XI.
(Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. – Halálának külső körülményei.)
Nemzetünk számára nagy veszteség az ő halála. Hibázott-e vagy nem: én nem dönthetem el. Jól vagy rosszul fejlődnek-e nemzetünk ügyei: biztosan nem tudhatjuk. De ha hibázott: az ő nagy tehetsége, vasakarata, tekintélyének hatalma s erős és tiszta magyarsága jóvá tett volna minden hibát. S a veszélyt, mely fenyeget, könnyebben le tudtuk volna birni az ő segitségével.
Régóta beteg volt már.
Mikor az igazságügyet kormányozta: már akkor láttam idegeinek pusztulását. Gyakran fékezhetetlen indulat tört ki rajta pillanat alatt oly semmiség miatt is, melyet más észre se vett volna, vagy egy mosolylyal intézett volna el. Nehéz munkával törte agyát szakadatlanul, az agy szokatlan megterhelésének tulajdonitottam az idegek ingerlékenységét.
Az 1898-ik év nyarán azt izente Tátrafüredről, hogy ott óhajtana velem pár napot társalogni. Tárjuk ki lelkünket egymás előtt.
Odamentem. Fölkerestem. Gyöngéd figyelemmel társalogtunk egymással, de néhány nagy kérdésben nem ismertünk egymásra.
Hanem betegségét, a mely sirba vitte, már akkor biztosan fölismertem. S erről nem egy barátom tehet tanuságot, a ki előtt közelálló halálának szomoru sejtelmét nem titkoltam.
A sirt, a hol örök pihenőjét tartja, a nemzetnek kell megjelölni. Észből és jellemből, tudásból és magyar érzésből, vasakaratból és nagyratörekvésből készült a gondviselés keze által az a történeti alak, a kit, a mig élt, Szilágyi Dezsőnek neveztünk. Emléke fennáll sokáig. S a mig fennáll: ott lesz mellette nemzetünk igaz tisztelete.
* * *
Betegségéről és haláláról is el kell mondanom, a mit magam figyeltem meg.
Hatalmas csontjai s erős és edzett izmai voltak. Széles váll, vastag nyak, hátraszegett erős fej, mély hajlásu magyar gerincz, telt karok és lábszárak. Tökéletes tüdő, biztos, gyors és könnyü járás. Hizodalmas természet s kissé el is hizott, de se ételben, se italban, se szerelmi barátkozásban, se testgyakorlatban semmi tulzás, semmi kicsapongás. Erejét és egészségét gondosan ápolta. Alvásra, felejtkezésre, vidámságra elég időt forditott.
Sohase jutott eszembe, hogy életkora nem terjed túl hatvan éven.
Azonban megkapta a veszélyesebb fajta szivbajt. Ezt az orv és gyógyithatatlan betegséget, mely az elmulásnak rendes és gyakori módja. A halálnak ez a neme pusztitotta el Deák Ferencz életét is.
A szivbajhoz gyakran egyéb baj is csatlakozik a tüdőben, a nagyobb véredényekben, a gyomorban, a vesékben. Ha csakugyan csatlakozik: akkor a szivbaj lefolyásának módja és ideje biztosan ki nem számitható. A halál gyorsan és véletlenül bekövetkezhetik. De minden komoly jelenség azt bizonyitotta, hogy Szilágyinál egyéb csatlakozó baj föl nem lépett. Még a vizi betegségnek sem volt semmi nyoma. Étvágya, kedve, izmainak ereje teljes, mozgása gyors. Az élet néhány évéhez tehát még a szivbaj daczára is joga volt.
Az én tapasztalásom szerint a szivbajt igen sok orvos és igen sok beteg rosszul kezeli. Ezt láttam Szilágyinál is.
A szivbajos embernek, ugy vettem észre, se sokat járkálni, se erősebb mozdulatot tenni, se izomerőfeszitéssel járó munkát végezni, se fürödni, se nagyobb indulatokba keveredni nem szabad. Vivás, uszás, hegynek járás, gyors lehajlás, sulyemelés különösen veszedelmes. Szilágyi ezt vagy nem tudta, vagy nem vette figyelembe. A szivbajos egyék-igyék kedve szerint okosan s habár naponkint gyakran is, de ne sokat. Üljön kényelmes karos székben a napon vagy tiszta levegőn s gyöngéd és vidám társasággal vegye magát körül. Minden ember ugyan ezt nem teheti szigoru rendszerességgel, de Szilágyi megtehette.
Ő azonban nem türhette azt a gondolatot, hogy őt elgyöngülni, elhervadni, elfogyni lássa a világ. Irtózott attól, hogy fölötte sajnálkozzanak. Rettenetes indulatba hozta volna, ha azt látja, hogy szavának már nincs meg a régi sulya, tekintélye csökken, a törvényhozás és kormányzás férfiai nem sietnek ugy mint előbb, tanácsát és jóindulatát megnyerni s azok többé nem félnek tőle, a kiket maga körül félni látott mindenkor.
Ugy vélte ösztönszerüleg is, hogy szellemének és izmainak erejét és ügyességét vissza tudja vivni erővel és erőszakkal még a szivbajtól is.
Kik voltak az orvosai: nem tudom. Azt se tudom, mikor figyelmeztették először szivbajára. 1898. évi augusztusban már megvolt ez a baj. Ekkor látogattam meg – mint emlitettem – Tátra-Füreden. Talán ez volt nála utolsó látogatásom. Nyilván észrevettem rajta a szivbaj sok külső tünetét. Megkérdeztem tőle: folytatja-e még reggelenkénti testgyakorlatait? Sulyemelést, karfeszitést, marokszoritást. Folytatta, de csak budapesti lakásán. Folytatta még a vivást is, noha ritkábban. De a Tátrában óriási hegyi sétákat tett naponkint s fölhevült testtel nyolcz-tiz fokos kegyetlen hideg vizben megfürdött.
A szivbajos embernek halálos művelete volt már mindez. Megmondtam neki, hogy mindezt én nem cselekedném. Nem mondtam, hogy szivbajjal igy élni nem szabad, de azt mondtam, hogy ötvennyolcz éves kövér ember ily életmóddal szivbajra tehet szert s abból aztán nincs menekvés. Fölizgatta e beszédem. Közös barátunk volt gróf Károlyi Gábor. Az is szivbajban halt meg hirtelen. Kérdezősködött viszonyairól s utolsó napjairól. A mikor a szivbajt emlitettem, megint ingerült lett s nyomban másra terelte a beszédet.
Ebből következtettem, hogy vagy érzi már vagy tudja is nagy betegségét, de hallani se akar róla.
Még három évig élt nagy politikai tevékenységben.
Időnkint közel volt az utolsó válsághoz. Volt idő, a mikor arczán ott volt már hetekig a halál fakó szine. De testnek és léleknek pattogó erélyéből akkor se engedett.
Végzetes volt rá nézve az utolsó időben a karlsbadi fürdő. Hires fürdő. A tudomány emberei sok betegségben nagyon jónak tartják. Tudományukba belekontárkodni nem is akarok, de még se hallgathatom el, hogy ez sok jó barátomnak és ismerősömnek lett már vesztőhelye, a kikről szentül hittem, hogy haláluk nincs oly közel.
Szilágyinak nem kellett volna megengedni, hogy Karlsbadba menjen gyógyulni. Más dolog, hogy engedelmeskedett-e orvosának? Ott ép ugy elérhette volna a halál, mint az utban. De onnan már magával hozta s itthon huszonnégy óráig se tudott már vele birkózni.
Mily termet! Mekkora erő! Mily hatalmas szellem! S mindez semmivé lett egy gondolat elröppenésének, egy villám villanásának ideje alatt!
Összeomlását, végső vonaglását nem látta senki. Az elszálló élet hörgő bucsuszavát nem hallotta senki. Kemény arcza utolsó eltorzulásának tanuja nem lehetett senki. Magára zárta szobájának minden ajtaját s ugy halt meg észrevétlen.
Ha néha gondolt a halálra: ilyet óhajtott magának. A párducz is, ha sejti elmulását, hozzáférhetlen sötét oduba vonul örökre elaludni. Ne lássa senki azt az utolsó pillanatot, a melyben gyönge volt.