XI.
(Csak saját zenénket szabad itthon mívelnünk. – A Hohenzollernek és a magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár nyilatkozata a magyar zenéről.)
Nagy zeneszerző ritkán születik. Az apró dalocskák ugy szaporodnak, mint a tücsök a mezőn, de ezek nagy és remek zeneszámba nem vehetők. Erkel volt az utolsó, a ki nagyot alkotott a magyar zenéből.
Nálunk azonban sokkal nagyobb baj van, mint a születés esetlege. Legnagyobb bajunk a magasabb zeneoktatás idegen iránya s a magyar zene iránt való olthatatlan gyülölete.
Nem hiszem, hogy az utolsó nemzedék egész korszakán át nagy zeneszerzőképesség nálunk ne született volna. Tudjuk, hogy sokan vannak, a kik huszonöt-harmincz év óta kisebb-nagyobb dalművek szerzésével kisérletet tettek.
Mi lett az eredmény?
Nagyobb dalművekben semmi. Kisebb dalban, ugynevezett népdalban nagy csomó remek dallam született, de a hány nagy dalmű készült, akár vig, akár komoly, akár bohózat, akár drámai, az mind csonka, béna, idétlen s vagy idegen zene, vagy torzképe csak a magyar fajzenének.
A szomoru igazság pedig abból áll, hogy tiszta magyar zenét csak azok tudtak teremteni, a kik a zeneakadémiától távol állanak; a zeneakadémia férfiai és növendékei pedig vagy idegen zenét, vagy magyar torz-zenét készitenek.
S ez természetes.
Az idegen irány mindennapi ellenállhatlan rányomakodása alatt a fiatal agy félrenő s a tiszta magyar zenei alkotásokra azután képtelenné válik. Darwin törvénye szigoru törvény. Ellene semmiféle elméleti okoskodás nem ér semmit.
Addig, mig a zeneakadémia idegenekkel s magyargyülölő beteg lelkekkel lesz megtömve s mig ott a magyarzene-oktatás vita nélkül való uralomra nem jut: csak a vak véletlentől várhatunk nagy magyar zeneköltőt. De az állam pénzét addig se szabad idegen irány erősitésére pazarolni.
A magyar zenét magasabb intézetekben nem miveli a világ egyetlen országa se. Ezt Magyarországnak kell mivelnie.
Minden más felfogás bárgyuság vagy árulás.
Káldyt föl kell támasztanunk. Ha egy ember nem képes az ő helyét betölteni: állitani kell helyébe kettőt, ötöt, tizet. De a magunk zenéjét, keleti és déli népszomszédaink zenéjét s Ázsia népeinek többé-kevésbbé rokonzenéjét össze kell gyüjtenünk s a magyar fajzenét minden idegen beszivárgástól meg kell tisztitanunk. Hadd lásson a világ még egyszer valamit a hangművészet terén, a mi nemes, fönséges és eredeti s a mi gazdagabb, mint a mit eddig ismert.
A muzsikus-világ mosolyog az én rajongásomon s ezer kifogásra kész törekvésem ellen.
Kifogásait tárgyalni most nem akarom. Talán nem is idevaló egyelőre. Mosolygása ellen pedig nagy tanut állitok bizonyságul.
E tanu a németek hatalmas császára, Vilmos. A kinek élénk érzéke van a hangművészet iránt, a kinek lelke nagy lángolásra képes, a kinél igazabb német ma nincs a világon s talán még eddig se volt s a ki, a mióta megismerte a magyar zenét, csak ugy rajong érte, csak ugy nagyra becsüli azt, mint talán én magam.
Szinte csodálatos a Hohenzollernek rokonszenve s igaz ragaszkodása a magyar zene iránt. Be kell ezt néhány esettel bizonyitanom. Káldy működésének is némi szerencséje s némi érdeme kapcsolódik ehhez.
Ezelőtt harminczhét évvel szolgált az osztrák és magyar közös hadseregben egy magyar főhadnagy, Peczek Hugó. Régi magyar nemesi család ivadéka. Őt magát kevéssé ismertem, de családjával benső barátságban álltam évtizedeken át. Fia volt János püspök nővérének, a kit az »Utazás a Balaton körül« czimü munkámban megörökitettem. Dárdán született, Baranya vármegyében; ötven év előtt Veszprémbe jött lakni szüleivel s testvéreivel együtt. A jogot Pesten és Bécsben végezte, de erős hajlama a katonai élethez vonzotta s beállt szülei akarata ellenére katonának a 4-ik számu Deutschmeister-ezredbe. Innen akkor a báró Ramming nevét viselő 72-ik számu Pozsony-vidéki magyar ezredbe lépett át s ezredével részt vett 1864-ben a schleswig-holsteini háboruban.
A zenét nagyon kedvelte. Kitünően zongorázott, meglehetős elméleti zenemiveltsége is volt s bajtársainak sok kellemes órát szerzett magyar zenedarabjaival. Ezredese is jól ismerte, mint muzsikus főhadnagyot.
Ebben a háboruban a fővezérletnél ott volt Frigyes trónörökös, porosz királyi herczeg, a későbbi császár, a mai német császár apja s ott volt Károly Frigyes porosz királyi herczeg is.
Károly Frigyes herczeg ismerte már annyira-mennyire a magyar zenét. Hallotta már több helyütt és nem egyszer s benne, valahányszor hallotta, mindig hatalmas érzéseket szitott föl, erős és nemes ábrándokat támasztott. Közölte ezt a trónörökössel, Frigyessel s mindketten megkérdezték az ezredest, vajjon az ő ezredének zenekara nem tudna-e magyar dallamokat játszani?
Tudna manót! A leggonoszabb osztrák kényuralom alatt éltünk, a katonai zenekarok bizony be nem tanulták a magyar zeneműveket. De egyébként is e zenekarok főleg fuvó- és ütőhangszerekkel dolgoznak, ezek pedig a magyar zenéhez nem alkalmasak.
Az ezredes nem nagyon biztatta a porosz királyi herczegeket. Károly herczeg azonban nem riadt vissza.
– De hiszen, kedves ezredes ur, van az ezredben elég magyar fiu, ha a zenekar nem ért is hozzá, a fiuk csak elhuzzák a magyar zenét.
A porosz királyi herczeg abban a vélekedésben volt, hogy valamint minden három cseh kölyökből legalább kettő ért a trombitához: ugy a magyar fiuk, a jó csalóközi legények is muzsikusnak születtek.
Az ezredes nem vonakodott tovább.
Magához hivatta Peczek Hugót, közölte vele a porosz királyi herczegek óhajtását s megkérte, csináljon valamit, ha tud.
Peczek főhadnagy megigérte. De csak azon föltétel alatt, ha elég czigányt talál az ezredben, továbbá, ha őt és a czigányokat a napi és tábori szolgálattól fölmentik s ha őt arra segitik, hogy hegedüt, bőgőt és czimbalmot minél gyorsabban szerezhessen be. Pénze elég volt, a szerszámot ő szerezte be, de a czimbalmot csakugyan katonai futár gyorsaságával szerezték be Pestről. Közelebb nem találtak. A többi hangszert Berlinben is meg lehetett kapni.
Czigányt sokat talált. Sorra hegedültette őket. Tizet kiválasztott. A nevük volt: Bodris, Balás, Kurucz, Recsko, Oláh, Sárközi néven kettő, Kiss és Pisnyi Zsiga. Ez a Pisnyi különösen ügyes volt, ez lett a primás köztük, maga a főhadnagy karvezető.
Hová valók voltak e czigányok: nem tudom. Ma is élhetnek még s a ki él közülök, 60 vagy 62 évesnél nem igen lehet idősebb, de fiatalabb se igen. Valószinüleg túl a dunai valamennyi s talán pozsony- és nyitramegyei nagyobb része. Nyájas olvasóink közt találkozhatik, a ki egyikre-másikra ráakad s nekem is hirt adhat róla. Ők sokat mesélhetnek a schleswig-holsteini hadjárat magyar zenéjéről s a Hohenzollern királyi herczegek lelkesüléséről.
Alig telt bele pár hét, a banda megalakult s összetanult. Julius második felétől kezdve bizony a hadverő herczegek és hadvezérek s mind a tábornokok és főtisztek, a kik közelben voltak, csak akkor hallgatták a katonai zenekarokat, a mikor »muszáj« volt. Egész lelkük a magyar zenébe mélyedt. Maga Bismarck is, a későbbi vaskanczellár, többször elmélázott, elábrándozott e zenének csodálatos dallamain.
Száz meg száz népdalt játszottak el. A kurucz zene akkor még nem volt általánosan ismert. A »Kidőlt a fa mandulástól«, a »Zöld asztalon ég a gyertya« s Kossuth nótája tetszett a királyi herczegeknek legjobban. Sohase tudták eldönteni, hogy a bús vagy vidám zene volt-e előttük kedvesebb.
Egy flensburgi fotografus, valami Brandt nevü, vett is föl róluk egy képet, mikor ott játszottak. A királyi herczegek ott egy kastélyszerü épületben szálltak. A kapu előtt árnyas fák s asztal és fapadok. Ott huzzák büszkén a czigányok kék bakanadrágban és fehér katonakabátban. Fövegét leteszi valamennyi. Peczek főhadnagy a bőgős mellett ül s onnan kormányoz. Középen a czimbalmos. A kapu fölött széles erkély. Ott ülnek künt a királyi herczegek. Maga a trónörökös, a későbbi boldogtalan császár, az erkély korlátjára könyököl, fejét kezére hajtja s ugy ábrándozik. Hatalmasabb, nemesebb s egyuttal szelidebb arcz még kevés volt a világon, mint az övé.
Szeptember 11-én az apenradei kikötőben volt a trónörökös. Egyik ágyunaszád födélzetén volt az ebéd két órakor s oda kérte Peczek főhadnagy bandáját. Majdnem szürkületig tartott a zene s annak élvezete. A trónörökös alig tudott tőle megválni. Meleg kézszoritással köszönte meg Peczeknek a nagy gyönyörüséget. S ekkor mondta e szavakat:
– Nagyon szép az önök zenéje, de alig tudom megitélni. Más zene iránt is fogékony vagyok, de minden más zene csak idegeimre hat. A magyar zene egész lelkemet áthatja.
Peczek főhadnagynak egyéb emlékajándék mellett a porosz királyi koronarendet szerezte meg apjától, a királytól. S azonkivül is szerzett neki egy csomó rendet, még – ha jól emlékszem – oroszt is.
Minő figyelem és gyöngédség volt ezekben a porosz »legmagasb uraságokban!«
Pisnyi Zsiga, a primás megbetegedett s Tondernben a kórházba került. Kutyasor az már a czigánynak, a mikor őt a kórházba fektetik. Mind a trónörökös, mind Károly királyi herczeg meglátogatta. Beszéltek volna hozzá szivesen, csakhogy a czigány nem tud németül, a porosz herczeg pedig nem tud magyarul. Végre keritettek valahonnan tolmácsot. Mit kiván a czigány?
– Nem lenne nekem, fölséges uram, semmi kivánságom, csak az, hogy ne költsenek rám olyan sok pénzt.
– Mit ért ezalatt?
– E helyett a sok drága orvosság helyett elég lenne nekem egy jó ital borocska is naponként.
Nevettek a herczegek.
De azt azután kieszközölték, hogy a czigány, mikor felgyógyult, megint a muzsikusokhoz kerüljön s ne kelljen neki puskát és borjut viselnie. Könnyebb a hegedü.
Frigyes császártól a magyar zene kedvelését örökségül kapta fia is, Vilmos császár. De ő még jobban szereti s még jobban belemélyed, mint boldogult apja.
Akkor tünt ez ki, a mikor 1897-ik évi szeptember havában eljött hozzánk Magyarországba s meglátogatta Budapestet is. Akkor ismerte meg a kurucz zenét s akkor látott és hallott először életében tárogatót.
Mind a kettőt Káldy mutatta be neki.
Ez időtől kezdve nincs a mi zenénknek hatalmasabb és nemesebb barátja a kerek földön, mint a német császár. Nem felejti még világkormányzó hivatása közben sem. Sokszor eszébe jut s mindig lelke mélyeig hat, valahányszor hozzájut.
A kurucz zenével való megismerkedését, a mennyire én tudom, el kell beszélnem részletesen.