EGY RÉGI DÉLIBÁB.
I.
Valamikor (huszonöt esztendeje) még Csáki Pál uramtól függött, hány órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin klasszikusokat. Szomoru volt, rekedt volt és borostás állát elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. „Nem ér az egész élet egy hajitófát!“ mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.
Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már irtam egyszer) anyai nagybátyám volt és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával elmult csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a vitatkozás ujólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a körökből és vonalakból óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a messzi lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképen emlékezett a dologra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött zsinegnél fogva.
– Jegyezd meg magadnak és ird fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt igaza. Igenis, ott álltunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban harangoztak.
Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette, amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni. Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.
– Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést, amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett egymaga nagybátyám.
– Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó példákat lát maga körül!
– Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.
– Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén elpirult. – Czirmai…
Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.
– A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják? Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra, hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…
Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.
– Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.
– Czirmai! – mondta és bocsánatkérőleg, áhitattal tette össze a két kezét.
Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután Czirmaitól kép nem maradott fenn az utókor számára…
Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiucskává növekedtem anyai nagybátyám, ns. Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon. Azonkivül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől elragadta… Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér Rózsá-ban és ugyancsak Czirmai táncolta magát betegre a közbeneső keresztelőkön, hogy másnap szomoruan és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt…
II.
Egy napon leoldozta lábamról a hosszu zsineget Csáki Pál és ebédnél a következő kijelentést tette:
– Bugyiban holnap bucsu lesz… A fiuval odamegyünk.
Szegény anyám lesütötte a szemét és csak csendesen merte megjegyezni:
– Tegnapelőtt reggelig tartott a tor Simkovicséknál.
Csáki Pál őszinte meglepetéssel gurította körül gömbölyü szürke szemét a szobában, mintha nem tudta volna, hogy ki szólott hozzá. A nagy muzsikáló óra-e, vagy kalitkájából a kék csóka?… Hosszabb ideig függesztette a szemét megboldogult édesapám pipatóriumára is, mintha az ottan katonás rendben álló csibukok egyike említette volna a tegnapelőtti tort. Ugyanazért emelt hangon fordult az elhagyatott pipák felé:
– Bugyiban kápolna-avatás lesz holnap. Somogyi Eszter kápolnát emelt nagyapja, a veressapkás katonaorvos emlékére…
– Amely esemény ismét reggelig fog tartani, – mormogta anyám és tányérjára nézett.
Csáki Pál kényelmetlenül feszengett székén és a kiszívott tajtékpipák, majd a muzsikáló óra felé nézett, mintha nem hallotta volna teljes bizonysággal azt az iménti megjegyzést. A tenyerét füléhez emelte és mintha valamelyes hallhatatlan kérdésre válaszolna, így beszélt:
– Hogy a veressapkás katonaorvos legény volt? Meghiszem azt. Ritka volt az öreg Szukovics bácsi. A szegényeket ingyen gyógyította, a mellényzsebében hordta az operáló kését. Én még ösmertem az öreget, de ösmerte Czirmai is…
Az anyám határozottan felemelte a fejét.
– Az meglehet, – mondotta szokatlan erélylyel, – hogy Szukovics ur pompás orvos volt, de az unokája, Somogyi Eszta semmi esetre sem tartozik az előkelőbb perszónák közé. Ez a hölgy szivarozik, lovagol és versenyt kártyázik a férfiakkal, nem beszélve arról, hogy még eddig senki sem merte feleségül venni, habár minden esztendőben más és más vőlegénye volt…
Nagybátyám angyali szelidséggel csóválta a fejét.
– A világ rossz nyelve farkast csinál a szelid bárányból. Somogyi Eszter immár egy tiszteletreméltó idős hölgy, aki valóban százszor férjhez mehetett volna… Hiszen magam is, mások is gondoltunk reá valamikor… De még Czirmai is sokszor megkötötte a lovát a virágos kert rácsos kapujához. Csak a hölgy elszántságát és határozott karakterét bizonyítja az a körülmény, hogy merészelt leánynak maradni.
– Ez mind szép dolog, – felelt elpirulva anyám, – de a fiamat nem engedem.
Nagybátyám a dolga biztosságában enyhén, megbocsátólag mosolygott.
– Természetesen… Én sem vinném magammal az urfit e helyre, ahol csak alkalmatlanságomra leend, de ne mondjad te sem, mások se, Kopeczky se, hogy rossz nagybácsi vagyok. A fiut azért viszem magammal, mert egy nevezetes ember is megigérte jelenlétét a kápolnaavatásnál…
Anyám ijedten emelte fel a kezét. Szegény, megérezte, hogy mi következik…
– Igen, Czirmai is ott lesz. Hadd lássa őt a fiu – mormogta csöndesen a nagybátyám és halkan, szörcsögtettve nevetni kezdett.
Anyám eltávozott az asztaltól, és zavarában az ingaórát igazította, míg Csáki Pál addig nevetett, amig a lélegzete tartott. Mindig lejjebb és lejjebb látszott szállani a nevetéssel. Először csak az asztaltérítő alá. Később már mintha a pincében, a régi hordók között nevetne, legvégén valahonnan a földgolyó középpontjából hangzott a nevetése. Akkor hirtelen nagy lélekzetet vett, mintha az ebédlőben lévő levegőt egyszerre felszippantotta volna.
– Lássátok! – kiáltotta gunyosan és diadalmasan, – lássátok, ti gőgös és magatokat nagyratartó megyei asszonyságok: Czirmai husz évi visszavonulás után legelőször is Somogyi Eszter meghivását fogadja el.
Szegény anyám mentegetőzve tépdeste egy cserépvirágon a fonnyadt leveleket.
– Hiszen már senki sem merte hivni Czirmai urat. Az a hir volt róla elterjedve, hogy meghasonlott önmagával és a világgal…
– Mint a nagy Széchenyi! – kiáltott közbe nagybátyám. – De ime Somogyi Eszter hivására elhagyja gondosan őrzött magányát, mert hiszen anno dacumal ő is megkötötte a lovat az Esztike virágos kertje mellett. Jegyezd meg és írd fel a dátumot.
Anyám szigoru pillantást vetett reám, de különben sem szoktam mindent felirni, amit nagybátyám rendelt. Néhány száraz levelet összemorzsolt a tenyerében és asszonyos kiváncsisággal kérdezte:
– Nos, és még kik lesznek ott a kápolnaszentelésnél?
Csáki Pál széles mozdulatot tett.
– Nők nem. Eszter haragban van a nőkkel, mert sok csunya pletykát terjesztettek róla. De ott lesz egy pár öreg barát, egy pár szép ember, egy pár vén fiu, akik anno dacumal… Nos Kopeczky, Orbán Jóska és Mitrovay… Jegyezd meg!
Az anyám csöndesen mosolyodott:
– Szóval az egész tavaszamult gavallérgárda… Régi kérők, régi széptevők!
Hirtelen rám nézett, elkomolyodott és gyorsan kisietett a szobából. Nagybátyám a menyezetre függesztette a szemét és halkan fütyörészni kezdett valamely régi dalt.
III.
Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész uton magyarázta a különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt… Az járt a fejembe, hogy végre szinről-szinre látni fogom Czirmai urat.
Falusi uriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett ennivalót.
– Hess! – kiáltotta Csáki Pál.
Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett (amíg a kanpulyka meg nem ette a kertet), ócska, düledező filagória állott, ahol fehér abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, amely köhögésben nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.
– Erre, erre! – kiáltotta egy jókedvü bariton hang és a pavillon rozsdavert vadszőllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy lépett ki. Hatalmas, gránátos természetü asszonyság volt, az arca olyan szinü, mint a dércsipett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiu bajusza. És a haja rövidre nyirva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép, csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette (mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmult nap, szép volt a reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja volt különös, mély, bugó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek volt ilyen hangja és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a filagória háta mögül.)
– Czirmai?… kérdezte nagy felindulással Csáki Pál.
Somogyi Eszter megmutatta villogó fogait:
– Ugyan kérem!… Hát megtartotta „a gróf“ valaha az igéretét… Vagy volt-e valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?
Nagybátyám olyan szomoruan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.
– Igaz, igaz… De nála el kell tekinteni ilyen apróságoktól.
– Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik, – folytatta Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai közé szorította.
– Ejnye, ejnye ez a Czirmai, – mormogta nagybátyam fejcsóválva, mintha még addig sohsem késett volna el Czirmai ur. Észrevettem, hogy félszemmel engem figyel és amint a tekintünk találkozik, heveskedve kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Igy közeledtünk a kertilakhoz, amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejü férfiuval a kártyákat csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet bütykös ujjaival.
– Keményedik… Határozottan keményedik. Csak így tovább, öcskös.
Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott, hogy a zsineget a lábomra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.
A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem gömbölyü, erős kezét, amellyel glédába tartotta a kártyafigurákat, néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fujt, hogy onnan gyorsan visszaszivja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő Mitrovay ur gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart volna ugrani puha gallérjából. Savószinü arca és kapa után ültetett bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette meg a világon.
Orbán ur természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes jelenlevők gyülölettel néztek reá és nagybátyám maró gunnyal kérdezte tőle:
– Ejnye, hol veszed a bajuszfestéket, Mihály?
– Tarokk, tarokk! – kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet válaszolni akart.
Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld középpontja felé szálló nevetését.
– Á, á, á! – kiáltotta az ádámcsutka.
– Tarokk! – bugott Szalók dobos.
Mindenekelőtt megtekintettem tehát a házat…
Hüvös és nagy szobák nyiltak egymásba, amelyekben olyan régi butorok voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a menyezetig értek és mindegyik akkorra volt, mint egy parasztház. Alattomos, utbanálló öreg székekbe ütköztem és tömérdek porcellán-csésze volt az asztalokra helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmulottak látásom elől, midőn a falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmult divat szerinti öltözetü urak arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy bajuszok; voltak, akik szük és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre. Egy urból pláne csak egy pár sarkantyus csizma látszott és ebben az urban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált… Igaz, hogy akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak Magyarországon, mint neki.
És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyü volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképü, kezében képeskönyvet tartó és nyársegyenességü fiatalember senki más, mint az ádámcsutkás Mitrovay ur. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente vajjon sokban különbözik-e a mai Kopeczky urtól? Még Orbán Mihály is itt van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán. Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az embereket. Vajjon miért ültették lóra Orbán Mihályt?
Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova elkisérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorban van megkötve. Úgy látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szivén tartogatja! Hej, Pál, nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti fotográfiáját. Tovább… Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy helyen a ház urnője, amint lóháton ül, a szalónasztalon.
Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam, már nem tudom teljes bizonyossággal.
Csáki Pál és a ház urnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek végig a fotográfiák sora előtt
– Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem – mondja a ház urnője – itt vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e napsugár által irott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál…
– És Czirmai? – kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsipni a lombárdiai csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.
– És Czirmai?…
– Ó, Pál, ha a szivembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha… Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa, most is, ma is, a kápolnaavatáskor a kinzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára féltékeny még ma is, Pál… Pedig… pedig… Ó, ti drága képek!
Nagybátyám kezet csókolt a ház urnőjének.
… Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt, mig én egy puha szőnyegen félálomba merülve, félig láttam, félig álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay ur volt a háziassony kisérője, vagy talán épen Orbán ur. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is megismerem…
– Igen, igen! – bugja a ház urnőjének baritonja. – Az a bolond Czirmai még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé…
– Ő is? – csodálkozik anyai nagybátyám.
– Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha mással beszélek, vagy mást hallgatok… De hát istenem, ha ő soha sem szól egy szót sem.
Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint fodorított haju ifju a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejü Csáki urat.