I.
(Barátságunk. – Csalódik, a ki magas gondolkozással lép a törvényhozás kebelébe. – Az ifju Deákpárt. – Szilágyit szemeltem ki vezérnek. – Adomázó társaságom.)
Mai napon, néhány óra előtt hunyta le örökre szemeit. Sietek róla elmondani mindent, a mit én tudok s a mit a nemzetnek tudnia kell. Hogy mindenki tudja, mekkora nemzetünk vesztesége s hogy minden jó hazafi törekedjék pótolni azt a veszteséget.
Lehet-e pótolni?
Lehet. A nemzeterő és a gondviselés, ha összefog, tudja pótolni. A nemzeterő kimerithetlen s a gondviselés örök.
Régi barátomat vesztettem el. Régi barátság kapcsolt össze bennünket.
Barátság!
Jó szó-e ez jelezni azt a viszonyt, mely köztünk fennállott? Lehet-e barátság oly férfiak közt, kiket a végzet országos közügyek intézésére rendelt s a kiknek lelke a közügyekhez sokkal jobban ragaszkodik, mint egymáshoz? S a kiknek elméje igen gyakran összeütközik a fölött, vajjon a választott idő s a választott eszközök a legjobbak-e a közös czél elérésére?
Rendszeres és teljes élettörténetét nem irom le. Legalább most nem. Nagy történet az ő élete, mert a nemzet nagy történetével van összeforrva. Csak rajzokat, csak eseteket, csak törekvéseket és harczokat akarok élete történetéből felmutatni. A melyeket magam láttam, figyelemmel megnéztem, gondosan megvizsgáltam s a melyekben magam is részt vettem. S egyéniségének néhány főbb jellemvonását akarom megrajzolni, hogy a ki nem állt hozzá oly közel, mint én, még az is ugy fölismerhesse benne az egyént és az államférfit, az embert és a tudóst, a miként én.
Nem hiszem, hogy vakmerő volnék, ha azt mondom, hogy én őt mindig tisztán láttam s hogy én igazságos itéletet tudok alkotni róla.
Nem csalódtam benne soha, ő se én bennem. Érdekeink nem ütköztek össze soha, mert a közügyek terén magánérdek nem vezetett bennünket soha. Sohasem kértünk egymástól semmit és sohasem adományoztunk egymásnak semmit. Az ő kezében időnként nagy hatalom volt, de az enyémben is. Az övében a kormányférfi, az enyémben az irás és a szó hatalma. Ezt se használtuk egymás ellen soha. Voltam vele egy párton s akkor is gyakran erősen összeütköztek nézeteink. Közel negyedszázad óta két táborban, egymással szemközt állva szolgáljuk a hazát s azóta is nagy nemzeti kérdésekben gyakran egyetértettünk. Voltak köztünk viszálykodások is, de ezek mindig a honfilélek aggodalmaiból támadtak, sohase más indokból. Nem voltunk versenytársai egymásnak s azért gyakran mégis a legmagasabb verseny támadt köztünk. Magánkörben gyakran használtuk egymás ellen a birálat legkeményebb szavait, de sohase volt oly pillanat, hogy egymást igazán ne becsültük volna.
Ezért mondom, hogy régi barátság kapcsolt össze bennünket. Ez a barátság ad nekem jogot ahhoz s egyuttal teszi kötelességemmé azt, hogy emlékét megőrizzem, tisztán tartsam s abban a fényben állitsam a nemzet elé, melyet igazán az ő történelmi egyénisége sugároz ki.
Innen-onnan harmincz éve, hogy a képviselőházban helyet foglaltam.
A Deák-pártnak voltam tagja.
Nemes ábránd, eszményi gondolkozás, igaz kötelességérzet töltötte meg lelkem, a mikor a nemzet nagy tanácsába beléptem. Mint minden ifjuét, a kit nem hivalkodás s nem üzérkedő törekvés vezet oda.
A Hungária-szállóban volt körhelyiségünk. Eljártam oda szorgalmasan hallgatni, figyelni, okulni, rokonlelket keresni s Deák Ferencz nagy szellemének melegénél üdülni, erősödni, nemesebbé válni.
Sokban csalódtam.
Minden ábrándos lélek csalódik, a ki messze vidékről erős képzelettel s távolból megalkotott felfogással jut oda, a hol a nemzet története készül, törvényei megszületnek s nagy férfiai egy csopron vannak.
Csalódunk az emberekben, csalódunk a viszonyokban, csalódunk a nemzedék erejében s végre csalódunk önmagunkban. Mindent gyöngébbnek tapasztalunk, mint a hogy’ otthon elgondoltuk. Saját erőnket is.
A Lónyay-kormány állt akkor.
Erős kormány helyett marakodó minisztereket találtam. Egységes párt helyett pajtáskodó szövetkezeteket. Elvek küzdelme helyett érdekek küzdelmét. S az ellenzéket se találtam nemesebbnek. Indulatosság, düh és vádaskodási ösztön uralkodott az ellenzéki férfiak lelkén. A nagy nemzeti czélokban egyetértő lelkesülést, a felelősségnek mély érzetét, a közügyekért való munkásság önzetlenségét nagyon kevés férfiunál sikerült fölfedeznem. Sok embert találtam, a kinél a képviselőség se nem kötelesség volt, se nem hivatás, hanem csak divat, szokás, hivalkodás, körtagsági időtöltés, képviselőházi unalomölés.
Deák Ferenczben nem csalódtam. Ő még mindig a régi volt.
De kedve borus, ereje hanyatló, betegsége lassanként fokozódó. Mint agg oroszlán az odu nyilása előtt: nyugodtan ül, őrzi barlangját s vigyáz a messze vidékre, de a kölykek már keresztül ugrálnak fölötte s ha egyet-egyet mordul: nem félnek tőle sokáig. Egy pillanatig elcsillapodnak, de aztán tovább játszadoznak, kergetőznek és marakosznak.
Előre láttuk, hogy az agg oroszlán nem sokára örökre félrevonul.
De ki áll elő helyette? Ki lesz a vezér? Ki lesz az, a ki mindent bölcsen meggondol, mindent önzetlenül végez, a ki nem osztozkodik senkivel s a kinek mindenki hiven és szivesen engedelmeskedik? Ki lesz a nemzetnek gondjaviselője?
Jött a nagy közgazdasági válság is. Szegénynyé lett a társadalom. Gyökeret kezdett verni az a vélemény, hogy mi államot fentartani nem tudunk s ha Deák behunyja szemét: ismét ránk fekszik az osztrák. Csődbe jut Magyarország s a bécsi kormány lesz tömeggondnoka.
Zichy Manó gróf adomáját mindenki igaznak, talpraesettnek, a helyzet valódi jellemrajzának tekintette.
Itt volt a király. Mikor Bécsbe visszautazott: sok képviselő kiment hozzá tisztelkedni a vasuti állomásra. Zichy Manó gróf is. A király a szalonkocsi ablakából kegyesen intett a képviselőknek s Zichy Manóhoz e szavakat intézte:
– Remélem, önnel a jövő képviselőházban is találkozom.
– Nem leszek többé képviselő fölség!
– Miért?
– Mert nincs már több Deákpárti ember, csak három. Kevesen vagyunk.
– S ki az a három?
– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. Ez pedig kevés.
A király nevetett.
Ez volt Zichy Manó gróf adomája. Mindenki meg volt győződve, hogy a terheket nem birjuk, az államszervezet tönkremegy, a Deákpárt feloszlik, a balközép le nem mond közjogi elveiről, tehát a kormányt át nem veheti; – nincs segitség sehol, beleesünk az Apponyiak, Sennyeyek, Majláthok kezébe.
Én nem láttam ily sötétnek a helyzetet.
Szentül meg voltam győződve, hogy ha a Deákpártba lelket öntünk: minden bajt kilábolunk, minden veszélynek elejét vesszük. Olyan emberünk ugyan nincs, a ki Deák Ferenczet pótolhatná, de tegyünk kisérletet, komolyat és nemeset, arra, hogy a legjobb fiatal erők szövetségével vezessük a pártot s állitsuk még egyszer helyre annak egységét és önérzetét.
Alkossunk ifju Deákpártot. Ne az öregek ellen, semmi esetre se Deák Ferencz ellen, sőt épen az ő belenyugvásával a cselszövő külön csoportok ellen.
Én akkor a »Pesti Napló«-ban politikai vezérirója voltam a pártnak. E miatt is, Deák Ferencz kegyes, barátságos figyelme miatt is, volt némi erőm a pártban. Ugy hittem, jó dolgot cselekszem, ha ily irányban kezdek dolgozni.
Meglátogattam Deák Ferenczet. Örömmel hallotta felfogásomat és érveimet s helyeselte törekvésemet.
Közöltem sok barátommal a tervet. Az erdélyiek különösen örültek neki. Molnár István Zemplénből, Kvassay Laczi Nyitrából ma is élő emberek, a kik lelkesen fogadták a tervet.
Körülnéztem. Ki lehetne az ifju Deákpárt vezére? Kinek adott a gondviselés akkora elmét, akkora politikai és tudományos miveltséget, akkora erélyt és szónoki képességet, olyan tiszta jellemet s már megszerzett tekintélyt, hogy vezérünk lehetne?
Szilágyi Dezsőn akadt meg a szemem.
Képviselő volt, miniszteri tanácsos volt s a kodifikáló bizottságnak tagja volt. Eszét, tudományát, szónoki képességét mindenki elsőrangunak tartotta. Csak érdes modora s gunyolódó természete ellen volt némi kifogás. De mi ez oly hatalmas tehetségek ellenében, mint az övéi?
Fiatal, harminczkét éves nőtlen férfiu. Igaz, jó magyar: nevelésben is, gondolkozásban is. Erős, zömök termet, vastag nyak, hatalmas fő. Nagyon hasonlit báró Wesselényi Miklóshoz. Tájékozott minden politikai kérdésben. Beutazta már Németországot és Angliát. Nemes nagyravágyás nem hiányzik nála. Lakik benne annyi, a mennyi államférfiban mulhatlanul szükséges. Észjárása, gondolatainak alakzata irodalmi magaslaton áll. Üzletek, önző törekvések nem lakoznak lelkében. Büszke és önérzetes.
Ilyennek találtam Szilágyi Dezsőt.
Hogy engem vezetni tudna, hogy nekem vezérem lehet: erről meg voltam győződve. Hogy neki lesz-e szüksége egyszer-másszor vezetésre s hogy én őt ilyenkor tudnám-e vezetni: ez a kérdés nem jutott eszembe.
Körülvettem. Közöltem vele tervemet, gondolkozásomat. Tetszett neki.
De feltünt, hogy ez irányban kezdeményezni még sem akar. Halogat, késleltet, mintha várna valamire. Indokát nem találtam ki.
Utóbb nem is kerestem.
Észrevétlenül egy kis állandó társaságot szerkesztettem össze. Tagjai voltak: Paczolay János, Kerkapoly Károly, Pulszky Guszti, Toszt Gyula, a kit nagyon szerettem, Szilágyi Dezső s én.
Csaknem minden este állandóan együtt voltunk a körben. A nagyterem baloldali sarkában a mostani Lloyd-épületben volt egy keresztpamlag: az volt a tanyánk. Itt tárgyaltuk a kérdéseket. Itt itéltünk elevenek és holtak fölött. Itt születtek adomáink, szárnyaló jelszavaink, gonosz megjegyzéseink. Ide jött hozzánk eleintén egyenként, gyakran seregestől a többi képviselő. Jöttek ide hirlapirók is. Kecskeméthy Aurél állandóan velünk volt. Notabilitások is gyakran felkerestek. Horváth Mihály a történetiró, Érkövy a gazdasági iró, Korizmics László, mezőgazdaságunk irodalmi mivelője Stoll, a bányarém, gyakran hozzánk csatlakoztak. A mikor Deák Ferencz az átelleni, jobboldali keresztpamlagon adomázott: akkor a mi társaságunk ugyan felbomlott, mert mi is oda mentünk az »öreg urat« hallgatni, de ez ritkábban történt. A »Pesti Napló«, a Deákpárt vezérlapja, e kis társaság szellemét képviselte.
Ez lett az ifju Deákpárt bölcsője.
Az 1874-ik évben a miniszterelnök Bittó is ehhez csatlakozott. S ez év parlamenti vitáiban még egyszer és utoljára hatalmasan érvényesült a Deákpárt egysége s nemzeti és szabadelvü felfogása.
Mind ebben már nagy érdeme volt Szilágyi Dezsőnek. Még Paczolay, még Kerkapoly mellett is Szilágyi egyénisége domborodott ki hatalmasan.
Voltak azonban gyöngeségei is, melyeket már ekkor észrevettünk.