XIII.
(Vörös Miska és a német császár. – Szögyény-Marich László érdeme. – Lehel kürtje. – Káldy ajkan megszólal a jász kürt. – Vége.)
Káldy a német császárnak megküldte kurucz dalai gyüjteményét. Kezébe jutott-e az a császárnak s volt-e ideje és kedve zongoráján pöngetni s ha igen: eltalálta-e kellő módon a hangok amaz átmenetét és nyomatékát, melyet hangjegyről igazán csak magyar fül és érzék tud eltalálni: mindezt nem tudom. Honnan tudhatnám?
Hanem azt tudom, hogy a kurucz zenét el nem feledte.
1898-ban február elejének egyik napján Szögyény-Marich László nagykövetünknél volt. A nagykövetnél Vörös Miska zenekara játszott. Ez a Vörös Miska kitünőn játszó magyar czigány, régóta Berlinben van, a neve már zeneigazgató, ért a kottához is, de azért kotta nélkül játszik, a mikor igazán játszik, nagy csodálkozására a berlini muzsikus világnak. Általában a külföldön mindenütt feltünőnek találják, hogy a magyar zenész hangjegyet, karmestert és pápaszemet nem használ, haja rövid, szakála nincs, bajusza pedig ki van pödörve s valamennyi barna, mint a czigány.
A császár régóta kedvelte már Vörös Miskát, sokszor elhallgatta bús és vidám magyar zenéjét önmagánál saját császári palotájában is s Szögyénynél is. Most is, a mint a nagykövet estélyén hallgatta: odament hozzá s fölkérte, hogy játsza el Káldy kurucz dalait. Egyenesen ugy mondta: Káldy kurucz dalait.
De Vörös Miska bizony nem tudta azokat. Szégyenszemre be kellett vallania s magát a nagy császár előtt kimentenie. Czigány észszel, talpraesett felelettel azt találta mondani a császárnak, hogy ujak azok a kuruczdalok fölséges uram; a mikor még otthon voltam, nem játszotta senki.
Czigány-czigány ne szégyeld magad. Vagy legalább is ne nagyon. Mondtad volna meg a németek császárjának s ha még alkalmad lesz hozzá, mondd meg neki magyarán a teljes igazságot.
– Régi dalok azok, fölséges ur! Ott élnek ezek a magyar nép ajkán és szivében már századok óta. Ismeri ezeket Magyarországon mindenki, csak Magyarország kormányzói nem ismerik. Csak az ország nagy zeneművészeti intézetei nem ismerik. Csak a királyi magyar zeneakadémia muzsikus tanárai nem ismerik. Csak a filharmóniai hangversenyek művészei nem ismerik. Csak az országot bekóborló, a népnek pénzét zsebrevágó, a vagyonos családok kebelében zeneoktató idegen zongoramesterek nem ismerik. Csak azok nem ismerik, a kiknek ezt ismerni, terjeszteni, művelni szent kötelességük, hazafias feladatuk volna. Mert a magyarok országában fölséges ur nem az ám a törvény, a mi a németek országában. Itt mindenki a német nemzet nagyságáért tör, amott pedig mindenki a magyar nemzet nagysága ellen tör. Bocsásd meg tehát felséges ur, ha mi szegény, külföldön élő magyar czigány művészek még most a kurucz dalokat nem ismerjük. Majd megismerjük mi is.
Igy beszélhetett volna Vörös Miska.
A császár ezen az estén Vörös Miskát egy márcziusban tartandó császári ebédre játszani meghivta. Egy-két uj dalt is hallott ekkor tőle s ezt akarta a bájos császárnénak bemutatni. Vörös Miskának ki kellett tenni akkor magáért.
Megtudta Vörös Miska balesetét természetesen Szögyény-Marich nagykövet is. Elmondta neki a császár is és Vörös Miska is. A nagykövet is lelkére kötötte Miskának, hogy a kurucz zenéről meg ne feledkezzék.
A mi népünk talán soha se lehet elég hálás Szögyény-Marich László iránt.
Nem diplomácziai sikereiért. Ámbár a diplomáczia mezején is a mai viszonyok közt betölti helyét ugy, mint akárki s jobban, mint sok más. Pontosabb, hivebb, figyelmesebb és mégis szerényebb ügynöke még sohase volt uralkodónak, mint ő. Nagyon régen nem találkoztam vele, semmiféle érintkezésben nem állunk, soha nem tartozott az én kurucz függetlenségi táboromhoz, politikai elvek és érzületek közössége se kapcsol bennünket egymáshoz, – de ismerem jól, voltunk együtt képviselők, ismertem s 1881-ben egy fürdőévad alatt nagyon megszerettem édes apját, sőt ismertem mint gyerek, anyai öreg apját is, a ki 1848 előtt az én vármegyémnek volt főispánja. Szivesen elmondom tehát róla az igazságot.
Az igazság pedig az, hogy a németek hatalmas császárja főleg az ő személyében, az ő családja nemességében s az ő egyénisége által szerette meg annyira a magyarságot. Valamennyi nagykövetünk összes munkája nem ér fabatkát se e kérdésben Szögény-Marich László nagy érdeme mellett. Hadd tudja meg ez igazságot tőlem minden nyájas olvasóm.
Február 8-án 1898-ban már megkapta Káldy Berlinből a fölhivást, hogy Vörös Miska számára állitson össze egy kurucz zene-műsort, hogy ezt Miska zenekara Vilmos császár egyik márcziusi ebédjén már eljátszhassa. Káldy buzgósággal sietett a fölhivásnak eleget tenni.
Szögyény beszélje el: mekkora sikere lett ennek a kis dolognak.
Hejh ha Szent István koronájának tanácsosai és közelállói erejükhöz képest annyit tennének a magyar fajzenéért, a mennyit szegény Káldy tett! S a mennyit csak muzsikus czigányaink tesznek!
De ne törjük fejünket ilyen bolondságon!
– – Be is fejezném már Káldy emlékezetét, de sok érdekes élettörténeti részlet közül még egyet el kell mondanom.
Káldy kezén megszólalt Lehel kürtje: ezt kell elmondanom.
E kürtnek története van. Századok óta a jászok tulajdona s Jászberényben őrzik. Miként, mikor, ki által került a jászok kezébe: bizton nem tudják. A jászok közvéleménye Lehel vezér kürtjének tartja, a ki Árpádnak volt kortársa s a kiről Béla király névtelen jegyzője több helyütt emlékezik.
Én valami nagy gondossággal meg nem néztem, de az ezredéves emlékünnep idején láttam. Elefántcsontból van faragva. Az agyar, melyből készült, a nagyobbak közül való volt. Ügyes esztergályos munkával van kivésve s külsején művészi faragványok, domborművű alakok. Az öreg Pulszky szerint kora jóval meghaladja Árpád korát. Időre nézve tehát csakugyan lehetett Lehel vezéré.
Hogy az övé lett volna: arra semmi bizonyság. Csak a jász nép hagyománya. Efféle dolog ezer van a világon. A Habsburgok gyüjteményében levő Harun-Al-Rasid-féle kardról sincs alkatán kivül semmi bizonyság. Alkata szerint pedig inkább Árpád-korabeli magyar vezér kardja volt, mint a hires mór uralkodóé vagy nagy Károly császáré. A különböző egyházak száz meg száz kegyeleti tárgyat őriznek, melyek egykor hitalapitók, vértanuk, szentek tulajdonai lettek volna a hagyomány szerint. Jász atyánkfiainak kegyelete fölött tehát épen nem lehet mosolyogni.
A kürtön nincsenek hanglyukak. Hangszernek tehát nem használhatták. Rövid is. Ürege ép oly egyszerü, mint az ökör szarvából készült kanászkürtté. Fuvó lyuka is olyan egyszerü, sőt tágabb. Semmi nyoma annak, hogy fuvásához nádat vagy nyelvet használtak volna. Ha tudták is valaha fujni, hangja csak dudolás, üvöltés, zugás lehetett alig egy-két változattal.
De nem is tudták fujni. Nem egy czigány, nem egy sipos, kürtös vagy trombitás tett vele kisérletet, de hiába. Általánossá lett a vélemény, hogy azt a kürtöt csak Lehel vezér tudta fujni s azóta senki.
Szép ábrándot kapcsolt hozzá a hagyomány s a hivő képzelgés. Ha megszólal egykor Lehel kürtje, akkor lesz teljes a magyarok szabadsága s az osztrákot akkor kergetjük ki a világból.
De hát nem szólalt meg.
Vörösmarty Zalán futásában azt a regét beszéli el, hogy a mikor Tas vezér felesége az azovi tenger partján megszülte Lehelt, egy ősz tündér lágy hangu dalokkal zengedező sipot adományozott a gyenge szülöttnek. De a mikor a gyermek felnőtt s látta apjának és bátyjának harczait: arra kérte az ősz tündért, hogy gyenge sipját változtassa hadi kürtté. A tündér búsan bár, teljesité az ifju kérését s a kürt ezóta rettenetes hangjával égi dörgésként zeng a táborokon s vérharczi mezőkön s szivet emel és aláz a bajnok ajkáról.
Ugy gondolom, Vörösmartynak még 1825 előtt, még Zalán futásának elkészitése előtt látnia kellett Lehel kürtjét. Addig még tudtommal nem jelent meg hű rajzban s alapos tudományos magyarázattal. Vörösmarty mégis »czifrás«-nak nevezi a kürtöt. A hatalmas hadi kürtöknek ez a szó: czifrás, csakugyan szokatlan jelzőjük. De a jász kürtöt domborművű faragványai után megilleti ez a jelző.
Káldy legutóbb 1898-ik évi augusztus hó 24-én volt Jászberényben kisded alkalmi társulatával, hogy a kurucz dallamokat a lelkes jászoknak bemutassa. Szeretettel fogadták.
Másnap 25-én néhány tekintélyes férfiu fölkérte, nézze meg Lehel kürtjét s mondjon véleményt arról, lehetett-e ez valaha hadi hangszer?
Káldy elment a városházához s megvizsgálta a kürtöt. Azután kisérletet tett megfujni. Sikerült neki tiszta és hatalmas hangokat hozni ki belőle. Volt társaságában egy Beck Péter nevü kürtös művész; ő is tett kisérletet. Ennek is sikerült. Kicsaltak belőle hat teljesen tiszta és két bizonytalan hangot. A tiszta hangok, mint velem közlik, a g, c, d, e, f és á hangok. Káldy e hangokból rögtön alkotott egy hadi riadót vagy szignált s elfútta azt.
De már ez titokban nem maradhatott. Hiszen csoda volt ez!
Kinyitották a városház nagytermének a térre, utczára néző ablakait. Káldy odaállt egy ablakhoz s elfútt ki a légbe, ki az égbe, ki a messzeségbe Lehel kürtjén szép magyar hadi riadót.
Szállt a hang, repült ki az ürbe, mint a harangnak hangja, fenséges zugással, szelid, édes, hatalmas harsogással. Sohase hallott Jászberénynek népe ilyen zenehangot.
Micsoda hang ez?
A városház közelében lévők futottak a városház felé. Hallották a hangot, kérdezősködtek utána s csakhamar megtudták, hogy megszólalt a jász kürt, hangot adott Lehel hős vezérünk hadi kürtje.
Mint a futó tűz: ugy terjedt el pillanat alatt a csoda hire szerte a városban. S jöttek a népek, aggok és gyermekek, asszonyok és férfiak seregestül a csoda látására. Ezer meg ezer ember gyülekezett össze a városház előtt s tett ámuló arczczal és könnyező szemmel tanubizonyságot a nagy csodálatos történetről. Mintha az isten szólt volna le az égből, a felhőből, a magasságból: oly áhitattal hallgatták a honfoglalásnak ezer év előtt elhangzott harczi riadóját.
S mikor Káldy kilépett a kapun, tódultak hozzá a vének és fiatalok, hogy megbámulják, köszöntsék, üdvözöljék s kezét és ruhája szegélyét megcsókolják.
Azóta elnémult Lehel kürtje megint s elnémult Káldy – örökre. A kürtöt jó hazafiak őrzik, Káldyt a sirnak hantjai. Az a kürt még talán megszólal valaha, de támad-e egykor férfiu, a kiben Káldy lelke ujra él és ujra alkot?