III.
(A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban. – Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik?)
Most folytatom ifjukori ismerkedésünk történetét. Szilágyit a minisztert aligha ismerheti meg tökéletesen az, a ki az ő törvényhozói pályájának első évtizedét nem ismeri.
Az az összebeszélésünk, hogy megalkotjuk az ifju Deákpártot, alig egy évig volt sikeres és nagyértékü.
Deák Ferencz összeroskadt a betegség terhe alatt. Az 1873-ik év őszétől fogva többé se a körbe, se a képviselőházba nem jöhetett.
Bittót megbuktatta titkon a bosnyák politika előszele, nyiltan a balközép fegyverlerakása s a Deákpártba olvadása.
A képviselőház függő elemei megijedtek s vagy szanaszét futottak vagy siettek a fuzió urainak födele alá menekülni. Sennyey is külön alakult a maga kisded konzervativ pártjával.
A mint az öreg Deákpárt feloszlott: feloszlott egyuttal az ifju Deákpárt is.
Én nem mentem bele az uj szabadelvü pártba, pedig Csernátony is hivott, Tisza is, mások is. Csernátony azzal biztatott: csináljuk meg az egyesülést a politikai napisajtó mezején is. Vegyem át az »Ellenőr« vezetését. Nem álltam rá. Indokaim gyerekesek. Nem szerettem Tiszát, de az igaz, hogy ő se engem. De pártja se szeretett.
Kerkapoly, Szilágyi, Pulszky Guszti bementek az uj pártba.
Bement még Paczolay is.
E fölött elbámultam. Paczolay lelkét igen erős ellenszenv töltötte el a balközép és Tisza Kálmán ellen. Nagyon sokkal erősebb, mint az enyémet. S ő mégis elfogadta Tisza Kálmán vezérletét.
– Mit csináltál, az istenért, János bátyám?
Ravaszul mosolygott az öreg táblabiró.
– Jó okom volt. Igen nagy a Tisza pártja. Ha kivül maradok: nem árthatok neki semmit. De ha bemegyek: ott legalább minden nap boszanthatom.
Csakhogy Tisza nem az az ember volt, a ki sokáig hagyta magát boszantani. Nemcsak egy Paczolay volt az ő pártjában, hanem igen sok. De vagy hatvanat-hetvenet ki is szoritott pártjából csakhamar, már az 1876-ik év tavaszán. Ezekből alakult meg a független szabadelvü párt.
Szilágyi, Kerkapoly nem ment velük. Ők még benmaradtak a többség táborában. Ők csak a közgazdasági kiegyezés miatt az 1878-ik év tavaszán hagyták el Tiszát. Ugy emlékszem, tizenhatan. Mind az egykori Deákpárt hivei. Jelentékeny férfi valamennyi.
De én máig is azt hiszem, ha Szilágyiban nincs meg oly nagy mértékben a kételkedés, a tagadás és a biráló ösztön: akkor többet dolgozik, jobban alkalmazkodik, az ifju Deákpárt hosszabb életü lesz s nagyobb nyomokat váj nemzedékünk történetében s a nagy fuzió se hoz annyi kárt s anyagi és erkölcsi veszélyt az országra.
De hát pártvezérré lenni nem tudott s nem is akart. Kit biráljon, kivel vitatkozzék, kit kárhoztasson, kire ontsa metsző élczeit, ha nincs előtte és nincs fölötte valaki? A vezér fölött pedig már csakugyan nincs senki.
Minő romboló erő volt fiatal korában Szilágyi: ezt csak a kodifikáló bizottság története tünteti föl igazán.
Ez a bizottság, ha jól emlékezem, 1871-ben alakult s a miniszterelnökség egyik osztályát képezte.
Az eszme, melyből származott, okos és egészséges volt.
Sok törvényt kellett készitenünk. Lázasan, rohamosan készültek a törvényjavaslatok.
Először is vigyázni kellett a törvények nyelvére. Legyen az a nyelv magyar, legyen tiszta, álljon a tudománynak és az irodalomnak magaslatán. Ne legyen a hirlapirók és pinczérek és tudálékos fiatalok németbe oltott magyar nyelve. S a magyar törvényhozásnak a megyei és általános jogi életnek okos és tiszta műszavait használja, ne pedig idegen műszavak buta forditásait.
Kezdetben nem volt szükséges erre külön is ügyelni.
A közjogi törvényeket maga Deák alkotta meg vagy nézte át nagy gonddal. Nyelvbeli csufság ezekben nem maradhatott.
A birtokrendezési, magánjogi és perjogi törvényeket is rendszerint átnézte; – valami ostoba magyartalanságot nem is mertek volna eléje terjeszteni.
S azután akkor még nagy irodalmi miveltséggel biró sok előkelő ember ült a képviselőházban, a ki igazán vigyázott nyelvünkre. Csengery, Horváth Mihály, Tanárky Gedeon, Szász Károly, Joannovics György, Horváth Döme s többen, de még az ellenzékből is Ghyczy, Várady s mások féltő gonddal őrködtek nyelvünk törvénybeli tisztasága fölött. A sajtó is gondosabb volt e tekintetben, mint most. A nembánomság penésze nem lepte meg akkor még oly erősen a nemzeti érzést, mint mai napság.
De a mint napról-napra tömegesebben készültek a törvényjavaslatok: szükséges volt állandó bizottságot alakitani, mely a javaslatok nyelvének tisztaságára vigyázzon.
A nyelvnek tisztasága fontos dolog. De még fontosabb az intézmények tisztasága és összehangzása, egybeillése.
Sok képtelenség állt előttünk az alkotmányos korszak kezdetén.
Az államszervezet háromféle intézmények tömegéből állott.
Az egyik tömeget alkották a Bach-rendszer osztrák-német intézményei.
A másik tömeget a 48 előtti magyar életnek s a vármegyének intézményei.
A harmadik tömeget a 67 óta hevenyészett intézmények.
Ezt a háromféle tömeget egybe kellett illeszteni, összhangzásba hozni, az idegent lassanként kiküszöbölni s nemzetivel pótolni, a nemzedékek mulasztásait gyorsan, rohamosan helyrehozni.
Gyári módon készültek a törvényjavaslatok.
De hát kik készitették? Voltak nekünk törvényszerkesztőink, a kiket kodifikátornak szokás nevezni? S ha voltak is: magyar észszel, magyar tapasztalásból, nemzeti szellemben tudtak azok dolgozni?
Igen szegények voltunk törvényszerkesztőkben.
Az a nemzedék, mely Deák szárnyai alatt kormányra ült, ellenzéki szerepben nőtt fel; azelőtt soha nem kormányzott; politikai szelleme a birálatra képződött ki; az alkotásban tájékozatlan volt, mert eddig azzal soha nem foglalkozott.
Szakférfiakra kellett volna bizni a törvényszerkesztést. De szakférfiaink is kétfélék voltak. A régi táblabirák, a kiknél volt tapasztalás és bölcsesség. Deák, Ghyczy, Nyáry, Paczolay, Bónis s még néhányan, de a kik az európai jogélet alaki fejleményeit se közvetlenül, se a nemzetek irodalmából alaposan nem ismerték. És az uj emberek, a »tudósok«, a külföld tudományos irodalmából képződött törvényszerkesztők, a kiknél hiányzott mind a hazai tapasztalás, mind a szemléleti bölcsesség, de nem hiányzott az elmélet és az egyetemi tudás. Ezek közé tartozott Szilágyi is, Kerkapoly is. Ide sorozták az olyas férfiakat, mint Kautz, Csemeghy, Pauler. S végül ott voltak a 40-es évek politikai irói is, báró Eötvös, Csengery, Pulszky, Trefort s mások.
A magánjog és alaki jog tudósai nem voltak otthonosak a közigazgatásban; a közigazgatás tudósai nem értették a pénzügyet; a pénzügy tudósai tájékozatlanok voltak a nemzetgazdaságban. És igy tovább. Egyik törvényjavaslat rendelkezései keresztül-kasul gázoltak a másikon. Méltán lehetett attól félni, hogy minél több törvényt és rendeletet alkotunk: annál nagyobb lesz az intézmények zürzavara, annál gyöngébb lesz a jogok biztossága s annál védetlenebb a hatalmasokkal szemben a közérdek s az állammal szemben a jogos magánérdek.
Tanakodtunk: miként lehetne ezen segiteni, miként lehetne e bajt megelőzni?
Állandó törvényszerkesztő bizottság alakitásában találtunk orvosszert. E bizottság vizsgálja meg az egyes miniszterek javaslatait arról az oldalról, –
vajjon azok nyelve tiszta-e?
vajjon a javaslat megfelel-e már fennálló okos intézményeinknek, nem sérti-e a nemzeti felfogást, megegyez-e fajunk szellemével?
s vajjon nem ütközik-e össze az alaki jog rendelkezéseivel, melyek egyéb intézményeket szabályoznak?
Szilágyi Dezső ennek a bizottságnak lett tagja. Mint igazságügyi osztálytanácsos foglalt helyet Bittó igazságügyminisztersége idején. Senki se kételkedett a fölött, hogy Szilágyi Dezső nagy elméje, nagy tudása, tiszta magyarsága és nemes nagyravágyása csodálatra méltó sikereket mutat majd föl e bizottságban.
Minő tapasztalatlanok voltunk mi még akkor! Minő gyerekes hit lelkesitett akkor még bennünket! Mennyire nem volt még akkor sejtelmünk se arról, hogy a mikor egyfelől a viszonyok kényszerüsége, másfelől a nagy elmék és nemes érzések összeütköznek egymással, sohase a nagy elmék és nemes érzések győznek, hanem mindig a viszonyok kényszerüsége győz.
Igaza van a költőnek.
Átoknak sulya nyom bennünket, mely alatt annyi ész, annyi erő, annyi szent akarat hiába sorvad el.
Ha e bizottság képes lett volna is hivatásának eleget tenni: még akkor se lett volna működésének nagy eredménye.
De nem is volt képes.
Kik voltak tagjai: mindegy most már. A hogy a falevélnek, ha elkapja a szélvész, nem marad nyoma: ugy nem maradt emléke e bizottságnak.
Mikor én megismertem e bizottságot: akkor az akadémia palotájában szokta üléseit tartani. Egyetlenegy ülésére én is elmentem hallgatónak.
Küldtek ehhez a miniszterek törvényjavaslatokat, de ezek közül nem jutott vissza egy se. Valamely hosszabb, valamely szerves intézményre vonatkozó javaslat bizonyára egy se. Az az egyetlenegy mégis visszajutott. Ez volt a Buda és Pest fővárosok egyesitéséről szóló javaslat, mely utóbb 1873-ban csakugyan törvénynyé vált. Csak két érdekes javaslatot emlitek még föl. Az egyik a tanuló ifjuság katonai gyakorlatairól, a másik az erdei jogról szólt. Egyikből se lett semmi, pedig amaz ugyancsak üdvös lett volna. Addig tanácskozott a bizottság, addig birálgatott, addig furt-faragott a javaslatokon, mig azokból foszlány se maradt. S aztán vagy elhalasztotta a miniszter a maga dolgát, vagy egyenesen terjesztette a király és a képviselőház elé.
Szilágyi volt a legnehézkesebb.
Az ő rettenetes elméje és nagy tudása s az ő fiatalkori romboló szenvedélye nyüstté, pehelylyé tépett szét mindent. Az összes jogok alakiságainak birálatában élesebb elme még nem volt a világon, mint az övé. Harmincz év alatt százszor elmondtam másoknak is, de neki magának is. Az elme, a nagy elme olyan, mint a nap: körös-körül és minden irányban világit. De Szilágyi elméje csak egy irányban világitott. Abban az irányban, a melyben a jogok alakiságainak birálata fekszik. A törvényhozó elmének e működése is hasznos és szükséges, de Szilágyi elméjének tüzét, lángját, villámlásait ebben az irányban senki nem tudta megbirni. Kábitott, vakitott, sujtott ez a fény.
Ezt a bizottságot először elneveztük cséplőgépnek. Szilágyinak »cséplőgép«, sőt »a nagy cséplőgép« neve gróf Csáky Albintól származik. Ő nevezte mint vallásügyi miniszter egyszer a parlamentben a nagy cséplőgépnek Szilágyit. Azóta a hirlapirodalomban rajta maradt ez a név. De harmincz év előtt a kodifikáló bizottságra is alkalmaztuk ezt a jelzőt. Igaz, hogy abban is Szilágyi volt a nagy kerék.
Azután elneveztük a bizottságot olvasztó kemenczének. Szétomlani, folyadékká lenni, összekeveredni kellett ott minden tervnek, minden javaslatnak. Utóbb elneveztük krematoriumnak, a mely eléget mindent s csak füstöt és kevés hamut nyujt, semmi mást. 1873-ban már tényleg alig működött s 1874-ben végleg megszünt.
Eszme, elv és alkotás: e három fejlődési foka van a törvényhozó elmének. Az a tökéletes elme, mely mind a háromra egyaránt képes.
Az eszme nem egyéb megalakitott gondolatnál. Van eszméje minden gondolkodó főnek, minden mivelt embernek, minden irónak és minden rátermett tanárnak. A kathedrális ész nem is törekszik másra, csak arra, hogy eszmét termeljen. De általában nem is képes másra. A ki hosszu ideig tanárkodott: azt ne is tegyétek se törvényhozóvá, se országnak kormányzójává, se hatóságok és nagy intézetek igazgatójává. Egyéb ugy se lesz ott, csak czimer és dísz. Ha egyéb is akar lenni: elront mindent vagy vigjátéki alakká válik. Holott tanárként, ha arra való, fölséges hivatást végez.
Az elv már gyakorlatibb, tartalmasabb dolog. Ez már nem csupán az elmének dolga, hanem a jellemé is. A gondolkozásnak és az érzületnek azt az irányát tartjuk elvnek, a mely a felmerült tünetek és jelentkező szükségletek zürzavarában bizton vezet a közügy javára. Hitvány az, a ki elv nélkül vállalkozik törvényhozó szerepére. S még hitványabb az, a kit önző érdek hajt a közügyek terén valamely irányba. A pártok elvek szolgálatában állanak. Hogy szilárd elve legyen a törvényhozónak: ez neki kötelessége is, dísze is.
Szilágyi eddig tökéletes férfiu.
Eszméi gazdagok, mélyek, terjedelmesek. Elve szilárd, tiszta és nemes. Önző érdeket ő az ő közéletében nem táplált, se magában, se másban el nem ismert és senkiben nem tisztelt. Sőt szemet se hunyt, ha valakiben észrevette. A milyen szigoru volt maga iránt, olyan szigoru tudott lenni mások iránt. Ez volt egyik oka annak is, hogy gyakran érdes, nyers, sőt durva tudott lenni a társaságbeli érintkezésben.
De már az alkotásban gyönge volt. Ide kell érteni azt a szavamat, hogy nagy elméje nem volt tökéletes s nagy tudása csonka volt.
Mikor ott a kodifikáló bizottságban egy-egy javaslat képtelenségét bebizonyitotta, ugy hogy maga a javaslat szerkesztője, maga a szakminiszter is kinevette saját férczelményét: rendesen felszólitották, hogy ő készitsen hát javaslatot.
Vállalkozott is rendesen.
Magához vette az iratokat, a javaslat minden előkészitett anyagát s magát az összetépett javaslatot. Tett is komoly kisérletet minden esetben javaslat készitésére, de azért az én tudtommal nem készitett ő el soha egyetlen javaslatot se.
A deákpárti kormányok idején nagy gyakorlatban volt a franczia eredetü osztályrendszer. A 48-iki nemzetgyülés, az első népkepviselet e rendszert fogadta el arra nézve, hogy a törvényhozók minden kérdésben teljes tájékozódást nyerjenek s nézetüket és akaratjukat még a kisebbségben levő pártok is erejük arányában érvényesithessék.
Az osztályokon kivül voltak szakbizottságok is.
Szilágyi minden osztályülésen megjelent. Általában a képviselőknek legalább fele mindig ott volt az előkészitő tanácskozásokban. S a hol Szilágyi volt: ott a tanácskozást elhamarkodni nem lehetett.
A Deákpárt idejében más volt a pártfegyelem, mint ma. A többség csak ama javaslat mellett állott meg szilárdan, a mit ő maga elfogadni jónak látott. A kormánynak akkor is nagy tekintélye volt, de e tekintély nem volt döntő. Csak Deák Ferencz tekintélye volt döntő, de ő meg szabad tért engedett az eszmecserének. Egy-egy nagy javaslat fölött gyakran hetekig tartottak a pártkör tanácskozásai.
Szilágyi azokban mindig részt vett.
Az osztályülésekről soha el nem maradt.
A központi bizottságban is, mint osztályának előadója rendesen jelen volt.
Mindenütt legyőzhetetlen volt a birálatban. A hol lehetett, engedtünk észrevételeinek. Nem szerettünk vele mélyebb és izgalmasabb vitába keveredni. De a mikor pótló, javitó, módositó vagy uj inditványról volt szó: ott az inditvány szerkesztését ő engedte át vagy nekem vagy másnak. Másnak művét birálni jobban tudta, de jobban is szerette, semmint az ő műve kerüljön másnak birálata alá.