te symboluma az állhatatlanságnak, az örök változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Te neked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, a hogy fel tudod szivni a föld méhéből a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s a hányszor szavaid megujulnak, megujuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, a mit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja kiki a nevét! esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, a ki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk – lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek, tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, a míg őt élve el nem fogom, bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem ugysegéljen!
– Tűz és vas engem ugysegéljen!
A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csorgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.
– És most tudja meg kiki, hogy mi a tennivalója, monda Jávorka a három társának. Te, Rácz Miska visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van ő neki az ördöge, a kibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ott lepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, a kit épen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy összejöjjön! – Én magam pedig, én megyek fel Bécsbe.
– Te! Bécsbe? kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.
– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszoruját! Én leghamarább megkapom.
– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?
– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogy fogjátok el, ha rátalálhattok, ti se kérdjétek én tőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonynyal ott, a hol őt megtaláljuk. – Tűz, vas ugysegéljen! Senki más ne segéljen.
A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.
A FELTALÁLT RÉGI JÓ BARÁT.
Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, a kik a hintaját kisérjék; Ocskay restelte a kiséretet s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kisérőit elhagyhassa magától; czélt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Épen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, a kinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon s a mint nagy társzekerek jönnek szemközt az országuton, azokat félreterelje az utjából. Minden postaállomáson új előfogat, új előlovagló várt reá.
Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyutekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sáncz, a mit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! A hol zsákra rakta a római kincsek közül, a mi aranyból volt. Ne köszönje meg a a szállást? Ott van a nagy római kapu a régi Carnunthum romjain, a mire felirta nagy betükkel: «Morgen komm ich wieder». Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!
Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, a hol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyilt ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, a miken ő gyalog-hadait áthozta. Itt a városkapu, a mire a császári kegyleveleket török-késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.
Vajjon reszketnek-e még?
Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szemközt jött rá a császári delizsáncz.
Az az, hogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova közül az egyik, még pedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.
A keserves szakkermentirozás alatt oda érkezik a postagyors-szekérhez Ocskay hintaja. A posta-szekérnek is volt fullajtárja. Messzire viritó piros frakk volt rajta; a mi arravaló, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy czombszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.
A posta-fullajtár megállítá Ocskay kocsiját.
– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!
Mert abban az időben az a privilegiuma volt az osztrák postának, hogy ha valahol kidőlt a lova az utban, a legelső azonjövő utastól elvehette annak a lovát.
Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.
– Én egy generálist viszek!
– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!
A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.
– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.
Erre a névre vesd el magad! megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagyva a postát, delizsánczot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elczafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucz-vezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.
– Hanem már most mégis jó lesz bevárni a társzekeret, tanácsolá a fullajtár Ocskaynak, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.
Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, a mi Bécsben nem kapható: fehér czipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképen mentül több átalagot igazi tokaji aszuborral, mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.
A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy «nix mautbares?» s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.
Hej nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy segítséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok «mautbarest» hozott magával, tüzet, meg vasat.
Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester bedugja a fejét a hintó-ablakon, s megnézi a bennülőt keményen s megtapogatja a tenyerével a mellét, meg a hasát, hogy igazi-e? nincs e kitömve dohánynyal, vagy csipkével? s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, a mivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.
Legelőször is azt kérdik, hogy «kicsoda az úr?»
– Én Ocskay László, tábornok vagyok.
A vámos nagyot nézett mérgesen.
– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a khinai császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból és bejönni a vámházhoz.
Jajh, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!
E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt, a ki a vámházból előjött s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt s aztán megexellentiásurazta.
– Csak méltóztassék excellentiádnak tovább haladni. Itt van már valaki, a ki kezeskedik excellentiád személyazonosságáért.
– Ah! szólt Ocskay meglepetten; valaki, a ki értem jót áll? Tehát valami ismerősöm? S a kinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?
– Hát biz az a «fehér angyal».
Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény, hanem egy híres vendégfogadós korcsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állitott szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, a milyenek nagy számmal vannak Bécsben: a «veres kakas», az «arany kappan», az «arany bárány», aztán meg a «három nyul», a «zörgetyü», a «sárga sas», a «veres tető», mind előkelő korcsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a «fehér angyal» a görög-utczában, a mi még mind a mai napig fennáll.
Hiszen külömben is oda akart szállni Ocskay.
– Hát csak tessék bizvást előre menni a «fehér angyal»-ba; nyugtatá meg Ocskayt a vámtiszt; a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret megvizsgáljuk, semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; a mi fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.
– No hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.
Ocskay aztán előre hajtatott, a hatalmas Bécs-városi erősségeken keresztül s megtalálta szerencsésen a görög-utczát, abban a «fehér angyal»-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.
Nemsokára utána jött a társzekere is: a házi szolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.
– Küldjétek fel a korcsmárost, mondá Ocskay a legényeknek, hadd elégítem ki, a mit helyettem fizetett.
Még akkor meg volt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik s melegében kifizetni.
Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy a ki vele ilyen szivességet tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen s megemelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemes ember is.
De nagyot hőkölt hátra, a mint az ajtót kinyitva egy orrnyi távolságra találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.
Ez senki sem más, mint Scharodi Venczel. Bajusz és kecskeszakál ugyan áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell ismerni első tekintetre annak, a ki valaha látta azt az egyenes hosszú orrt, a kerek fekete szemöldököt, a sűrű ránczok közé szorított szemeket, a mik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s secundál nekik hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.
Egy perczig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szent esküt tett volna le rá valahol, Nagy-Szombat alatt, hogy a hol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik percz visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb mint a fénysugár, a mi negyvenezer mértföldet halad egy percz alatt. Hajh az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely boszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. – «Hiszen most már egy gyékényen árulunk!»
Nagy átváltozás volt az arczon! A haragra ránczolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arczvonások az egyik perczben: – a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arcz.
– Armányadta Scharodija! kiálta, a vállára ütve a gazdának, hát te hogy lettél kocsmárossá?
S azzal felcsapta a süvegét a fejére.
Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyirott tarkójára a zöld bársony sapkáját. Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon.
– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! Mondá röhögve Scharodi. S jól érzem magam mellette.
Egy kis kidomborodó poczakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók, a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.
S nem is nagyon respectálta az egész Ocskayt. Elővette a porczelán pipáját s rágyujtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e?
– Hidd el nekem pajtás (!) mondá fidélis czimbora hangon, többet ér a gölődény a haubicznál. Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, a ki kilencz családtaggal szaporította meg a nemzetségét. Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrugtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, a hol ott kellett volna vesznem. Azután ott felejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pontiustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfujták elefántnak; mindig csak igértek, soha meg nem tartották; adtak irást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnagygyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsrathnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak simuláltam magamat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: «wir werden schon sehen!» A császártól utalványt kaptam egy nehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg? Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felül, előkeresték az első árulásom actáit, mikor tudod, tealattad kuruczczá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnestia levelemre, a mit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam, futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy «werden schon sehen.» Nyolcz hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audientiát kapjak: mindig elutasítottak, nincsen itthon a császár! ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb szine elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végig hallgatá s akkor azt válaszolta: «wir werden schon sehen». – Ekkor épen szerencsémre elvitte az ördög a «fehér angyal»-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában ott hagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam «fehér angyal»-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.
Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a málháit rakosgatá; de pedig voltaképen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hát ha ő rá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.
– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörüséget élvezni.
– Ne törd azon a fejedet koma, vágott közbe Ocskay mogorván. Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.
– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jösz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a Scandáliának?
– Ez egy újság, a mit nem nyomtatnak, hanem irnak. Nem kerül a censura alá s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. A mit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét), az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted.
Ocskay bámulva olvasá az irott hirlapban az egész árulási történetet, oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy ő neki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.
De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, a ki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, a mely alatt ő Bajmócz várát kisérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint a milyennel megkerítette Nagy-Tapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhirt: «elárulta a hazáját Ocskay László!» s ott már puskalövésekkel fogadták a barátságosan bekoczogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről-tövire nem is ismeri senki: – csak még egy ember a világon.
Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, a mit Scharodi pipált az orra alá.
– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom; szólt Scharodi, levetve magát kényelmesen a bőrkanapéra. Azt okosan tetted, hogy ott hagytad a kuruczokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belőle. Te hozzád is épen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint én hozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát már most elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, a mi úgy sem lesz megerősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én kompánistám. A vendéglőm czímerét átváltoztatjuk: «zum Kuruzengenerál»-lá. Iszonyú gaudét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hôtelt a másik után, mint a hogy hajdanában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.
Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arcza. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.
– Hallja kend korcsmáros! rivalt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. Én nem azért hivattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.
A «kendezés»-re aztán a kamerad is meg excellentiásuramozta illustris vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.
– Hiszen ráérünk még arra, excellentiás uram.
– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.
– Dehogy nem, excellentiás uram, soká fog az még tartani.
– No ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából minden bizonynyal elmegyek.
Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, a mi épen nem szép muzsika, s csak úgy félszáj szegletéből szólt oda:
– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, a hány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.
– Hát az nekem mindegy! Kiálta Ocskay mérgesen, s olyat vágott a kosbőrdohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a byzanczi rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.
Scharodi magában kaczagott, befelé.
– Pedig most is van itt, épen a mellette való szobában, csak egy ajtó választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske, – a ki tegnap érkezett, – özvegy assszony, – grófné, – a kit aligha nem ismer kegyelmed.
– Semmi közöm hozzá, veté oda Ocskay szárazon.
Scharodi csak nem ment el: felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan döczögtetve elő a szót.
– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barátságos találkozásuk volt Beczkó várában, a mikor a kuruczok ezt az úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Emlékezni fog rá.
Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna itten?
Scharodi ezuttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, a mi még inpertinensebb kifejezést adott az arczának, s az alatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.
Ocskay egy szót sem tudott szólni.
Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettőt-hármat szippantott rajta, a míg a dohány is égni kezdett.
– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. – Karsamadiner excellentiás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.
Azzal kikomplimentirozta magát az ajtón.
Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában.
Ozmonda itt!
Egy nappal előbb érkezett, mint ő.
Tőle tudta meg az, a ki az irott hirlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának minden részleteit.
Talán épen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.
Hisz Ozmonda és Scharodi a régi szövetséges társak.
Az is világos már most, hogy a «fehér angyal» kinek a szivességéből tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. – És épen abba a szobába, a mely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.
Ocskaynak olyan kedve lett volna, azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.
Mert az egészen más dolog! A budetini várban, a hol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utcza Argus, minden kőfal Eccho; ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez boszantó.
Aztán épen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idyllt játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok «fekete levesnek», a mit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.
Bolond asszony!
Compromittálja magát is, meg őtet is.
Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.
A mellékszobában halkan dudolta valaki:
«Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.»
Ocskay megállt, s mint az illó mérget szivta be e bűbájos dal meleg áriáját, ezt a dalhanggá változott kábító arómát.
Azért sem!
Nagyot dobbantott a lábával.
«Nem megyek át hozzá!»
Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza.
Egyszer aztán felnyilt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.
– Ha te nem jösz, én jövök.
A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. A hogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehérszín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utczán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei s kellemetlen kérdezősködés alá fogták, ha csak fehér ruha viselés által nem jelezte, hogy «gyászos özvegyasszony».
Az arcza is épen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen eltakarta a haját.
– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.
Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.
Ocskay szigorú arczczal fogadta.
– Ugyan minek jött a grófnő ide utánnam?
– Én előre jöttem.
– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?
– Azzal. A mint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.
– De hát miért?
– Oh ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a «fehér-angyal»-ban. Az ok, a mi ide hozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazán hű baráti szivre, mint épen Bécs városában.
– Úgy? Köszönöm.
– Még nem is tudja kegyelmed, hogy mit köszönjön meg? Bécs városa a legveszedelmesebb csatatér, a minőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, a mik czélhoz vezetnek, csak nagyon kevesen a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labyrinthba vezetnek. Én előre jöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom, veszendőre, koczkára nem vetem azt, a mit eddig elnyertem.
– Hálás vagyok a jószándékért, szólt Ocskay tompa, kemény hangon. Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, a miket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, a mivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, a hol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér? – De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsufolva azok által, a kik hiva-hivtak, hizelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a fehér angyal kocsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmaczimer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protectió mellett.