Szilágyi és Káldy

I.

(A magyar zene története nincs megirva. – A Gotterhalte rábaközi ősmagyar dal. – A magyar zenével nem törődnek. – Bihari, Erkel, Káldy. – Hogy’ kezdődik Káldy élete? – Munkássága. – Halála. – Nyelvtudása. – Nyelvtudománya megmenti a rablóktól.)

Gazdag története van a magyar zenének. De e történet megirásával nem törődik senki. Nem törődik a magyar király, nem törődik Magyarország kormánya, nem a Magyar Tudós Társaság, nem a Magyar Királyi Zeneakadémia, de nem törődik a Magyar Királyi Tudomány Egyetem bölcsészeti kara sem. Egy-két szegény pap, tanár, zenekedvelő kisérletet tett ugyan e történet egyik-másik fejezetét megirni, de hát mindez kicsiny dolog. Nemzeti vállalat ez, nemzeti erővel kell hozzáfogni, kis erejü magános ember tökéletes végre nem tudja ezt vinni.

De mi köze ehhez a magyar királynak?

E kérdést veti föl bizonyára minden pápaszem, minden gubanczos hosszu haj, minden hivatalos ész, a magyar zeneügygyel foglalkozó minden cseh, minden német és minden magyar hóbort.

Pedig van egy kis köze hozzá.

A magyar zene a magyar léleknek egyik hatalmas működése. A királynak pedig köze van ahhoz, hogy népének lelke miként működik.

S azután egy iczi-piczi, de jellemző tüneményre rá kell mutatnom. A magyar király osztrák császár is. Az osztrák császárnak van egy himnusza, az ugynevezett »Gotterhalte«. Eleget boszantják vele katonák és nem katonák a magyar fület. Kutya időkre emlékeztet bennünket ez az osztrák himnusz. Nem szeretjük, nem kell, soha se barátkozunk meg vele. Soha!

Pedig ennek zenéje magyar népdal. Hol kerekedett: nem tudom. Azt hiszem a Rába vidékén született, a hol nyelvben, vidámságban, zenei hangulatban s ősi szokásokban leggazdagabb a magyar nép. Itt hallottam dalolni gyerekkoromban magam is, itt hallotta dalolni 1848 előtt Kozma Sándor egykori barátom is. Ma is ismerem a népdal zenéjét s Káldynak eldudoltam, hogy csináljon belőle hangjegyes dalt s jusson hozzá ekként minden zeneértő.

Szövegének is emlékszem egy gerezdjére. Ez igy szól:

A többit elfeledtem. Ez is diákkoromból maradt meg emlékezetemben. Csornán vagy Szili-Sárkányban hallottam.

A népdal régi. Hiszen innen-onnan száz esztendeje, talán több is, a mikor tőlünk ellopta Haydn s német-cseh dallamra torzitva csinálta belőle az osztrák himnuszt. Büszke magyar ritmusát mélázó idegen ritmusra változtatta s daliás bokázó végdallamát keservesen elnyujtotta, mivelhogy az ő fuvó hangszereivel igy tudta kezelni legjobban. Az ő német esze ugy gondolta: a hangszerért van a zene s nem a zenéért a hangszer.

Igy készült az osztrák himnusz.

Az eredeti magyar dal sok rokonságban van a kurucz zenével. Még pedig a kurucz zenének hősi részével. Bokázó dal, a ki kellő hangulattal állva dalolja, szinte lehetetlen, hogy sarkantyuit össze ne verje. Faji önérzet és nemzeti büszkeség van benne, nem oly határtalan gazdagon, mint Bercsényi palotásában, de azért nagy mértékben.

Igaz, hogy azt is könnyüszerrel be lehetne bizonyitani, hogy a Gotterhaltét a magyar kálvinisták egyházi énekéből, a XLVII-ik zsoltárból csempészték. Történetileg bizonyos, hogy ezt a zsoltárt Béza Tivadar hitujitó, Kálvin kortársa szerkesztette, a régi magyar szövegre pedig Szenczi Molnár Albert hirneves magyar hitujitó forditotta. Az is bizonyos, hogy dallamát ősi franczia népdal után Goudimel franczia zeneszerző alkotta meg. Mind ez három-négyszáz éves dolog. De az mégis a legbizonyosabb, hogy a rábaközi népdal daliás és bokázó részleteit mégis csak a magyar nép alkotó szelleme alakitotta.

Már most ha akadna egy bölcs tanácsadó, a ki azt mondaná a királynak:

– Uram király, a te osztrák himnuszod magyar népdal, mégis szereted, – ám engedd meg, hogy legyen magyar himnuszod is s hogy ez is magyar népdal legyen s engedd meg, hogy katonáid a neved napján osztrák országodban amazt fujják, de magyar országodban a miénket fujják. Bemutatunk kurucz dalaink és népdalaink közül százat, köztük lesz Rákóczi is, Kossuth is, válassz ki egyet közülök, nem bánod meg soha! S nem bánjuk meg mi se.

Vajjon mit szólna ehhez a király? Nem fogadná-e szivesen ezt az ajánlatot? Hiszen szebb himnuszt találnánk mi dalaink közt, mint Haydnnak magyartól lopott, magyarból rontott férczelménye.

Hát hiszen ha csak muzsikáról volna szó!

De hát miért nem törődik a kormány, a Tudós Társaság, a Zeneakadémia a magyar zene történetével? Sőt a magyar királyi Zeneakadémiából miért kell épen a magyar zenének, sőt még történetének tanitását is kizárni?

Furcsa dolog ez!

Egykor ezelőtt nyolcz évvel – 1893-ban – zajt ütöttem e kérdéssel a képviselőházban. Addig zaklattam a minisztert, mig utóbb beleegyezett, hogy Káldy tanitsa hát ott a magyar zene történetét. Vállalkozott volna is rá szivesen.

De mi történt?

Az történt, hogy mig a magyarul se tudó német és cseh tanárok kapnak ott három-négy ezer forint évi fizetést, addig Káldynak adtak százötven forint évi fizetést. Tehát háromszorta kevesebbet, mint a szolgának, a ki a német és cseh tanárok után söpri a szobákat.

Ne neked magyar művész, saját ősi országodban!

S ma is igy áll ez a kérdés. Vagy még talán igy se. Mindennek, a mi magyar, ki kell zárva lenni a Magyar Királyi Zeneakadémiából.

Hát a jó tudomány-egyetem bölcsészeti kara?

Ő tudja-e, hogy a léleknek mekkora ereje, a népnek mily nagy és fenséges jellemvonása a zeneösztön, a dalolás képessége? Tudja-e: minél magasabb valamely nemzet népzenéje: annál miveltebb és tökéletesebb annak a nemzetnek lelke s annál nemesebbek erkölcsei? Tudja-e azt, hogy a magyar népzene már ezelőtt kétszáz évvel, a mikor Zrinyi Ilona bujdosó dalát, Rákóczi igaz dalát, Bercsényi palotását megalkotta, sokkal magasabb és fejlettebb volt, mint a világ minden más nemzetének népzenéje? S tudja-e azt, hogy a zeneösztön olyan, mint az isten képe; – minden nemzet a maga lelke szerint alakitja meg azt?

Tudja a manót. Német tudós nem irta meg, honnan tudná hát a tudomány-egyetem?

S a mi jó Tudós Társaságunk!

Van egy lelkes jó barátom, Kálmán Farkasnak hivják. Kálvinista pap a nagy magyar alföldön. Tudós férfiu, zeneértő, fáradhatlan buvára a magyar zene történetének. Korszakos művei, fölséges buvárlatai talán most is ott korhadnak már több mint tiz év óta a Tudós Társaság lomtáraiban: nem törődik velük senki.

Hanem azalatt országunk szivében és minden nagy városában s szerteszét mindenütt terjesztik a német, cseh és olasz népzene gajdolásait s a fölséges magyar dalt átengedik a szegény népnek s a még szegényebb czigánynak!

Igy van biz ez!

Hejh pedig ha a világ ismerné a magyar zene történetét! Ha ismerné egyházi, hősi, szerelmi, ábrándozó és tánczzenénk hasonlithatlan remekeit!

Minden nagy fajnak vad ösztöne meghóditani a világot. Megkisértette a római, a hun-magyar, a török-tatár, a franczia s most ebben dolgozik az angol, a német, az orosz.

Mi magyarok már nem hódithatjuk meg a világot. Se népszámunk millióival, se iparral, se fegyver hatalmával. Csak zenénkkel és tánczunk fenségével. Ezt legyőzni nem tudná senki; elfogadná, megtanulná, megköszönné mindenki. Nemesebbé tennők a világot s előbbre vinnők az emberiség mivelődését.

Ábrándnak, kérdésnek szép, de erőtlen faji önérzetnek hiszik ezt sokan.

Kisértsük meg bebizonyitani.

Állitsuk a közönség elé: mit tett Káldy, a vagyontalan, a szegény, a munkával agyonterhelt, egyszerü magyar szinész – egymaga.

Szép élet a Káldy élete. Fényben, ragyogásban, fenségben én szebbet nem ismerek. Csakhogy a fényt, ragyogást és fenséget kevesen látták. Igaz jó magyar szemmel lehetett azt csak fölismerni.

Az utolsó században három állócsillagát látom magyar zenénk világának.

Bihari az egyik, a nagy alkotó.

Erkel a másik, a ki szintén sokat teremtett. A ki bebizonyitotta, hogy a magyar fajzene egyenlő magasságban áll a világzene remekeivel.

Káldy a harmadik, a ki a feledés moha alól kiásta őseink kincseit s fölfedezte előttünk gazdagságunk minden rejtekét.

Mások is voltak. Buzgó erők, de kis erők. Alkotók, de csak egy-egy időszak, egy-egy nemzedék számára. Minden kor, minden időszak számára csak ez a három dolgozott.

Előttük is voltak nagyjaink. Czinka Panna és Lavotta nevét s örökké szép műveit jól ismerjük. Még nagyobbak a kurucz dalok teremtői. Csodálatos szellemek, megmérhetetlen gazdagsággal teljes lelkek. De nevüket elboritotta a messze mult és a feledés s nemzetünk üldöztetése. A hogy nem ismerjük az egyiptomi piramisok épitőmestereit: ugy nem ismerjük azokat, kik a kurucz dalokat megalkották.

De talán nem is egyesek alkották.

Talán ugy készültek, mint Mózesnek szent könyvei, mint Homérosznak énekei. Ezer év alatt teremtette meg nagy és nemes nemzet lángelméje. A minő volt a héber, a hellen és a magyar. S a hogy Mózes és Homér nevéhez kapcsolódik a hajdankor két nagy alkotása: ugy kapcsolódik Rákóczi nevéhez mindaz, a mit az Árpádok és Hunyadiak kora óta alkotott meg lassanként, századonként, nemzedékenként fajunk szenvedése, önérzete, lánglelke, hősi végzete.

Én azt hiszem, igy volt.

Káldyról élettörténetet irni nem akarok. Se hosszu és mély tanulmányt. Olyas valamit akarok irni, a mit tárczaközleménynek tart a mai felfogás. Könnyü olvasmányt, szakadozott élettöredékeket, jellemző adomákat; csak arra ügyelek, hogy az embert és korát és korának viszonyait hiven állitsam nemzetünk elé.

Káldy 20 éves korában 1858-ban lett a kolozsvári nemzeti szinház karnagya. Mielőtt ez állását elfoglalta: nagy utazást tett Olaszországban, hogy ennek szinművészeti és zeneművészeti viszonyait alaposan tanulmányozza.

Kolozsvárott volt nyolcz évig.

Ezután 1866-ban az aradi szinháznak lett karnagya öt évig. 1871 és 1872-ben a budai szinkört igazgatta; 1872-től 1881-ig a budapesti zenekedvelők karnagya s az országos szinitanoda énektanára volt. 1881-től 1884 augusztus közepéig a Nemzeti Szinház operájánál volt rendező s mikor a királyi opera megnyilt, odament át főrendezőnek s szerződése volt 1891 augusztus hó 15-ig.

Azonban 1888-ban elcsapták. De ugy elcsapták, hogy mesének hiszi mindenki, ha történetét elbeszélem.

Pedig elbeszélem. Se őt, se korát nem ismerné igazán senki, ha el nem beszélném.

Az 1895-ik év nyarán visszahivták a királyi operához. De most már nem főrendezőnek, hanem igazgatónak. Belátták, hogy a sok Mahlerrel, Nikischsel s egyéb efféle féleszü faluzó idegennel magyar nemzeti intézetet fentartani nem lehet. S azért a kit hét év előtt még főrendezőnek se tartottak meg, azt visszakérték igazgatónak.

A mult év nyarán mondott le e diszes és nehéz állásról.

Meglátogattam, mikor lemondása hirét meghallottam. Sulyos betegnek találtam. Az a betegsége volt, a mi Deák Ferencznek. Gyógyithatlan szivbaj mind azzal a szenvedéssel, a mely ezzel járni szokott.

De még mindig nagy kedve volt a munkához.

A beszéd kifárasztá, de azért lelkesen beszélt nagy terveinkről.

Ismertté tenni a magyar nemzeti zenét s oda helyezni azt a világ homlokára koronának.

Ez volt a mi tervünk. Az övé is, de az enyém is.

Bánatosan jöttem el tőle mégis. A halál szelének fuvalmát éreztem közelében.

Fájdalom, nem csalt meg a sejtelem. A szivbaj, ha ilyen természetü, gyógyithatatlan. De gyorsabban fejlődött, mint hittem. És mégis sok szenvedéstől kimélte meg Káldyt komor végzete. Akkor halt meg, a mikor még szentül hitte, hogy még dolgozni tud. Ugy szerette a munkát, ugy lelkesült a nemzeti ügyért, magyar zenénk összegyüjtéseért, hogy kínos szenvedése daczára is boldog volt, a mikor elgondolta, hogy ő még mennyit tud végezni. Egy perczig se volt olyan beteg, hogy a munka reményéről le kellett volna mondania, de le nem irhatnám azt a fájdalmat, melyet e lemondás neki okozott volna.

Meghalt hirtelen.

Zeneszerzőnek se volt jelentéktelen. Több mint tiz szinműhöz alkotott zenét s egész zeneszinműveket is irt. Néhány dala édes, tiszta, nemes magyar dal. Zeneszinműveiben, melyek ifjabb korára esnek, nem mindig magyar, sőt sok helyütt idegen zenét mivel. Bécsi mesterektől tanulta a zenetudományt s hiába, az idegen zenei benyomás sokáig megmételyezte szellemét.

Egykor kolozsvári zenekarát átvitte Bukarestbe is. Nagy diadalokat aratott vele. A magyar zene, dalunk, dallamaink, tánczunk elragadták a románokat. Igaz, hogy akkor még a jó szomszédok nem voltak rossz szomszédok.

Csodálatos képessége volt a nyelvtanuláshoz. Igaz, hogy olaszul és francziául már jól beszélt, de egy hét alatt meg is tanulta Bukarestben a román nyelvet s ugy beszélte, mintha évekig ott lakott volna.

A nyelvben, melyen beszélünk, zene is van. Azt gondolhatná az ember, hogy a kinek nagy tehetsége van a zenéhez, az az idegen nyelvet is könnyen tanulja. Ez a népdal például: »Lóra csikós, lóra, – elszaladt a ménes, Csak egyedül maradt – a pányván a nyerges« – a legszebb hangok bájos kis gyüjteménye. Azt gondolhatnók, a kinek a lelke hangokból tud szépművet teremteni: az észrevétlenül is megtanulja az idegen nyelvet, ha szép.

Hát hiszen a magyar meg is tanulja. Egyetlen magyar zeneköltőt vagy jeles énekest se láttam, se férfit, se nőt, a ki még egy-két idegen nyelvet folyékonyan ne beszélt volna. De nem ilyen a német vagy a cseh. Meg nem tanulja az a magyar nyelvet soha. Hozzánk szakad már akkor, a mikor nem nagyobb még mint a sipja, trombitája, hegedüje; – itt él, itt marad, itt nő meg haja is, hasa is, de azért a mi édes nyelvünket soha se tudja megtanulni. Igaz, hogy mi is hibásak vagyunk. A helyett, hogy sipját, hegedüjét, trombitáját a hátához vernők: még mi is vele együtt az ő nyelvén rontjuk a levegőt.

Káldynak tökéletes hallása volt a nyelvhez is. Például a német és olasz nyelvben még a szójárásokat is tökéletesen ismerte. Egyszer bebizonyult ez egy érdekes kalandjával.

Valamelyik szép nyári holdvilágos késő estén Jókaitól jött le a Svábhegyről gyalogszerrel, magánosan. Nem a kocsiuton jött, hanem a gyepük közt a szűk, sötét és mély gyaloguton.

Szemközt jött vele öt-hat markos olasz kőfejtő legény. Talán bor is volt bennük, talán bojnyik volt köztük a nagyobb része. Káldy jól hallotta, hogy lassitott hangon a fölött tanácskoznak, hogy a szemközt jövő embert lefülelik, kissé megfojtogatják, óráját, pénzét elveszik, s ha orditani talál: leszurják.

Káldy körülnézett; – a szemközt jövő ember ő volt. Neki kellett tehát a lefülelést, megfojtogatást és oldalba szurást jó kedvvel elszenvedni.

Menekülni se jobbra, se balra nem lehetett. A part magas, a gyepü sürü és tüskés. A kiabálás nem ért volna semmit. Ki hallja azt meg éjfélkor a Svábhegy puszta lejtőjén? Hogy visszafelé fusson: eszébe se jutott. Hiszen neki előre kell, haza kell menni, várja a kis feleség.

Rögtön észrevette, hogy a rablók toszkánai nyelvjárásban beszélnek. Azok akarnak az ő eszén kifogni! Gyere csak talián!

Ment eléjük bátran. Ő is szeretett széles karimáju, csucsos süvegü, olasz alaku kalapot viselni. Akkor is az volt a fején. Igaz, hogy arcza is hasonlitott kissé az olaszokhoz, csak szemeinek tüze volt enyhébb, sokkal enyhébb, mint az olasz szemek tüze.

A mint hozzájuk ért s a mint azok már készülődtek, hogy őt nyakon csipik, egyszerre kalapját leemelte, balkezével magasra tartotta s harsány hangon, tiszta toszkánai kiejtéssel felkiáltott:

– Isten áldjon testvérek! Éljen Olaszország! Éljen Garibaldi! Le a papokkal!

Hejh, a hány olasz volt a világon abban a kutyaszoritó szűk utban, valamennyi viharos örömmel kiáltott föl, kését zsebretette, kalapját üdvözlésre emelte s Káldyt összeölelte, csókolta.

– No csak igaz testvér vagy te Jakopó.

Rögtön elnevezték Jakopónak. A mint meghallották toszkánai beszédét; a mint látták, hogy szidja a papot: mindjárt biztosak voltak arról, hogy igaz testvér. A trieszti és a kucséber olasz nem ily tiszta beszédü s nem ily jó erkölcsü.

Még ők akarták a hegyen lekisérni a déli vasutállomásig, hogy a vizvezeték körül az éjjeli csirkefogóktól valami bántódást ne szenvedjen.

Káldynak azonban nem alkotásaiban van nagysága. Vannak nekünk olyan zeneműveink, mint az övéi s lesznek még nagyobbak, még különbek is.

Nem is abban volt nagy, a mit az operaház belső berendezésében mivelt.

Pedig ez nem kis dolog.

Az uj operaháznak uj a szinpada, ujak a mellékhelyiségei; mind azokhoz szokni kell s szoktatni kell a személyzetet.

A nemzeti szinháznál nyolcz uj operát rendezett be, a királyi operaháznál 1884-től 1888-ig ötvenhat uj operát.

Uj diszletek, uj jelmezek, uj kellékek, uj fegyverek, uj butorok ötvenhat operához. Nagyon kevés ember tudja elképzelni a világon, hogy micsoda munka ez világvárosi méretü és szépségü uj operaháznál. A mikor ötvenhat vágytárs és vetélytárs és hirlaptudósitó és műbiró keresi a gáncsot és kifogást és sugdos miniszternek, intendánsnak, kaszinóbeli uraknak, prima és secunda donnáknak s egyebeknek.

Mindezt elfeledi, el is feledte a világ régen.

A ki nagy jót alkot: annak neve gyakran fönmarad. A ki nagy rosszat csinál: annak neve mindig fönmarad. A ki bölcsen és erélylyel meggátolja a rossz dolgok bekövetkezését: azé a legnagyobb érdem, de se nevének, se munkájának emléke fönn nem marad.

Minek is?

Káldy nagysága abban áll, hogy föltárta nemzeti zenénk ismeretlen kincsesbányáját. De, hogy ezt tehesse: előbb el kellett őt kergetni az operától, meg kellett fosztani őt kenyerétől és nyugdijától, szét kellett szakitani szerződését, meg kellett rongálni becsületét, meg kellett semmisiteni a képességeiről való jó véleményt, el kellett őt könyörületlenül tiporni.

Akkor ötven éves volt. Harmincz esztendőn át a magyar szinművészetért élt, koplalt és dolgozott. Eredj öreg legény most koldusnak, földönfutónak feleségeddel és férjhezmenő lányoddal együtt.

El nem engedhetem magamnak, hogy ezt a furcsa dolgot el ne meséljem.