Szilágyi és Káldy

V.

(Csak a dallam az igazi zene. – Wagner zenéje. – Mit ér a magyar zene? – Hányféle a magyar zene? – A svihrovai nóta. – Zrinyi Ilona bujdosó dala. – A magyar zene korszakai. – Nincs pártfogónk. – Káldy első gyüjteménye. – Kik nem akarják ismerni a magyar zenét? – Utolsó harczunk a számtisztekkel.)

Van hát eredeti magyar fajzene: e fölött semmi kétségünk nem volt Káldyval.

Voltak az Abbázia kerek asztalánál naponként férfiak, a kik a zenéhez mint tudományhoz semmit se értenek, de a zenét kedvelik. Ez alatt azt értem: a zene erős érzést tud bennük fölszitani. Ezek közé tartozom magam is. E férfiakkal is gyakran vitattuk e kérdést Káldy jelenlétében.

Sajátságos nézetem van nekem a zenéről. Meglehet, csak parlagi nézet, de ragaszkodom hozzá erősen. Igazi zenének, igazi művészetnek én csak a dallamot ismerem el. Azt, a mit a tudomány és a nyelvtan melódiának nevez. Megengedem, hogy a dallam megtüri nagy zeneművekben a hang összes elemeinek s a zenei ugynevezett ellenpont egész rendszerének felhasználását, de mindezt csak addig fogadom el, mig a dallamot meg nem zavarja, meg nem rontja.

A mi más szóval annyit jelent, hogy én a leiró, oktató, utánzó, bölcselkedő, magyarázó, érvelő, vitatkozó zenét igazi zenének, igazi művészetnek el nem fogadom. Én az »isteni« Wagner zenéjéből is csak azt fogadom el művészetnek, a mi abban igazi dallam. A többi nem egyéb, mint zörgés, zajongás. Hogy a zajt hányféle hangszer a hangok minő sorrendjével s a zenei ellenpont mekkora tevékenységével idézi elő: ez mindegy. A mi nem dallam: az nem zene. Egy darabig untat, azután boszant.

Ez volt mindannyiunk véleménye a kerek asztalnál. Ez volt véleményünk Wagnerről is, a kit, bár óriási szerepe van a zene történetében, nem mi tartottunk »isteni«-nek s a kire nézve az »isteni« jelszóval csak azokat akarjuk gunyolni, a kik szekere körül futkároznak és csak ujjonganak. Állitsátok Wagner karát az erdőbe, ti maradjatok az erdőszélben a mezőn, várjátok be a sötét éjszakát s onnan hallgassátok a zenét, de ne lássátok a szabót, a kellékest, a gépmestert, a zsinórrendezőt, a fegyverkovácsot, a csoportrendezőt s a többi kuruzslót – csak akkor tudjátok megitélni, minő zene az, s mi van abban valódi zene. Én nem vagyok babonás.

No de ehhez voltaképen semmi közöm.

Káldy sohase nyilatkozott vagy nagy tartózkodással a Wagner-zenéről. Erről a zenéről bizonyos hivatalos vélemény áll fenn, mint a római egyház dogmáiról. A ki másként vélekedik s véleményét ki is mondja: eretnek. Káldy akár igazhivő volt bensejében, akár tévelygő, de nyilatkozni nem akart. Eretnekké válni nem akart, se pártütővé.

De a magyar zenét lelke mélységéből szerette.

Köztünk végkép el volt döntve, hogy van magyar zene. A kérdés csak az volt: mit ér az?

A pacsirtának, rigónak, fülemilének is van zenéje – a jeges sarki eszkimónak, a sárga folyamparti kinainak, a szudáni fekete arabnak is van zenéje, de hát mit érnek azok?

Fölséges egyházi zenét ismerünk. Nagy alkotók nagy szimfóniáit s megragadó dalszinműveit ismerjük. Ismerünk hősi zenét hatalmas indulókban s nemzeti himnuszokban és ismerjük a lantos zene ezer változatát.

Vajjon besorozzuk-e ezek közé a magyar zenét? S ha besorozzuk: nem válik-e köztük a mi zenénk jelentéktelenné vagy épen kezdetleges zöngéssé? Rákóczi-indulónk ugyan megér annyit, mint a világ akármelyik indulója, de hiszen félig-meddig ez is idegen elmének terméke. A Bánk bán dalszinmű is helyet foglalhatna a műsoron levő dalszinművek között, de azért eddig se az angol, se a német, se a franczia, se az olasz szinész, művész, zenészvilág nem vette észre vagy nem becsülte annyira, hogy ép ugy művelné, mint mi az övét.

Előhozakodjunk-e tehát mi a mi magyar zenénkkel? Oda álljunk-e a világ elé hamupipőkének s mutogassuk-e rongyainkat, meztelenségünket, árvaságunkat?

Mit ér hát a magyar zene?

Van egy nép a Duna–Tisza táján. Egyéneiben szép alkatu, néplelke tele önérzettel, multja ezer éves és mindig dicső, régóta nem független, de szabadságát el nem árulta soha, és visszaszerezni törekedett békében, harczban egyaránt. A szabadság véres zászlóit el nem ásta a föld alá gyáván, hanem vagy ott lobogtatta a csaták mezején, vagy eltette jobb időkre istenének szentegyházába. Megbecsülte, vérét ontotta érte mindenkor. Nyelve szép, költészete magas, tudományért és haladásért mindig lelkesülő. Eredete a mesék korába vész, Európa földjén idegen, de a mit a nagy nemzetek nagyot, dicsőt, fenségest alkottak: abban mindig munkás és buzgó volt ő is.

A magyar zene e népnek szivét tölti meg. El-elhallgatja azt a zenét bús vagy vidám lélekkel s vagy örömbe, vagy nemzeti fájdalomba, vagy istenimádásig emelkedő rajongásba tör ki lelke arra a zenére. Jöhet hozzá a világ legnagyobb zenésze s kitárhatja előtte a világzene legremekebb alkotásait: mivelt lelke meghallgatja, tetszik is neki, el is szórakozik rajta, meg is dicséri, meg is fizeti, tanittatja gyermekének is jó lélekkel. De csak mégis egészen más az, ha saját nemzeti dallama csendül meg a velőket rázó húrokon vagy a messze multba visszabúgó tárogatón.

Mit érhet hát az a zene, mely ilyen népnek, a magyar nemzetnek lelkét tudja magával ragadni?

Ez a kérdés!

Sok vitám volt már e kérdés fölött. Sok órán át elmélkedtünk Káldyval: miként lehetne a magyar zene értékét nyilvánvaló tenni?

Mert hogy a magyar zene mint fajzene a legnemesebb s a nagy zenei alkotásokra mint kész anyag a leggazdagabb a világ minden nemzeti zenéje közt: ez az én nagy és édes meggyőződésem.

Sokféle a mi magyar zenénk.

Van nálunk egyházi zene, darabonként tiszta vagy erős magyar tartalommal. És ez is kétféle. Külön a római egyháznál, külön a magyar kálvinista egyháznál.

Van népdalzenénk.

Olyan, a minőt zeneszerzők készitenek és olyan, a minőt maga a nép alkot. A Sajó völgye, Rima völgye, Bódva völgye, a Mezőföld, Kemenesalja, Rábaköz csak az én észlelésem szerint szüreten, nászon, fosztáson, aratáson, vasárnapi és ünnepnapi összejöveteleken csak ugy ontja a dalt. S az ország más vidékén is. Száz dal készül évenként. S ha abból kilenczvenkilencz elmulik is: megmarad egy s ez nemzedékeken és századokon át ezerre meg ezerre szaporodik. Mind rokon egymással, mégis mind más. El nem fogyó, meg nem csökkenő örökös változatban tárja elénk a népnek a sziv mélyén lappangó fönséges érzéseit.

Van hősi zenénk a multból.

A kurucz zene Rákóczi korából s még a korábbi időkből. És Bihari toborzói s az ő korának e fajta alkotásai.

Van lantos zenénk. Czinka Panna, Lavota, Csermák alkotásai s Biharinak nem egy remeke s a kurucz zenének is sok-sok darabja.

A magyar zenét össze kell gyüjteni, kiadni, a fővárosi közönségnek minden módon bemutatni s az országban terjeszteni s ezzel a kormány, az országgyülés s a zenetanintézetek s szini intézeteink figyelmét a nagy nemzeti ügyre felhivni.

Ebben állapodtunk meg Káldyval.

Ennyiből állott az eszme. Ezen túl minden érdem egyedül Káldyé.

Fölmerült köztünk a magyar zene megtisztitásának kérdése is.

Ezt el kell mondanom részletesen.

Ott van például a Rákócziról elnevezett zenedarab. Mindenki tudja, hogy ez induló s hogy ezt a mult század negyvenes éveinek elején Berlioz alakitotta egy régi magyar zeneműből. A Rákóczi-indulót II. Rákóczi Ferencz fejedelem s kuruczai sohase hallották. Hanem hallották az ugynevezett Rákóczi-nótát.

Ennek több változata maradt fönn s nem is egy név alatt.

Egyik változata a svihrovai nóta. Szépségekkel teljes hatalmas dallam, hősi és lantos jellemü részletekkel. De vannak benne tót és lengyel busongó elemek. Minthogy pedig az egész mű magyar zene, benne e busongó idegen elemek nincsenek helyükön. Ezektől ezt meg kell szabaditani.

Miért hivják svihrovai nótának: én bizony nem tudom. Van egy hagyomány, melynek részleteit csak homályosan tudom, biztosan nem. Svihrova környékén az év bizonyos napján egy magas hegy fölött vitézek csapatja jelenik meg az égen, mint valamely magasságbeli délibáb. A vitézek egyrésze lóháton, másik része gyalog. Karddal, buzogánynyal fölfegyverezve, a gyalogság kaszákkal. A szabadság lobogói lengenek közöttük. Rákóczi hősei ezek, a kik vezérükkel együtt elbujdostak, de majd egykor visszatérnek s meghozzák magukkal a szent szabadságot. Addig is megjelennek időnként, hogy kisértsenek, hogy róluk az aluszékony nemzedék meg ne felejtkezzék. De a mikor eltünnek az égről: utánuk az égből a hegyek tetejéről, a távol messzeségből hangok hallatszanak s elhozzák az emberekhez Rákóczi bujdosó dalát.

Ez a svihrovai nóta!

Szegény tót és lengyel paraszt, áldott legyen a te lelked, a mikor ezt kigondoltad!

De azért nekünk mégis az eredeti Rákóczit kell megismernünk s nemzeti zenénk nagy kincse gyanánt megőriznünk. A másik csak maradjon értékes változatnak.

Van egy Rákóczi-nóta, a melyben meg román zene elemei érezhetők. Ez talán Erdélyben nyerte alakját. Ettől is meg kell tisztitani az eredetit.

Másik kurucz dalra még az utolsó kuruczkor előtti időből én figyelmeztettem Káldyt.

Gyerekkoromban még széltében dalolták a Mezőföldön ezt a dalt:

Apámtól, de öregebb rokonoktól is azt hallottam, hogy ennek dallama Zrinyi Ilona bujdosó éneke abból az időből, mikor Munkács várát s gyermekeit elvették tőle s ő férje után el-kibujdosott török földre a tenger partjára. Csakhogy más volt a szövege.

De még igy is énekelték:

Ezt a dalt Mária Terézia uralma alatt nem volt tanácsos énekelni. Az 1790-iki országgyülés után megint énekelték a bécsi kongresszusig. Azután Zrinyi Ilona emlékezetét megint csak a vasba vert csikós alakja mögé rejtették.

Eldudoltam Káldynak. Lejegyezte. Kértem, keresse meg az eredeti zenét, mert ha lehet, azt kell a nemzet számára kiadni. Meg is találta. Ki van-e adva: igazán nem tudom. A Káldy-gyüjtemények első két füzetében nincs bent.

Az 1888-ik év második fele s az egész 1889-ik év gyüjtéssel tölt el.

Káldy fölkutatta az összes országos és egyházi intézetek hangjegygyüjteményét s azonkivül egyes előkelő családoknál is kutatott. S olyan kincsekre akadt, a milyenekről még álmodni se mertünk egyelőre. 1900. évi április hóban jelent meg gyüjteményének első két füzete.

Káldy értesült már Bogisich, Kálmán Farkas s mások buvárlatairól, melyek czélja Magyarország minden felekezetének egyházi zenéjéből a magyar elemeket kikutatni s napvilágra hozni.

Erre azonban egyelőre nem forditott figyelmet.

Nem forditott egyéb magyar zeneművekre se, a melyeket hazai vagy külföldi zenekiadók megörökitettek.

Ismerte például Picchi Giovanni kiadását, mely Velenczében, 1620-ban jelent meg s mely a Chilesotti Oscar Bibloteca Raritá Musicali czimü gyüjteményes kiadásában ujból napvilágot látott. Ebben három magyar zenemű van: »Ballo Ongaro«, továbbá »Padoano ditta la Ongare« s végül »d’Ongara a un’ altro modo« nevek alatt. Nekem ugy tetszik, hogy e műveket a lejegyző talán nem találta el hiven, ezek magyar zenei sajátságait nem tudta eléggé kiemelni s ugy vélem: szükséges volna ezeket ujra átdolgozni s kissé megtisztitani.

Káldy egyelőre három korszakra szoritkozott.

Az első Thököly kuruczkora, a második Rákóczi szabadságharczának kuruczkora s a harmadik Czinka Panna, Lavotta és Bihari kora. Az első 1670-től 1700-ig, a második 1700-tól 1713-ig s a harmadik mintegy 1750-től 1810-ig terjedt. Első gyüjteményében Káldy ezeken kivül alig egy-két dalt vagy egyéb zeneművet vett föl.

S erre jó oka volt.

Nem pusztán pénzbeli tekintetek állottak előtte. Ámbár ő nem volt vagyonos ember s 1888 második felétől kezdve állása se volt. Zene- és énektanitással kereste kenyerét. S nálunk a zeneművek kiadása aránytalan nagy költséggel jár. A régi magyar zene kiadására pedig istenért se akadt volna vállalkozó.

Ki adna ki régi magyar zenét, mikor az ujnak kiadásába is belebukik – ugy mondják – csaknem minden vállalkozó?

Sok dologban szomoru kormányzata van a mi társadalmunknak.

Magyarország kormánya semmit se törődik a magyar zenével. Vagy csak annyiban, hogy azt elnyomni segitséget nyujt az állami intézetek ostoba vagy rosszindulatu vezetőinek.

Állami nyomdánk be van rendezve például arra, hogy váltót, bélyeget, államkötvényeket, értékpapirszelvényeket s szines és nem szines térképeket nyomjon, de arra nincs berendezve, hogy hangjegyes kiadást végezzen.

Ezt Németországban kell nagy részben készittetnünk.

A germanizácziónak a zeneműkiadások is állandó eszközei nálunk. És pedig a közép- és felső rangu családoknál, hiszen szegény ember, kicsiny ember nem vesz kottát.

Igaz, hogy a kottavásárló közönség is más méretü nálunk, mint Ausztriában vagy Németországban.

Ott minden muzsikus kottából tanul és kottából játszik. Hosszu haj a fülek mellett, szemüveg az orr nyergén s kotta minden zsebben: ez az osztrák, cseh és német muzsikus.

Nálunk van vagy százötven számbavehető zenekar. Ennek kilencz-tizedrésze czigány. De a mi jó czigányunk se kottát nem vesz, se szemüveget. Ő csak szabad kézből, szabad ihlet után játszik. Szinházaink zenekarai pedig a magyar zeneműveket nem veszik. Kedvük sincs hozzá, de a köztük uralkodó közvélemény szerint nem is szabad nekik. Egészen ugy vélekednek, mint a magyar királyi zeneakadémia idegen lelkü tanárai.

Pártfogó ilyen czélra nem akad. Káldy munkáira például nem akadt. Én nagyon tisztelem Magyarország pókjait, téhelyröpüit, rákjait és mindenféle csuszó-mászó férgeit; tudom is, hogy ezek összegyüjtésére a tudománynak szüksége van; de mégis furcsának látszik én előttem, hogy ezek képes és gyüjteményes kiadására kormány, közintézetek, nemes- és nagylelkü magánosok mindig akadnak, de a magyar zene kincseinek kiadására nem akad senki. Pedig e kincsek a magyar faj lelkének napsugaras egét tárják fel előttünk s nemzetünknek még dicsőséges történetére is világot vetnek.

Káldy saját költségén adta ki tehát gyüjteményes első művét 1890-ben.

Csak két füzetre terjedt. Kötetekre nem terjedhetett. A második kiadás talán csak 59 zeneművet tartalmaz. Az első annyit se foglalt magában.

De mint mondám, nemcsak pénzügyi okokból takarékoskodott.

Hanem azért, hogy egyelőre csak a nagyobb becsü, valóban remek régi magyar zenéből akart méltó mutatványt közölni. Hadd lássa meg a nemzet, mekkora gazdagsága volt a multban s jőjjön meg kedve, rendben tartani s még növelni ezt a gazdagságot a multból is s a jövendőre is.

Mert hihetetlen az a könnyelmüség, az a bánomisén, a melylyel mi saját nemzeti zenénket a mult század közepe óta kezeltük. Igaz, hogy a mult század közepén omlott ránk az osztrák elnyomatás vad korszaka, de azért könnyelmüségünkre ebben sincs mentség.

Csak a kálvinista főiskolákat és középiskolákat hozom föl például. Már ezek csak magyarok s magyarok maradtak a Bach-rendszer alatt is, ha még van magyarság a világon. Minden fő- és középiskolának volt énekkara s minden énekkar észrevétlenül, lassanként, de kivétel nélkül a németországi énekegyletek vadászdalait és alpesi dalait s egyéb ábrándjait tanulta be négyes énekre. Ezeken kivül alig tanult be néhány magyar nemzeti éneket, a Himnuszt, a Szózatot s egy-két indulót. Ezekben se tiszta a magyar zene.

Miért van ez? A manó tudja. Hiszen elvégre se hiányzik a magyarban a fajérzet és a hazafiság. Hiába, a rossz kormányzat hódit, ha még oly ellenséges, ha még oly gyülölt is. Hódit hatalmával, pénzével, irányával, szolgalelkü közegeivel s a lassanként meggyökerező rossz szokással.

A mostani állapoton nem csodálkozom. Hiszen a mióta alkotmányunkat visszaszereztük, minden állami és társadalmi zeneintézményünk akként van berendezve, hogy abban a magyar zenét tudatosan, szándékosan, egyenesen elnyomják.

Boldogult Káldy barátom, te ezt csak ugy láttad, csak ugy érezted, a miként én, csakhogy neked nem volt tanácsos oly merészen tiltakozni ez ellen, mint a hogy én cselekszem. Pedig én se cselekszem ugy, a hogy a hazafikötelesség parancsolná.

Káldy gyüjteményében 22 kurucz dal van II. Rákóczi Ferencz idejéből, a nagy szabadságharcz korából. Ezek közt az eredeti Rákóczi-nóta három változatban s ezek közt Bercsényi nótája és Balogh Ádám hires nótája, melyet változatlan dallammal és szöveggel ma is dalolnak szerte a hazában. Szebb és lelkesebb dalunk ma sincs.

A Bercsényi-nóta hősi dal s a magyar remektáncznak legtökéletesebb zenéje. Ez és a Rákóczi-nóta csak a nagy lángelmét várja, a ki egyszer karra alkalmazza s mint zenészek mondják: instrumentálja. Egykor ezekkel világhóditó utra indul, a ki rátermett.

Káldy bemutatta e zeneműveket a nemzetnek.

Az akadémia palotájában is, a vigadó nagytermében is. A ki meghallgatta: átengedte az szivét, lelkét ennek a zenének.

Csakhogy nem hallgatták meg a kormányzók és a törvényhozók. Elmaradtak a főrendek s a főrendüek mivelt és bájos leányai, asszonyai. Elmaradtak a nagy pénzemberek családtagjai s a kamarai és filharmonikus előadások látogatói. Elmaradtak az összes Wagner-bolondok s a királyi magyar zeneakadémia tanárai és növendékei. Elmaradtak a szinházak zenekarainak művészei. A hosszu haj, pápaszem és kottalovagok elmaradtak mind. A képviselőház tagjai közül is alig hallgatta a magyar faj csodálatos zenealkotásait tiz-tizenöt ember.

Ne neked szegény Káldy! Ezért a nemzedékért ugyan feláldozhattad éjjeledet, nappalodat s forró lelked nagy erősségeit!

De volt még közönség a fővároson kivül is.

Káldy nyakába vette az országot, meglátogatta a vidék nagyobb városait s néhány kitünő férfi- és nő-énekes kiséretében feltárta előttük az elmult idő nagy érzéseit. A hogy’ azok az érzések ősapáink és dédanyáink szivét megdobogtatták.

Buzgósága és fáradalma nem volt hiában való. Vagyont nem szerzett, de lelkét mindenütt átültette egy csomó jó hazafi szivébe. S ma már nincs az országnak olyan zuga, a hol az ősi, tiszta, remek magyar zenének lelkes barátai ne volnának.

De a mig ő ezt cselekedte: ezalatt a belügyi kormány számtisztjei hasonló buzgalommal dolgoztak az operaház számadásán s az 1890-ik év közepére elkészültek az 1885-ik év számadásával s Káldyra kiróttak közel kétezer forint birságot, vagy mit.

Tanakodtunk: mit csináljunk.

Ha a számtisztek öt év alatt készültek el azzal a számadással: akkor husz év mulva lesznek készen a többivel. Káldy régen meghal, el is temetik, föl is támad, a számtisztek még mindig rágódnak rajta, mint a moly a subagalléron. Ha pedig 2000 forintot fizettetnek vele oly időből, a mikor a bájos komorna még nem volt ellensége: mennyit kellene neki még ezen túl fizetnie?

Erélyes tiltakozást nyujtottunk be 1890. évi junius 16-án a belügyi kormányhoz.

»Én ifjukoromtól fogva a hazai magasabb miveltségnek s különösen nemzeti zenénk fentartásának s fejlesztésének mindig példás odaadással s jelentékeny sikerrel törekedtem szolgálni.«

»Most is viszonyaimhoz képest óriási munkával és áldozattal »A régi magyar zene kincsei« czimü gyüjteményes művön dolgozom, e műből két füzetet már kiadtam ez év április havában s két ujabb füzet ez év őszén már megint napvilágot lát.«

»Ezzel nemzeti zenénk történelmileg kifejlett nagy gazdagságát mind hazánk, mind a külföld előtt föltá rom s ily munkát más nagy nemzetek kebelében uralkodók, kormányok, törvényhozások s akadémiák szoktak hatalmasan segélyezni.«

»És engem most mégis a számtisztek darázsraja űz, hajszol, kerget s üldöz mérges fulánkjaival s a mit magam, családom, beteg leányom számára nehéz munkával keresek: azt tőlem elbirságolni igyekszik és pedig oly czimen, a milyenen soha senki ellen eddig a számtisztek követeléssel föl nem léptek. Mert hát a néma statiszták, el nem sülyedő hollandi hajók és repülő angyalok napszámáért én felelős nem lehetek.«

Hol itt az igazság?

Mindezt ugyan már én toldottam tiltakozásához, de én csakugyan odatoldottam. Gróf Szapáry Gyula volt akkor a kormánynak uj elnöke. Elmentem hozzá személyesen s nem hagytam nyugton addig, mig a számtiszteket Káldyról el nem hajszolta.

Elhajszolta. Csak azt kötötte ki, hogy a számtiszteknek is adjunk igazat s négyezer forint helyett fizessünk 2 forint és egynéhány krajczárt.

Isten neki!