X.
(Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene kenyérkérdés. – A németesités borzasztó eszköze. – A nemzetirtó rendszer. – A főváros.)
Azt mondtam, hogy a muzsikus-világ magyar-zenegyülölő is. Untig ismétlem, hogy a muzsikus-világ alatt a német és cseh idegen zenéseket s a magyar királyi zeneakadémia s mindenféle hivatalos konzervatóriumok tanitványait és növendékeit értem. Mert ezek nagy része is a rendszer alatt, a zeneintézetek iránya miatt magyarzene-gyülölővé válik, bármily jó magyar születésüek is eredetileg.
Meg kell azonban magyaráznom, mit jelent náluk ez a szó: magyarzene-gyülölet.
A jó zenét semmiféle muzsikus nem gyülöli. A magyar zene jó zene. Dallamossága csodálatos. Urasága alá hajt minden lelket. Alkata uj és eredeti a nyugoti népek zenéje és a remek zene mellett. De a magyar zene magas foku is. Szimfóniák, kamarazenék, szonáták, komoly és vig dalszinművek alakjában ugyan kevéssé gyakorolják s alig-alig művelik, de ez nem a zene anyagának becsén, nagyságán és fejlettségén mulik, hanem mivelőin.
Senki se vonja kétségbe, a legkényesebb fül és lélek, a legönhittebb nyugoti zenealkotó is elismeri, hogy például a Bánk bán magyar zenéje a legmagasabb foku remek zenék közé tartozik s elő volna adható teljes sikerrel a világvárosok bármelyik dalműszinházában is. Mascagnitól például magam hallottam Káldy páholyában a Bánk bán egyik előadása alkalmával, hogy Bánk bánnal Olaszországban minden irányban nagy sikereket lehetne elérni. Maga Wagner nagy bámulatát fejezte ki e zene gazdagsága fölött. Chopin Liszttől hallott magyar-zene részleteket s elcsodálkozott ezek szépségén és gazdagságán. Száz ilyen példát lehetne felhozni zenénk külső igazolására.
A muzsikus-ész azonban eláll Bánk bán előtt.
Azt mondja: ezzel ki van meritve a magyar zene. Ha ki nem volna meritve: akkor Erkel is, más is több hasonló vagy jobb és nagyobb magyar zeneművet tudott volna alkotni. Hogy nem alkotott, ez bizonyitja, hogy nem lehet se mást, se többet, se jobbat és nagyobbat alkotni.
Efféle bárgyusággal nem vitatkozom. Hogy Erkel nem alkotott többet: az véletlen. Katona is csak egyetlen Bánk bánt alkotott s a muzsikus-ész szerint Katona után nem lett volna szabad több magyar költőnek születni.
Hanem az igaz, hogy a mióta nálunk a magyar királyi zeneakadémia garázdálkodik: azóta a magyar fajzene mindinkább kiszorul a zeneélvező miveltebb közönség társaságából s a zeneintézetek s magasabb zene-előadások köréből. Azóta fajzenénk egyszerü szerelmi s bordalok lantos zenéjévé kezd összezsugorodni s megint csak az áldott jó czigány kezére kezd szorulni.
Volt nekünk egykor, kétszáz év előtt hősi, egyházi s magasabb előadó zenénk is. Még Mária Terézia zsibbasztó és németesitő korszaka se volt képes azt elölni. Hiszen Czinka Panna egészen, Lavotta és Bihari még részben e korszak zeneköltői voltak. Utánuk sürü homály ereszkedett le nemzeti zenénkre.
Gyerekkoromban sokszor elgondolkodtam népdalaink fölött.
Akkor még csak Erdélyi János gyüjteménye volt meg. Azóta sok gyüjtemény támadt s ezerekre megy népdalaink száma.
De e népdalok csak szerelemmel s annak örömeivel és bánatával foglalkoznak. S ezenkivül csak bordal és dévaj dalok alkotják a gyüjteményeket. Még Kriza székely népköltési gyüjteményéből is hiányzik a nemzeti hősi elem, e gyüjtemény darabjai közt pedig sok már a balladai rész, az elbeszélő irány.
Hol vannak hát a nemzet hősi életének dalai és dallamai? Hol vannak a nyert és vesztett csaták dalemlékei? Hol a Hunyadiak dicső emlékei? Hol a magyar lélek szárnyalása a Losonczyak, Szondyak, Dobók, Zrinyiek, Gyulaffyak, Thury Györgyök, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak nagy történeti alakjainak s hősi életük és haláluknak fölséges emlékezete fölött?
Nem szállt fel talán hozzájuk a nemzetnek hálás lelke s nevükkel gazdagabbá vált önérzete?
Felszállt.
A magyar lélek sohase volt szegényebb, mint a világ bármelyik nemzetének lelke.
A kuruczkor dalai, a melyeket összegyüjtött Thaly s a kuruczkor dalművei, a melyeket összegyüjtött Káldy: ezek bizonyitják, hogy a nemzeti lélek alkotó ereje soha nem szunnyadt el. Ébren volt és működött szakadatlanul.
Csak Mária Terézia sorvasztó uralma alatt, még inkább a bécsi kongresszus után maradt ki dalainkból s zeneéletünkből a magasabb nemzeti és hősi elem. De egyik korszak se pusztitotta nemzeti zenénket annyira, mint a mai nemzedék kora, a mióta gyámoltalan kormányaink a királyi zeneakadémiára bizták zenei életünk egész intézését.
Ezek a boldogtalan akadémiai tanitók, művészek és növendékek nem ismerik a magyar zene nagy alkotásait. Nem ismerik még Káldy gyüjteményes darabjait se. A mult századok magyar zeneszerzőinek nevei ismeretlenek ő előttük. Ha Lavotta és Bihari nevét hallják: azt hiszik, ezek valami amerikai nevek Mexikó ősi állapotából, a rég kihalt aztékok nemzetségéből.
A mit pedig nem ismer az ember, azt meg se szeretheti.
Azért törekedtem én magam is s azért törekedtünk Káldyval együtt is a magyar zene összes anyagát s még rokonságát is a multból és a jelenből s itthonról és a messze Ázsiából összegyüjteni.
Ha megismerik: meg is szeretik. S ha megszeretik: művelik is.
Rettenetes akadály állott és áll utunkban. Rá kell mutatnom erre is, hogy tökéletesen ismerjük meg az állapotokat.
Az akadály a kenyérnek és a németesitésnek kérdése.
Nézzünk végig muzsikusainkon. Az ugynevezett műzenészeken. Tulnyomó része idegen. Német és cseh. Vagy idegen zeneiskolában nőtt fel Bécsben, Prágában s a magyar királyi zeneakadémiában. Ha magyarnak született is tehát: azért csak elromlott az ő zenei lelke alaposan.
És nagyon sokan vannak ezek a műzenészek.
Az intézetek tanárai. A szinházak és dalműszinházak karzenészei. A nagy székesegyházak kórusnémetjei. Az a sok megszámlálhatlan zongoramester mindenfelé. Itt a fővárosban csaknem minden főrendü és vagyonos zsidó családnak van valami ott lakó vagy bejáró műzenésze, ha gyerek van a háznál. S mindezek nagy része, de nagy része ám idegen, német és cseh. S idegen zenét mivel és tanit valamennyi. S németül beszél s németesiti a családot.
Valami pokoli rendszer dolgozik nálunk a németesités érdekében. Ilyen rendszer ekkora erővel még sohase dolgozott hazánkban. A hóhérkirály I. Leopold tűzzel-vassal irtotta a magyarságot, de annak hatása meg se közelitette a mai rendszert. Még Mária Terézia asszonyi bája, cselszövénye s németesitő buzgalma se ért nyomába annak, a mi nálunk az utolsó harmincz évi alkotmányos uralom alatt történik.
Mintha megbolondult volna minden miniszter és minden családfő és minden tanár. A jelszó az: németül kell tanulmi mindenkinek. A végeredmény az: németté lesz mindenki. Ha csak a világtörténet mennyköve valamely váratlan pillanatban le nem üt a mostani állapotra. Leüt bizonyosan. Csak sokáig ne késsék. Csak el ne késsék.
Németesit a korona, a királyi udvar, a közös kormányzás, a katonaság s annak száz intézete s harminczezer tisztje. Sőt valamennyi tisztje. Németesit a főpapság, sok püspöki udvar, az egyház nagy része, minden apáczatanintézet, minden jezsuita és karmelita s minden csavargó misszionárius. Németesit a főrendek, pénzintézetek, kocsmák, kávéházak, pinczérek, kucséberek, utazók, kereskedelmi ügynökök tulnyomó része. Minden szini zenekar, minden ledér szinház és orfeumi látványosság, minden főuri mulatság, vadászat, lófuttatás egyaránt németesit. Németesitenek a kormányférfiak és nagy mivelődési intézetek. A zeneakadémia régóta német, az országos képtárban és az iparművészeti muzeumban minden németül megy. Csak ámitják és csalják a világot a magyarsággal. A Schikkedánzok vezetnek mindenütt. Németesitenek a nagy ipari és gyári vállalatok is. Magyar nem kap náluk munkát s ha kap: mindennap »kutya magyar« szót kell hallani. A hány épitész, pallér és munkafelügyelő van Budapesten: annak nagy része mind németesit. A szegény felvidéki tót és rusznyák, mikor Amerikából hazajön: angolul beszél, mikor Budapestről hazamegy: németül beszél. Nemzeti nevelésről főrendi és előkelőbb és vagyonosabb családainknál szó sincs. Ki van zárva egészen. Angol missz, német norddájcse, franczia guvernánt, cseh jáger, olasz és német gyóntató, német és cseh komornyik hemzseg minden háznál, sok főur gyermekei a nyugoti vármegyékben nem beszélik, nem is értik a magyar nyelvet.
Rendszer ez! Nagy, hatalmas, mély és általános rendszer.
S e rendszerben legveszélyesebb a muzsikusok, a műzenészek hadserege.
Ez a hadsereg enni, ruházkodni, dőzsölni akar és pénzt keresni.
Az idegen zenét tudja, a magyar zenét nem tudja. A magyar zenével tehát pénzt nem kereshet, ennélfogva ösztöne hajtja arra, hogy a magyar zenét elnyomja mindenütt, kiszoritsa mindenünnen.
Pedig milliókat rak zsebre magyarok pénzéből.
Nemcsak a nemzeti lélek fenséges szárnyalása, nemcsak a faji önérzet tisztasága és nemessége követeli a magyar zenét, hanem anyagi jóllétünk fentartása is. Száz csatornán szivárog idegenbe a magyar életerő, egyik nagy csatorna a zeneélet. Zárjuk el örökre.
És nyelvünk!
A főváros, ha magyarrá nem lesz: isten átka lesz nemzetünkre. Balsorsunk, gyilkos végzetünk.
Fővárosunk világváros. Nagyobb sulylyal nehezedik nemzetünkre, mint a korona és a hadsereg együttvéve. A mi jelszó, szokás, divat, rossz erkölcs, bolondság, erény és bűn, árulás és hazafiság itt meghonosul: elterjed az szerte a hazában.
Ez terjeszti a németesedést is. Száz módon és ellenállhatlan erővel és minden eszközzel. Egyik hatalmas eszköze a zene. És azok a társulatok, a melyek a zenét ledér czélokra sikamlós szöveggel mivelik.
Ezek pedig mind idegenek, mind németek.
Nyelve nélkül nincs nemzet-egyéniség. Zenéje nélkül pedig nem egészséges s lelke nem tiszta. A nyelv és a zene is összefügg. Az idegen zenével idegen érzés ver gyökeret a szivben s lassanként idegen nyelv szokik az ajkakra.
Zenénk ma még megvan ősi tisztaságában. Száz idegen nagy zeneszerző meritett már belőle, de igazán eddig még egyik se birt vele. Nagy szerencsénk. Ez az oka, hogy zenénket, utolsó s talán egyetlen világhóditó erőnket még nem sajátitották el. Független állami életünknek Mohács óta vége. Gazdasági életünk másoktól függ. Hadseregünk, a nemzeti önérzet ez egyetlen intézménye, hiányzik. Hőssé, hadvezérré nem lehet már a magyar – önmaga számára. Csak osztrák hőssé, csak osztrák hadvezérré lehet. Tudományunk korcs, hamis és önállóság nélkül való.
Csak nyelvünk, költészetünk és zenénk van meg még.
De zenénket eltulajdonithatják.
Ha támad idegen nagy lángelme, a ki rábukkan és kidolgozza: ennek dicsőségét, érdemét és hasznát is elveszitjük. Önérzetünkön esik nagy csorba, pedig már ugy se egész.
Ez volt az én gondolatom és ez volt Káldy gondolata.
Vajjon elérjük-e nagy czélunkat?
Káldynak minden reménysége megvolt, a mikor sirjába szállott. Engem se ejtett még meg a kétség.
Keresem azt az embert, a ki Káldyt pótolhatná. Keresem azt a kormányzó férfiut, a kinek hatalma is van és szive is van a nagy eszményhez. És keresem azt a pártot, mely engem támogatni fog.