XII.
(A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy.)
Vilmos német császár, mint országában mindenki tudja, rendszeres zenei oktatásban részesült. Volt is kedve a zenéhez. Nem is unta meg se tanárait, se a hangszer kezelését, sőt üres idejét gyakran szivesen töltötte el néhány kedvencz dala pöngetésével. A kik közelebbről ismerik, azt hiszik, meglehetős zeneköltő tehetsége is van. Zenekölteményét: Ägir dalát olyan emberek is figyelemre méltónak találják, a kik nem közönséges udvari hizelgők. Káldy azt mondta nekem, hogy e dal kisméretü alkotás ugyan, de van benne gondolat is, hangulat is s nem az egykor hallott dallamok egyszerü visszacsöngése. A ki ezt alkotta: az tudna alkotni mást is, nagyobbat is.
A hatalmas császárban tehát van szellemi tehetség, mely a közönséges mindennapi emberek tehetségét felülmulja. A mi azt teszi, hogy őt akkor is észrevennék, ha nem császár volna s ha nem oly erős nagy nemzetnek volna császára, a minő a német.
Bizonyos, hogy a magyar zene nagy értékét nyomban fölismerte, mihelyt azzal megismerkedett.
Ez nagy és jellemző dolog. Mert különös okosságra s érző és elfogulatlan lélekre mutat.
Nagy és hatalmas uralkodónak ugynevezett okos emberré válni sokkal nehezebb, mint közönséges embernek.
Az a hizelgés, mely körülveszi; az a hit, hogy ő a gondviselés kiválasztott képviselője s istennek különös kegyeltje; az ezerféle nagy ügy, mely figyelmét örökké leköti s mely önmagáról elmélkedni alig engedi; a csalhatlanság biztos érzete, mivelhogy minden ugy jó, a hogy’ ő rendeli; a hatalom ki nem számitható mértéke, a hogy’ ő mindenkinek parancsol s a hogy’ ő neki mindenki engedelmeskedik, még a tudomány is, még a művészet is, még a női báj is: mindez alig engedi meg, hogy a nagy és hatalmas uralkodó okos emberré fejlődjék vagy okos ember maradhasson. Különös szerencséjük az uralkodóknak, hogy balsors, betegség és halál őket se kiméli. Ha mindig egészségesek maradnának s két emberéleten át élhetnének: az elmebetegek házában kellene életük második felét tölteniök.
Vannak kivételek. De azok azután igen jól fejlődött agyu férfiak.
Nekem távolról ugy tetszik, hogy a német császár a legjobban fejlődött agyu férfiak közé tartozik.
Ifju korában nem alkalmazkodhatott agya a magyar zenéhez s ennek nagy tökéletességeit mégis azonnal felfogta s átérezte.
A német és az ugynevezett remek zenéhez szokott egész idegzete s ennek daczára a magyar zene hatalma azonnal odaférkőzött lelkéhez.
Mennyivel tökéletesebb elme az övé, mint a muzsikusoké általában!
Szülőitől is örökölhette, de alkalmas nevelés is idomitotta és edzette ezt az elmét.
Más észrevételemet is el kell róla mondanom, ha már róla beszélek.
Meglehetős figyelemmel kisérem alkalmi és rögtönzött beszédeit. Azokat, a melyeket pillanatnyi benyomás és hevenyében támadt fölgerjedés okoz.
E beszédek eszmemenete, sőt gondolatainak alakja is régen-régen ismerős előttem. Különösen a mikor a nagy német nemzet világtörténeti hivatásáról, az általános mivelődés előrevitelében való vezérszerepéről, nemzeti önérzetének s hatalmának nagygyá s nemessé tételéről s az uralkodó és népe közt való benső egység szükségéről beszél. Eszméi az ő lelkéből fakadnak ugyan, de ez a lélek egy pillanatra se tér el a nagy és régi német nemzeti hagyománytól.
Volt gyerekkoromban a pápai akadémián egy öreg tanárom. Bocsor István volt a neve. Kemény kálvinista agy. 1848-ban képviselő. Az akadémián a világtörténetnek s a magyar alkotmányjog történetének tanára. Irt néhány becses munkát is, melyet azonban ma már mindenki elfeledett. Felfogása alkotmányunk természetéről s egyes történeti fejleményeiről oly különös, oly eredeti s oly erős magyar, hogy az eszmék mai áramlatai közt szinte képtelenségnek tekintené a nemzedék.
Ő a mult században 1834–1835 körül egy-két német egyetemet látogatott s köztük a berlinit is. Azután lett pápai tanár. Én 1855–1857 körül hallgattam történeti előadásait.
Csodálatos jóslatokkal állt elénk.
Akkor bizony a németség nem volt világvezető hatalom. Darabokra volt szakadozva s nagyobb darabjai közt Poroszország alig versenyezhetett még Ausztriával is. S az öreg tanár már akkor számtani pontossággal megmondta előre, mi fog következni.
– Jön idő, amici, s nem is sokára, a mikor a német nemzet egységes államot alkot, kiszoritja a Habsburgokat, leveri a francziát, háttérbe szoritja a román fajok miveltségét, s tiszta germán miveltséggel áll a világnak élére. Születni fog uralkodó, a kinek lelke tele lesz a német nemzet nagy és nemes önérzetével s százados balsorsai közt kifejlett s megerősödött nagy hagyományaival s a ki alatt elkövetkezik az idők teljessége, a miről ma még a német szivek csak ábrándoznak, de a mire azok a szivek már előre készülnek, sőt készen vannak.
Igy beszélt.
Még az uralkodó s népe közti viszonyról is szórul-szóra ugy beszélt, mint most Vilmos császár.
Kik voltak tanárai, a kiket hallgatott, nem tudom; nincs időm most nevüket kikeresgélni. Bizonyos, hogy német tanáraitól hozta azokat a gondolatokat és eszméket. A harmadik nemzedék él már azóta s Vilmos császár ennek a képviselője. De a hagyomány, melynek az ő gondolkozása megfelel, már régi.
Régi, de mindig tiszta német s egészen nemzeti. Alig is volt valaha hatalmas uralkodó, a ki igazabb nemzeti fejedelem lett volna, mint ő. S bármily furcsán hangzik, valahányszor beszél, mindig eszembe jut az öreg Bocsor tanár s nagy jóslata.
Vajjon hát Vilmos császár-e az az uralkodó, a kit az enyingi paraszt biró fia, Bocsor, a jövendő méhében már előre felismert?
Emberi természetünk, hogy óhajtjuk látni a hirneves férfiakat. Én is jól megnéztem Vilmos császárt, mikor 1897 év szeptemberében Budapesten járt. Élénk és mély szeme, bátor és öntudatos tekintete tünt fel nekem. Nyilt és értelmes arcz. Ugy látszik, ritkán bámul el annyira, hogy tudata minden gondolatát ne követné.
Szeptember 20-án volt nagy és fényes estély a budai várpalotában. Zeneelőadás is volt, melyet Káldy vezetett. A magyar fajzenéből műsoron volt Káldynak egy magyar ábrándja s Lavottának Sátoros kurucz nótája. Rákóczi dalát, a svihrovai nótát műsoron kivül adták elő.
Másnap az Operát látogatta meg a német császár. Itt többféle magyar operából adtak részleteket. Egyebek közt Bánk bánból is a Szép Melinda kezdetü nagy dalt.
Semmi sem hatotta ugy meg a nagy császárt, mint Lavotta kurucz dala s az eredeti régi Rákóczi.
Ezek nem versszakos dallamok, nem ugynevezett népdalok. Mind a kettő a legmagasabb fajta remek zenéhez tartozik, csakhogy se tökéletesen harmonizálva, se nagy karra instrumentálva nincsenek. A kurucz zenének fölséges képviselője mind a kettő. Bár az én izlésem még ezeknél is ismer nagyobb és gazdagabb kurucz zeneművet.
Tárogatón adta ezeket elő Oláh Lajos tárogatós.
A tárogató bús, de kissé tompa hangja teljes hatalmát képes kifejteni a budai királyi vár nagy palotatermében. Ezt a hangszert sohase látta, ilyen hangot sohase hallott a hatalmas fejedelem.
De ilyen zenét se.
Én valami ok miatt nem mentem föl az estélyre, a császár arczát a zene hatása alatt nem figyelhettem meg. De Káldytól s másoktól is ugy hallottam, hogy az első hangok hallatára a császár ideges gyorsasággal kérdezősködött a zenedarab iránt s azután átengedte magát szótlanul, némán annak a hatásnak, melyet ez a zene a nemes és mivelt lelkekre gyakorol.
Hejh hatalmas ur! Te nem tudod, mikor és miért keletkeztek azok a sziveken tipródó kurucz dalok! Te nem tudod, a magyar mennyi vért és mennyi könnyet áldozott, hogy megvédje faját, nemzetét, honát, szabadságát, hitvallásának szentségét s jövőjének büszke reményeit.
Te nem tudod ezt, hatalmas ur!
Te azt se tudod, hogy a mióta fennáll az a büszke királyi vár: annak tömör falai közt most szólalt meg először a tárogató s most tört ki fekete öbléből először az a hang, mely az annyiszor vérbe fojtott magyar szabadságnak mindig föltámadásra hivó szentséges szózata volt. S az is marad mindörökké.
Miért nem jösz mi hozzánk el többször is, te hatalmas ur?
A mint a zene elhangzott: odafordult a császár Káldyhoz. Szelid, komoly, nagy érzés fénylett arczán és szemein. S kezet fogott a szerény művészszel.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, Káldy ur, ez élvezetet. Hogy én nem tudtam, hogy ez a zene is van a világon! Hogy én velem ezt nem tudatták tanáraim!
Mosolyogva körülnézett. Vajjon nem hallgatódzik-e dr. Lucanus vagy Bülow vagy Plessen és Hahnke s nem pletykálkodnak-e majd otthon Berlinben. De ezek a katonák és államférfiak távolabb álltak. S mosolyogva folytatta:
– Természetesen az én zenetanáraim maguk se tudtak erről a zenéről semmit!
(– A szamarak!) E zárjel közt levő szót nem mondta ugyan ki a császár, de épen csak hogy ki nem csuszott a száján. Szavainak hangsulya s arcza után e szónak kellett volna következni.
Azután kérdezősködött Káldytól a zenedarabok koráról, szerzőiről. Kérdezősködött a tárogatóról is. S nagy érdeklődéssel hallgatta a magyarázatokat. S ujra szólt:
– Nagyon meghatott ez a csodálatos zene. Mint ön tudja, én is néha, ha kis nyugalmat lophatok magamnak, foglalkozom kissé a zenével. Az önök zenéjére nézve nem igérek semmit. Nem igérek! De azt hiszem, én még ezzel fogok foglalkozni.
Káldy fölemlitette a császár Ägir dalát, mely szintén a műsoron volt s melyet az egyik zenekar eljátszott. Dicsérte annak szépségét.
A császár vállat vont.
– Köszönöm az ön elismerését, de egyszerü dal bizony az!
Másnap korán reggel a császár már elkészittette Káldy számára a Porosz kir. Koronarend adománylevelét. Budapesten, szept. 21-én 1897-ben kelt az. S küldte a levelet is, a rendet is Káldyhoz.
A mi királyunk pedig egy nagyértékü három brillántos arany melltűt adott Káldynak neve kezdőbetüivel a kurucz zenéért – emlékül. Rég porrá és hamuvá vált szegény kurucz vitézek, ti se hittétek ám soha, hogy dalotok egykor ott harsogjon a budai királyi várban császárok és királyok gyönyörüségére!
De a német császár is bizonyára megbocsát az ő zenetanárainak tudatlanságukért, ha egyszer megtudja, hogy még a magyar királyi zeneakadémia muzsikus tanárai se ismerik s talán még maig se ismerik Lavotta hires kurucz zenéjét!