V.
(Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A bajvivás. – A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“. – Nemes nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák Ferencz ellen. – Megbánja.)
Népünk közembernek nevezi azt, a ki a közönség dolgát végzi, a ki minden ember számára dolgozik s a kit valamely társadalmi működés terén minden ember önmagáénak tart. Az államférfi, a tudományok buvára, a művészetek hőse, az itéletmondásnak és közigazgatásnak vezetői, a fegyverviselők, az emberi jóllét gyakorlati előmozditói: mind, mind közemberek.
Minden közembernél gondosan kikémlelik; mekkora az esze, mennyi a tudása? Hogy Szilágyinál ész és tudás s általában értelmi tehetség mekkora volt: erről megmondtam véleményemet. Talán életéből s működéséből hozok még elő egyes eseteket, melyek véleményemet még jobban megvilágitják, részletekben is igazolják.
De a közembernél gondosan kikémleli a közönség azt is: vajjon jó ember-e, rossz ember-e? Van-e szive, van-e lelke, becsületes ember-e?
Szilágyinál különösen hánytorgatták életében is, halálában is: jó ember volt-e?
A felelet nem olyan könnyü, mint a mily könnyedén a közönség el szokta dönteni a kérdéseket. Mert azzal: vajjon jó ember-e valaki, csaknem válhatlanul összefügg az a másik kérdés: vajjon boldog ember-e?
Szilágyi Dezső becsületes ember volt. Mint magánember is, mint államférfi is becsületes volt. Olyan cselekvéséről vagy mulasztásáról, melylyel törvényszegőn vagy illetlenül, vagy könnyelmüen másnak kárt vagy fájdalmat okozott volna: a világ semmit se tud. Én se tudok. Ha valaki ellenkezőt állitana: nem hinném el állitását. Olyan büszke lélek, mint Szilágyi, sohase követhet el semmit, mely a becsület szempontjából vitatható lenne.
Sőt még arra is különös gondja volt, hogy a kiváltságos becsületről való felfogás se érinthesse őt.
A kaszinó urai, a hadsereg tisztjei, a lovagias ügyek gondozói kiváltságos becsületet is ismernek, erről is állitanak fel szabályokat s e szabályok megtartása fölött is mind önmaguknál, mind másoknál gondosan őrködnek. E szabályok szerint az egyéni összeütközés végső és biztos kiegyenlitője a vérontás és a halál. E felfogás előtt néhány nemzet politikai férfiai is általában meghódolnak. E nemzetek közé tartozik a magyar is.
Hogy olyan nagy elme s a tünetek birálatában olyan erős elme, mint Szilágyié, a bajvivást oktalan, sőt ostoba előitéletnek tartotta: ezt természetesnek kell találnunk. Hiszen észre, jellemre s gyakorlati siker biztositására nézve ő az angol és német törvényhozás férfiait becsülte legjobban, ezek pedig már rég kiküszöbölték a mivelt társaságból a bajvivást.
De azért a bajviváshoz szükséges minden ügyesség megszerzését s folytonos gyakorlatát el nem hanyagolta. Az utolsó évtized folyamán ugyan csak szokásból vagy egészségtani testedzés végett üzte a vivási gyakorlatokat, de fiatalabb korában bizony azzal a szándékossággal, hogy ha a szükség ugy parancsolja, a kiváltságos becsület szabályainak is diadallal tehessen eleget.
A nemesebb és magasabb jellem minálunk is óvakodik attól, hogy afféle sértést kövessen el, a melyre bajvivás az orvosság. Sőt nem is kell óvakodnia. Hiszen a nemesebb és magasabb jellem már a maga benső természeténél fogva se sért s ha pillanat hevében, szándéktalanul tenne vagy mondana is sértőt: a legnagyobb készséggel nyomban sietne azt jóvátenni s a bocsánatot azért megnyerni. Nem másnak, hanem önmagának tartozik ezzel a magasabb jellemü férfiu.
Deák és Kossuth szándékosan sohase sértett és sohase keveredett bajvivásba. De Szilágyi se. Az én tudtommal legalább 1871 óta, a mióta a parlamentben helyet foglalt, komoly bajt nem vivott. Pedig az edzett, gyakorlott, erős vivók közé tartozott. Hanem mások bajvivását gyakran intézte el s rendesen akként, hogy a véres és erőszakos megoldásnak elejét vette.
Szinte durvaságnak, sőt ledérségnek látszik országos férfiuról azt kérdezni s azt vitatni: becsületes ember-e?
Hát lehet az ország élén, lehet a törvényhozásban oly férfiu, a ki nem becsületes ember?
Lehet.
Volt már elég, tehát lehet most is, lehet ezentul is. Közönséges csaló, sikkasztó, hamisitó nálunk is emelkedett már a törvényhozás terén tiszteletre méltó magas állásra. Minden pártnak megvan erre nézve a maga fájdalmas visszaemlékezése. A választási törvény is korlátokat állit föl, hogy bizonyos vádlottakat és elitélteket képviselővé választani ne lehessen. Miniszterelnök korában Wekerle eltalálta az igazságot, mikor azt mondta, hogy politikában gyakran kénytelen az ember érintkezni oly egyénekkel, kikkel a magánéletben nem fog kezet.
Mindez azonban elvégre nem nagy dolog. A becsületevesztett ember mégis kevés.
A világ nem azért kérdi a közembernél, hogy becsületes ember-e, mert talán egyszer-másszor nem becsületes ember is akad a közélet országos férfiai közt. Hanem azért kérdi, mert a mi politikai közéletünkben a rágalmazás iszonyuan el van terjedve, a közönség nagyobb része pedig mindig hisz valamit a rágalomból.
Nálunk a rágalom politikai tényező. Felhat a koronáig s lehat a legalsó néprétegig. A törvényhozók közt csak ugy dúl, mint a munkás-szövetségek tagjai közt. Talán közerkölcseink nyomorultak, talán miveltségünk silány, talán más nemzeteknél is igy van. Talán az eleven alkotmányos élettel együtt jár. Nem tudom eldönteni.
Azt se tudom, mikor kezdett nálunk elhatalmasodni. Mikor a törvényhozásba léptem, már virágjában találtam. Alig van nálunk gonosztevő, a ki különös szerencsével meg ne menekülhetne a törvény sulyától, de én nem ismertem egyetlen kiváló jeles embert se, a ki meg tudott volna menekülni a rágalomtól.
A rágalom csak kiváló embert üldöz. S különösen olyan embert, a ki vagyonát munkával szerezte s nem ugy örökölte. Az öröklött nagy vagyon meglehetős mentesség a rágalom ellen, sőt bizonyos mértékig feljogosit a sikamlós üzletekre, a valóban gyanus élelmességre is.
A rágalom elhatalmasodásának egyik oka bizonyára az, hogy még az igaz emberek tulnyomó nagy része is fél tőle s a rágalmazót megvetni s a közéletből kiszoritani nem elég elszánt. A parlamentben a rágalmazó mindig szert tud tenni bizonyos befolyásra. Annyit mulhatlanul kiviv magának, hogy meghallgatják s érdeme szerint soha meg nem torolják.
Szilágyi Dezsőt elkerülte a rágalom.
Pedig öröklött vagyona nem volt s egész életén át munkával kereste mindennapi kenyerét. Volt idő, a hetvenes évek második felében, a mikor kissé el is volt adósodva. Adósságaitól nagyon szerény életmód mellett utóbb megszabadult, de vagyont gyüjteni soha nem tudott. Nem is törekedett rá. Sőt természete sem engedte. Nagy befolyása volt, nagy állásokat töltött be, de se ő, se más soha nem is gondolt arra, hogy befolyása czimén rá bármi vagyoni előny hárulhasson. Még valamire való ajándékot se fogadott el senkitől, de effélét fel se mert neki ajánlani senki. A becsületes vagyonszerzés vágya természetes és jogos ösztön, sőt rendszerint nemes kötelesség is. A nemes férfi a nőt és a növendék gyereket bizonytalan jövőnek nem engedheti át. S aztán minden vagyonnak, minden gyarapodásnak e földön magyar emberre s nem idegenre kellene esni.
Szilágyi nem nősült meg, nem volt családja. Vagyonszerző ösztön se támadott benne. Élete utolsó tizenkét évében, mióta miniszterré s később a képviselőház elnökévé lett, mindig több jövedelme volt, mint a mennyit élvezni és fölélni tudott, de fölös pénzét könyvek, képek és szőnyegek vásárlására s nyári fürdői szórakozásra forditotta. Hogy számba vehető egyéb tőkét gyüjtött volna: nem hiszem.
Az sem igaz, hogy ételben-italban dobzódó lett volna. Alacsony, zömök termet hatalmas izmokkal megkivánja a maga megfelelő táplálékát. Sokat vivott, sétált és gondolkozott. Élczlapjaink torzképei gyakran ugy ábrázolták őt, a mint széles teritett asztal mellett egész sonkákat nyel s pezsgőboros üvegek egész csoportját üritgeti. E torzképek helytelen, sőt teljesen alaptalan felfogást terjesztettek róla. Mértékletes volt ő ételben, italban.
De az emberek megitélésében szigoru, sőt tulzó volt. Bizalmas körben s kivált ha valamiért neheztelt, ha indulatba jött, a legélesebb szavak ömlöttek ajkairól. Indulatba pedig könnyen jött, mert hiusága tetemes méretü volt s önérzetét csaknem beteges féltékenységgel őrizte. Alig jutott valaha valakinek eszébe, hogy a kellő figyelmet és előzékenységet iránta elmulassza s ő mégis gyakran ugy érezte, hogy történt efféle mulasztás. Ilyenkor kitört haragja.
Van politikai közéletünknek a rágalmon kivül is egy szomoru sajátsága. Az a mód, az a hang ez, a melyen a távollevőkről beszélni szoktunk.
Erdélyi ember, ha valakire megneheztel, nyomban »tolvaj«-nak nevezi, a kire megneheztelt. Hogy neki van-e igaza, amannak van-e igaza: nem keresi. A kire haragszik, az »tolvaj«. A ki pörét megnyerte ő ellene, az »tolvaj«. A ki a követválasztásnál megbuktatta, az már ennélfogva »tolvaj«. A ki szemlátomást gyarapodik s őt vagyonban, befolyásban elkerüli: az is »tolvaj«. Az oláh és szász minden esetre »tolvaj«. Az ellenkező nézetü párt embere nem is lehet más, mint »tolvaj«.
Rossz szokás és csunya szokás s régi könyvekből és irásokból látom, hogy régi szokás.
Nos hát a mi szó Erdélyben a »tolvaj«: ugyanaz a szó minálunk a »gazember«.
Művelt emberek, magas állásu államférfiak, közönséges közlegény politikusok egyaránt használják egymás ellen ezt a szót: »gazember«. Természetesen nem szemközt, hanem hát mögött. Irtóztató sértés van e szóban. Szembe mondva csak vérrel vagy dulakodással vagy igen sulyos birói itélettel lehetne e sértést kiegyenliteni. De használatának mindennapisága miatt ugyszólván sértő természetét is elvesztette már.
Ha a miniszter megtagad valami kérést: »gazember«. Ha az ellenpárt szónoka kemény és személyes érvet használt beszédében: »gazember«. Ha az ellenzék idején meghiusit valami kormánytervet vagy a kormány valami ellenzéki tervet: ez már »gazság«. A diadalmaskodó ellenfél mindig »gazember«. A ki értékes és sikeres üzlethez, előkelő igazgatótanácsossághoz, jövedelmező álláshoz jut, az egy csomó ember szemében és szájában minden esetre »gazember«. A ki cselszövényt támaszt ellenünk, nem is lehet más, mint »gazember«.
Talán az egyetlen Deák Ferencz s talán még Irányi Dániel volt a legnagyobbak közt, a kitől e szót nem hallottam. Ghyczy, Tisza és Kerkapoly is óvatosabban éltek e szóval. De különben használta és használja mindenki.
A csöndes természetü vagyonos jó falusi magyar gazda ezerszerte kevésbbé használja e szót, mint a hogy’ a képviselőházban szokás. A kire a vidéki magyar ember azt mondja: gazember – azzal azután nem könnyen és nem hamar áll szóba. A képviselő azonban magántársaságban igy beszél valakiről s ha aztán nyomban találkozik vele az utczán vagy a képviselőház folyosóján, gyakran mosolyogva üdvözli, kezet szorit vele s szivesen megkérdi: »Hova megyünk vacsorára pajtás?«
Gyakori tünet ez, de gyakorisága daczára is undoritó rossz szokás.
Politikai irodalmunk hangja gyakran szilaj és elvadult. Mikor a pártharczok vagy egyéni összeütközések hevesek, szenvedélyesek: a harczoló felek hirlapirói bizony nem kimélik egymást. De a hirlapiróknak nagy a mentségük. Nem ők kezdték ezt a hangot. Nem ők tanitották erre a képviselőket és a közönséget. Ők maguk is a képviselőktől, a törvényhozóktól, a kormány férfiaitól tanulták el ezt a hangot, ezt a modort, ezt a csufságot.
Nem volt e szokástól mentes Szilágyi Dezső se.
A mily gondosan óvakodott minden sértő, sőt minden félreérthető szótól is nyilvános beszédeiben: oly féktelenül használta ő is ezt a csuf szavat bizalmas körben komolyan is, dévajul is.
De nem ártó szándékkal, s nem korlátozhatlan irigység ösztönéből. Hanem csupán rossz szokásból, melyet általánossá tett a parlament légköre.
A becsületes ember is más, a jó ember is más. Nagy különbség van a kettő között, noha a legtöbb esetben a becsületes jellem egyuttal jó lélek is.
Szilágyi Dezső folt nélkül való becsületessége fölött nem volt eltérés a véleményekben. De a mig élt, sokan mondták és hitték, hogy nem jó ember, nincs szive, nincs érzése, nem sir a sirókkal, nem nevet a nevetőkkel, ridegség veszi körül egész lelkét.
Sajátságos, hogy Kerkapolyról is, Kovács Józsefről is ez a vélemény általánosan el volt terjedve. Igaz, hogy hideg-rideg embernek látszott mind a kettő.
Szilágyi lelkülete minden esetre különös volt. Tudott ő szeretni is, tudott ő lelkesülni is, tudott ő nagy eszmékért hevülni is, de lelkét az érzelmességnek sohase engedte át vagy csak pillanatokig. Esze kegyetlen őr gyanánt állott ébren s állott résen minden pillanatban s a duzzadni, erősödni, elhatalmasodni törekvő érzést elnyomta hamarosan.
Gyülölete sokkal erősebb volt, mint szeretete és hevülékenysége, de esze, gondolkozása és akarata előtt ez is meghunyászkodott mindenkor. A gyülölet se tudott erőt venni ő rajta.
Életének több korszaka van s minden korszak mindenben nem hasonlit egymáshoz.
Az első korszak a lázas törekvés korszaka. A parlamentbe lépésekor ugy érezte, hogy ő már vezéralaknak is egészen kész államférfi. Ugy érezte, hogy értelmi ereje s tudásának tömege neki jogot ád arra, hogy fölvegyék őt a vezérek táborkarába. Különösen érezte, hogy vitázó szónoklatban senki se mulja őt fölül s versenyre is kevesen szállhatnak vele. Érezte, hogy ő minden erő s minden fegyver fölött rendelkezik arra, hogy a porond lovagharczaiban a babér az övé legyen.
De azt is érezte, hogy a tekintély még hiányzik.
Hiszen őt se mult, se öröklött nagy név, se nagy családi érdeklődés, se eddig bevégzett nagy munka dicsősége nem segiti. Ő csak fiatal ember és uj ember, ő csak miniszteri titkár s ujdonsült osztálytanácsos. Micsoda őrültségnek tartaná azt a világ, ha ő Deák Ferencz mellé törekednék kezdő létére furakodni? Hiszen minő kisded alak ő még Kerkapoly és Csengery mellett is! Minő messze áll ő még a nagy táblabiráktól is: Somssichtól, Bittótól, Szlávytól, Paczolaytól s a többitől!
De az elszánt akaratu ifjunak szereplő ösztöne, jogos önérzete, nagy erejének nagy tudata s nemes nagyravágyása se lemondani, se alkudozni, se határozatlan időkig várakozni nem képes. Nem is volna igazi, ha erre képes lenne. Sőt inkább türelmetlenkedik, támad, élesen birál, lázong és követel. Követeli, hogy hivatásának mezejére juthasson s lóduljanak onnan, a kik előtte vannak, utjában állanak, akadályul szolgálnak.
Sohase volt kapaszkodó természet Szilágyi Dezső. Csak gyorsan át akarta venni azt az örökséget, melyet nemzetünk történetében a gondviselés neki szánt s melyhez neki joga van. A hogy’ ő hitte s a hogy’ mi is szentül hittük.
De nem ment gyorsan a dolog. Mások is éltek s akartak élni. Mások is érezték önbecsüket s mások is tele voltak nagyratörő jogos vágygyal.
A mint Szilágyi ezt észrevette: szilaj természete érdessé, türelmetlenné, lázongóvá vált. Ekkor terjedt el róla az a felfogás, hogy ő összeférhetlen egyéniség.
E felfogásban volt is akkor némi igazság.
Bittó István, mikor igazságügyminiszterré lett, államtitkárt keresett. Ő rendezte a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatás czéljaira az állami biróságokat. Százféle javitásra, sőt uj alkotásra volt szükség az igazságügyben. Tehetséges és munkás államtitkárra volt szüksége.
Bittó jó barátságban volt Kozma Sándorral, a későbbi főügyészszel, együtt szolgálták egykor Somogy vármegyét, együtt képviselősködtek s e miatt is bizalma volt hozzá. Megkérdezte Kozmát, kit ajánlana államtitkárnak?
– Csak két ember közt választhatsz, Csemeghy és Szilágyi közt. Egyenlő képzettségü s egyenlő nagytehetségü mind a kettő. Szilágyi még nagyobb tehetség. De ha olyan államtitkárt akarsz, a ki dolgozik, válaszd Csemeghyt.
Bittó Csemeghyt választotta.
Ettől kezdve Szilágyi engesztelhetlen lett Kozma iránt is, Csemeghy iránt is. Mindenki tudott erről abban az időben. Csak a mikor tizennyolcz év mulva miniszterré lett, akkor engesztelődött ki irántuk, akkor se szive szerint, hanem nagy elméje s államférfiui okossága szerint.
Pedig Bittó jól választott. Szilágyit sokkal kevésbbé tudták harmincz év előtt a miniszteriumban használni, mint Csemeghyt. Szilágyi nem tudott volna lenni hivatalnok s alárendelt tisztviselő. Az ő hivatása volt: államférfivá s vezéralakká lenni.
Ezért is küldték ki az angol viszonyokat tanulmányozni. S ezért is helyezték át a kodifikáló bizottságba.
E bizottság a miniszterelnök tárczájához tartozott s neki, mint bizottsági tagnak, a miniszterelnök volt közvetlen följebbvalója.
Mikor az 1872-ik év végén Szlávy József lett miniszterelnök: őt és kabinetét nagyban birálgattuk a Deák-párt körhelyiségében. Volt rá ok. Szlávy nem szivesen vezette a kabinetet. A harczot utálta, kibékülést keresett mindenfelé s e miatt mulasztásokat is követett el. Deák maga igen ridegen bánt vele egyszer még a képviselőházban is. Szlávy mindenképen menekülni akart a miniszterelnökségtől.
Szilágyi elnevezte a Szlávy-kabinetet »Dobzse László-kabinet«-nek.
Kecskeméthy Aurél kiirta s utána a többi hirlap. Országos kaczagás lett a következése a pártban is, az ellenzéken is, az országban is. De Szlávy se vette tréfára a dolgot. Szilágyit magához hivatta s ámbár nagyon szerette és nagyon becsülte őt, mégis fegyelmi eljárással s elmozditással fenyegette, ha mint a kormány közege s a párt tagja ezentul is üldözi, gunyolja, ócsárolja saját kormányát s tiszti följebbvalóját.
Pedig Szilágyinál nem volt ez számitás, csak a nagy elmének s az erős önérzetnek kivillanása. A fiatal ember lelkének játszi lázongása.
Megnyilatkozott ez benne még Deák Ferencz ellen is.
Deák 1873. évi junius 28-án tartotta utolsó nagy beszédét. Az egyházpolitikai reformokról szólt e beszéd.
A beszéd bejárta a mivelt nemzetek sajtóját s Szilágyi az angol és német lapoknak e beszédre vonatkozó összes czikkeit gondosan elolvasta.
Németországban Bismarck épen akkor dolgozott a római egyház lenyügözésén s ő Deák beszédét kissé lanyhának, az egyházzal szemben nem eléggé harcziasnak találta. Lapjai csaknem kicsinylőleg nyilatkoztak a beszédről s Deákot az ó-liberális felfogás hivének jelentették ki.
Szilágyi előtt Bismarck herczeg s a német publiczisztika mindig nagy tekintély volt, ő maga is az uj-liberalizmus hive volt, mohón szivta magába a német felfogást.
Ott ülünk julius közepe táján egy este a körben szokott sarokpamlagunkon s beszélgetünk Deákról. Szilágyi egyszerre csak kitör:
– Nem is látom én be, miért legyen a párt vezére most is még Deák. Öreg is, beteges is, nem is ennek a kornak az embere s mégis agyon nyom nálunk minden nézetet, minden önálló gondolkozást.
Nevetésre fakadtunk.
Hogy a bankok, az akkori bankok és üzletek emberei korholják Deákot s hogy a papok egy része még ócsárolja is: ez még lehetséges. De hogy a Deákpárt kebelén belül oly nagy elme és önérdek nélküli gondolkozás, mint Szilágyié, lázadjon föl Deák ellen: ezt vigjátékizü dolognak tartottuk.
Az öreg Paczolay mindig konzervativ volt s Deákkal sok dologban sohase értett egyet. De a mint Szilágyi e szavait meghallotta: hátradőlt a pamlagon s félig nyitott szemmel sandán nézett le Szilágyira.
– Igazad van, Dezső! Minek is ilyen ember az országban, mint Deák Ferencz? Hiszen Hunyadi Jánosig kell fölmennünk, mig hozzá hasonlót találunk. Ha ötszáz évig meg tudtunk lenni nála nélkül, mit vesződjünk vele most? Lökjük ki!
Szilágyi elhallgatott a vén táblabiró gunyos szavaira. Rögtön megérezte, hogy az ő megjegyzése illetlen volt.
De nem is az ő lelke mélyéből jött az. Csak a csapongó elme röpködése volt. A mi kitünt csakhamar.
E hó 26-án Budapestet megnézni eljöttek a bécsi világkiállitás jury-tagjai asszonyaikkal s barátaikkal vagy négy-ötszázan. A világ minden nagy nemzetének jeles férfiai, tudósai, művészei, kormányzói voltak itt.
Másnap tiszteletükre Szlávy estélyt rendezett a miniszterelnöki palotában s oda meghivta természetesen a magyar közélet notabilitásait is.
Berlinből is volt itt néhány jeles, sőt nagyhirü férfiu, Bismarck herczegnek is egyik bizalmas tanácsosa, a ki azóta már hires német miniszterré is lett. Szlávy fontosnak tartotta, hogy ezek a hires németek ismerjék meg a magyar elmét s a magyar tudományos és politikai miveltséget is s ne tartsanak minket Parlagi Jancsi-féle embereknek. Vigyenek rólunk jó hirt Bismarcknak. Különösen megkérte hát Szilágyi Dezsőt, hogy elmenjen az estélyre s állandóan Bismarck tanácsosával s bizonyos doktor Hammerrel társalogjon.
Ki volt ez a dr. Hammer, én bizony most már nem tudom. Hanem ez is, a tanácsos is nem győzött eleget áradozni Szilágyi és Szlávy előtt, hogy ők mily magas miveltséget találtak itt Ázsiában. Szilágyi természetesen kivivta a magyar becsületet. Többet tudott a német állami dolgokról, mint maguk a németek. Ha pedig kedves akart lenni a társalgásban: elragadó volt kedvessége.
A következő nap estéjén ujra együtt ültünk a keresztpamlagon. Szilágyi egész meghatottsággal beszélt.
– Barátaim, mégis nagy ember ez a mi Deák Ferenczünk. Bismarck legbizalmasabb tanácsosa mondta nekem az este szórul-szóra: Én, uram, a legnagyobb s a legdicsőbb németnek s Európa legnagyobb államférfiának Bismarck herczeget tartom, de én őszintén nyiltan kijelentem ön előtt, hogy én Deák Ferencz urat mégis többre becsülöm.
Minket is meghatott Szilágyi komolysága. A hires berlini német megtalálta benne a magyar szivet. Mi tudtuk azt, hogy ez a sziv mindig megvolt.