UTAZÁS ÉJJEL.
Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régi-módi címet adni; ilyenfélét: „Curly, vagy egy szinész története“, vagy „Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredésének története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“… Tudniillik: egyszer Szindbád, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony huszesztendős mult Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon és tovább sietnek sürgős tennivalók elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén szintes vizszintes irányban szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor ebek nyomait és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszinházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkisérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasuti töltés mellett álldogáló nyirfák havas galyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a környéken“ – gondolta Szindbád. – A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a cigarettázó Szindbádot.
– Ugy-e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? – mondta Szindbád, talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani.
A leány, – kis fekete haju, fehérarcu nőcske volt, aki a téli időjárás beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, – ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasuti kupé sarkában és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasuti mozdonyok füttye hangzott néha.
– A száztizenkettes, – mondta a feketehaju leány, mert az államvasutaknál volt telegráfista.
Máskor a külvárosban tettek hosszu sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyugolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár galyak között csöndesen álldogáltak a havas sirkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból számüztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sirköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a telegráfista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista-kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszu, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.)
Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvánista prédikátorok zugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hüséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között…
És ezután nemsokára Mimi – mert így hivták, – egy lépcsőn ment volt felfelé és Szindbád a lépcső alján kalapbevéve állott, mert akkoriban még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátránézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimereszsze a szemét. – És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés… Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista-kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer, éjszaka be akart mászni az ablakon… Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.)
… – Kérem, – mondta Szindbád, mert fiatalkorában jó és engedelmes fiu volt, amilyennek született, – éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros füzőjét, tegye le kalapját… Én majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám…
Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt tartott… Az ifju Szindbád (mert hiszen akkor még ifju volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott csendesen…
– Legalább a szoros ruháját gombolja ki, – folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt.
Szindbád elkeseredve felállott:
– Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk… Legalább a bársonykalapját tegye le!
Mimi sirdogálva csóválta a fejét.
Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.
– Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. Jó éjszakát!
Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi mindig nem szólt egy szót sem.
Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén.
– Isten veled! – gondolta Szindbád és arra készült, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete téli éjbe.
De később mégis mást gondolt.
Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:
– Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban otthon van… És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik valamit.
Mimi erre sem felelt. Felállott és a tükörben igazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.
*
Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablaku kis tanyaházakra, az aggodalmas arcu bakterokra és a rókák utjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szivét…
Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge haját érezte.