II.
(A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam köztük? – Miért nem tudott irni Szilágyi? – Miként készitette beszédeit? – Ott hagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése.)
Legnagyobb gyöngesége abból állott, hogy tanulmányaiban, gondolkozásában, egész szellemében, még társalgásában is nagy egyoldaluság fejlődött ki. A tagadásnak, a kételkedésnek, a birálgatásnak egyoldalusága.
Óriási elme volt, de nem volt tökéletes elme. Óriási tudása volt, de azért tudása is csonka volt.
E két mondásom igazságát meg kell bizonyitanom. Különben azt hihetné valaki: könnyelmü vagy elfogult vagyok szavaimban.
Tökéletes elmének azt tartom, mely alkotni tud. A melyben a megfigyelésnek és birálatnak képessége teljesen megvan, de egyuttal megvan a cselekvés, javitás és alakitás képessége is. Az az egész ember, a kinek szelleme mind a két irányban egyenlően fejlődött. Az mutat fel sikereket. Az egyuttal a tökéletesen jó ember is. De egyszersmind a boldog ember is.
Gyakran halljuk társas életünkben: ime egy nagy ész, ime egy lángelme, ime egy óriási tudás. Ép ily gyakran olvassuk e mondásokat hirlapokban, sőt tudományos könyvekben is. A nagyközönség hisz vagy nem hisz e szavakban, de nem gondolkozik fölöttük; tisztán pedig kevesen értik, mit jelentenek e szavak.
Hányszor állitanak elénk például csodagyereket, a ki zenében vagy nyelvek tudásában, gyors felfogásban, számtanban, sakkjátékban, de bizonyos tudományágakban is megelőzi korát s felülmulja a felnőtt szakembert is. Azt mondjuk: lángelme; – azt mondjuk: nagy tehetség. Pedig a legtöbb esetben egyik se. A korát megelőző efféle gyerek csodagyerek ugyan, de nem tökéletes elme s azzá valószinüleg soha sem is válik. Csak szabálytalanul félrenőtt elme, melyben az elmének egyik tehetsége aránytalanul nagyobb, mint a másik.
Ilyen volt egykori barátom és képviselőtársam Schwarcz Gyula. Gyermek és ifju korában oly gyors volt felfogása, oly csodálatos volt emlékezete s oly rendkivüli volt nyelvtudása, hogy hozzá hasonlót alig tud felmutatni a mivelődés története. Mikor tizenhárom éves korában a régi hellen nyelvet a fehérvári gimnázumban tanulni kezdte, mire legjobb tanulótársai a betük ismeretét, a szavak olvasását s a nyelvtan némi elemeit elsajátitották: akkorra ő folyékonyan beszélte Homérosz és Arisztótelesz nyelvét s kétségbeejtette minden professzorát. Mit csináljanak ezzel a gyerekkel? Minden tudományt összevéve jobban tudott, mint minden professzora külön-külön a maga tudományát. Még nem volt husz éves, a mikor már a régi hellenek nyelvén irt oly bámulatos geológiai tudományos könyvet, hogy angol tudós társaság választotta meg tiszteletbeli tagjává érte.
S vajjon mennyire vitte férfi korában?
Törvényhozói működése nyomtalanul tünt el. Tudományos művei vontak magukra ugyan némi figyelmet, de hosszu életüek azok se lesznek. – Nagy elméje, nagy tudása volt, de elméje egyoldalu s tudása csonka. Tudományos művei leginkább az államjog és alkotmányjog körében mozognak, de azért Szilágyi Dezsőnek eszmecsere végett közelébe se mert lépni. Szilágyi Dezső elméje és tudása ugy állt mellette, mint góth templom a nádas viskó mellett.
Pedig hát Szilágyi Dezső elméje is egyoldalu volt, noha elméjének arányai óriásiak.
Én különösen megfigyeltem, gondosan megvizsgáltam, komolyan tanulmányoztam Szilágyi Dezső elméjét. Harmincz éven át szakadatlanul ügyeltem erre az elmére s ennek működésére. Mikor haragudott, mikor jó kedve volt, mikor unta maga körül a világot, mikor nagy törvényjavaslatokat érlelt vagy birált, mikor nagy beszédeket mondott: mindenütt ügyeltem rá. Sokszor észleltem bortól, pezsgőtől mámoros agyának működését is. Fejtegette a maga szaktudományát, el-elmondott valamit tanulmányi utazásának élményeiből, nagy ritkán belemelegedett nagy embereink ismertetésébe s nagy költőink műveinek elemzésébe; nagy ritkán rábirtam, hogy valamit elbeszéljen, meg akartam ismerni elbeszélő tehetségét is; – mikor élczelt, gunyolódott, kötekedett, feleselt, komolyan vagy dévajul vitatkozott, én megfigyeltem mindent.
Nem nála kezdtem az elmeerő megfigyelését.
Valamikor, több mint negyven év előtt, olvastam báró Kemény Zsigmondtól Széchenyi és Kossuth összehasonlitását. Széchenyit igazán nem ismertem, csak egyszer láttam, halála előtt néhány hónappal. Kossuth gondolkozásának nagy arányaival már közelebbről s közvetlenül is módom volt megismerkedni. Deák Ferenczczel néhány éven át többször együtt voltam. Három olimpusi alak, egyenlően hatalmas nagy elmével. Ezt a három elmét összehasonlitani: ez volt régi elhatározásom.
Miként látta a dolgokat, a világot és az embert ez a három elme? Miként születtek eszméik és gondolataik? Minő alakban tudták eszméiket és gondolataikat megteremteni?
Lehetnek-e szebb kérdések, mint ezek?
Szilágyi elméje és tudása is meglepett. Meglepett találkozásunk első pillanatában, de magához kapcsolta figyelmemet ismerkedésünk és barátságunk egész idején át. De azért se Széchenyivel, se Kossuthtal, se Deákkal nem hasonlitgattam össze. Hanem összehasonlitottam másokkal.
Szilágyi mint fiatal férfi bámulta s mindvégig szerette Kerkapolyt. Ennek elméje, tudása, szónoki képessége meglepte őt.
Én is szerettem Kerkapolyt. Tanárom volt Pápán s később képviselőtársam s bizalmas barátom. Pénzügyminiszter korában sok estét töltöttünk, sok gyönge vacsorát megettünk nála Szilágyi Dezsővel együtt. Édes és meleg barátság állt fönn hármunk között éveken át. Nem volt oly nemzeti ügy, mely fölött a legapróbb részletekig ki ne cseréltük volna eszméinket. Majdnem nyolcz évig, 1872–1879-ig gyakran és rendszeresen találkoztunk.
Kerkapoly, mikor miniszterségéről lemondott, az 1873-ik év végén saját házába jött lakni, a Ferenczvárosi Csillag-utczába. Közel laktunk hozzá én is, Szilágyi is. Szomszédságában lakott Horváth Mihály, a püspök és történetiró. S közel lakott a Kálvin-téren Kovács József orvos, egyetemi tanár s európai hirü sebész.
Mikor és miként ismerkedett meg Kerkapoly Kovács Józseffel: most már bizony nem emlékszem. 1874 elejétől kezdve már benső barátság állt fenn köztük. De Szilágyi Dezső is benső, bizalmas viszonyban állott Kovács Józseffel s Kerkapolynál is nagyon gyakran találkoztunk. Hetenként legalább kétszer-háromszor. A találkozás és vidám eszmecsere s élénk, hatalmas társalgás esti 7–8 órától rendesen 10–11 óráig tartott. Részt vett benne, noha nem mindig, Horváth Mihály is.
Ez a Kovács József rendkivüli ember volt. Már külseje is feltünt. Gyönyörü férfi, magas és arányos termet, hatalmas busa fej, élesen néző okos és tüzes szemek, vastag bajusz, piros arcz, tökéletes magyar alak.
Elméje óriási.
Hogy tudása az orvosi tudományokban mennyi: azt én megitélni nem tudtam, de eszembe se jutott. Bánom is én, akármennyi. A tudást különben se a szerint mérem én, ki mennyit gyüjtögetett s rakott el agya tárházába – a könyvekből. A könyvekből való tudást én igazi tudásnak ugy se fogadom el. Az orvosi tudományok és segédtudományok rengetegét ma már ugy se tudja tökéletesen bejárni s minden részletében jól megismerni senki. Én pedig közel se jártam ehhez a rengeteghez, miként alkothattam volna tehát véleményt Kovács József tudománybeli tudásáról?
Hanem alkottam más fajta tudásáról. Alkottam gyakorlati tudásáról, az ő elméjének kohóján keresztül ment s elkészült tudásáról. Arról a tudásról, melyet megfigyelése, látásának tisztasága, észlelésének ereje, gondolkozásának mélysége és terjedelme s tapasztalatainak komolysága és sokfélesége teremtett.
Erről igenis alkottam véleményt.
S véleményem abban állapodott meg, hogy Kovács József elméje a ritkán előforduló nagy elmék közé tartozik. Ennek az elmének tömege szinte zsibbasztó hatást gyakorolt rám. Mint a vihar, mint a gátja szakasztott folyamok áradata, mint a zuhatag: ugy ömlött ez elméből a gondolatok, ötletek, élczek, mélyreható birálatok s talpraesett észrevételek tömérdeksége.
S most képzeljük el együtt ezt a három férfit: Kovácsot, Szilágyit, Kerkapolyt. Minő három alak ez, minő három agy ez! S mind a három vegyitetlen tiszta magyar. Ha messze távoli ősök valamelyikének erében volt is valamikor apai vagy anyai idegen vér: sok nemzedéken át az is tiszta magyarrá változott át.
Közéletünk s irodalmunk nagyjai közt egy életen át sok kiváló elmével találkozunk. De azok közt, a kiket én ismertem, akkora elmét, mint ez a három, én nem találtam. Kossuthot és Deákot nem számitom ide. Őket más mértékkel kell mérnünk. Talán báró Kemény Zsigmondot se számitom. Az ő elméje is óriási, az ő tudása is bámulatba ejt mindenkit. De az ő elméje és tudása tespedő volt, mint a tengerszem vize. Tiszta, mély és üde, de alig-alig mozdult. Csak néhány csörgedező patakot bocsátott ki magából a mozdulatlan tengerszem; csak néhány regényt, czikket s rövidebb tanulmányt Kemény szelleme. Pedig mily gazdagság lakott benne!
Minő szép a nagy és tiszta elmének működése! Ha istennők játszanak egymással az Olimp tetején, a szépségnek és ifjuságnak, a bájnak és üdeségnek örökkévaló alakjai: még ez se oly fönséges tünemény, mint nagy és nemes elmék vidám mérkőzése.
A női testnek bája mérhetetlen számu vonalak összessége. Az arczon, a homlokon, a szemek körül, az ajkakon, a nyakon, a testnek törzsökén és végtagjain még a szoborként nyugvó női test is ezer meg ezer vonalat, hullámot, hajlást és alakzatot varázsol elénk, mely mind más meg más s mely mégis mind összehangzik; mely külön-külön is elragadó kellem s mely mégis együttvéve egyetlen szépség. Hát a mikor a női test minden vonala megmozdul, minden hajlása és hulláma él, játszik, mosolyog és fényt sugároz: mily határtalan gazdagsága az az örök szépségnek!
És még ez is bágyadt tünemény, halvány jelenség ahhoz, a mikor három nagy, nemes, gazdag és tiszta elme megnézi, megbirálja, elemezi a világ minden dolgát, minden emberét s minden emberének minden tulajdonságát. S mindezt teszi vidáman, egymással játszva s üdén versenyezve.
Én nekem ez volt élvezetem éveken át. De nem véletlenül. Magam is törekedtem, hogy ez az élvezet el ne maradjon.
Kerkapoly gazda volt és bölcselő; Kovács József orvos volt és műtő; Szilágyi Dezső államférfi volt és jogász. Csak abban egyeztek, hogy mind a három egyetemi tanár volt.
Föltettem magamban, hogy észrevétlen módon játszi vitába vezetem őket. De nem oly kérdésben, mely egyiknek vagy másiknak szaktudománya. A társalgásnak unalmassá fejlődni nem volt szabad.
Hanem oly kérdésben, mely egyiknek se szaktudománya. Ha ily kérdés fölött támad vita: akkor az elme korlátozatlan ősereje működik. Az az őserő, mely csak időnkénti észleleteire támaszkodik s melyet tankönyv, szokás és katedrai szólamok nem nyügöznek.
Igazán tudni akartam, hogy a három elme közül melyik a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb?
E kérdésre megtudtam magamnak szerezni a feleletet, a melyben megnyugodtam. Hogy nemcsak ez eszmecserék, hanem egyéb dolgok is segitettek a felelet megszerzésében: az természetes.
A három elme közül a legnagyobb volt Kovács Józsefé. Azután következett Kerkapolyé. A legkisebb volt Szilágyi Dezsőé.
Valahogyan félre ne értsen az olvasó. Ez összehasonlitásból sehogy se gondolja ám azt, hogy Szilágyi Dezsőé kis elme volt, vagy hogy én az övét kicsinynek tartottam. Csak eredeti, természetes alkatában volt kisebb, mint két társáé, noha jogi és alkotmányjogi tudományos anyaggal s ezen kivül az emberek gyöngeségének ismeretével jobban meg volt töltve, mint azoké. Az afrikai elefánt kisebb mint az indiai, de azért a patkányok közt, a kikből áll a nagy világ nagy része, az afrikai elefánt is óriás alak, végtelen erő, fenséges tünemény.
Bizonyára sok embernek jut eszébe az a kérdés, vajjon illetékes vagyok-e én, van-e nekem akkora képességem, hogy én e három nagy elmét tisztán fölismerhessem s igazságosan összehasonlithassam?
Illetékes vagyok s volt akkora képességem.
Szinte csodálatosnak látszik, hogy e három elmeóriás közül egyik se tudott irni. Szilágyi semmi irodalmi művet nem hagyott maga után. Kovács irodalmi művei csak vázlatok s még vázlatoknak is csak kisérletek s kis terjedelmüek. Kerkapoly irt ugyan, de csak fiatalabb éveiben, pápai tanársága alatt, 35 vagy 36 éves koráig. A mióta képviselő lett s aztán miniszter s a budapesti egyetem tanára, tehát 1865 óta semmiféle irodalmi művet nem alkotott. »Publiczisztikai Dolgozatok« czim alatt megjelent gyüjteményes műve nem egyéb, mint néhány ujságbeli vezérczikke, néhány parlamenti beszéde s talán néhány bizottsági előadói javaslata és jelentése.
Én tudtam irni. Ezt mindhárman tudták s elismerték. Tudtam irni még oly kérdésekről is, melyekben ők erősebbek voltak, mint én. Tehát ha a gondolatok megteremtésében nem lettem volna is vagy nem voltam is oly erős, mint ők, de a gondolatok irodalmi megalakitásában sokkal több gyakorlatom és sokkal jobban megedzett képességem volt, mint nekik.
Volt még egy-két ok, a miért ők méltónak tartottak arra, hogy elméjük játékaiban az én elmém is játszótárs lehessen.
Elbeszélni talán jobban tudtam, mint ők. S aztán az én felfogásomban, az én eszemjárásában másféle humor volt, mint az övékében. Kerkapoly inkább élczes, Szilágyi és Kovács inkább gunyos eszejárásu volt, mint én. Én jobban szerettem az embereket, mint ők s azért az én humoromban volt érzelmesség is, a mi az övékéből majdnem egészen hiányzott. Nekem is megvolt nagyszámu ellenségem mindig, mint nekik s gyülölködésük csak oly csillapithatlan volt velem szemben, mint az övéké is velük szemben. De azért ugy vettem észre, hogy nekem mégis mindig voltak ismert és ismeretlen barátaim, a kik igazán szerettek, mig őket csak nagyon kevés ember szerette igazán. Ennek okát talán később meg fogom magyarázni.
A másik ok, a miért méltónak tartottak arra, hogy társuk legyek, még sajátságosabb.
Én egyiknek szaktudományába se voltam korántse ugy beavatva, mint ők. Az ő tudásuk a maguk szakmájában sokkal mélyebb, szélesebb és biztosabb volt, mint az enyém. Az európai nyelveket se ismertem és beszéltem ugy, mint ők, kivált mint Szilágyi. Idegen irodalmak ismeretében is messze mögöttük maradtam. Még utazásaim se közelitették meg az övékét. – De azért az én tudásom többféle volt s felszinre legalább terjedelmesebb, mint talán mind a háromé összevéve.
Oka egyszerü.
Én a társadalmi élet több viszonyában voltam cselekvékeny, mint ők. Én vezettem a közigazgatást, szolgáltam az igazságot, voltam megyei politikus és pártvezér, voltam mezei gazda és gyakorló ügyvéd s egykor a bölcseleti tudományokkal is meglehetős komolyan foglalkoztam. Volt még egy csomó becses orvostani észlelésem is, melyre tiszti állásom nyujtott módot és alkalmat. Voltam politikai hirlapiró s némi szépirodalmi kisérletekkel is foglalkoztam. Sőt még a természettudományok nagy részének fejlődését is állandóan figyelemmel kisértem. S képviselő és politikus voltam én is, mint Szilágyi vagy Kerkapoly. A valódi élet megismeréséhez semmi se nyujt akkora alkalmat, mint a megyei tisztviselőség és a gyakorlati ügyvédség. A jogok és érdekek, a bűnök és erények, a szenvedélyek és gyöngeségek erejét, harczát, összeütközéseit, zürzavarát s a társadalmi bonyolódások keletkezését s megoldódását senki se figyelheti ugy meg, mint a régi vármegye tisztviselője s mint a hirneves gyakorló ügyvéd. A három nagy elme előtt pedig mind a két mező egészen ismeretlen volt.
Ez adta meg nekem a jogot és lehetőséget arra, hogy köztük legyek, társuk és barátjuk legyek, elméjük erejét megitélhessem, sőt hogy bizonyos dévajkodó ármánynyal őket egymásközt való vitába csalogassam. Tizenegy alkalommal sikerült ez, mig végre Kovács észrevette az ármányt s általános kaczagás közt jól összeszidott.
Ha a vitázó felek rokonszenveznek egymással, ha nagy elmék s ha van akkora lelkük, hogy minden gondolkozásukat nem saját egyéniségük érdeke emészti föl, hanem a nagy világ minden tüneménye iránt igazán érdeklődnek: akkor őket vitába becsalogatni igen könnyü.
Fölvetettem például valami távoli kérdést; természettudományit, társadalmit vagy történetit, a melyet eddig tüzetesen egyik se tanulmányozott, a melyhez tehát az elmének közvetlen s mintegy rögtönzött erejével szólhattak. Hogy a kérdést melyik vitázó melyik oldaláról fogja meg; – hogy a kérdésnek csak külső jelenségein akad-e meg a szeme, vagy annak benső természetét is azonnal fölismeri; – hogy mily mélyen hatol be annak mélységeibe s végre, hogy általában a kérdés melyik része iránt érdeklődik s melyik része hagyja őt hidegen: mindez többszöri kisérlet után teljes tájékozódást nyujt arra nézve, hogy a vitázó elmék erőarányai miként állanak egymásközt.
Ily kisérletek után győződtem meg arról, hogy a három férfi közt az elme ősereje legnagyobb Kovácsnál s legkisebb Szilágyinál.
De hát miért nem tudott irni egyik se?
Kovácsra és Kerkapolyra nézve nem vizsgálom meg ezt a kérdést. Megmaradok Szilágyinál.
Azt mondhatná valaki, csak annyi bizonyos, hogy nem irt, de ez egyáltalán nem bizonyitja be, hogy nem tudott irni.
Pedig hát bebizonyitja. A ki hatvan éves életkort ér, nagy és erős elme, tizenöt esztendőn át egyetemi tanár, mint tanár általános érdekü nagy kérdéseket fejteget, élete felén át képviselő, elsőrangu szónok, közel öt évig miniszter, gyakran nagy vitái vannak jobbra is, balra is s irodalmi művet még se hagy maga után: arról bizvást el lehet mondani, hogy nem tudott irni.
De azért meg kell magyaráznom ezt a szót is.
Szilágyinak voltak gondolatai bőven és gazdagon. Képes is volt a gondolatot alakba önteni. A nyelv egészen hatalmában volt. A nyelvet irodalmunk magaslatán kezelte s gazdag szépségekkel könnyen kezelte. Minden beszéde bizonyitja ezt. Különösen bizonyitja az ezredéves emlékünnep alkalmával 1896-ban a királyhoz intézett remek beszéde.
Az irónak minden szokott képessége meg volt tehát benne. Nagyon is meg volt.
Nem hiányzott benne a nemes nagyravágyás, de az önérzetnek az a faja sem, melyet hiuságnak nevezünk. Sőt ez a szükséges mértéken túl is meg volt benne. Büszkesége, zárkózottsága, emberszóló szeszélye, érdes modora főleg hiuságából származott.
A világ véleménye iránt nem volt se közömbös se ledér. Sőt az emberek jó véleménye nagyon kedves volt előtte. Ezen kivül tanári állásában csaknem erkölcsi kötelessége volt hallgatóinak vezérkönyvet adni kezükbe. Másét nem adta, a magáét kellett volna adnia.
Életének körülményei is arra inditották tehát, hogy irjon, hogy gazdag irói képességét használja föl, állitsa munkába.
Még se tette.
Nem tette pedig azért, mert lelke tele volt a tagadás ösztönével s akkora kételkedéssel, mely agyon nyomta irói tehetségét s minden irói önérzetét és nagyravágyását.
Nem bizott saját gondolatainak igazságában se. Nagy bizonyitékaink vannak erre.
Ő rögtönzött beszédet alig mondott. Ügyismertető, kérdéstisztázó, érvelő, okfejlesztő beszédet soha nem rögtönzött. Csak hevenyészett vitázó beszédeket tartott rögtönözve. Igaz, hogy ezek közt is vannak nagyok, szépek, gazdagok. De nagy beszédeit rendesen előre megszokta gondolni, a beszéd fonalát megszokta irni, vezérgondolatait s főérveit kivétel nélkül mindig előre megirta. Ily beszéd igazságaiban tehát megbizhatott volna.
Jött azonban a beszéd elmondása.
A szónoklat hevében az erős elme lángelmévé erősödik. Szellemet, hangot, találékonyságot, költői erőt, művészi alakitást tud szülni a szónoklás közvetlensége. Szilágyi nem mindig ugy mondta el beszédeit, a mint megirta. A rögtönöző agy jobb gondolatokat s jobb alakokat talált. Talált gyakran jelszavakat, szálló igévé magasuló bölcs mondásokat is. S ha már elhangzott a beszéd s megtette a maga nagy hatását: ennek igazságában most már igazán megbizhatott volna.
Hiszen a politikai szónoklat végre se arra való, hogy örök igazságokat tartalmazzon. Még arra se, hogy az egész igazságot minden oldalra irányuló összes hatásaiban fejtse ki. A politikai szónoklat arra való, hogy az igazságnak azt a részét domboritsa ki, melyet a közélet szüksége a mai napra követel. Nagyhatásu szép beszédében megnyughatott volna tehát Szilágyi.
Jött azonban a gyorsirói jegyzet.
A képviselőház gyorsirói már kétségbeestek, mikor Szilágyi nagy beszédet mondott. Mert a gyorsirói jegyzetet átnézetlenül sajtó alá jutni nem engedte, se annak átnézését másra sohase bizta.
Átnézte maga.
De ugy nézte át, hogy néha majdnem az egész beszéd helyett ujat irt. Az pedig minden esetben előfordult, hogy egész lapokat törölt s másokkal helyettesitett.
S vele hiába pörlekedett Kónyi és Fenyvessy. Mindig ő került felül. Gyakran késő este lett, mire Szilágyi a gyorsirói jegyzet átnézését bevégezte.
Mindezt az okozta, hogy saját gondolatainak igazságában is örökké kételkedett.
Egyetemi hallgatói készitettek az ő előadásairól is jegy zeteket. De olyat nem tudtak késziteni, a melyet elfogadott, a mely ellen kifogást nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze s előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték föl. Megmutatták neki. Kérték a jegyzet átnézését s helybenhagyását. Nem tette meg.
– Köszönöm az urak fáradozását, de nem igy adtam ezeket elő.
Ez volt a felelete.
A ki ennyire kételkedik, a kinél rögeszmévé válik a kételkedés: az semmi esetre se siet tudományos mű megirásával. Kivált ha annak a műnek tárgya államjog és alkotmányjog. Hiszen mindenki tudja, hogy e két tudománynak legtöbb igazsága a korszakok és a nemzetek szerint lényegesen más.
Hát a mikor állásfoglaló, pártjelző politikai nyilatkozatot kellett tennie! Akkor adta csak át nagy elméjét, aggódó lelkét a tünődésnek.
Elmondok erre nézve egy esetet.
Szilágyi 1878 tavaszától kezdve az egyesült ellenzék tagja s egyik vezére volt. E pártban volt Kerkapoly is, Bittó István is. A mint ezek nem vállaltak képviselőséget: e párt kizárólagos vezérlete Szilágyira és Apponyira maradt. Kezdetben inkább Szilágyi volt a valódi vezér s később és lassanként inkább Apponyit kezdték vezérnek elismerni. A párthoz tartozó nagy vagyonu főrendüek, de mások is inkább Apponyit vallották vezérüknek.
Már 1885-től kezdve bizonyos elégedetlenség vett erőt Szilágyin. Apponyi sejtette, hogy talán az az oka az elégedetlenségnek, hogy a párt tagjai Szilágyi autokrata vezérségét nem szeretnék. Ismerte Szilágyit jól, félt alkalmi fellobbanásától, félt elpártolásától s félt attól, hogy kilépése megbontja a pártot, de minden esetre meggyöngiti annak tekintélyét. Személyesen is bizalmas barátság állt fenn köztük, de ettől kezdve fokozott gyöngédséget és figyelmet tanusitott Szilágyi iránt.
Nem használt semmit. Szilágyi az 1886-dik év tavaszán kilépett a pártból.
Kilépésekor az a természetes kérdés állott előtte: megmondja-e az okot, a mely miatt kilép a pártból s megmondja-e, minő elvet vall s minő irányt követ jövendőre?
Mindenki előtt természetes ez a kérdés s könnyü rá a felelet is, de Szilágyi tünődő, tépelődő, aggódó lelke előtt szürkeség lepte el a világot. Kisérletet tett nyilatkozatot fogalmazni. Napokon, heteken át dolgozott egy kis, rövid nyilatkozaton. Minden nap fölkereste Kerkapolyt s tanácskozott vele órákon át.
Fölkeresett engem is. Akkor nem voltam képviselő. Lakásom a Petőfi-téren volt s ablakaim a Dunára, a Gellérthegyre s Petőfi szobrára néztek. Szilágyi órákig elnézte ezt a szobrot vagy idegesen járt fel s alá a szobában, tünődve a fölött, mit mondjon nyilatkozatában.
Bizonyosan tanácskozott másokkal is.
Hogy nyilatkoznia kell: e fölött nem lehetett kételkedni. Szilágyi Dezső nem az az ember, a ki észrevétlenül hagyhatná el pártját. Nem az az ember, a kinek minden lépésére ne ügyelne a nemzet s a ki ostoba vagy rosszindulatu vagy tájékozatlan találgatásra bizhatná, hogy utjának jövőre mi lesz az iránya.
– Mondd meg őszintén s egyszerüen az okot, a mely miatt kiléptél a pártból. Tartozol ezzel magadnak is, választóidnak is, a nemzetnek is.
Ez volt az én véleményem.
– Bajos ez, ugymond. Semmiképen sem akarom, hogy Tiszáék vagy Apponyiék belém kössenek s indokom valóságát vitassák.
– De hát voltaképen mi is a te kilépésed valódi indoka?
E kérdésre nem akart felelni. Minden faggatásomra csak annyit mondott, hogy akárki meglássa, Apponyi egykor le fog térni a szabadelvüség utjáról. Neki e tekintetben megcsökkent már a bizalma. Oly esetet s oly kérdést azonban fölemliteni nem akart vagy nem tudott, a melynél már tényleg megsértette volna Apponyi a nemzeti szabadelvü irányt.
Most már nehéznek találtam a kérdést én is.
Láttam, hogy Szilágyi eltökélte magát minden áron kilépni pártjából.
Láttam, hogy valódi indoka tisztán egyéni érzékenység. Ő Apponyival nem akart osztozni a vezérségben, de viszálykodni se akart a pártban.
Azt a sejtést vagy ösztönt vagy gyanut, hogy Apponyi valamikor cserben hagyhatná a szabadelvüséget, komoly férfinak száján kiejteni se szabad. Annál kevésbbé lehet a nemzet előtt a pártból való kilépés okául felhozni.
Mind igaz ez.
Csakhogy én közéleti pályámon mindig azt tapasztaltam, hogy a mikor az ember nehéz helyzetbe jut, a mikor a kilábolás lehetetlennek látszik s a politikusok szokásos fogásai se segithetnek már semmit: mindig legjobb a közvetlen igazság egyszerü bevallása. Az embert magát ez teljesen megnyugtatja s az ellenséget is gyakran lefegyverzi.
A közvetlen igazság pedig ez esetben az volt, hogy Szilágyi és Apponyi közt nincs meg az a kölcsönös bizalom és politikai rokonszenv, mely a sikeres együttműködésnek biztositéka lehetne.
– Tegyük hát a nyilatkozatba ezt!
A gondolat megtetszett neki. Megkisértettük irásba foglalni s az irást eltette zsebébe.
De már most mit jelentsen ki jövőre nézve?
Ebben gyorsabban megállapodtunk.
Függetlenségi párti nem akar lenni. Tisza Kálmán pártjához nem akar csatlakozni. A mérsékelt ellenzéket elhagyja, de azért ellenzék akar maradni. Mondja ki hát azt, hogy marad a mi volt, ellenzéki és szabadelvü.
Eltávozott tőlem.
De harmadnapra ujra felkeresett. Megmutatta nyilatkozatát, mely egy tenyérnyi papiron az ő kezeirásával, az ő szép gömbölyü, szabályos betüivel volt leirva. Néhány törlés és igazitás természetesen ebből se hiányozhatott. Apponyi neve nem volt benne, de egyébként a közös tanácskozásunkban meghatározott indokot tartalmazta.
Több mint tizenöt év előtt történt ez a dolog; – a nyilatkozat szövege nincs előttem; de nem hiszem, hogy emlékezésem cserben hagyott volna, mert akkor másokkal, Bittóval, Kerkapolyval is beszélgettem erről.
Ezt az egész kis történetet ily nagy részletességgel pedig azért beszéltem el, hogy példát, érvet és felvilágositást nyujtsak arra nézve: miért nem lehetett iróvá Szilágyi Dezső?
Ha eredetileg vegytanra, természettanra vagy számtanra vagy a természettudományok más ágára adja fejét, a hol a bölcselő érvelésnek alig van tere s a hol csak a tökéletes leirás az iró feladata: ott jeles tudományos iró válhatott volna belőle.
De államjognál, alkotmányjognál és büntetőjognál, az ő tanulmányai egyedüli tárgyainál, a dolgok leirására alig van szükség, alig nyilik tér és alkalom. Itt a bölcselő érvelések s a biztos meghatározások alkotják az iró hivatását. De ha Szilágyi lelkét minden elvnél, minden tételnél elnyomja a kétség, ha saját gondolatainak igazságában se tud megbizni, ha beszédeit is folyton módositja, ha egyetemi előadásait se tartja soha véglegesnek, ha napokig tünődik még amaz egyszerü kérdés fölött is, hogy miként indokolja a pártból való kilépését: nem kell-e egészen természetesnek tartanunk, hogy akkor ő irói mű megalkotására, bölcselő érvelések s biztos meghatározások szerkesztésére nem vállalkozhatik?
De hát honnan e nagy kétség?
Honnan ered oly büszke és önérzetes léleknél ez az örök kételkedés, ez a Madách-féle örök tagadás? Honnan ez az önnönmagát is örökké tépő-szaggató bizalmatlanság?
Hiszen épen ellenkezőleg azt kellene hinnünk, hogy a nagy önérzet, sőt talán a kellő mértéket is tulhaladó hiuság arra birja Szilágyit, hogy a mit ő igazságként kimond, azt önmaga szentül higyje is, abban önmaga rendületlenül bizzék is, ha mindjárt az tárgyilag nem lenne is kétségbevonhatlan igazság.
Én megtaláltam e nagy kétség okát, eredetét, természetét. E nagy kétség nagy dicsősége Szilágyi szellemének.
Gyönyörü kérdés ez. Szebb lélektani jelenséget életemben soha nem láttam. De nem olvastam a legnagyobb regényekben s a legmélyebb bölcselő művekben sem. A hol a titkot földeritem, ott majd rámutatok arra is, mily sok gyöngesége van a mi egyetemi oktatásunknak, ha ez még oly óriási elmét is hézagossá, oly nagy tudást is csonkává tud tenni, mint a mekkora Szilágyié volt.