VII.
(Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878 tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. – Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék megalakulása. – E párt jelleme.)
Szilágyi 1875-ben az egykori Deákpárt vezető férfiaival együtt belement a fuzióba s a Deákpártból és a balközépből összeolvadt óriási többségnek soraiban foglalt helyet.
E pártnak külső, látható, sőt valóságos vezére Tisza Kálmán lett.
De hát miért Tisza Kálmán? E kérdés százszor megrezdült Szilágyi agyában. De Deákpárti társaiéban is.
E férfiu nem volt nagy elme, nem volt szónok, nem volt lelkesülni tudó meleg lélek, alkotások dicsősége nem állott mögötte s ugy látszik, nem voltak egyetemes czéljai se. Mi kötötte tehát hozzá az embereket? Minő erő volt az, mely őt tizenöt éven át megtartotta a hatalom élén? Sokkal tovább, mint a Deákpárt legnagyobb férfiait!
Nagyon érdekes kérdés ez, de egyuttal annyira tartalmas, hogy ennk földeritésébe most uem akarok bocsátkozni. Történelmi tény az, hogy a viszonyok ugy alakultak és sok ideig ugy állottak fenn, hogy Tisza a hatalmat meg tudta szerezni s másfél évtizeden át meg tudta tartani.
El lehet képzelni, hogy Szilágyi, a ki még Deák Ferencz vezérségét is birálni tudta, Tisza Kálmán vezérsége alatt nem érezhette magát boldognak. Nem is erezte. De föllázadni még se tartotta czélszerünek. Igaz, hogy Tisza nem is az az ember volt, a ki megtürte volna pártjában a lázongó elemeket. Régi balközépi hiveiből igen jó táborkar alakult körülötte, mely gondosan vigyázott azokra, a kikben lázongó hajlamot vagy képességet gyanitott s mindig kész volt ezeket féken tartani, sőt a pártból ki is zárni.
Könnyen tehették.
Az 1875-iki képviselőházban csak két kis ellenzéki párt volt eleintén. Az egyik a szélsőjobb-párt báró Sennyey vezetése alatt alig 15–20 taggal s a másik a szélsőbali függetlenségi párt alig 35 férfiuval. Minden ellenzéki szavazatra hét kormánypárti szavazat esett Száz embert is kiszorithattak a többségből s az mégis óriási többség maradt.
Az 1875-ik év tavaszán valósággal ki is szoritottak mintegy hetven férfiut. Ezekből alakult meg báró Simonyi Lajos névleges vezetése mellett a független szabadelvü párt. Szilágyi bent maradt a többségben. Még ekkor azt hitte, hogy lassanként mégis csak összefér majd Tisza Kálmánnal.
Ez a hite két év mulva végképen kialudt. A mikor elvégre az Ausztriával megkötendő kigyezés javaslatai nyilt tárgyalásra kerültek: Bittó, Kerkapoly, Lónyay, Szilágyi lehetetlennek tartották azok elfogadását. Hatalmas vita után, melynél szebbet alig látott a magyar parlament, kiléptek a kormánypártból.
Igy lett Szilágyi ellenzéki. Az ő határozottan szabadelvü gondolkozása a Tisza-kormány sok művében félreérthetlen reakcziót látott. Ezt se tudta tovább türni. De erős magyarsága éppen nem türhette, hogy a közgazdasági kiegyezési javaslatokkal hazánkat az elszegényedés utjára kényszeritsék.
Ekkor már négy ellenzéki párt volt a képviselőházban.
Az egyik a szélsőbal.
A másik a szélsőjobb Sennyeyvel.
A harmadik a független szabadelvü párt 1876 óta.
A negyedik a disszidensek pártja. Igy nevezte a sajtó és a parlament Kerkapolyékat, Szilágyiékat.
Természetes volt s rögtön föl is merült minden oldalon az az óhajtás, hogy a közjogi alapon álló három ellenzéki párt egyesüljön s igy hatalmas kormányképes pártot alkosson. Ha egyesül: tagjainak száma felülmulja a százat s nagy vonzóerőt gyakorol a kormánypárt függetlenebb elemeire is.
Én akkor nem voltam a törvényhozás tagja. Vármegyémben vezettem az ellenzéket a keleti háboru alatt fölmerült nagyobb nemzeti kérdésekben s kivált a hibás kiegyezési javaslatok ellen. De Szilágyival állandó érintkezésben voltam s Kerkapolynál igen gyakran találkoztunk.
Egyik fontos tanácskozásunkra határozottan emlékezem.
1878-ban volt április 10-ike körül, talán épen április 10-én. Azért jöttünk össze este Kerkapolynál, hogy a három ellenzéki párt egyesülése fölött tanácskozzunk s ha lehet, az egyesülés elvi föltételeit megállapitsuk és szövegezzük. Öten voltunk. Bittó István és gróf Apponyi Albert s Kerkapoly, Szilágyi és én.
Tizenkét pontban meg tudtunk egyezni. Mondhatnám vita nélkül, nemes és bizalmas eszmecserével. Épen hozzáakartam fogni már a szövegezéshez, de előbb még egy utolsó pontot terjesztettem elő, melyet szükségesnek tartottam megvitatni is, de a programmba fölvenni is.
Javasoltam, mondjuk ki, hogy ha Ausztriával való közgazdasági viszonyunk a nemzet anyagi erejének elsorvadására vezet s ha a kormány minden ünnepélyes kijelentése daczára is Boszniát és Herczegovinát elfoglalja s ekként Magyarország és Ausztria mellé harmadik államterületet is kapcsol s ezzel a dualizmust meghamisitja: akkor az 1867-iki államjogi kiegyezés értéke Magyarországra nézve elvész; akkor annak mi csak terheit érezzük s egyébként az ránk nézve üres keretté válik; tehát akkor annak gyökeres átalakitása válik nemzetünk érdekében szükségessé.
Czélom volt áthidalni a megalakulandó egyesült ellenzék s a függetlenségi párt közt fennálló távolságot. Czélom volt olyan ellenzéket alkotni, a milyen volt 1848 előtt Deák és Kossuth ellenzéki pártja. Akkor is ugy láttam, most is ugy látom a Habsburgok és Magyarország közti erőarányokat, a mint ezek 1848 előtt fennállottak s szent meggyőződésem volt akkor is, hogy a Habsburgok erőtömegével szemben a magyar nemzetnek mindig erélyes ellenzéki állásban kell lenni s kerülni kell Mária Terézia korát, a mikor az országgyülés minden pártja az udvar kegyét és jóindulatát megszerezni tartotta legfőbb feladatának. Elnémetesedés lett a vége s alkotmányunk elsorvadása s a beolvadás. A független Magyarország csak üres szó maradt.
Javaslatom megütközést keltett. Bittó nyomban lehetetlennek mondta ennek elfogadását.
– Jegyezd meg barátom, igy szólt, hogy ő felsége elé ezzel a programmal nem mehetünk, ő felsége nélkül pedig az ország kormányzására közvetlen befolyást nem gyakorolhatunk, holott a király bizalmának segélyével sok jót tehetünk s még több rosszat megakadályozhatunk.
A gyakorlati tapasztalat bölcs érveivel állott elém Bittó, de ezek nem győztek meg engem. Előtte csak az 1867 óta keletkezett tapasztalat állott, előttem pedig háromszáz év tapasztalatának tanulsága.
Bittó nézetén volt mindjárt Szilágyi is s azután Apponyi és Kerkapoly is. Én egész nyugodtan abban hagytam a vitát. Erős egyéniségek, gondolkodó fők, nemes jellemek voltak e férfiak s meggyőződésük megingathatlan, hiába lett volna a vitatkozás. De kijelentettem, hogy velök én nem tarthatok s az egyesült ellenzéknek tagja nem lehetek; – a függetlenségi párthoz csatlakozom.
Bittó és Apponyi gróf eltávoztak, én és Szilágyi ott maradtunk vacsorán. Csak éjfél felé váltunk el Kerkapolytól.
De nem mentünk haza.
Nem nagyon hüvös, szép tavaszi éjszaka volt, az ég tele csillaggal. Kimentünk a Dunapartra s fölballagtunk a Vigadó előtti térig. Azt a teret százszor összejártuk. A hajnali szürkület vetett haza bennünket.
És ezen egész idő alatt, ez egész éjszakán át Szilágyi engem arra törekedett rábeszélni, hogy ne csatlakozzam a függetlenségi párthoz, hanem maradjunk együtt, tartsunk össze, mint eddig s alkossunk oly nemes és hatalmas ellenzéket, melyhez a nemzet egész rokonszenve kapcsolódjék s mely előtt utóbb meghajoljon a korona is.
Sohase láttam oly fenségesnek Szilágyi gondolkozását, mint ez éjszakán. Barátaimnak százszor meg százszor elbeszéltem.
Szilágyi egész beszédét s összes érveit nem irom le. Nincs arra szükség most már huszonhárom év óta semmi irányban. De néhány érve jellemzi azt a kort is és az ő felfogását is. Ezekre rámutathatok.
A függetlenségi párt elvei ellen nem volt kifogása, de abban mind a ketten egyetértettünk, hogy ez elvek győzelmére s Magyarország függetlenségének helyreállitására a világhelyzet változása nélkül gondolni se lehet.
Volt kifogása a párt természete ellen.
– A szélső pártok, ugymond, csak jelszavakkal s nem érvekkel dolgoznak. Minden korban s minden nemzetnél ez a természetük. Ők csak az olyan férfiakat szeretik, a kiket szenvedély vagy cselszövény vezet. A gondolkozó lelket s a munkás szellemet meg nem türik maguk között. Nem biznak bennük.
Hivatkoztam Irányira s Mocsáryra.
– E két férfiu ottléte nem bizonyság ellenem. Irányit félreszoritották s ő se tud együtt lenni a párttal s Mocsáryt is előbb-utóbb félreszoritják.
Szilágyinak csodálatos elméssége volt a vitában, ha gondolkozásának röptét nem akarta korlátozni.
– Rád is, ugymond, az a sors vár. Ha csak kissé elszundikálsz, lerágják lábaidról a patkányok a bocskort s ha szét nem tudsz rugni köztük, lerágják füledet, orrodat.
Nevettem e szavain. Nem tartottam, sőt ma sem tartom komolynak ezt az érvet s alaposnak ezt a felfogást.
Igaz, hogy az akkori függetlenségi párt Irányit kiszoritotta pártköréből, de később visszafogadta s elnökévé tette. Az is igaz, hogy utóbb Mocsáryt is elkedvetleni tette s kizárta kebeléből, de ebben már néhány álorczás párttag cselszövénye szerepelt, a mit akkor még a párt nagyrésze nem vett észre, sőt nem is sejthetett. Mocsáryt ma is nagy örömmel látná még a mostani párt is a maga kebelében. Igaz, hogy ellenem is volt némi feszengés örökké a pártban, de azért engem is elnökévé választott s néhány klerikális álorczást kivéve ma is elvi s érzületi egység köt a párt tulnyomó nagy részéhez.
Mind e viszonyok fejtegetése nem tartozik ide.
Szilágyi nem győzött meg engem. Sőt talán az én ellenvetésem még sulyosabb volt. Én azt mondtam neki:
– Sehogy se látom be, hogy te biztosabban maradhatsz Sennyey és Apponyi társaságában, mint én Irányi és Mocsáry mellett.
Ő se tartotta komolynak ezt a megjegyzésemet, pedig ő alig nyolcz év mulva kénytelen volt az egyesült ellenzéket elhagyni. Volt valami benne is, az egyesült ellenzékben is, a mi össze nem férhetett. Melyiknek volt, vagy nem volt igaza: ezt feszegetni hiábavalóság lenne.
Sehogy sem tudtam Szilágyival egyetérteni egy sokkal nagyobb és fontosabb kérdésben, melyet e szép tavaszi éjszakán megvitattunk.
Ő azt mondta, hogy ha mi a közjogi ellenzék mezejére lépünk: ezzel Tisza Kálmánnak kormányzó uralmát örökössé tesszük. Sőt még sokkal gyöngébb és rosszabb államférfiak uralma is örökössé válik. A Habsburgok a közjogi ellenzéket az ország kormányára meg nem hivják. A pártok váltakozó kormányzásának lehetősége megszünik. Egyetlen pártnak örökös egyoldalu gazdálkodása a politikai erkölcsök megromlására vezet. S ujulás, javulás, megtisztulás be nem következhetik. A gazdagodás és az élvezés vágya lepi meg az embereket. Bankárok és ringyók szereznek befolyást az ügyek vezetésére, mint egykor Francziaországban. Vagy az uralkodó környezetének önkénye parancsol, mint nálunk 1848 előtt. A valódi parlamentárizmus, a hazafias pártok váltógazdasága soha gyökeret nem verhet. Sőt a kormányok kegyéből könnyen gyakorolható urhatnámság példája megmérgezi az ellenzék erkölcsét is. Akadnak mindig férfiak, kik nagy hanggal, nagy igéretekkel s nagy fenyegetéssel dolgoznak az ellenzéken, hogy a kormánynak legyen indoka őket nagy áron is a maga oldalára hajlitani. Emlékezzem csak, mi történt 1825 óta az országgyülés és megyei ellenzék legtöbb nagy emberével. Ha én belátom ezt, nekem együtt kell maradnom ő vele és Kerkapolylyal, Bittóval, Sennyeyvel, Apponyival, hogy oly ellenzéket alkossunk, mely képes is, hivatott is az ország kormányát minden pillanatban átvenni.
Szilágyi ezzel sem győzött meg engem.
Beismerem, hogy a politikai világ gondolkozó emberei ez elvek igazságáról és helyességéről vannak meggyőződve. Beismerem, hogy Anglia alkotmányos életének összes tünetei ezeket az elveket igazolják. De az én eszem másként látott. Az én felfogásom a magyar dolgokról s a Habsburgokról egészen más volt.
Eszembe jutott az a párbeszéd, mely harminczegy év előtt 1847-ben Deák Ferencz és gróf Széchenyi István közt ugyanitt a Dunaparton, ugyanerről a tárgyról s köztük is késő este folyt s melyet én magától Deák Ferencztől hallottam. Elmondtam ezt Szilágyinak s meg is leptem vele nagyon.
Elmondtam, hogy nálunk a parlamenti váltógazdaság, a hazafias pártok váltakozó kormányzása, mig a Habsburgokkal való viszonyunk gyökeresen meg nem változik, teljes lehetetlenség. Angliában is, másutt is, a fejedelemnek csak egy uralkodói hatalma van, mely bármint támogasson is egy pártot, ez a párt a nemzeti akarat változtával könnyen legyőzhető s a többségből és a kormányból könnyen kiszoritható. De nálunk más az állapot. A királynak két uralkodói hatalma van. Kormányát nemcsak magyar királyságának, hanem osztrák császárságának egész hatalmával is tarthatja, védheti, támogathatja. Valamint kormányának pártját is. S azért nálunk rendes békés időkben, rendes választások utján a kormányzó többséget leszoritani s a kormányt megbuktatni nem lehet. Nálunk rendes időben a kormánybuktatás hatalmával egyedül csak az uralkodó rendelkezik. És pedig annyira rendelkezik, hogy e hatalmát még a többség ellen is kényelmesen gyakorolhatja. Biztos abban, hogy a kit ő kormányra emel, azt a többség is elfogadja azonnal vezérének, mert hiszen a kormánytól függ a választásoknál többséget alkotni a maga számára.
De mi történik akkor, ha a kormánypártnak kormányképes párt az ellenzéke? A felelet egyszerü.
Szórul-szóra ezt mondtam Szilágyinak:
– Ül az uraság a zsöllyeszéken. Kezében koncz. Két vagy három kutyája várja a konczot. Az uraság nagyot füttyent kutyáinak, mintha mondaná: a ki közületek nagyobbat ugrik, azé lesz a koncz. S a kutyák ugranak. S valószinü, hogy az ugrik legnagyobbat, a melyik legéhesebb. – Im a parlamenti pártok szerepe nálunk, ha kormányképes valamennyi.
Durva hasonlat ez, tudom. Békésen tanácskozó parlamentben nem is mondanám el e szavakkal. De hiszen mi Szilágyival bizalmasan beszélgettünk az éjnek magányában. S aztán pártom és barátaim körében elmondtam ezt e szavakkal akárhányszor. A balközép 1875-iki megfordulása szülte nálam ezt a gondolatot. Egyetlen napon hetvenkét kiváló férfiu változtatta meg régi elvét s szent meggyőződését a kormányképesség megszerzése s a kormányzó hatalom elnyerése végett.
De tovább folytattam.
– Nemzeti erőnk a Habsburgokkal szemben nem nagyobb, mint 1848 előtt volt. Deák Ferencz csak ugy nem volt kormányképes 1833-tól fogva 1848-ig, mint ma nem az a függetlenségi párt. De hiven tolmácsolta a hozzá csatlakozó nemzeti akaratot s ennek nyomása alatt az egymásután felbukkanó Reviczky-, Pálffy-, Majláth-kormányok napról-napra kénytelenek voltak a nemzet kivánatait egymásután teljesiteni. Azt meg magunk éltük át, magunk tapasztaltuk, hogy ha a balközép mereven megmarad elvei mellett s ezek elejtésével nem igér az uralkodónak többet, mint a mennyire mi Deákpártiak lettünk volna hajlandók, hanem e helyett rendületlen hazafiságával minket szorit s mindig csak szorit, akkor ma a kiegyezéssel sokkal jobban állanánk s országunk nem lenne Ausztria zsákmányává, mint lesz most.
Meg kell itt jegyeznem, hogy az 1878-iki februári és márcziusi vitákban épen Szilágyiék és Kerkapolyék fejtették ki fényesen ezt az eszmét.
De folytattam.
– Szentül hiszem, hogy tisztán látok; tisztábban, mint ti. S én ugy látom, hogy nekünk erős, hatalmas, semmiben nem alkuvó, soha nem gyöngülő s a kormányképességért soha nem versenyző függetlenségi pártra van szükségünk, mely a nemzeti akaratot erősen képviselje s ennek nyomása alatt a kormányt folyton az ország érdekeinek igaz szolgálatára kényszeritse. Mint a hogy tették Deák és Kossuth. Ezért leszek én függetlenségi párti. És azért, hogy a függetlenség nagy eszméjét és szentséges szenvedélyét jobb időkre ébren tartani segitsem. Mert ez most gyönge kezekben van. Én független ember vagyok, nekem ez kötelességem. Én azt hiszem, az én kezem erősebb lesz.
Szilágyi tüzesen szólt közbe.
– Nem lesz erősebb. S ha erősebb lenne, se lesz sikere. Se korunk szelleme, se nemzedékünk gondolkodása nem olyan, hogy száz vagy százötven erős lelkü férfi akadjon a kormányrajutás minden reménye nélkül való örökös ellenzékiségre. Ily fenséges elhatározásra még a franczia, még az angol nemzet se lenne képes. Még azokban sincs a mi korunkban akkora erkölcsi erő, hát a mi örökké nyomorgatott fajunkban hogy lehetne? Én elhiszem, hogy a parlamentben többen lesztek, mint most. De nagyon sok lesz köztetek vagy a gyámoltalan, a ki a jelszónál többre sohase viszi, vagy a cselszövő, a ki kéz alatt egyéb pártokkal dolgozik össze, sőt még a kormánynyal is. A franczia nemzet III. Napoleon alatt csak öt igazi ellenzéki férfiut tudott a parlamentbe küldeni, nem többet. De az eszmét ébren tartani ez is elég volt sok ideig. A függetlenség eszméjét és szenvedélyét tiszta fényében megőrizni nálunk is elég husz-harmincz férfiu, de ez aztán méltó is legyen ahhoz s egyéb kötelességet ne ismerjen. A ki pedig dolgozni szeret s alkotni képes: annak a munka terén a helye.
Ez utolsó mondása nagyon igaznak bizonyult. Igazi függetlenségi férfiu 1875 óta semmi komoly munkához nem juthatott. A kormányok azt sehol meg nem engedték. Elvont is a nemes munkavágy sok jó erőt a függetlenségi párttól. Negyedszázad óta sokszor eszembe jutott Szilágyinak ez utolsó szava. De ez se tartott vissza elhatározásomtól. Azzal vigasztaltam magam, dolgozom, ha másutt nem lehet, az irodalom mezején.
Politikai utunk ekkor és igy vált el örökre. Szilágyi miniszterré lett s én ellenzéki s függetlenségi maradtam. Utunk a nagy reformok idején még egyszer s egy pillanatra közel jött egymáshoz.
Néhány nap mulva megalakult az egyesült ellenzék. Pestvármegye nagy tanácskozó termében jöttek össze a három párt férfiai április hó 13-án s ott a programmot vita és ellenmondás nélkül fogadták el. A programm abból a tizenként pontból állott, melyet néhány nap előtt Kerkapolynál is tárgyaltunk. Ugy emlékszem, csak báró Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső szólaltak föl. Amaz a független szabadelvü párt, emez a disszidensek pártja részéről.
Én már ezen az egyesülési jeleneten nem voltam ott.
Nem volt ott báró Sennyey se, a konzervativ szélsőjobb-párt vezére. Ő zemplénmegyei kastélyában időzött. Az előzetes tanácskozásokban se vett részt, az egyesülési elvek megállapitásába se avatkozott. Várta: mi lesz? Várta: kik és miként, mi alapon egyesülnek? Közte és párthivei közt erős levélváltás folyt s végre április 20-ika körül megjelent nyilatkozata, mely szerint ő az egyesült ellenzéknek ezuttal nem lehet tagja. A nyilatkozat keletét április 13-ra tette. Lehet, hogy akkor kelt a nyilatkozat, csak a közzététel szenvedett halasztást.
Szilágyival azontul is sokat beszélgettünk az ő és társai politikai állásfoglalásáról.
Ő nagy vivmánynak tartotta, hogy báró Sennyey Pál kiszorult.
– Lásd – ugymond – a nagy történelmi aulikus párt, mely a bécsi kongresszus óta annyi kárt okozott a nemzetnek, most már örökre kihalt. Ifjabb nemzedéke velünk van s köztünk föl nem támadhat.
Én ezt nem láttam olyan nagyon bizonyosnak. Aggodalmam nyilvánvaló okokból származott.
– Programmotokból ki kellett hagynotok minden egyházpolitikai vivmányt, melyet az 1848-iki törvényhozás elvileg már elhatározott s melyet Deák Ferencz 1873-ban politikai örökségül hagyott nemzetének. Ime, e pontban ti voltatok gyöngék s a konzervativek és aulikusok voltak erősek. Nektek, a kik Deák igazi hivei voltatok, e pontban nem lett volna szabad engedni. Ha pedig valamikor a viszonyok kényszere e kérdéseket napirendre hozza, az a párt ujra feléledhet és pedig felekezeti szenvedélyek alapján, a mi szégyene is, ártalma is lenne nemzetünknek.
Figyelmeztettem, hogy utolsó nagy beszédében Deák is rámutatott ily fordulat lehetőségére.
Türelmetlenné lett.
– Ha Deák rámutatott is, még se bizonyos, hogy ily fordulat következik be. De ha annak elejét nem tudnók venni a maga idején: még kevésbbé tudnók elejét venni most. A jövőt nem lehet pártnyilatkozatokkal gúzsba kötni.
Ebben neki volt igaza.
A nemzet nem valami zajos és kitörő örömmel fogadta az uj pártot. A függetlenségi párt sajtója az uj pártot »Habarékpárt«-nak nevezte el. Az uj párt és a kormánypárt elvei között a nagyközönség nem tudott lényeges és határozott különbséget fölfedezni. Nagyon sokan gondolkodtak ugy, hogy az egyesült ellenzék elveivel Tisza Kálmán táborában is helyet foglalhatnak. S ha már az ember a maga politikai elveivel kormánypárti lehet: miért legyen akkor ellenzéki? Az ellenzéki kenyér nehéz kenyér. Csak erős ember vállalkozzék arra.
Csakhogy erős emberek nagy tömegben soha sincsenek.
A következő országgyülésre már csak felényi számmal jött be az egyesült ellenzék.
A függetlenségi párt férfiai 35-ről fölszaporodtak vagy 80-ra, az egyesült ellenzék férfiai pedig vagy 110-ről leszálltak 60-ra. Maga Kerkapoly is kimaradt a parlamentből. Sokan a kisebb emberek közül már a választások után átmentek a kormánypártra.
Pedig a kormánynak igen nehéz volt a helyzete. A bosnyák okkupáczió épen a választások idejére esett A nemzet mély rétegei háborodtak föl az okkupáczió miatt. A kormány véges-végig tagadta, hogy okkupálni akar s tagadása rút ámitásnak bizonyult. Maga a Tisza-kabinet pénzügyminisztere, Széll Kálmán is, megrémülve az okkupáczió pénzügyi következéseitől, kénytelen volt ott hagyni állását. De azért az egyesült ellenzéknek nem állott élére, sőt sorai közé se állott be.
Az egyesült ellenzék nem sokáig viselte ezt a nevet. Fölvette később a mérsékelt ellenzéki nevet s utóbb már nemzeti pártnak keresztelte el magát. Nem használt ez se. Tehetségben, jellemben, vagyonban s társadalmi állásban mindig kiváló tagjai voltak, de ez se használt semmit. Ez a párt nem kellett a nemzetnek semmi alakban. E pártnak csak érzülete volt, de nem voltak elvei. Csak tekintélye volt, de hatalma nem. Se a nemzet, se a király soha föl nem melegedett iránta.
Nagy okok idézték elő ezt az állapotot, de ez okoknak föltárása talán nem tartozik ide.
Szilágyi nyolcz egész éven át vesztegelt e párton. Régen észrevette ő már, hogy e párton a nemzet számára komoly vivmányokat elérni nem lehet. Sőt veszedelmes törekvéseket se lehet meghiusitani. Vagy a korona közelébe kell jutni, de ezt csak a többség soraiban lehet elérni. Vagy a nemzet szivverését kell megközeliteni s ekkor a függetlenségi párt jobb elemeivel kell rokonságot kötnie. A ki se egyikre, se másikra nem kész: üljön ki a Duna partjára s – mint magán társaságban mondotta – nézze nyugodt lélekkel, mint folydogál a viz lefelé; – ebben is találhat élvezetet a jámbor samaritánus.