IV.
(A magyar zenét régóta ismerik. – Hogy’ jött létre a zene? – Hát a táncz? – A magyar népdal különös jelleme. – A magyar tánczok. – A Csürdöngölő. – A végső igazság.)
Régóta tudják, olasz zenetudósok már háromszáz év óta irják is, hogy van egy különös fajzene Európában, melyet magyar zene néven ismer mindenki. Különös és sajátságos pedig azért, mert elüt az összes európai népfajok fajzenéjétől; elüt az ismeretes egyházi és műzenéktől s egészében nem lehet föltalálni egyéb világrész népénél se. Zenetudósok még természetrajzi, hangtani és számtani okokkal is ki tudják mutatni, miben különbözik a magyar zene a többitől. Más a hangsora, más a hangsulyrendszere, más a ritmusa vagy hanglejtése.
Hogy megvan ez a különös fajzene: azt még a nálunk csavargó sok idegen zeneművész, sőt talán még a királyi zeneakadémia tanárai is elismerik. Erről egyébiránt nem vagyok biztos. De elismerte például Haydn. Lopott is zenénkből eleget. Elismerte például Wagner, az isteni Wagner, ki a hatvanas évek elején nem minden féltékenység nélkül gondolt arra, mi lenne az ugynevezett magyar zenébő, ha hozzá, ha Wagnerhez hasonló lángelme venné azt kezébe. Elismerte Liszt is, csak azt mondta, hogy nem magyar zene. Azt mondta, megvan az a zene, szép is, jó is, gazdag is, de nem a magyar lélek alkotása. Elismerte rajtuk kivül száz meg száz kisebb-nagyobb tekintély.
Mindez azonban nem sokat jelent.
Azokat a tekintélyeket nem becsülöm többre, mint a szent atyákat. Akármit mond Johannes Damascenus vagy Tertullianus vagy Johannes Chrysostomus vagy Augustinus: nem adok én mondására, csupán azért, mert ő mondja, semmit. Megkeresem mondásában az igazságot. Ha megtalálom: a mondás jó. Ha meg nem találom: a mondás nem ér semmit.
Igy vagyok a zenetekintélyekkel. Bennük még annyi komolyság sincs, mint a vitázó szent atyákban. Nekem még egyéb bizonyság is kell arra, hogy ez a különös zene csakugyan megvan.
Hogy miért hivják magyar zenének: ez se döntő előttem.
Azért hivják, mert itt találták nálunk. Itt miveli, itt gyakorolja a magyar nép, másutt pedig semmiféle nép nem miveli és nem gyakorolja. Sőt idegen ajku és idegen származásu népfaj még Magyarországon se gyakorolja, itt is csupán csak a magyar faj.
Igaz, mondja Liszt Ferencz, de csak a czigány keze, czigány lelke által.
Erre a vitára nem terjeszkedem ki; ezt eldöntötték harminczöt év előtt.
De a kérdés, kissé más alakban, ma is föl van téve. Oly alakban, vajjon egyes részeiben nem orosz, nem oláh, nem délszláv-e ez a zene s a magyar nem ezektől a népfajoktól kölcsönözte-e? Legföljebb csak magyar sujtással látta el.
Hogy’ készül a zene?
Az ős ember hangot ád érzésének, indulatának, akarata és gondolatának. Abból a hangból szótag lesz, a szótagból szó lesz, a szóból beszéd lesz.
De van különös érzés, különös indulat is. Rémület, csodálkozás, dühös harag, égető testi fájdalom. Ez is hangot ölt, hangban nyilvánul akarva nem akarva.
Az ős embernek egyszerü érzései, egyszerü indulatai vannak. Azért szava is kevés, beszéde is egyszerü, kiáltó hangja is rövid és szabálytalan.
Később mivelődik, társas életet kezd, asszonyhoz és gyermekhez, apához és anyához más is köti, mint a testi érintkezés. Mikor pedig már társadalmat alkot, hazát szerez, államot szervez, hadat jár, háborut visel: már akkor szive és lelke ezer finom és nyers érzéssel telik meg. Szeretet és gyülölet, szerelem, boszu, hála, hősiség, barátság, nagyravágyás, lelkesülés, rajongás százszoros mértékben és változatban születik meg a lelkek mélyén s hal el némán vagy tör ki a hangban.
Millió érzés némán hal el, nagyon sok érzés hangban tör ki. Olyan is akad s a miveltség haladtával mind több és több akad, a mely összehangzó szavakból, összehangzó hangokból s összehangzó mozdulatokból készit magának hevenyészett alakot.
Igy jön létre lassanként a dalos táncz. Versszöveg, dallam és táncz együtt.
Nézem, nézem a magyarnak tánczát, vizsgálom népdala szövegét és elhallgatom dalát. Összevág-e ez a három?
Ha összevág: akkor az ő lelkének teremtő ereje alkotta meg mind a hármat. Ha össze nem vág: akkor vagy az egyiket vagy mindegyiket mástól tanulta vagy mástól lopta.
De kitől?
Déli népektől nem.
Oláhnak, szerbnek, görögnek más a táncza. Tánczának felel meg dala s dalának a szöveg versrendszere. Mindegyik más, mint a magyar.
A nyugati népekről ne is beszéljünk. A német fajnak különös tipegő, csoszogó vagy gyorslépésü táncza és körforgása s tánczának dalzenéje égen-földön egészen más, mint a magyaré. Az olaszé, francziáé, spanyolé ép ugy különbözik a miénktől.
Keleten igen is kereshetünk rokonelemeket.
A Volga partján keletre is, nyugatra is mind a táncznak, mind a dalnak bizonyos elemei rokonok a magyarral. Népdaluk verselési rendszerét nem ismerem, de e rendszerben is kell lenni rokonságnak.
A magyar népköltészet, sőt a magasabb magyar műköltészet verselési rendszerében is meg kell lenni a rimen kivül a sormetszetnek s az ugynevezett magyar ritmusnak is. A mi azt teszi, hogy a gondolatnak egésznek kell lenni minden verssorban; nem szabad töredékesen átmenni a másik sorra. Annál kevésbbé a másik versszakra.
Kályha vállán ég a gyertya. – Barna kis lány koppantgatja. – Hol eloltja, hol meggyujtja. – Csak a szivem szomoritja.
Ime egy tökéletes versrendszerü magyar népdalszöveg.
Ennek felel meg a dallam is.
A dallam ritmusa s hangsulyozása is alkalmazkodik a szöveg rendszeréhez. A sormetszethez, a sorritmushoz s az első szótag hangsulyához.
Ez a példa négysoros versszakból, soronként egy metszetből s metszetenként négy szótagból áll. De nem minden dalszöveg ilyen. Vannak több soros versszakok, több metszetü sorok s több szótagu metszetek. De a hangsulynak mindenütt ott kell lenni a sorok és metszetek kezdő egy vagy két szótagán a kiejtésben is, a dallamban is. S a zenei nyugvásnak s az átmeneti közöknek is össze kell esni a metszetekkel és a sorokkal. Igy vág össze a szöveg ritmusa a dallam ritmusával tökéletesen.
Ez a kimaradhatatlan, ez a szükségképen való jellem nincs meg az eddig ismert népzenék egyikében se.
De nincs meg az ugynevezett klasszikus műzenében se. Se az egyházi, se a szinművi, se a hősi zenében. Wagner alig gondolt erre. Elődei és utódai még kevésbbé. Mulasztásuk oka világos. A nyugati népek zenéjében ezt föl nem találták, maguk pedig föl nem fedezték.
A zene annyiféle művet állit elő, a mennyiféle az emberi lélek érzése. Nem minden zene tánczzene, mert nem minden érzés jár a végtagok s a fej és derék mozdulatával. A csöndes és ábrándos szerelem, a néma és szelid busongás, a messze multnak gyöngéd és fájdalmas vagy vidám emlékezete, a mérsékelt remények nem idézik elő a testmozgást, nem kivánják meg, sőt ellenkeznek vele. Az a zene, melynek ezek a tárgyai, nem tánczzene. Erre a zenére nem szokás, nem is lehet tánczolni.
A magyar népdal és népzene nagy részét efféle tárgy tölti meg. Ezzel a részszel a magyar táncz összehangzását tehát ne keressük.
Dévaj zenénk, viharos szerelmi zenénk s hősi zenénk igen is tánczzene. De e zenénknek azután meg is felel a tánczunk. E miatt a magyar táncz is eredeti, különös és egyéb népek tánczától teljesen különböző.
A magyar tánczot a negyvenes években s később 1861 körül ügyes és ügyetlen tánczművészek elkezdték művelni, osztályozni, fejleszteni, csinositani s mindenképen kezelni. Jó vége nem lett. S a sok Palotás, Enyelgő, Toborzó, Ismerkedő, Mártogató, Czifrázó, Lakodalmas, Körtáncz, Füzértáncz, Csárdás, Reszkető s több efféle épen alkalmas volt arra, hogy az eredetit megfertőztesse.
Az eredeti magyar táncz három részből, talán jobban mondom: három elemből áll. Az egyik az Andalgó, a másik a Bokázó, a harmadik a Kopogó.
Az ugynevezett Palotás és Toborzó tánczban soha sincs kopogó. Mind a kettő az andalgóból és bokázóból áll. A palotás egyes táncz, a toborzó társas táncz. A mostani lassu nem egyéb, mint a toborzó a férfi és nő kettesében. A csárdás aprózott bokázóból és kopogóból áll. A most divatos reszkető csárdás nem egyéb, mint bizonyságtétel a férfinak hitványságáról. Nem elég erősek azok az inak az aprózott bokázóra.
Az erdélyi Csürdöngölőt nem tartom tiszta magyar táncznak.
Csürt épit a székely gazda. Fölemeli falát, felhuzza tetejét, kész az épület. De padolata nincs, földje puha. Ám a padolatot vagy deszkából kellene megcsinálni, de ez sokba kerül s nincs is rá szükség; vagy pedig kézi sulyokkal le kellene döngölni, hogy kemény és sima legyen.
Ezzel azonban nem akar vesződni. E helyett meghivja az atyafiakat, komákat, jó szomszédokat, az ismert jó tánczos fiatalságot mulatságra, a tánczot a csürben végzik s kegyetlen ugráló, kopogó és rugdaló mozdulatokkal reggelre ugy ledöngölik a csür fenekét, hogy simább és keményebb lesz a deszkánál.
Ezt a tánczot nevezik s ezért nevezik Csürdöngölőnek.
Láttam efféle tánczot a románoknál és oroszoknál.
A magyar, ha tánczol, sohase rugdalódzik. Se a föld felé, se oldalt, se fölfelé.
Méltóság és ünnepélyesség van tánczában különösen az andalgónál és bókázónál, de még a kopogónál is. Fejét mindig magasra, mellét mindig előre, derekát mindig egyenesen kell tartania. Komoly arczczal s kemény tekintettel kell néznie a nőre, a kivel tánczol, mintha az oltárra vagy a királyra tekintene.
A testnek egyenes tartását, a kopogós csendes méltóságát s a magyarnak némileg megfelelő ritmust találtam a Volgakörnyéki népeknél, kivált a kalmukoknál. A magyar táncznak valamely kezdetleges eleme megvan az orosz nép tánczában is, valamint zenéjében is.
Mi is arról a vidékről jöttünk ezer év előtt. De mi már tökéletesebb zenét és tánczot hoztunk onnan, mint a minőt most ott lehet találni. Természetesnek találom, hogy zenénk és tánczunk némely elemeit emlékül ott hagytuk a rokon fajoknál, kiknek egy részéből lett lassu átalakitás folytán a Volgavidéki orosz is.
Viharos szerelmi zenénknek s hősi zenénknek teljesen megfelel tehát tánczunk is.
Már pedig ha tánczunk is eredeti, népzenénk dallama s egész rendszere is eredeti s ha népdalunk verselési szövege különös ritmussal s eredeti verselési rendszer szerint készül, a mely szintén eredeti; ha e három teljesen egybevág, összehangzik s egyik a másik nélkül létre se jöhet s nem is képzelhető; s ha e három egyike sincs meg más népfajnál, de mind a három együtt megvan a magyarnál: nos hát akkor ki meri kétségbevonni, hogy csakugyan van magyar zene? A melyet a magyar faj teremtő lelke alkotott meg, senki más!