VII.
(Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. – 1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A 16-ik század magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény, Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka stb. táncz.)
Oh tudósok, miniszterek, tanácsosok, muzsikusok, tudós társaságok ti ugyan csuffá tettétek ezt a szépen kezdődő buzgóságot!
Nekem is másfelé téritette eszemet az ország gondja. Nem ügyelhettem eléggé nemzeti zenénk kérdésére.
A Szapáry-kormányt meg kellett buktatni. Ez elrabolt tőlem néhány hetet. Öreg barátom, Irányi Dániel meghalt s nekem kellett a függetlenségi országgyülési párt elnökségét s vezetését átvennem. Az uj kormány a gyökeres egyházpolitikai javitásokat tüzte zászlajára s én és pártom ezek mellett foglaltunk állást. Lassanként ellenem gyülemlett össze az egyházpolitikai ellenzék minden kedvetlensége, sőt személyes gyülölködése. Hirlapok és törvényhozók, papok és főrendüek ugy szidtak, mintha én lettem volna a vezető miniszter. El kellett nennem Torinóba a szent öreghez, Kossuthhoz s az ő dolgai is sok időmet, sok figyelmemet vonták el.
Azért az 1893-ik év márcziusában a képviselőház költségvetési vitája alatt egyszer mégis felszólaltam. Hevenyészett kitörés volt beszédem. De fejtegetéseim, eszméim hatalmas visszhangot keltettek a törvényhozásban is, a sajtóban is. Mélyebb figyelemmel alig hallgatták beszédemet valaha. Még az ellenséges sajtó is nagy melegséggel fogadta szavaimat.
De hiába volt. Csak annyi sikere lett, hogy a magyar királyi zeneakadémiában Káldyt a magyar zene történetének előadásával megbizta gróf Csáky Albin. A nemzet minden figyelmét elnyelte az egyházpolitika s az ez ellen titkon, de hatalmasan szervezkedő szövetség. Zenénk nagy ügyével magam se törődhettem eléggé.
De törődött Káldy.
Ezt a nagy lelket ekkor bámultam, ekkor szerettem és tiszteltem igazán. Mindenki magára hagyta, de ő dolgozott fáradhatatlanul, hitvallónak szent buzgóságával.
Ujabb történelmi zeneműveket gyüjtött. A XVIII. század végéről, Bihari korszakából, a nemzeti feltámadás idejéből, az 1848–49-diki függetlenségi harczok időszakából. S nemcsak dalaink, hanem tánczaink iránt is kutatott. Nyomozásai fölséges eredményekre vezettek.
Az 1894-ik év junius havában lemondott Csáky Albin gróf. Helyét Eötvös Loránt báró foglalta el. Rövid minisztersége alatt nem történt az ügyben semmi. Utána a Bánffy-kormány kebelében Wlassics következett. Uj és buzgó fiatal ember. Ugy járt, mint a ki Váczra indul és Kecskemétre ér. Jogtanárnak készült s vallásminiszter lett belőle. Pauler is igy járt valamikor. Szomoru állapot. De bizony gyakori eset ez minálunk, ne is busuljunk miatta.
Természetes, hogy miniszterkedése első idejében a kezdeményezés minden ösztöne hiányzott szelleméből. Rá kellett magát biznia tanácsosaira. A tanácsosok pedig örökkévalók, mint a mesebeli bicska. Hol a nyele változik, hol a pengéje, de azért a bicska változatlanul ugyanaz. Megváltozni, mássá lenni nem tud.
El lehet tehát gondolni, mi sors várt Káldyra, minő jutalom és elismerés az ő nagy fáradalmaiért.
Az 1895. évi február hóban rövid emlékiratot terjesztett Wlassics elé. Értesiti ebben a minisztert, hogy multunk minő emlékeit adta már ő ki a maga költségén. Négy nagy mű az, több mint száz remek zeneművel.
Össze van gyüjtve s kiadásra vár az 1825-től 1860-ig terjedő korszak minden eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotása. Ez a nemzet ujjászületésének, azután a nagy szabadságharcznak s azután a sötét kényuralomnak korszaka. Széchenyi, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Deák, Petőfi, Kossuth, Arany dicső kora. E kort Boka, Csermák, Ruzsicska, Egressy s többen s utóbb a lángelméjü Erkel Ferencz nagy magyar alkotásai töltik be.
E kornak sok zenealkotása ismeretlen volt a nagy közönség előtt. Apáink sokat ismertek, de az 1849 utáni nemzedék sokat el is felejtett. A sötét kényuralom a magyar hősi zene nyilvános előadását szigoruan tiltotta. Börtönbe jutott, a ki a Rákóczi-indulót, Kossuth Lajos izenetét vagy csak a Szózatot is dalolni merészelte. Csak a szerelmi dalok lantos zenéje volt szabad. E dalok ezernyi számban szaporodtak. A magyar nemzeti zene a közéletben le kezdett szállni az egyszerü népdal rónavidékére. A kurucz zenének s a toborzóknak magasra törő szirtormait elfödte lassanként a feledés köde előlünk. Káldy mindazt, a mit az 1825 óta lefolyt kor teremtett, a mit elfeledtek s a mit érdemes volt megmenteni, összeszedte és megmentette.
Erre mások is vállalkoztak volna. Ez a kor mégis csak közel volt hozzánk s éltek még sokan, a kik emlékeztek s nyomra tudtak vezetni.
Káldy visszament a régi magyar lantosok korába is. Abba a korba, mely Mohács után kezdődött s melyet Thököly kuruczkora váltott föl, Káldy e kort a magyar zene történetében Tinódy és Balassa korszakának nevezte. Történettudományi kutatóink közt senki se akadt, a ki ennek a korszaknak zenei alkotásait, a bús epikai zenét, a vidámabb virágdalokat kiásta volna az enyészet avarrétege alól. Tudósaink közt nincs is Káldyéhoz hasonló zenetudása senkinek.
Káldy itt sem állt meg.
Észrevette, hogy 1780-tól 1820-ig, József császár német önkényuralmától a bécsi kongresszus utáni időig a fönmaradt s eléggé ismert zeneműveken kivül is csodálatos gazdagságban nőtt a magyar népzene. Én e korszakot Lavotta és Bihari korszakának neveztem volna. Káldy bebizonyitotta nekem, hogy két korszak ez. Az egyik Lavotta és Bihari s ezt körülbelül jól ismerjük. Ezzel egy időben és e mögött másik zenekorszak is élt és virágzott s ezt ő Verseghy és Csokonay korszakának nevezte. Ezt kevéssé ismerjük. Ebből a korszakból származik a hires Klopiczky-nóta, melynek szövege: »Mégis hunczut a német«. Ebből származik a »Csikóbőrös kulacs« dala. Ebből a »Kossuth Lajos azt izente« nótának dallama is. És száz meg száz más kitünő zenemű.
Mindezt Káldy felajánlotta 1895. évi februárban Wlassics miniszternek.
S ha még csak ezt ajánlotta volna föl!
Ez a csodálatos szerény és nagy lélek már régen sejtette, a mit én is mindig állitottam, hogy a nemzet fajzenéje és táncza közt elszakithatlan kapcsolat áll fenn s ugyanaz a lélek él és munkál s ugyanazzal a szárnyveréssel működik mind a kettőben. Lejtés a szövegben, szárnyalás a dallamban, mozgás a testben: ugyanazon idő és számtani törvények szerint. Igy áll elő a semmivel össze nem téveszthető igazi nemzeti zene.
Mint jó anya eltévedt gyermekét: ugy kereste Káldy a mult századok sürü és homályos ligeteiben a magyar tánczokat. S talált sokat. Talált fenséges tánczokat. Egy részük ma is él vagy a régi nevén, vagy uj néven. Egy részüket elfeledtük. Sokat kiszoritott a nyugoti divat betolakodása. Néhány az én véleményem szerint akkor se volt tiszta magyar táncz.
E kérdésben sok eszmét cseréltünk, sokszor vitatkoztunk is Káldyval. De most az ő nézetét akarom ismertetni.
Megtalálta már a mult századokban is az Incselkedőt. Ma is járják kivált a falukon. De nem azzal a lassubb mérettel, délczeg mozgással és szabályos bokázóval, mint hajdan. A mai fiatalság már alig járja. Most fut, vihog és ugrál a lány is, a legény is.
Káldy ugy vélte, hogy a mit én ma Kopogónak nevezek, mert öregjeimtől igy hallottam, annak a neve hajdan Dobogó volt. Ez a mai gyors csárdás őseredete. Ő nem tudom minő régi forrásokban a Dobogó nevet találta. Figyelmeztettem, hogy a mi népünk a fahidat és az alól üreges sziklapadokat nevezi Dobogónak. A régi uri paloták pedig nem deszkával voltak kipadlózva, hanem kővel voltak kirakva, sőt még módosabb köznemeseknél is csak tömött, sulykolt agyaggal készitve. Akkor csak a kopogás szó jelentette tisztán azt a hangot, melyet a gyors csapásu táncz idézett elő. Káldy meghagyta a Dobogót.
A XVI. század Füzértáncza, Sövénytáncza, Lakodalmas táncza habár nem egészen vagy legalább nem mindenütt e nevekkel, ma is meg van. A Lakodalmas tánczczal némi versmondás is szokott járni. A Füzér- és Sövénytáncz az összefogódzással s a sövényen való átbujkálással ma inkább a gyerekek játéka.
A Gyertyatánczot ma már nem járják. Ősapáink járták. Ma már gyertya sincs. A stearin, Apollo, Milly stb. gyertyával nem is lenne tanácsos, minden ruhát összefaggyuzna vele az ember. Hajdan se faggyu, hanem viaszgyertyával járták. Még pedig nagy kedvteléssel az élemedettek is. Igaz, hogy nem szédelgő fejjel s nem bepezsgőzött állapotban.
Volt egy táncz a XVI. században, a melyet Baráttáncznak neveztek. Ez csoszogó táncz volt a vidámságot előmozditani vagy fokozni. A barátok hajdan mezitláb jártak, legföljebb egy rövid szőrre nyirt ökörbőrlemezt kötöttek a talpuk alá. Czipő, csizma később jött divatba náluk, valamint a fapapucs is. A magyar faj különben sohase viselt fapapucsot. Szentül hiszem, hogy őseink a Baráttánczot vagy a németektől tanulták, vagy azok kigunyolására járták.
A Párnatánczot már több izben leirták ujabb iróink is.
A Cziczkatáncz, a mint tudom, hasonlitott az Incselkedőhöz. Csakhogy gyorsabb járásu volt annál.
A Boriczatáncznak túl a Dunán magyar vidéken sohase hallottam hirét. A név szláv eredetü. Káldy azt állitotta, ez is divatos volt egykor nálunk.
A Csürdöngölő tánczról már elmondtam véleményemet. Káldyval ebben nem értettünk egyet. Gyönyörü táncz, de inkább szinpadra való. Valóságos akrobata mű, ha valaki gyorsan járja. Sok mozdulata meg van a tót és az oláh tánczban is.
A Toborzót mindenki ismeri. Ezt Káldy következetesen Verbungosnak nevezi. Igaz, hogy eleink többnyire igy nevezték. Ez is megvolt már a 16-ik században.
A Sátorostáncz nagyon kedves társasjáték volt. Egyik részlete abból állott, hogy lányok alakitottak kört, ez volt a sátor, ebbe kellett a legénynek bejutni.
Őseink járták a Fegyvertánczot is. Ennek egyik nemét Hajdútáncznak is nevezték. Én ezt se tartom eredeti magyarnak. Délszlávoknál divatos. Vad emberek is járják Afrikában, Amerikában. A táncz nem egyéb, mint a mozgó festészet és szobrászat eszménye. Erő és fenség bizonysága a férfitől, báj és kedvesség bizonysága a nőtől. Ehhez fegyver nem szükséges. A fejszének, fokosnak, lándzsának és buzogánynak villogtatása a táncz egészséges eszméjével össze nem fér. Nőt fegyverrel meghóditani igazi férfinak nem erénye. Tehát a fegyver itt jelnek se való. De tánczolni csak vidám lélekkel, magasztos indulattal lehet igazán. Ilyen lelki állapotban virághoz nyul az ember, nem fegyverhez.
Kereste Káldy a Háromszáz özvegy asszony tánczát. Ezt Jókai is leirta már valamelyik művében. De ő se tudja urát adni igazán. Czinka Pannának volt egy hires zeneműve, melynek A háromszáz özvegy asszony dala volt a czime. Ez a mű azonban elveszett. Eddig legalább föltalálni senki se tudta. Valószinü, hogy csak neve vesztett el s valamely más dalban ma is él egyik-másik dallama.
Volt olyan táncz is, melyet Halott-táncznak neveztek. Kusza gondolat. Czinka Pannának erről is volt dala. Ez is elveszett.
Kinizsi tánczára se akadt Káldy. Nálunk túl a Dunán ezt csak a legmagasabb jókedvben szokta a legelső tánczos eljárni. S ezt csak az asztal tetején lehetett járni a holt malaczok, kappanok és réczék között, mint járta egykor Kinizsi a holt törökök között. Utoljára egyik öreg táblabiró barátomtól, Pápay Miklóstól láttam közel hetven éves korában.
Ime, e tánczok leirását s zenéjét is felajánlotta Káldy Wlassics miniszterünknek, mikor minisztersége még csak hat hetes csecsemő volt. Pedig a magyar tánczok történetének tudománya még sokkal messzebb terjed. Kortörténeti iratainkban, hagyományainkban, közmondásainkban, népszokásainkban még sokkal több táncz szerepel.
Ott vannak a csufulódó szóval jelzett dévaj tánczok: a bojnyiktáncz, tolvajtáncz, borbélytáncz, majomtáncz, szarkatáncz, tapsi táncz, zsidótáncz, czigánytáncz, ebek táncza, bömbölőtáncz.
Ott van a bundástáncz és kaszástáncz s a ledér farajáró vagy lapiczkástáncz. De még ez is sokkal tisztességesebb, mint az idegen kankántáncz bármelyik változata.
Ott vannak még igen szép társas tánczaink, melyeket süvegestáncz, egerestáncz, kerek vagy körtáncz, párostáncz, sétálótáncz, tökéstáncz név alatt ismertek őseink és ükeink.
S ott van a szép lejtőstáncz és lassutáncz, a fejedelmi palotástáncz, s a viharos hajdutáncz és paraszttáncz.
Mind ezeket nagy részben összebuvárkodta s történetük s alakjuk földeritését fölajánlotta Káldy.
Minő nemzeti kincs lehetett volna ez!
De még mást is, még többet is felajánlott.
A hangszerek és szerszámok tudománya ma már a természettudománynak egyik nagy és nehéz fejezete.
Az is sajátságos, hogy minden népnek nem ugyanaz a hangszere s hogy a népek egyénisége még a hangszerek megválogatásában is nyilvánul. Az ős zsidó kos szarvából csinált magának kürtöt. Nem hiszem, hogy a mi őseink valaha ezt hangszernek elfogadták volna. A cseh például igen szereti a trombitát, a magyar ezt se szerette soha. Csak például hoztam föl e két esetet. Minden erős egyéniségü népnek eredetileg külön kedvencz hangszere van.