AZ ÁLOMBELI LOVAG.
A kertek alatt lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát és a fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénynyel világítottak. Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és orgona illatozott. Az utca tulsó során mély árok huzódott, amelyet olyan bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környéken történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A kisváros szerelmesei kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád gyakran felkereste a bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak. Ábrándosan felsóhajtott: vajjon lesz-e valaha pepita-nadrágja, mint a gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?… Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?
(Az esztendők elrepülnek és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre barátnőjével karján.)
… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész, lábujjhegyen lépegetett az élen, mint hajdanában a színpadon a Rip van Vinklében. A harmatos fák között fölröppent valamely éji madár és a levelek zörrenésére mindnyájan megállottak.
– Legjobb volna aludni menni – ásított hátul Potrobányi ur.
– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifju Szindbád és fázósan mélyesztette kezét zsebébe.
– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén szinész. Én sohasem voltam álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott a ház és a hársfák szeliden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék. Most csöndesen haladjanak… Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel, nem megyünk mi szé-é-éjel…
Halkan, rekedten dudolta a Rip kardalát és a mélyebb regisztereknél elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Potrobányi ur megsokalta a dudolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.
– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te vén komédiás?
A kerítés alacsony volt és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az ajtó kidőlt és a rács hiányos volt.
– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja lehetne a háza jókarban tartására – mormogott Potrobányi ur, amíg a kis kapun belépdelt.
A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszinü csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalaku figurák látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok és valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukos-óra. Négyszer szólott a kakuk… Potrobányi ur elégedetlenül vonta elő nadrágja derékzsebéből tányérnagyságu zsebóráját és szuszogva csóválta a fejét.
– Nalám öt perc mulva fél négy.
Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltünését a vastag derék körül és magában rendkivüli módon csodálkozott Potrobányi úr nyugalmán. Mintha a vizbeugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K. Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon vezényelt.
– Most, most… Potrobányi emeld fel az ifjuurat.
A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a kezét és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába kapaszkodott. A szinész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős féfiu furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az ablakba kuszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők közül kiemelkedni, egy felleg uszott világoskéken a torony mögött és egy közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, a halovány füst szálldosott fölfelé.
Lecsuszott az ablakból a szobába és a nevelők ezzel eltüntek előle. A függöny előtte volt és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem birt előre tenni. Csak állott a helyén és várta, hogy valami rendkivüli dolog fog történni. Talán jön K. Nagy és megragadja a karját, hogy előrevigye… De nem az történt.
Egy perc mulott el, vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon megszólott a szobában:
– Maga az, Szindbád?
A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszu hallgatás után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg és korántsem érzett nagyobb ijedelem a hangjában.
Szindbád tehát félretolta a függönyt és csöndesen előrelépett a sötét szobában. Erős parfüm-és szappan-illat csapódott az arcába. Tétovázva megállott.
– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán csattant, mint egy nagy csók és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád kezével.
– Erre jöjjön, fiam és ebbe a székbe üljön. Szindbád egy karosszékben érezte magát és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata. Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a menydörgős menykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét butorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralaku tárgy, talán névjegytartó és a háttérben homályosan villant meg egy ovális tükör és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint enyhe halmok a láthatáron.
Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint az álomtavak barna vizét csillogtatja…
Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár-zsinórok diszítik a vállnál és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a párnájával.
– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan Galamb Irma és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő arcoska. Látni vélte a kissé hajlott, finom, érzéki orrot, amelynek lüktető mozgása, rózsaszinü árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a szinpadi lámpa fényében, az operettebeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő ajk, amely néha egy sirva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most nyitva volt és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A barna szempár álmosan, de kiváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.
Kinyujotta meleg, könyökig, meztelen karját és a kezével megérintette a Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.
– Milyen furcsa, hogy most itt van Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket. Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralaku sötétkék felhő lebegett a fejem felett és valahol egy kis gyerek sírt… Valahol egy vén, korhadt tüzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszu lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint mértföld, de azért csöppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én felöltöztem, az ablakhoz ültem és várni kezdtem.
A Szindbád ajkához tévedt a keze és Szindbád megcsókolta a kezet.
A szinésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével és gyorsan, szenvedélyesen beszélt.
– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga kedves fiam megjött az álmaimból. Ugy jött, ugy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi hozta ide. Itt volt és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?… Semmi, ugy-e, semmi?…
Elhallgatott és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A köpenyege széjjel nyilott és erős női illat áradt Szindbád arcába.
Szindbád gyorsan közeledett, de a szinésznő megriadva hátralépett. Karonfogta Szindbádot és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könybeborult szemmel nyitotta ki az ajtót.
– Menjen, mert virrad…
Az ajtónyiláson még kidugta a kezét és az ifju azt megcsókolta.