VI.
(Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. – Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága.)
Feloszlott a kodifikáló bizottság. Gondoskodni kellett arról, hogy Szilágyi melyik miniszteriumban foglaljon el állást és miféle állást?
Holmi osztálytanácsos ő már nem lehetett. Hiszen a pártban és a képviselőházban már oly megalakult egyéniség volt ő s oly sajátságos tekintély, hogy ő fiatal kora daczára se lehetett volna már osztálytanácsos.
De még miniszteri tanácsos se. Akkor még összeférhetlenségi törvény nem volt. Jeles miniszteri tanácsosok ültek a képviselőházban. Molnár István, Horváth Döme, Neherebeczky Sándor s mások. A közfelfogás szerint Szilágyi sokkal hatalmasabb alak volt ezeknél. Szinte mosolygott vagy bámult volna a világ, ha Szilágyi miniszteri tanácsos lett volna.
Pedig mégis csak azzá kellett lennie.
Mert hát mi legyen?
Sajátságos, de gyakori tünet, hogy jeles elmék, kiváló nagy alakok gyámoltalanokká válnak, ha mindennapi munkával és mindennapi találékonysággal kell kenyerüket megkeresni. Nyáry Pál önkényt vált meg életétől, mert azt hitte, anyagi nyomorba jut. Holott volt még tisztes vagyona is, de ő nem tudott belőle jövedelmet teremteni. Irányi Dániel tehetetlenül állt volna az élettel szemközt kivált agguló korában, ha nincs szerény képviselői dija. Szilágyi Dezsőről el se lehet képzelni, hogy ő mint iró vagy ügyvéd vagy vállalkozó vagy magánintézeti hivatalnok meg tudott volna élni. Ő képtelen volt még elgondolni is, hogy neki minden hónap elején kezében ne legyen kisebb vagy nagyobb, de biztos pénzösszeg, melylyel ő háztartását szerényen, de biztosan fentartsa. Neki »állás« kellett, mely őt a mai és a holnapi kenyér gondjától fölmentse. Ily gond őt elpusztitotta volna. Az ő daczos és büszke lelke az ily gonddal vivott harczban rövid idő alatt összetört volna.
Alig lehet elhinni azt az okot, a mely miatt neki meg kellett válni az állami tisztviselői állástól.
Egyik miniszter se merte őt maga mellé venni. Összeférhetlen természete, örökös birálgatása, nagy bátorsága, éles gunyja s lassu munkálkodása oly balhirüvé vált már, hogy minden miniszter tiltakozott az ellen, hogy ő mellé osszák be.
Még Kerkapoly is.
Pedig Kerkapoly nagyon szerette Szilágyi Dezsőt. Nem egyszer mondta, hogy ha kiforr s dolgozó szenvedélye föltámad: nagy szolgálatot fog tenni egykor a hazának s nevét följegyzik nemzetünk történetében. Azonban szemtül szembe megmondta neki:
– De azért Dezső, én nem venném magát magam mellé. Az ördög marakodjék magával örökké.
Kerkapoly és Szilágyi csak ugy »maga-maga« szóval szokták egymást szólitani.
Szlávy, mig miniszterelnök volt, csak eltilódott valahogy Szilágyival, de Bittó már éppen nem akart vele együtt lenni. Az igaz, nem is adhatott neki megfelelő hatáskört a miniszterelnökségben.
Tanakodtak: mit csináljanak Szilágyival. Engem is bevontak a tanakodásba.
Kerkapoly és Tisza Lajos a Bittó-kabinetben nem fogadtak tárczát. Kerkapoly az egyetemi tanszéket akarta elfoglalni, de előbb utazni akart. Összebeszéltek Tisza Lajossal, hogy bejárják Velenczét, Flórenczet, Nápolyt, Pompéjit, Rómát üdülés, feledés és tanulás végett. Innen kerekedett az a gondolatom, hogy Szilágyit meg kellene bizni az olasz viszonyok tanulmányozásával.
Az olasz büntető-jog ugy elméletben, mint gyakorlatban nagy fejlettségü. Kitünő tudósok és tanárok mivelik s Olaszország nem egy birósága az igazságszolgáltatásban kitünően alkalmazza. Mindig rejtély volt előttem az a néplélektani tünet, a mely szerint épen Olaszország a remek büntetőjog hazája. Miért? Hiszen az olaszok egyéni s az olasz nemzet társadalmi életében a bűnről és bűnösségről való gyakorlati felfogás még középkori. A párbaj és vérboszu mindennapi. Rabló társaságokkal tele vannak a hegyek és hegyi falvak. A nép rokonszenve a rablókat veszi körül, nem üldözőiket. A titkos társaságok is elterjedvék s köztük sok a bűnös szövetkezet. Méregkeverés, orgyilkosság napirenden. Középkori dolog mind. Honnan ered hát a büntető jogtudomány mivelésére az a nagy és nemes faji képesség?
Szerettem volna, ha Szilágyi e kérdést megvizsgálja s e czélból esetleg egy évet is Olaszországban tölt. Hogy tanulmányait megirja: erre nem számitottam. Hiszen angol tanulmányairól is csak gyönge és rövid jelentést készitett. De legalább az egyik erős magyar elme megtelik bölcs és gazdag észlelettel s onnan alkalmilag más is merithet.
Nem akartam, hogy Szilágyi megtudja, hogy őt egyik miniszter se fogadja el. Ily módon ez a kérdés is sima elintézést nyer.
Elmondtam ötletemet Bittónak. Tetszett neki, noha nem hitte, hogy Szilágyi ezt elfogadja.
Arról is volt szó, hogy átmenne a felső birósághoz. De akkor a politikai pályát ott kellene hagynia. Hogy közjegyző lehetne: sohase hittem. Épen akkor alkottuk meg a közjegyzői törvényt. Akárhány alkalom nyilt tisztes munkával nagy vagyonhoz jutni. De a politikai pályától a közjegyzőnek is el kell zárkóznia. Szilágyi azonban sohase vágyott vagyon után, az ő lelkén nagyobb és nemesebb vágy lángolt: – a kormányzás és törvényhozás terén küzdeni az elsőségért.
Mig mi töprengtünk: ő határozott.
Az anyagi megélhetés támasztékát mulhatlanul biztositani akarta a maga számára s a politikai pályán minden áron meg akart maradni. Ezért választotta az egyetemi tanárságot. A kormány készséggel adta meg ezt neki, sőt a miniszteri tanácsosi ranggal még diszesebbé is tette azt.
Kissé eltértem legközelebbi czélomtól. Legközelebbi czélom az volt: megvizsgálni azt a kérdést, vajjon jó ember volt-e Szilágyi?
Hogy érdes modorunak, összeférhetlen természetünek tartották általában: ezt akartam a felhozott esetekkel megvilágitani. Érdessége, összeférhetlensége azonban még nem azt bizonyitja, hogy rossz ember volt. Noha azt se, hogy jó ember volt. Az ő lelkét tovább és mélyebben is át kell buvárolnunk.
A jó ember édes és derüs lélek, a rossz ember keserü és borus lélek. A jó ember mást is tud szeretni, nemcsak önmagát; a rossz ember senkit se tud igazán szeretni, néha még önmagát se. A jó ember egészséges lélek, a rossz ember beteg lélek.
Szilágyi szelleme az indulatoknak, ösztönöknek, érző és gondolkozó tehetségeknek nem volt szerencsés vegyülete.
Például, ha van észbeli előkelőség, hát ő az volt. Beszélünk születési és pénzbeli előkelőségről. Mindegyik utálatos, ha erőszakossá, követelővé, hatalmaskodóvá, hányivetivé válik. A dölyfös milliomos még utálatosabb, mint a dölyfös gróf vagy herczeg. Mivelt nemes társaság egyikkel sem fér össze.
De nehezen fér össze az észbeli előkelőséggel is, ha ez erőszakos és hatalmaskodó. Szilágyi összeférhetlenségének okát fiatalabb korában itt kell keresni. Ötleteivel, birálatával, jellemrajzaival, sőt dévajkodásával is letiport maga körül minden egyéniséget s elméjének hatalma alá akart rendelni minden önérzetet. Még az együtt étkező, még a szeliden dőzsölő, még a derüs társalgásban nyugodtan szórakozó együttlét alkalmával is gyakran kiválasztotta erősen csipkedő elmegyakorlatának tárgyául egyik-másik társát, sőt időnkénti jó barátját is. A visszavágást pedig nem igen türte. Igen hamar indulatba jött a visszavágásra s ezzel kialudt a társaság vidám derüje. Az emberek inkább türelemmel s maguk megadásával vettek részt azután a társaságban, de mindig akadtak, a kik többé nem kivánkoztak bizalmas közelébe.
És ez természetes.
Minden ember becses önmaga előtt. Ennek igy kell lenni. Ez ős és örök igazság. Hazáért, emberiségért, szerelmi hüségért feláldozza magát az egyén, de más egyénért soha. Hacsak elméjének épségét el nem vesztette. A hazára és az emberiségre nézve nem minden ember értéke egyenlő magas, de önmagának minden ember megér annyit, mint akárki más. Senki se szereti, ha az ő egyénisége más egyén elmejátékának áldozatul esik s ekként más egyéniség diszletévé válik.
Ezért kellemetlen s ezért válik lassanként türhetlenné az erőszakos és hatalmaskodó elmeerő.
Ott volt köztünk Deák. Fenségesebb elme még alig szorult koponyacsontok közé, mint az övé. De ennek az elmének nyomasztó sulyát soha nem érezte senki. Sőt társaságában mindenki abba a kedves csalódásba ringatódzott, hogy Deák is csak egyik a társaságban, csak oly derék és oly jó ember, mint más, de talán semmivel se különb, mint akármelyikünk. Ott volt köztünk például Kerkapoly is. Az ő elméjének óriási méretei kevésbbé gyöngéd modora miatt már jobban ki-kivillantak, de az ő társasága se vált soha senkire kinossá, legföljebb untatóvá. Szilágyi sohase volt untató, de gyakran okozott keserüséget vagy elkedvetlenedést sok embernek.
Sokszor mondták, hogy Szilágyinak állandó és benső jó barátja alig volt. Alig volt valaki, a kivel, mint mondani szokás, össze ne zördült volna s a kitől rövidebb vagy hosszabb időre el ne zárkózott volna.
Ez volt egyik oka annak is, hogy általánosan elfogadott pártvezérré soha nem lehetett. De csak egyik oka. Ahhoz, hogy valaki pártvezér lehessen, még sok külső körülmény kedvező összejátszása is szükséges. Ész, jellem, jó lélek, igazság, párthüség ahhoz mind nem elég.
Szilágyi nem nősült. Az élet boldogságos oldalának egy részét tehát igazán soha nem ismerhette. A hitvesnek és a szülőnek, a természetes gyámnak és gondviselőnek örömei előtt örökre zárva maradt egész lelke. Másért is élni, másért is dolgozni, nőnek és gyermeknek örömeit saját örömei gyanánt élvezni s egyetlen szivet több sziv boldogságával is megtölteni: azt az istenérzést megtagadta tőle a végzet.
Nem volt tehát családi élete.
Jó barátok hű serege nem vette őt körül állandóan.
Nagy elméjének kiméletlen fensőbbségével szétzavarta gyakran maga mellől azokat is, a kik különben szivesen huzódtak időnként közelébe.
Általánosan elfogadott pártvezérré nem lehetett, noha jogos nagyravágyása erre méltán törekedett.
Önérzete oly magasra volt fejlődve, hogy sokan, a kik távolabbról nézték, azt már indokolatlan hiuságnak tekintették.
Szivéből alig hiányzott valamely nemes érzés, de csaknem minden érzést megbénitott elméjének örökös töprengése s az az anyagi helyzet, mely országos állásáva alig állott összhangzásban.
S a mikor kormányzója lett az országnak: gyakran egészen elfojtotta érzéseit a köznek java, a mint ennek eszméje az ő gondolkozásában elméletileg kiképződött. A mint erről még később mondok majd valamit.
Mindent, a mi lelkében forrt s életében előfordult, összefoglalva: életének igazsága abból áll, hogy ő soha egy pillanatig se volt rossz ember, de szerencsés és boldog ember se volt állandóan soha. A jó ember minden tökéletességét nem adta meg neki a végzet, de a rossz ember minden vétkétől tiszta volt a lelke.
Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár Szilágyi. Harminczöt éves korától negyvenkilencz éves koráig. Hosszu idő ez s az erős férfikor dereka. Erőnek, egészségnek, tökéletes munkaképességnek korszaka ez. Kezdődött 1874-ben s végződött, mikor miniszterré lett, 1889-ben.
De e szép és hosszu korszak alig hozott gyümölcsöt, alig mutathat föl sikert. Szilágyi tehetségéhez méltó sikert semmi esetre. De bölcsebbé és higgadtabbá vált. Szellemének robbantó ereje kevésbbé működött, elméjének szilaj csapongása mintha mérséklődött volna.
Mint tanár, mélyebb tudományos buvárlatokba – ugy látom – nem merült. Emlitettem már, hogy irodalmi művet nem alkotott, sőt az egyetemi előadásairól szóló elég gondos jegyzeteket is következetesen megtagadta. Egyetemi tanárságának tehát tudományunk történetében hiteles nyoma nem maradt. Nem is akarta, hogy maradjon.
Hogy előadása a tanszéken mily becsü volt: erről a magam véleményét el nem mondhatom, minthogy erre nézve őt közvetlenül megfigyelni nem volt alkalmam. Élénk eszü hallgatói közül sokan nyilvánitottak előttem véleményt. Kerkapoly előadásait rajongva dicsőitették, ezekhez hasonlitva Szilágyi előadásaiban bágyadtságot határozatlanságot, homályt vettek észre. Az ifjak nagy része üres lélekkel jött el előadásairól. Mint külsőséget emlitem meg, hogy megszabott órái mindegyikén nem tartott előadást; hogy az órának csak felét szokta rendes előadásal kitölteni; hogy előadásközben soha se hallgatóira nézett, hanem a terem falának valamelyik pontjára s végül, hogy nem törekedett arra, hogy közte és hallgatói közt benső bizalom s mintegy az összeszokásnak és barátságnak érzete fejlődjék ki.
Mind e külsőséget nem tartom fontosnak.
Fontosabb az, a miről már bőven megemlékeztem, hogy tudása az államjogi, alkotmányjogi és büntetőjogi tudományokban inkább idegen irott művekből származott, semmint közvetlen szemléletből és egyéni buvárlatból. Tudásából hiányzott ennélfogva az egyéniség. Hiányzott az, a mi például Kerkapolyt mint tanárt oly vonzóvá s oly ragyogóvá tette s a mit Kovácsban is annyira bámultak élesen figyelő hallgatói. Pauler tudásában is hiányzott az egyéniség. De ő az ő tanszéki tudományát a kor szinvonalán álló művekből határozott tantételekben gondosan összeállitotta. E tantételek világosak és egyszerüek voltak. Ezektől soha semmiben el nem tért, ezekhez hű maradt; még fölvilágositó esetei s adomái is évről-évre szó szerint ugyanazok maradtak. Hallgatói ezért jó kedvvel hallgatták s tanait elméjükben megőrizték.
Szilágyi sokkal nagyobb elme volt, mintsem akármelyik hires német tudósnak tantételeit kételkedés és birálat nélkül egyszerüen s változhatlan igazságként fogadta volna el s hirdette volna hallgatóinak. Az ő örökké feszülő és feszegető szelleme az idegen gondolatoknak örökké ujból alakitására, kiegészitésére, módositására törekedett. De ha ő a már megállapitott tantételeket érintetlenül el nem tudta fogadni s ha közvetlen a gyakorlati buvárkodással azoknak egyéni szint, zamatot, határozottságot s vonzóerőt adni szintén nem tudott: elhárithatlanul oly eredménynek kellett bekövetkezni, melyet az ő nagy elméjéhez s nagy önérzetéhez méltán kicsinynek tartott a világ. A hallgatót se rideg egyénisége, se tanainak tisztasága s eredetisége nem kötötte le.
Végre is ő ugynevezett tudós és egyetemi tanár lenni soha nem akart. Nem ez volt az ő nemes nagyravágyásának állandó czélja. Ő államférfi s az országnak kormányzója akart lenni. A hatalom elnyerése volt egész életének összes törekvése. Nem azért, hogy fényüzésre, tékozlásra, üres hivalkodásra s mások fölött való uraskodásra vagy talán önző czélokra használja a hatalmat. Ő a hatalmat az állam és a magyarság javára akarta használni. Éltek az ő lelkében eszmények. Szentül hitte, hogy a hatalom birtokában ezeket megközeliti. Ha önérzetének korlátlanságát láttuk, gyakran azt kellett gondolnunk, hogy hiusága is szerepel hatalmi vágyódásai között, de a hiuság államférfiunál gyakran erény és sohase bűn s végre is, hogy hatalmi vágyódásai mily természetüek voltak, azt tisztán láttuk akkor, a mikor csakugyan eljutott a hatalomhoz.
Nem egyetemi tanárságának sikeréből vagy sikertelenségéből kell őt megitélni. Egyetemi tanári állása az ő szemében csak ideig-óráig tartó átmeneti állapot volt. Egész erejét ráforditani, egész lelkét beleölni sohase jutott eszébe.