Szindbád ifjusága: próza

X. városkában, három napi járóföldre a fővárostól – ahol sokáig gyermek és ifju voltam, – volt egy barátságos ház széles terrasszal, ahol zöldremázolt cserepek függtek zsinegen és a kertben szines üveggolyókon játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak és mindig zongoráztak.

X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna, vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások miatt.

Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hüvös pincékből előkerültek a vaniliás-felfujtak, a szilvás-kosarak és a kamarából a pogácsás-tálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszu ákácfás utcákat Testori cukrász ismeretes zöld fagylalt-dobozaival. Igen, igen: vanilia és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok arcszine krémfehérségü, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes. Még a férfiak arca is kapucinerszinü volt, mert sört és bort csak ritkán ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.

Mányoki bácsi a hires tréfacsináló és a műkedvelő-előadások rendezője (X. város első bonvivantja), három liter kávét is megivott, ha jókedve kerekedett.

Térjünk vissza a barátságos házhoz, ahol zsinegre kötött virágos-cserepeket hintázott a szél a széles verandán, mig a kis kert piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve nézegették a ház vendég-kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a jegenye-nyárfán az esti szélben az üvegharang és számos apró pad és fatömb volt elhelyezve az uton, amely a ház végéből, a patak hidján keresztül, a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a nagyszerü sétaut, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki-ház volt a legnépszerübb ház X. városkában.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állitólag szinész volt) személyesen vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hidon megállott, kalapját levette és valamely verssort mondott, ami éppen eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak és közel-távol hangzott a kisasszonyok és fiatal urak nevetgélése, kiáltozása.

– Irma! – kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét kereste valamelyik kisasszony.

Majd busan és fogyatékosan szólalt meg a sétauton valahol egy flóta, hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való szerszámot délután megdörzsölték.

A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az esti bokrok, fátyolba burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben kisérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a flóta hosszu ideig azt a nótát fujta, amely így kezdődik: „Elbolyongok sötét este…“

A Mányoki-kisasszonyok, – akiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a virágbokor lila és egyéb rejtelmes szinekben pompázott esténkint – akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással foglalkoztak, de „csupán az előkelő osztály részére“.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri bandájában), nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség van a vörös-szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere között.

Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin, de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyükről.

Ha ezt a szót kimondta, hogy: fúga, azt hitted, hogy most már mindent megtanultál, am a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött és piros toll volt a kalapja mellett.

Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki október hatodikán a temetőbe a vén fába lőtt ágyugolyóhoz, bár tán pólyásgyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a kisasszony-lányait és okszerü vezetéssel nagy népszerüséggel övezte házát.

Az esti séták, vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma volt az időben a Mányoki-házban megjelenhetni.

Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).

Mányokiné egy divatját mulott öreg asszonyság, aki 1820-ból való frizurát hordott fején és néha napján, családi ünnepélyekkor krinolinosszoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és tésztát készítette.

(Dereshaju urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint a hosszu sétauton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A flóta a másvilágon szól és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza esténkint a fiatalokat, leányokat és fiukat, mint akik jól végezték a dolgukat.)

Az idősebbik volt Emma. Karcsu, teltkeblü, ruganyos lépésü, sötétszőkehaju, szerelmesszemü leány volt Emma. Bizonyos odaadással nézett minden férfiemberre és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosalygott, még csak levelet sem írt és mégis minden valamirevaló férfiu azt hitte abban az időben X. városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog.

Egyébként ábrándos és álmokban élő leány volt Emma.

Ösztönszerü volt a szerelmes-pillantása és a gondolatai másfelé kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.

Habár ez a pont itt egy kissé kétséges.

Emma ambicióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A fiunövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer szinésznő, máskor világhirü művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát teljesen a szerelemnek rendezte be.

Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel öreg fiskális és szenttamási oroszlán, (akinek a barátságából Mányoki bácsi a honvéd-nyugdijat élvezte), fehér bajszát tajték-barnára festette, amikor egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak és a városkapitány Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer megszöktetett irnokkorában egy vándor-szinésznőt és ilyenformán holtanapjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években már járni nem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.

(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban, másnap nevetve mesélte Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális ifjuság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből és mindenestől a városkapitány udvarába hajította.)

Vajjon kibe volt igazán szerelmes Emma?

Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongoralapjára könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a csipkefüggönyöket és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a tulsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tünne ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma hegyes betüit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.

Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei hangzanak föl odakünn az ákácok alatt és naplójában nem is mulasztotta el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt és elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából, – aztán elfujta a lámpát.

A barátságos házra ráborult az éjszaka.

A házban Emma álmodott és a ház körül szerte X. városkában róla álmodtak.