II.
(Káldy szerződése. – Pörei. – A fekete arcz. – A néma szerep. – A Pauli-ügy. – Káldyt elitélik. – A Bolygó Hollandi hajója nem sülyed el tökéletesen. – Miért nem sülyed el? – Káldyt megint elitélik. – Az angyalok élettana. – A magyar korona és a drezdai madonna angyalai. – Miként repül a szinpadi angyal? – Podmaniczky fizet. – Az amerikai összeesküvés. – A zongora hazaáruló büne. – Én védem Káldyt. – Az itélet. – Miért nem védte Káldyt senki? – Az én fölebbezésem. – Mit rendel Róma törvénye? – Menjünk Jókaihoz. – Béniczkyvel megegyezünk.)
Káldynak szerződése volt a királyi operaházzal. A szerződésbeli idő kezdődött 1884. évi augusztus hó 16-án s lejárandó volt 1891. évi augusztus hó 15-én éjfélkor. Fizetése volt mint főrendezőnek évenként négy ezer forint s ezenkivül ötszáz forint működési személyes pótlék. Ebből évenként százhatvan forintot a nemzeti szinház nyugdijalapjába kellett befizetni. Be is fizette. A szerződésben az is kiköttetett, hogy ha közte és az opera közt per támad, a perben az opera igazgatósága által választott királyi járásbiróság fog itélni.
A kormány az országgyüléshez az 1888-ik év elején előterjesztést intézett, melyben javasolta, hogy Káldy szerződését megszüntessék s neki végkielégitést adjanak. E javaslat nagy feltünést keltett. Hiszen főrendező mindig kell. Kevesebb fizetést nem adhatnak. Különb embert nem találnak. Káldy ellen senki semmi váddal föl nem lépett. Miért kell hát vele szemben megrontani a szerződést? Hiszen a szerződés három év mulva ugyis lejár magától. Aztán Káldyt szerette mindenki. Maga báró Podmaniczky az intendáns különösen bizott benne.
Mindez közönséges okosság és közönséges igazság. De vannak felsőbb okosságok és felsőbb igazságok s ezek egyuttal hatalmasabbak is. Csakhogy a mindennapi ember és a kis ember ezeket nem ismeri előre.
Volt vendégszerepen nálunk egyszer egy világhirü énekesnő s volt annak itt Budapesten egy szemrevaló csinos komornája. Én bizony már se egyiknek, se másiknak a nevét nem tudom. Káldy ismerte és becsülte mind az urnőt, mind a komornát.
Káldy általában a nőkről, még a szegény kis statiszta nőkről is ugy vélekedett, mint a szentekről. Ugy vélekedett, a hogy’ minden nemes és lovagias embernek vélekednie kell. Ezer kósza hir daczára Káldy előtt ugy állott szinművészetünk minden nőtagja, mint valami középkori regényhős előtt.
Bámultunk mi ezen, de hát ő ilyen volt.
A világhirü énekesnő eltávozott, komornája itt maradt
Egykor Káldy megy a Váczi-utczán s magánosan sétálni látja ott a komornát. Káldy lovagiasan hozzámegy, üdvözli s félig komolyan, félig tréfásan azt mondja neki:
– Édes lányom, ilyen ifju és szép leánynak nem czélszerü itt magánosan sétálgatni, mert itt sok meggondolatlan ember járkál s kellemetlensége lehet.
A komorna tovább sétált s Káldy tovább ment.
Kevés idő mulva az operaháznál állás üresedett, melyet szép fizetés mellett nővel kell betölteni. Sokan pályáztak. Szinészek és szinésznők tisztes koru rokonai. Pályázott a komorna is. A komorna, bármily szép is, mégis cselédsorba tartozik s a nemzet iránt még se szerzett érdemeket. Tisztes jó szokás volt, hogy a megüresedett állást a szinpadtól már megvált élemedett derék művésznő vagy jeles szinművészek anyja vagy testvérje nyerje meg, ne pedig valamely hatalmas ur komorna-barátnője.
Az opera tanácsában ott volt Káldy is s neki épen véleményt kellett adnia. Ő nem a komorna, hanem egy másik, szerinte jogos igényü nő kinevezését ajánlotta.
Ez volt bűne.
Mert a komornának volt akkor már valami hatalmas tisztelője vagy pártfogója, a ki meg minden áron őt akarta arra az állásra. Ez már pedig csakugyan felsőbb igazság.
Ettől kezdve naponként gyült a vihar Káldy feje fölött. Minden héten, minden hónapban akadt egy-egy pöre.
Valamelyik darabban két szinésznőnek fekete arczczal kell a szinpadon megjelenni. Ehhez képest koromfeketére kell arczát föstenie. Ugyde ezért ősi szokás szerint 25 krajczár jár, Káldy tehát kiutalta a 25 krajczárt.
Káldyt pörbe idézik. A mit elkövetett, az pazarlás, közpénzek hűtlen kezelése, a felsőbbség jó szándékai ellen való makacs ellenszegülés s több eféle. Káldyt elitélik, fizessen és megdorgáltassék.
Vannak néma szerepek. Egy vagy több embernek ott kell állni, ülni, futni vagy feküdni a szinpadon. Az ilyen szerep dija 50 krajczár, ha a néma szereplő semmit se csinál. – Ámde néha és némelyik terhet hord, részeg vagy holt embert kiczipel, árboczon vagy lajtorján mászkál s ő ezért 25 krajczárral többet kap. Káldy az ősi szokás szerint ezt kiutalja s ezért biróság elé állitják, elitélik, fizessen és összemordiáztassék.
Az eféle pörök vég nélkül szaporodnak.
Pauli Richardnak soron kivül föl kell lépni, igy rendeli Erkel Sándor, az igazgató. Ezért Paulinak kifizetik a szerződés szerint járó 100 forintot. – Káldyt pörbe idézik. Hiába mondja, hogy ő se meg nem engedheti, se meg nem tilthatja a soron kivül való fölléptetést s Erkel Sándor hiába istenkedik, hogy nem Káldy, hanem ő rendelte el a föllépést. Mindegy. Káldyt elitélik, fizesse vissza a 100 forint felét. Pauli ezt meghallja, uriember, visszafizeti az egész 100 forintot. Ezért megint Káldyt itélik el, mert ez meg az első itélet kijátszása.
Ezt a Pauli-ügyet kissé meg kell vizsgálnunk. Részletei nagy világot vetnek arra a korra s annak erkölcseire. S most kell elmondanom, a mikor még egyik-másik szereplője életben van s ha tévednék: kiigazithatja tévedésemet. Pauli meghalt, Káldy is elköltözött utána. Nem él már Erkel Sándor se s az opera egykori ügyésze se. Ha addig várok, mig mindenki kihal: az ördög se hiszi el, hogy ez a dolog valamikor megtörténhetett.
Hogy Pauli Richárdnak föl kellett-e lépni: ezt eldönteni az igazgató joga volt, nem Káldyé. De soron kivül kellett fellépnie, a mit az ostoba hivatalos nyelv »tulfellépés«-nek nevez, ez pedig 100 forint külön kiadással jár, tehát az intendánsnak be kellett jelenteni, mert neki meg jogában állott a külön kiadást meggátolni.
Intendáns akkor nem volt. Báró Podmaniczky lemondott, uj intendánst nem neveztek, Beniczky Feri képviselő és belügyi államtitkár mint kormánybiztos igazgatta az operát.
Beniczky ismerte a vármegyét, de az operát csak annyira ismerte, mint Afrika belsejét. Az igaz, hogy Afrika belsejét könnyebb is elkormányozni, mint nálunk az operát. No de erről majd később szóljunk.
Káldy bejelentette a kormánybiztosnak, hogy az igazgató szükségesnek látja Pauli föllépését. Mit szól hozzá?
Beniczky nem szólt hozzá semmit. Valami máson volt épen akkor a figyelme. Megesik az ilyesmi bajuszos emberen akárhányszor.
Káldy tudatja az igazgatóval, hogy a méltóságos ur a bejelentést szó nélkül fogadta. A mi azt teszi, hogy Pauli föllépését nem tiltotta meg. Pauli tehát föllépett s minthogy ily föllépésért szerződése száz forintot biztosit neki, tehát diját ki kellett fizetni.
Jó-jó, – de van ám a világon számtiszt is, a ki csak akkor hiszi el, hogy a nap reggel 6 órakor kel, ha erre nézve a nap hivatalos irásbeli elismervényt tud felmutatni. Beszélhet ő neki e nélkül a csillagvizsgáló, a mit tetszik. Akár a részeg tótnak. A számtiszt el nem hiszi. Az a kérdés: hol az irásbeli elismervény?
Ilyen pedig csakugyan nem volt.
Kiszimatolta ezt valahogy az opera ügyésze. Régóta porlad, nem emlitem nevét. Arról volt egyebek közt nevezetes ő is, hogy – mint szokták mondani – nem ő találta föl a puskaport.
A számtiszt és az ügyész vádat emelnek. A büntető biróság összeül. Elnök a kormánybiztos, a kit ennélfogva tanuként kihallgatni nem lehet. Egyik biró az ügyész, a ki vádol. Másik biró az igazgató, a ki egyuttal vádlott is. Káldy is biró volna ugyan, mert meg van választva birónak, de őt nem hivják be, mert ha behivnák: ki ülne a vádlottak padján? Ha pedig ott senki se ül: minek akkor a büntető biróság?
Káldyt kihallgatják.
Előadja, hogy nem ő léptette föl Paulit, hanem az igazgató, mert ez az igazgató dolga.
De ő helyeselte-e a fölléptetését?
Igen is helyeselte, mert különben nem lehetett volna előadást tartani.
Jól van; – tessék jegyzőkönyvbe venni, hogy vádlott főrendező töredelmesen beismeri a bünrészességet, sőt ő volt a felbujtó.
A jó Erkel Sándor közbeszól, hogy őt nem bujtogatta senki, ő a maga jószántából léptette föl Paulit.
A közbeszólás figyelembe nem vétetik, hanem e helyett feleljen vádlott: miért nem szerezte meg a méltóságos kormánybiztos ur engedélyét?
Vádlott védekezik kézzel-lábbal; – ő idején bejelentette Pauli föllépését s a bejelentést a méltóságos kormánybiztos ur szó nélkül fogadta el. Mi kell még több a világ rendjéhez?
A biróság visszavonul s Erkel Sándort és Káldy Gyulát elitéli. Mindegyik fizetéséből 50 forint levonatik, hogy az ország kárt ne szenvedjen. Ezenkivül Káldy ünnepélyesen összeszidatik.
Szerencsétlenségre pár hét mulva megtudja az esetet Pauli. Pauli uriember, pénze is van, odamegy a pénztárhoz és szó nélkül visszafizeti a 100 forintot. Helyette ne fizessen más szegény ember.
Mi ez?
Hallatlan botrány ez! Hova lesz a biróság tekintélye s a törvény szentsége, ha a kirótt büntetés alól igy lehet menekülni? Ki hallott már olyat, hogy szinész, művész akkor is fizessen más helyett, a mikor ezzel nem tartozik? Hiszen a jelen esetben vétkes cselekmény dicsőitésének büntette is forog fenn. Itt Káldy főrendező pokoli cselszövényével áll szemközt a királyi operaház. Most már gyökeres orvoslásra van szükség. A beteg testrészt tűzzel-vassal ki kell irtani, különben veszély éri a köztársaságot.
Ily váddal lépett fel az ügyész.
Széleskörü vizsgálatot rendelnek el. Kihallgatják Káldyt: mentse magát. Kihallgatják Pauli Richárdot: igaz-e, hogy fizetett, kinek és mikor fizetett és miért fizetett? Kihallgatják Péchy Lajos főpénztárnokot: igaz-e, hogy Pauli Richárd fizetett, mikor és mennyi- és miféle pénznemben fizetett? Hogy’ merte a pénzt tőle elfogadni? Kihallgatják Freund Izsó főkönyvvezetőt, hogy igazat beszél-e a főpénztárnok s be van-e a könyt vekbe vezetve e nagy törvénysértés?
Összeirnak huszonöt árkus papirost s azt egy csomóban átadják az ügyésznek. Álljon elő javaslattal. Az ügyészi inditvány elkészül s ekként hangzik szórul-szóra:
»A bizonyitékok kétségen fölül helyezik, hogy vádlott, a királyi operaház főrendezője, minden tagadása daczára saját becses személyében volt főfaktora annak, hogy a reá kimért rendi büntetés (50 frt) alól meneküljön s hivatalos hatalmával visszaélve a reá kirótt birságot magának megtérittesse. – Bármily alkalomból emeltessék ily vád s igazoltassék be minden kétségen felül, mint a jelen esetben, természetszerüleg a legsulyosabb büntetést vonja maga után stb.«
Igy szólt a vádlevél, sőt még furcsábbul.
De már ezt az ostobaságot Beniczky Feri is megsokalta. Káldyt ugyan megint jól összeszidta kormánybiztosi hatalmával, de a királyi operaügyészt is a pokol fenekére küldte. Ha különb vádakat nem tud Káldy ellen, akkor fogja be a száját és hallgasson el.
Az ügyész nem hallgatott el, hanem keresett különb vádakat. Sok vádja közül csak hármat mesélek el.
Az egyik a Bolygó Hollandi hajója.
A másik a röpülő angyalok fizetése.
A harmadik az amerikai összeesküvés.
Áldott emlékü szegény jó Káldy barátom! Mikor ezek a pörök folytak ellene: a feje tetején már akkor egy szál haja sem volt, de a hol még volt: ott csakugyan felállott minden hajaszála: olyan vádakat tudtak ellene összekovácsolni. Szerencsére olyan szelid lélek volt, mint a galamb s olyan bölcs és türő lélek, mint Jézus Krisztus. Ki nem tört volna nála a harag világért se. Harag, boszuság, keserüség nem lakott szivében, de a kétségbeesést se ismerte.
Van egy operaszinmű Wagnertől; neve: A bolygó hollandi. Én bizony nem emlékszem, mikor láttam; de arra emlékszem, hogy egy nagy bolond hajó jön benne szinre kormánynyal, oldalkorlátokkal, árboczokkal, kötelekkel, vitorlákkal, matrózokkal. A nézőben azt a hatást kell tennie a hajónak, mintha igazi hajó, igazi tengeren járna a szeme előtt. Ezen a hajón jön meg a bolygó hollandus.
A szinpadon tengernek kell lenni. A tenger viharos. A hajó utóbb elsülyed, a matrózok ott eviczkélnek még egy darabig a hullámok között. A nagynevü német zeneszerző ugyancsak vonzó látnivalót akart csinálni hajójával.
Hát egyszer régen valamikor a mi operánk hajója nem sülyedt el tökéletesen, árboczai és vitorlái kiálltak a vizből, a tenger nem volt elég mély vagy a vihar nem volt elég erős. Valami nagy emlékezetü embernek eszébe jutott, hogy e borzasztó tengeri szerencsétlenség egykor Káldy idejében történt.
Nosza előrántották ez esetet s vád alá fogták Káldyt: mi történt, hogy’ történt, feleljen a sok emberéletért. Az igaz, hogy a hajaszála se görbült meg senkinek.
Örök időkre szóló mulatságot képezne az emberiség számára, ha a kihallgatási jegyzőkönyv egyszer napvilágot látna. Olyan ügyvédet még nem látott az élet és a szinpad, a milyennek itt az a boldogtalan operaügyész mutatkozott. Rég volt az eset; a jegyzőkönyv minden pontjára már nem emlékszem; akkor elmeséltem Jókainak s Jókai életében akkor kaczagott igazán utoljára. Egyetlen adomám se ér annyit, mint ez. Kár, hogy mindenre már szórul-szóra nem emlékszem.
Ilyen kérdéseket állitott fel a vizsgálóbiró:
– Emlékszik-e vádlott, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója egy alkalommal nem sülyedt el tökéletesen?
– Nagyon emlékszem, ezentul se fog elsülyedni soha.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója nem sülyedt el tökéletesen?
– Van. Az opera sülyesztője nem nagyon mély, a hajó pedig nagyon magas; – tehát tökéletesen a hajó nem sülyedhet el.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera sülyesztője miért nem nagyon mély, a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója pedig miért nagyon magas?
– Ez nem az én dolgom; az operát nem én épitettem, a hajót nem én csináltam.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajóját miért nem ő csinálta, holott ő a királyi opera főrendezője s ezen állásában a királyi operaház szabályrendeletének 42. §-a s a királyi operaház törvénykönyvének 115. §-a szerint minden rendért, szerért és szerszámért ő felelős?
– Erre is van mentségem. Az a hajó nem egyéb, mint szer; – a szereket nem én csinálom, hanem a hajót csinálja az ács, az asztalos, a festő, a kárpitos, a köteles, a takács és a többi mesterember; – a szerekért pedig az opera törvénykönyvének 65. §-a szerint a szertárnok felelős, nem a főrendező.
– Vádlottnak van-e még más mentsége?
– Nincs. Tessék a többit a gépmestertől megkérdezni. Ő sülyeszti el a hajót, nem én.
– Mivel menti magát vádlott arra nézve, hogy ő a királyi operaház gépmestere ellen alaptalan gyanusitásokkal lép föl, holott e bűnös cselekmény a királyi opera törvénykönyvének 31. §-ába ütköző sulyos vétséget képez?
Káldy körülnéz e kérdésre. Mintha kétsége támadott volna arra nézve, vajjon valami csoda által nem a bolondok házába jutott-e be véletlenül? Végre mosolyogva felel.
– Minthogy nekem az öregapám se volt se hajóács, se gépmester, se szertárnok: tessék a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében azokhoz az urakhoz fordulni.
Elég volt. Ez a felelet fölidézte a balsorsot. A királyi operaügyész ez alapon megállapitotta ellene a vádat, a mely szólott ekképen:
»Káldy Gyula, a magyar királyi opera főrendezője, miként a vizsgálat során s különösen a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében 51-ik számu feleletével beigazoltatott, kötelességérzet és tudat teljes hiányában se rendezői képesség, se műizlés, se a királyi operaház szinpada berendezésének ismeretével nem bir.«
Természetesen Káldyt hivatalától meg kellett fosztani. Igaz, hogy az a hajó se azelőtt el nem sülyedt, se azóta el nem sülyed tökéletesen, de ez mindegy. Rendnek kell lenni.
Ha pedig még ez irtóztató vétség se lett volna elég: ott van a repülő angyalok fizetésének kérdése. Itt már Káldyt éppenséggel nem lehet kivágni.
Mi az angyal?
Az angyal nem egyéb, mint ügynök, ki jutalékra dolgozik. Rendesen a jó istentől nyer üzleti megbizatást a bűnös emberiséghez s azért folyton vasuton jár az ég és a föld között. Az angyalok intézményét kétségtelenül a zsidók állitották föl s már Mózes is jól ismerte s alkalmazta őket. Mózestől átvették a keresztyének és a mohamedánok is. Kétféle angyal van. Olyan, a kinek üzlete és hitele még meg nem rendült s olyan, a ki már egyszer csődbe jutott. Az utóbbit rossz angyalnak nevezik. Mind a két fajtából ismerünk elegendőt.
Az angyalnak nagy története van és még nagyobb szerepe. Ott szerepel a vallásban, a népregében, a költészetben, a képzőművészetben. A szobrászok és a festők egyaránt foglalkoznak vele. Ismeri a szinpad is, még a magyar királyi operaház is. Meggyült a baja vele Káldynak is.
Az angyalt a vallásalapitók férfinak ismerik. Fiatal, szép férfialak az angyal tizennyolcztól huszonkét éves korig. Se bajusza, se szakálla. Rövid, kissé göndör fürtei vannak. Vagy meztelen, vagy fehér ingben jár. Inge a nyakától bokájáig ér, a mikor van. Két hófehér hosszu szárnya, mint a sirálymadárnak.
A magyar szent koronát is két férfiangyal őrzi. Nem is annyira őrzi, mint inkább a levegőben tartja. Azért hivják angyali szent koronának is. Valami féleszü festő gondolta ezt ki ezelőtt harmadfélszáz évvel. Arra czélzott vele, hogy Szilveszter pápának angyalok sugták meg, hogy a koronát a magyarok királyának adja, ne pedig a lengyelek királyának.
Az anya angyalomnak nevezi kis gyermekét. Bizonyosan azért, mert isten küldöttjének hiszi és tartja a piczikét. Hiszen az is. Az angyal szó görög szó. Azt teszi magyarul: hirmondó, póstáslegény, hordár. De azért a mi budapesti hordáraink és levélhordóink és váltótörvényszéki kézbesitőink épen nem hasonlitanak az angyalokhoz. Nem is engedné meg a rendőrség, hogy olyan hiányos öltözetben járjanak.
A szerelmes legény is angyalomnak nevezi az ő leánykáját. Ez az oka, hogy a festőknek és szobrászoknak már régóta nem tetszik az a dolog, hogy csak férfi legyen az angyal. Miért ne lehetne nő is? Természetesen olyan nő, a ki fiatal is, szép is, hajadon is. Hogy anyós legyen vagy sok gyerekü anya legyen, vagy feleség legyen az angyal: ezt a költők, a festő és faragó művészek el se tudják képzelni.
De hát ő szerintük a kis gyermek lehet-e angyal? Lehet. Rafaelnek drezdai madonna-képén kis gyermekangyalok néznek föl áhitattal a csillagok közt fénylő boldogságos szűz anyára. Ezek a kis gyerekek az imádandó kedvességnek örök szépségü mintaképei. Ettől kezdve divatba jött az angyalt három-négy éves kövér szép gyerek alakjában ábrázolni. Budapest faragott angyalai a kapuk boltozatán s a házak homlokzatán csaknem mind kis gyermek. Biblia szerint való angyalunk kevés van. A Deák-siremlék ormán, a budavári honvédszobron van egy-egy s azontul nagyon kevés.
Egy-két emberöltő óta a meztelen képek festői divatba hozták az ingerlő angyalalakokat. Ő szerintük csak tüzes fiatal leányok lehetnek igazi angyalok jól kidomborodó testrészekkel. S meglehetősen vékony öltözetben.
Szinielőadásoknál is az ilyen angyalokat szeretik. S a királyi opera is ilyen angyalokat hoz szinre.
Van egy darab, a manó tudja: melyik, a melyben repülő angyalnak kell szerepelni. E szerephez fiatal leányt alkalmaznak. Szerény, kezdő, statiszta leányt. Felöltöztetik trikóba, kötnek a vállára szárnyakat, tesznek rá valami fátyolkendőt is itt-amott s aztán kell neki repülni. Tudni kell pedig, hogy abban a darabban nem egy, hanem több repülő angyal szerepel egyszerre.
De hát hogyan repül az angyal? A valóságos angyal könnyen repül, mint a fecske, mert annak az a természete. De hogyan repül a szinpadi angyal?
Biz az egy kissé mesterkélt dolog. Hámba öltöztetik, kötélre felakasztják s a szinpad padlásáról lógni hagyják s ha mozognia kell: ide-oda huzogatják. A szertárosnak és gépmesternek kell vele remekelni. Az angyalnak pedig vigyáznia kell, hogy ne nyöszörögjön, kezével ne kapálódzék, lábával ne rugdalódzék, náthás ne legyen, köhögni és tüsszögni meg ne kisértse. Mert a rugdalódzó, köhögő, tüsszögő angyalokról semmit se tud a szentirás.
A repülő angyal fizetése egy-egy esti szereplés után ötven krajczár. Ha pedig el találná magát tüsszenteni: büntetésül levonnak a fizetéséből tiz krajczárt, husz krajczárt. Néha marad is, nem is fizetése.
A valóságos angyal ilyesmivel nem törődik. Őt nem várja otthon éhes kis testvér s szegény kézműiparos apa és anya, a kinek háztartásához az egész ötven krajczárra van szükség, sőt még az se elég. A szinpadi angyal ingyen nem lehet angyal.
De még ötven krajczárért se.
Egy napon összebeszéltek a repülő angyalok szülei, hogy olyan nehéz munkát, mint a repülő angyalság, ötven krajczárért végezni nem lehet. A szép fiatal leánynak ott kell lógni, mint a kocsmaczégérnek hosszu időn át. A hám bevágja hónalját, hasát, derekát ugy, hogy mikor hazamegy: enni se tud, mig gyönge, harmattestét meg nem kenik, dömöczkölik s ki nem nyujtóztatják. Segiteni kell a dolgon.
Egyik angyalnak bátor czipész apja csak fölkerekedik s megy egyenesen az operához. Keresi a pénztárost, a főrendezőt, az igazgatót, az intendánst s követeli, hogy ő ugyan megelégszik ötven krajczárral, mikor a lánya gyalogos angyal, de már a mikor repülő angyallá teszik s ott kell ficzánkolnia az égben, a zsinórpadlás magasságaiban, akkor toldják meg fizetését husz krajczárral. Ha pedig ez nem tetszik: legyen repülő angyal maga az intendáns ur ő nagyméltósága. De az ő leánya nem lesz.
Az intendáns báró Podmaniczky Frigyes. Áldott lelkü, nemesszivü jó ember. Egész életét a hazának szentelte. Volt ő honvéd – ontotta vérét. Volt az osztráknál besorozott szekerész közlegény, kente a kocsitengelyt büdös kocsikenőcscsel. Kész a hazáért most is minden áldozatra, de már akárhová tegye az isten, ő az ő élemedett korában repülő angyallá nem lesz. Ez már nem lesz. Inkább megadja a szegény kis lánykáknak a husz krajczár pótlékot, semminthogy ő repülő angyal legyen, kötélen lógjon, trikóba öltözzék.
– De mit szól ehhez majd a számtiszt, kegyelmes uram?
– Majd beszélünk azzal is. Csak nincs kőből a szive.
Ez igaz. Nincs biz annak semmiből se.
Ez volt a világhelyzet, a mikor a komorna magas pártfogója irtó hadjáratot kezdett Káldy ellen.
Káldy ugyanis jóhiszemüleg, a gyakorlatra, az észszerüségre s Podmaniczky báró rendelkezésére támaszkodva az uj korszakban is megadta a repülő angyaloknak a husz krajczár pótlékot. Bizony vesztére.
Ezt is kiszimatolta a számtiszt és a királyi operaügyész.
Panaszlevél, vizsgálat, törvényszék, tárgyalás, elitélés, hivatalvesztés, költségmegtérités és a többi egymásután nyomban bekövetkezett. Azóta aztán az angyalok röpülő hadtestét fel is oszlatták s a gyalogsági ezredekbe helyezték át az egész állományt.
De a jó Podmaniczky báró is megitta ennek a levét. Az opera számadásait még négy-öt év mulva is vizsgálgatták a számtisztek s a hány angyali pótlékra akadtak, mindazt a jó báró ur nyakába keritették. Fizetnie kellett, de fizetett is szó nélkül. Talán még ma sincs vége a számtisztek harczának ellene. Ádáz harcz ez és örökkévaló.
Káldy nyakát azonban talán mindez se törte volna ki, ha véletlenül be nem következik az amerikai összeesküvés.
Ebből nem tudott kilábolni.
Van ugyanis a föld kerekén két világutazó. Az egyik az impresszárió, a másik a szinházi ügynök.
Ezek bejárják a világ nagy városait, a hol csak szinházat sejtenek s kikémlelik az énekesnőket gondosan. Ha csodálatosan szép arczu vagy szép hangu, vagy szép tánczu hölgyet találnak: azt körülveszik édes szóval, ezres ékszerekkel s milliós igéretekkel s viszik őket Berlinbe, Párisba, Londonba, Amerikába. Ha viszik.
Abban az időben, a mikor történetünk folyt, megjelent Budapesten Amerikából egy ur, bizonyos Stanton nevü, foglalkozására nézve impresszárió, honosságára nézve new-yorki. S vele együtt megjelent Seydl new-yorki karmester. S ugyanazon időben véletlenül itt volt Selaar berlini szinházügynök is.
Az amerikai művész-fogdmegek hallották hirét Spiegel Arabella művésznőnknek. Kitünő művésznő, ragyogó szépség, jó lenne vele átcsónakázni Amerikába.
Ebből ugyan nem lett semmi. Semmiből se lett semmi. Hanem kémkedés közben találkoztak véletlenül Saxlehner Emma s Ábrányiné urnőkkel s jeles művésznőinkkel és Szendrői Lajossal, szintén az opera egyik énekművészével. S ezek, ki enyelgésből, ki tréfából készeknek nyilatkoztak az amerikaiak előtt próbát énekelni. Szendrői elszerződésre gondolt, Saxlehner Emma vendégszereplésre gondolt, Ábrányiné semmire se gondolt. Csak kedve kerekedett neki is az énekléshez.
Az amerikaiakkal volt a berlini is.
Az énekléshez zenekiséret kell, a zenekiséret zongorán történik. Elhatározták, hogy Saxlehner urnő zongoráját használják.
Azonban épen negyedévi lakásváltozás ideje volt. Erről jut eszembe, hogy az eset 1888. évi május első napjai egyikén történt. Saxlehner urnő hurczolkodott épen s e miatt zongoráját nem használhatták. Nyakába esett tehát a két művésznő Káldynak: engedje meg, hogy az ő zongoráján kisérjék az éneklést.
Megengedte udvariasságból. Hiszen ő végre is főrendező s az a két művésznő az ő intézetének tagja s neki jó barátja. Melyik lovagias férfi lenne az a világon, a ki két ifju szép nőnek efféle kérelmét megtagadná?
De hát miért is tagadná meg?
Volt Budapesten akkor 1200 utcza s minden utczában tiz zongora és tiz ló. Ha tehát ő megtagadja: az amerikaiak találnak tizenkétezer lovat, a mely elviszi őket tizenkétezer zongorához s ott zongoráznak maguknak, a hol nekik tetszik.
Végre is a zongorának az a természete, hogy zongorázzanak rajta, az énekesnőnek meg az a természete, hogy ha neki ugy tetszik: énekeljen. Ezzel senki jogát, senki érdekét nem sérti.
Káldy tehát megengedte, hogy zongorája mellett énekeljenek.
Szendrői ezt czéltalanul elujságolta az operaház folyosóján. Ily módon az operaügyésznek is fülébe jutott.
Az operaügyész örömében körülczigánykerekezte az operaházat. Mert most már Káldynak nem lehet menekülni. Pauli-ügy, Bolygó Hollandus fekete hajója, repülő angyalok takarodjatok a pokol fenekére: mind semmit se nyom ez e mellett a hajmeresztő büntény mellett.
Mert ez összeesküvés.
Összeesküvés az amerikai Egyesült Államokkal arra, hogy Magyarországot minden művészétől és művésznőjétől egy csapásra megfosszák. Magyarország visszaesik a középkori sötétségbe és bárdolatlanságba, a királyi operaházat ki kell adni vásárcsarnok-használatra a kofáknak; ha pedig nem lesz királyi opera, nem lesz királyi operaügyész se.
S mind e hajmeresztő gonosztettnek Káldy Gyula a koholója, tervezője, tettese, végrehajtója!
A vád borzasztó volt. Az operaügyész kétszarvu okoskodással lépett a sorompóba. Az okoskodásnak vagy az egyik, vagy a másik szarva okvetlenül felöklelte Káldyt.
Vagy tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Ez esetben hűtlenséget, összeesküvést, pártütést követett el, mert összejátszott az amerikaival arra, hogy a királyi opera művészi erői idegen országokba szerződjenek. S az ilyen hűtlen és pártütő főrendezőt egy pillanatig se szabad meghagyni állásában.
Ez igaz!
Vagy pedig nem tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Nem érte föl észszel, hogy amerikai impresszárió és karnagy s berlini szinházügynök nem azért kér föl operaházi művészt próbaéneklésre, hogy az éneklés alatt legyet fogdosson vagy alugyék, vagy a művésznek bókot mondjon, hanem azért, hogy esetleg a művészt elszerződtesse. Ha pedig a királyi opera főrendezőjének annyi esze sincs, hogy ezt belássa: akkor meg épen nem szabad meghagyni állásában egy pillanatig sem.
Ez is igaz!
Mit felel erre Káldy?
Káldy azt feleli, hogy ő neki sejtelme se volt arról, mit akarnak az idegenek s mit akarnak az éneklő művészek. Erre nézve kéri kihallgatni Saxlehner Emmát, Ábrányinét, Szendrőit. S kéri kihallgatni Stantont, Seydlt és Selaart.
A három operaházi művészt kihallgatják. Ezek természetesen Káldynak adnak igazat. De az ő vallomásuk figyelembe nem vehető, minthogy Káldynak jó barátai és tisztelői.
A három idegen tanut nem hallgatják ki. Akármit beszélne az idegen tanu: arra ugy se adnak semmit. Hiszen ők Káldy bűntársai. Az ügy állása különben náluk nélkül is tiszta.
A bikának két szarva van. Az egyik a hűtlenség. »Tegyük fel – ugymond az operaügyész – hogy az egyik szarva nem találta Káldyt halálosan. De a másik szarva elmebeli és szakértelembeli képtelenség. Miként védi ez ellen magát Káldy?«
Egyszerüen.
Hiszen az opera művészei és művésznői közül nem szerződött el egy se. Sőt eszük ágában se volt elszerződni, mig itteni szerződésük tart. Semmi se történt tehát, a miért zajt lehetne ütni. Ha pedig akármelyik is el akart volna vagy el tudott volna szerződni: azt ugy se tartaná vissza se a főrendező, se a kormánybiztos, se a rendőrség, mivelhogy az opera tagjai nincsenek a kocsioldalhoz kötve. S aztán ő bizony jó ismerősnek s művésztársnak egy éneklésre eddig is átengedte, ezután is átengedi zongoráját. Minden tisztességes magyar ember eddig is ugy cselekedett, ezentul is ugy cselekszik. És a többi.
A királyi operaügyész kezdte belátni, hogy Káldyt se a hűtlenségben külön, se az elmebeli képtelenségben külön elmeriteni nem lehet, a miből nyilván következik, hogy tehát mindakettőben együttesen kell elmeriteni.
Mert hogy Káldy az operánál meg nem maradhat: ezt a szép komorna személyében kormányzó magasabb végzet már eldöntötte. A végzet ellen pedig nincs orvosság, a miként nincs a halál ellen.
A halál ellen orvoshoz, a végzet ellen ügyvédhez futkosnak az emberek.
Káldy fölkeresett engem, adjak neki jogi tanácsot s védelmezzem meg őt.
Vállalkoztam ugyan, a hogy a kötelesség és a barátság parancsolta, de bizony mindjárt beláttam én, hogy az én segitségem neki nem sokat ér.
Nekem ugyan két ügyvédi oklevelem van, de mindakettőben nagy a hiba. Egyikben sincs hatalom adva nekem arra, hogy szép asszonyok befolyását is legyőzhessem. De még a Hármas Könyvben és a Jog Testében sincs erre paragrafus s azok a gyámoltalan egyetemi tudós tanárok se tanitanak erre nézve semmiféle tudományt és bölcsességet. Hol vennék? Maguknak sincs.
A végtárgyalást az operaház egyik szép termében tüzték ki. Oda elmentem. Gyere csak operaügyész, ha még senki meg nem tanitott keztyüben dudálni, nohát én majd megtanitlak. Biztosan számitottam rá, hogy a vitában folt se válik abból a szegény operaügyészből.
A mint a biróság megalakult: első határozata az volt, hogy ügyvédi védelemnek helye nincs. Az ügyvédnek arra, hogy Káldy nevében valamit javasoljon vagy biráljon, engedelem nem adatik.
Előre sejtettem. Csakhogy ügyvéden nem lehet könnyedén kifogni. Káldyt jó eleve megoktattam arra nézve, mit adjon elő védelmére. El is volt rá szánva keményen.
Hiába volt nagy gyürkőzése. Neki se engedte meg a biróság a szólást.
– De talán csak szabad magam védelmeznem!
– A biróság nem kiváncsi arra, miként védi a vádlott önmagát.
Az itéletet nyomban meghozták. Káldyt hivatalától elmozditották, állását megszüntették, szerződését megsemmisitették. Kimondott oka ez itéletnek az, hogy Káldy megengedte Saxlehner Emma asszonynak és társainak az ő zongorája felhasználását a próbaéneklésre.
Az itélet kelt 1888. évi julius 7-én. Épen harmincz év óta szolgálta Káldy akkor a magyar nemzeti szinművészet és zeneköltészet ügyét. S harmincz évi hű szolgálat után ez napon lett vagyontalanná és kenyértelenné.
Káldyt elszomoritotta ez az eset. Nem maga miatt. Hiszen ő férfi volt; tele nyugalommal és önbizalommal. Hanem volt felesége s felnőtt hajadon leánya, a kik ugyan az uraskodáshoz sohase szoktak, de eddig legalább sohase hiányzott asztalukon a mindennapi kenyér.
Csakhogy ötven éves korral s megbélyegzett multtal nagyon nehéz uj pályát kezdeni.
És most álljunk meg itt egy pillanatra s nézzünk körül a társadalomban.
Hát nem akadt Káldynak védője?
Hol voltak az országos nevü nagyférfiak, kik az igazságot maguk is gyakorolják, másoktól is megkövetelik?
Hol volt a képviselőház igazsághirdető pártjaival? Hol volt az ellenzék megtorló haragjával?
Hol volt a sajtó?
Ne tünődjünk ezek fölött.
Az operaházat nálunk is, másutt is a miniszter, a nemzeti kaszinó, néhány mágnás, néhány szép asszony igazgatja. Az intendáns vagy kormánybiztos nem egyéb, mint ezek óramutatója. Ha jól mutatja, a mit belül a gépkerekek csinálnak: akkor megmaradhat intendánsnak akármeddig. Ha rosszul mutatja; akkor leveszik az óralapról s másikat tesznek helyére.
Az operát pedig nem igazsággal kell kormányozni, hanem sikerrel. A siker pedig az, a mit a hatalom birtokosai siker gyanánt hirdetnek. Akármilyen kudarcz: mindig siker, mig annak hirdetik. S akármilyen siker: nyomban kudarczczá válik, ha megunták azt, a ki felmutatta.
Minden dolgot jelszó föd el. A legrosszabb törekvést a legjobb jelszó. S az emberek legnagyobb része csak a jelszót nézi, nem magát a dolgot és törekvést. A gazemberek dolgoznak legnemesebb jelszavakkal s jelszavaik mindig rokonszenvesek.
A korszerü sajtó pedig nem hang, hanem csak visszhang. Az a sajtó, mely önálló hanggal dolgozik: kiáltó szó a pusztában. Nem hallja senki s nem ad rá visszhangot semmi.
De nem is tanácsos a sajtónak felszólalni, ha egyes emberek dolgában szenved sértést a közigazság. Az operaház törvénykönyve világosan rendeli, hogy a ki az igazgatóság ellen nyilvánosan sértőleg ir: az minden kárpótlás nélkül rögtön el is bocsátható állásából. Már most ha egyes emberről van szó, mint akkor Káldyról volt, a sajtó habár a Hiszekegyet vagy Miatyánkat irná is az egyes ember érdekében: azt az igazgatóság sértőnek tekintené.
Miért?
Azért, mert az igazgatóság a biró ebben a kérdésben. A ki pedig önmaga biráskodik a saját ügyében és pedig teljes hatalommal biráskodik: az sértőnek talál minden czikket, melyet valamely lap ő ellene irt.
Káldy az összes lapokat megkérte, hogy valahogy őt meg ne találják védelmezni, mert akkor az operatörvény 31-ik §-a alapján irgalmatlanul elcsapják.
Igaz, hogy én erre nem hallgattam. De csak akkor nem hallgattam, a mikor már ugy is elcsapták. Akkor pedig már átkozottul keveset ért az én czikkezésem. Abban is hagytam hirtelen.
S aztán a lapoknak kedvük sincs az egyes embert védelmezni. S erre jó okuk van.
Kit védjenek?
Azt védjék, a kit elcsaptak? A ki üldözött? A ki perét, igazságát, állását, jövendőjét, vagyonát, mindenét elvesztette? A ki már holt ember? S holt embert védjenek elevenek ellen, a kik pedig erősek, hatalmasak, királynak és többségnek bizalmasai? S miben védjék? Oly itélet ellen védjék, a melynek minden indoka helyes elvet mond ki? Igaz, hogy minden indoka hazug lehet a valóságban, de ki állapitja meg ezt? A hirlaptudósitó nem jogtudós s ha az volna is: közel se eresztik rendszerint a valódi igazság forrásaihoz.
Mikor az itéletet kimondták: Káldy odament a biróság elnökéhez s nyugodtan és komoly tisztelettel kérdezte:
– Méltóságos uram, miféle törvény alapján itéltek el engem? Melyik törvény tiltja azt, hogy én zongorámat valamelyik barátomnak néhány perczre át ne engedhessem?
Beniczky Feri jólelkü ember. De operát se azelőtt, se azóta nem igazgatott, Káldyt pedig épen nem ismerte. A szerencsétlen operaügyész pedig telebeszélte szemét, száját. Most is ezzel a felelettel állt elő Beniczky hallatára:
– A rómaiak se hoztak törvényt az apagyilkosság ellen, mert nem hitték, hogy arra szükség lehetne valamikor. Nálunk is azért hiányzik Káldy esetére a törvény.
Erre alapitottam én a fölebbezést. Azt mondtam a fölebbező iratban Káldy helyett:
»Engem olyan törvény alapján itéltek el, a mely nálunk ugyan nincs meg, de a rómaiaknál meg lehetett volna, de azért ott se volt meg.«
Nevetett rajta mindenki. Az ötleten is, Káldyn is. De az a nevetés se használt semmit.
Ejh-hajh Káldy barátom, sohase essünk kétségbe. Van még igazság a földön, csak meg kell keresnünk. Utána!
Jókai képviselő volt, költőink fejedelme, a hatalmas Tiszának, a miniszterelnöknek és belügyminiszternek jóbarátja, sok keserü ügynek megmentője, a kormánynak hősi védelmezője. Neki van esze is, szive is, szava is, érdeme is. Szerezzük meg pártfogónak.
Könnyen megszereztük.
Jókai már régi ismerőse, régi jóbarátja volt Káldynak. A magyar szinészélet multját kevesen ismerték ugy, mint Káldy, oly szépen elbeszélni pedig, mint ő, senki nem tudta. Elbeszéléseiből Jókai fel is dolgozott kettőt. Az egyiknek története Bukarestben, a másiké északi Németországban folyt le. Magyar emberek benne a szereplők. Nagyon szép elbeszélés mind a kettő.
Ezen kivül Káldy száz érdekes dolgot beszélt már Jókainak a magyar vidékek dalairól és tánczairól. Ő ismertette meg vele a »Csürdöngölő« tánczot és annak dallamát is, melyet oly csodálatos szépen ir le Jókai az »Egy az isten« czimü regényében.
Elmentem Jókaihoz.
Elmondtam neki Káldy sok nagy sürü panaszát és szerencsétlenségét. Közöltem vele tervemet. Fölvisszük az ügyet a nagy urhoz, a belügyi kormányzóhoz, Tisza Kálmánhoz. Jókai ostromolja meg a nagy urat, én pedig majd naponként megostromlom Beniczkyt, a ki a mi ügyünkben még nagyobb ur.
Hogyne volna nagyobb ur? Tisza Kálmán csak egyszer itélhet az ügyben, Beniczky Feri pedig kétszer is. Elsőfoku biróságként is ő itélt, mint kormánybiztos, másodfoku biróságként is ő fog itélni, mint belügyi államtitkár. Ezt a miniszter meg nem teheti, akármilyen hatalmas ember.
Talán én is beszélhettem volna Tisza Kálmánnal. Csakhogy én tizenöt évi miniszterelnöksége alatt sohase beszéltem vele és hozzá másutt, mint a képviselőházban s a törvényhozási bizottságokban. Az ilyen beszélgetésben pedig se nekem nem volt gyönyörüségem, se neki valami nagy öröme. Jobbnak láttam, Jókai beszéljen vele.
Elment Jókaihoz Káldy is. Nem könnyen szánta rá magát. Szerény és önérzetes férfiu; a pártfogót hajhászni nem állott természetében. Ugyancsak erőltetnem kellett, mig végre engedett a szónak.
Jókai nem ment személyesen a nagy urhoz. Ezt nem látta szükségesnek. Hanem irt hozzá levelet. Együtt állapodtunk meg a levél tartalmára. Szép és komoly levél. Nagyon szeretném közölni. De kételkedem, van-e hozzá jogom. Elvégre két ma is élő emberé az a levél. Deák Ferencz a világért meg nem engedte volna ily levél közlését, ha csak mind az, a ki irta, mind az, a ki kapta, előre bele nem egyezett.
A levél fölment Tiszához ma, én fölmentem Beniczkyhez holnap.
Beniczky azzal fogadott, hogy jól összeteremtettézte apámat, öreg apámat, egész nemzetségemet. Mit hajszolom én ezt az ügyet? Ugy se lesz belőle semmi.
Mosolyogva hallgattam zsörtölődését. Tudtam már ebből, hogy valahogy rendbehozzuk az ügyet. Dévajkodó kedvem támadt.
– Ha nincs papramorgód és csibukod: engem ne szidj, mert a nélkül meg nem hallgatom.
Nem volt pedig se papramorgója, se csibukja. Ott a minisztériumban kiment már ez a divatból. Hajdan 1848 előtt a Helytartótanácsnál nagy szokásban volt ismerősök között. Ma már a nagy urak az igazságkereső embert csak rövid szóval vagy hosszu gorombasággal fogadják. Vagy sehogyse fogadják.
Hanem ha csibukja nem volt is: volt szivarja és gyufája. S dohányfüst közben csakugyan megegyeztünk.
Káldy lemond állásáról s visszavonja fölebbezését s ennek fejében szerződésének egész idejére megkapja fizetését egy összegben. Valami tizennégyezer forintot. Pénzt szivesen adnak, de igazságot nem.
Mikor eljöttem Beniczky Feritől, azt kérdeztem tőle:
– Van-e most szép betanitott négy csikód?
– Nincs. Minek?
– Nohát tanitass be. Majd ha Káldyt visszavisszük diadallal az opera igazgatójának, a te négyes fogatod vigye.
– Az öreg apád lesz a kocsisa ugy-e?
Inkább a pogány hitre adta volna fejét Beniczky, mintsem azt elhigyje, hogy Káldy még valaha diadallal jusson vissza nemzeti zeneművészetünk élére.