ŐSZI NAP.
Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kivül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.
Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatrakészen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.
– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.
Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…
– Tarts velem – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.
Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőuton kapaszkodtunk fel a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a sikon fehérlő falusi házakra.
– Szörnyüség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…
Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt. Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyülöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában, nemes barátom szerint, a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.
És mig így szóval tartott, a folyóparti töltésen vigan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.
Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugaras őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott fel mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.
Sándori elvörösödve mondá:
– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.
És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országutnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:
– Szervusz, kapitány!
(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)
Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csunya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett uri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Gretékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba, néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.
A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőrkeztyübe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszinü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az utból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbirálni a vásárokon.
– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.
Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.
– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…
S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galopba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az ut kanyarulatánál.
Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gunnyal kezdte:
– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal traktálják az embert, a helyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De mondom, nem szeretem a sok beszédet.
Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, a merre az amazon elvágtátott, majd mélységes meggyőződéssel felkiáltott:
– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.
Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:
– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vivni, célbalőni, uszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi, az jött magától. Azaz a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszu téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“
Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszu estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Mig végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonynyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.
Miután mindketten kevés szavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig huzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.
S mi történt ekkor?
Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vén leány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!
Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.
Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlenül bevárta volna a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és ezért volt jó a középkor.
… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és ujra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.
A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:
– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…
A lovasnő csendesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre – tán mert bennünket észrevett – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten felkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.
Sándori elszontyolodva mormogta:
– Most igazán nem tudom, mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan igen nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyiteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.
Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatévő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat, amint természetes. A Boldogságos a lányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig soha sem kereste fel a füzesbeli képet. Nem régen azonban észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No, gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.
Szokásban van, hogy kis cédulákra irják föl a leányok, asszonyok kivánságaikat, amelyeket az öreg füzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud irni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az irást a katonaságnál.
Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyüjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.
Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön nincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:
„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Cimed táncolni megtanulni hajlandó tőle.“
Csupán ennyit irtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stilust, nem tudom, hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett irni, mint valami költőnek, akit egy vers kinoz.
Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni kell a fejleményeket.
… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét nagy figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozáson kivül egyéb látnivaló nem volt.
*
Néhány hét mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni.